Mégis megvan mind a négy kerekem :-P

A toronyban mondjuk továbbra is hiány lesz belőlük. :-D
A Jóisten megsegített! Lett tegnap tolószék, este érkezett meg. Hosszú idő után elmehetek sétálni, meg Pestig sem rohad le a lábam. 1 hónapot használták lakásban, szóval gyakorlatilag zsír új. 2017. augusztusáig garancia is van rajta. Tegnap tette fel a nő, én meg lecsaptam rá. Nagyon drágák, támogatással is 60 körül van, amúgy 100 ezer felett. Én ezt a széket megkaptam 17.000-ért, pedig új. Mondta a nő, hogy azért ennyi, mert olyannak akarta eladni, aki rászorul és kevés pénze van. Vannak még emberséges emberek.
Szar a fény, mert este, lámpánál csináltam a fotót, de látni a gumin is, hogy új a cucc - ez a kis kosz akkor került rá, mikor apám betolta a házba:

Jó a minősége, masszív, letisztítható az ülés anyaga, a gumik tömörek, szóval sem defektet nem kapok, sem pumpálgatni nem kell, meg nem hagyom el a szelepsapkát. Anyu járt úgy. Állítható a lábtartó, meg van rajta rögzítőheveder, majd biztonsági övet is rendelünk hozzá. A kerekeit ki lehet pattintani, ha szállítani kell. A fékek nagyon jók! Nem fogok elgurulni a buszon, meg a lejtőn, az ziher. Ami a kerékhez ér, fémből van és recés, nem az a gumi, szóval elkopni tuti nem fog.
Nagyon meg vagyok vele elégedve, bőven megérte a 17.000-et!
Jó, hogy végre nem ragadok be a házba.
Örülök, hogy eljött a szabadabb mozgás lehetősége, nem csupán 50-100, jó napokon 150 méterig terjed a világ. Én a széket nem rossznak, hanem jónak látom, hiszen visszaadja azt, amit a lábam teljesítőképességének a csökkenése elvett.

Mikulás + jó dolgok

Mondtam, hogy jönnie kell a jónak, mert már sok volt a fos. A jó öreg Miki meghozta a jó dolgokat. :-D Ideje volt a változásoknak, mert idegtépő volt, hogy csak a mocsok zúdult ránk.

+ Lett reflektor az udvarban, a Krisz megcsinálta. Így már nincs vaksötét kint este (télen már 5-kor). Jobb így, mint elemlámpázni, mert jól be lehet látni az udvart nagy területen, senki nem sunnyoghat este/éjjel. Vannak errefelé enyves kezű emberek, meg egy stikkes fazon, aki távcsővel, meg éjjellátóval flangál.

+ Jó a bojler. Nem kell mindig melegíteni a vizet sparhelten és várni. Tudunk majd zuhanyozni is, végre. Lavórból nehezen megy a mosdás több ok miatt, meg így, hogy jó a bojler, be lett kötve a mosógép is, végre mosni is rendesen lehet majd.

+ Van tv-adás. Igaz, gagyi a csatornák zöme, valami ingyenes holmi, asszem "mindig tv", vagy mi a fene, de a semminél jobb, mégis valami karattyol és leköt. Van azért közte jó, pl. RTL, TV2, Sport tv, stb.

+ Megcsinálták a kályhacsövet. Omega koncerten éreztük magunkat, olyan füst volt minden fűtéskor, de már jó.

+ A Zsuzsa küldött nekem ruhákat, amiket a fia nem használt/kinőtt. Egy farmer, egy rövidgatya, 4 póló, 5 új zokni. Csomagot is kaptam. :-D

+ El ne kiabáljam, a kórság inaktív, úgy érzem. Ami zavar, az nem a SLE számlájára írható. Jéghidegek a végtagjaim, de nyirkosak, sőt van, hogy rendesen vizesek. Nem folyamatosan és az intenzitás is változó, van olyan is, hogy semmi nincs, olyannyira, hogy kiszárad a bőr. Hol a tenyerem, hol a talpam, hol mindkettö csinálja, attól függ, melyik van lefagyva. Nem izzadós sem a kezem, sem a lábam, nyáron a melegben sincs gondom, erre télen meg ez van. Tényleg fordítva vagyok összerakva. :-D Majd megkérdezem a dokit, hogy mitől lehet. Csak hidegben jön elő a gond és minél jobban fagyok, annál inkább fokozódik. Jobban is fázik a kezem/lábam, mikor nedves. Próbáltam, hogy levettem a kesztyűt/zoknit (de a kesztyű nincs is rajtam sűrűn, meg anélkül is izzad időnként a kezem, ha rájön a dili), hogy hátha akkor a nedvesség legalább elpárolog, de nem mindig válik be ez. Várom a nyarat, hogy jobb legyen a keringésem, olyankor nincs ilyen gond, de addig jó volna ezt megszüntetni, vagy mérsékelni, mert mostanában megint durvul. Lábra ott a hintőpor, de a kezemre nem tehetek, azt törölgetem.

+ Apám beszerel egy klímát hozzám, hogy tudjak fűteni.

+ A Füge mintha kicsit nyugodtabb lenne. Apám tegnap felvitte magával Pestre, hogy ne nyüszítsen utána, meg hogy kirángassa a letargiából és úgy tűnik jó ötlet volt. Még bánatos, de már járkál, tegnap már játszott is. Azt mondta az apám, hogy nagyon jól viselte az utazást, még nézett is ki a busz ablakán. 

A tegnapi nap

Tegnap hívta apámat az Éva, hogy nyáron tudunk-e repülni? Gőzünk sincs, mert fene tudja milyen lesz az állapotom, meg az erősítést sem kezdtük el, mert azóta sem intézte el a tápszert. Mostanában kellene a repülőjegyet megvenni, mert olcsóbb, de ahhoz tudnia kell, hogy tudunk-e menni. Apám össze-vissza zagyvál mindig. Az egyik géppel 2,5 órát repülünk Londonig, ott átszállunk és a másikkal 9-et, Calgary-ba. Akkor lesz időm élvezni. Apám be van tojva a repüléstől. Remélem, kijutunk. Kíváncsi vagyok Calgary-ra, meg hogy mit mondanak a dokik.

Az Ildiék jönnek 16.-án, maradnak 18.-ig. Érdekes ez a nagy közeledés. Persze kiderült, hogy nem puszta szeretet a vezére, hanem megint érdekből keresett fel minket. Apám persze engedi, hogy ezredszer is palira vegyék, én meg már nem szólok, ha neki ez jó, tegye.
Felhúzott. Mikor a kutyámat elaltatták megbeszéltük, hogy nem lesz több állat amiatt sem, mert ha vele valami történik, én otthonba kerülök és oda nem vihetem őket. Erre tegnap beszélgetett az Ildivel és mivel ő Maine Coon-t tenyészt, apámat megkérdezte, hogy kell-e, ő meg kért. Mondom tegnap előtt beszéltük meg a kizáró okokat, erre most agyoncsapod az egészet? Mikor beteg volt a Szutyok és a Margit, mindig hajtotta, hogy nincs miből kezeltetni. Mondom aki nem tud finanszírozni az állatnak egy esetleges kezelést, az ne vállaljon állatot! Most is mondtam neki, hogy fasza lesz ennyi állat (Füge, Margit, tavasszal befogadjuk a Gabi macskáját - mert megunta... az ilyen embernek sem való állat! - meg akkor még akar egy maine coon párt, hogy legyenek kölykök és őket eladva pénzt keressen.) 4 macskát, 1 kutyát + ki tudja hány létszámos almot akar eltartani, mikor még a 3 állatunkra sem futotta, a dokira is mennyit várt szerencsétlen kutyám. Mindezek után tenyészteni akar. Normális?! Mondom neki gondolkodj' már, a tenyésztés nagyon nem játék, érteni kell hozzá + szigorú szabályok vannak és sok pénz is kell hozzá, az állatoknak étel kell, rendszeres oltások, stb., de pénz nélkül hogyan? Ráadásul ha vele valami történik és engem otthonba tesz a Gyámügy, akkor ennyi állatnak hogyan lesz gazdája? Felelőtlen!
Aggódunk a Fügéért, mert borzasztóan bánatos. Alig eszik, egész nap fekszik és alszik, vagy csendben, máskor vonyítva sír a Szutyok után. Teljesen be van fordulva. Simogatjuk, ölbe vesszük, de semmi sem érdekli, csak bambul. Néha futkosik, szimatol, keresi a Szutykot, aztán szomorúan lefekszik aludni. Tegnap bármit csináltunk, 2 órán keresztül vonyított, égnek emelt orral. Talán 3× hagyta abba kb. 5 percre. Addig vonyított a karomban is, míg elhányta magát.

Tegnap beszélt apám a Krisszel, elhozza a tolószékemet! Juhé, mobilis leszek végre! Már csak össze kell egyeztetni vele, meg a nővel, aki eladja, hogy mikor lehet érte menni. Ma ment külföldre, ezért a mai nap kilőve, holnap Mikulás és mondtam tegnap apámnak, hogy hagyjuk azt a napot, ott a kislány a Krisznek, had Mikulásozzon a Hannával. Ha eddig várnom kellett, már kibírok pár napot, meg ebben a csípős hidegben szigorúan megtiltotta a doki a kint tartózkodást, szóval úgysem megyek sehová.

Hiányzik a kutyám, de tegnap - és eddig ma is - vissza tudtam fogni a sírást. Ő sem akarná. Még csak 3 napja ment el, elvileg még "jogom van" hozzá, de muszáj erősnek lenni, mert minél tovább gubózik be és rágódik az ember, annál nehezebb és hosszabb időtartamú a javulás. Néha az embernek erőt kell venni magán, különben az életben nem tápászkodik fel. Nem szabad és nem is vagyok hajlandó nonstop bőgni és kattogni. Nem szabad. Ő már jó helyen van. Rohadtul fáj a hiánya és még mindig sokkolok, de nekünk menni kell tovább. Nem kell Őt elfelejteni, lehetetlen is volna, de nem szabad a padlón fetrengeni.

Remélem, most már jobb időszak fog jönni!

Ha szar van

akkor csőstől jön. Azt hittem a kutya halála az utolsó a balszerencsés időszakban és végre jön valami jó. Apám akkora hülye, hogy elmondani nem lehet! Elhagyott ma 5.000 forintot. Mikor mondtam neki, hogy menjen vissza az útvonalon, amin járt, azt mondta nincs értelme, mert felvették. Mondom nem tudhatod! Errefelé nem sokan járnak, lehet, hogy meg sem találták. Azt a figyelmetlen, nemtörődöm fajtáját, a fene vinné el! Azt mondja biztos kirántotta a mobillal. Talán pénztárcában kéne a pénzt tartani.
Ha tudom, hogy pénz van nálam, figyelem a telefon elővételekor, hogy nem esett-e ki.

Ki kell írnom magamból részletesen a dolgokat, mert emészt a sokminden. Eddig nem volt erőm semmihez, nemhogy végiggondolni mindent és leírni.

A kutyám közösen leélt 13 év után (a fél életemet Vele töltöttem), tegnap elköltözött Isten országába. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de erre nem lehet rendesen felkészülni. Elhatalmasodott az a rohadék rák és állatorvost kellett hívnunk, hogy átsegítse. Az egyik felem megkönnyebbült, mert egyreinkább szenvedett, a másik felemet bűntudat mardossa és leírhatatlan szomorúság gyötri. Nehéz elengedni, családtag volt, szerves része minden napunknak. Egyedül az tud némi vigaszt adni (de valójában semmi nem vigasztal jelenleg), hogy Neki megszűnt a testi-lelki fájdalom. Nagyon kereste a kölykét is. A doki szerint a rák agresszív mivolta, a vemhesség és az ellés, a kora, valamint a kölyke miatti hiányérzet együttesen gyengítette le ennyire, a rák ezért terjedt tovább olyan gyorsan. Mikor jobban volt (általában reggel és délelőtt), akkor járkált, éber volt, a szemében is ott volt a nagy értelem, hogy majd' megszólalt, csóválta a farkát, de délutánra mindig legyengült, aludt és esténként nagyon rosszul volt. Zihált a tüdejét is megtámadó daganat miatt, gyakran leállt a légzése fél percen belül többször (ezért már éjjelenként is virrasztottam mellette, hogy élesztgessem), apámra nagyon pipa voltam, hogy még mindig halasztja a megváltást a kutyának, de mondtam, hogy tegyen félre pénzt és hívjuk már az orvost! Hallucinálta, hogy víz van előtte és lefetyelte a semmit, meg ugatott, holott csend volt, forogtak a szemei is, eltűnt belőlük minden értelem, nem volt ereje odamenni a tálhoz inni sem, sűrűn kínálgattam, de a végén lefetyelni is nehezére esett. Elkezdett agresszív lenni a másik kutyával, meg a macskával. Az utolsó napokon már a vizelete is lecsökkent és a széklete is száraz volt, kezdett leállni a szervezete. Ez Neki már nem volt élet. Okostojás apám végre azt mondta, engedjük el. Jó, hogy felfogta már, miután cafrangosra dumáltam a számat. A doki szerint az agyában is áttét lehetett már, attól hallucinált, meg attól lett agresszív és az okozhatta a hányást is. Elengedtük tegnap. Már csütörtökön is tiszta ideg voltam, tudtam, hogy az utolsó éjszakánk lesz, utoljára vacsorázik, stb. (kapott is minden finomat, akkor evett is jól) és másnap visszavonhatatlanul mindennek vége lesz. A Margit ott cirkált körülötte csütörtök este és hangosan nyávogott. A kutya haldoklott, ő meg őrizte! Teljesértékű családtag volt, hatalmas űrt hagyott! Nem térek magamhoz. Várom, hogy vége legyen, aztán leesik, hogy nem lesz. Egész éjjel virrasztottam, ha ébren volt simogattam, megöleltem. Volt ebben valami hátborzongató, hiszen a legutolsó alkalom volt és Ő is érezhette, mert szorosan hozzámbújt, meg akármilyen gyenge volt, nyalta a kézfejemet sokáig. Nem akartam aludni, mert kárba mentek volna az értékes közös órák. Hajnali 5-6 körülre kimerültem és fél 9-kor ijedtem fel, azt hittem már nem él. Mint mondtam, reggelente mindig jobban volt, aznap reggel is amint meghallotta, hogy mocorgok, szaladt be hozzám, járt a farka és nyalta az arcomat. Minden reggel úgy köszöntöttem mióta beteg volt, hogy jó, hogy aznap is felkelhetett, de aznap reggel az öröm mellett mély szomorúságot is éreztem, mert dél és 2 óra között volt várható a doki. Egyfolytában vele foglalkoztam. Imádkoztam egyet és Neki is megköszöntem, hogy széppé tett 13 évemet és elmondtam neki, hogy csodás kutya. Mikor apám kiment a dokit beengedni, a kutya úgy nézett rám, hogy majdnem elbőgtem magam. A karomba vettem, de reszketett, a mindig csóválódó farka csak lógott szomorúan, talán érzett valamit, olyan bánat ült a szemeibe, hogy most is látom magam előtt. Mintha azt üzente volna a szeme: "Ne már! Most komolyan ezt teszitek velem?! Csalódtam!" A karomban aludt el, hogy nyugodt maradjon, de amikor mondta a doki, hogy a szívébe adja az injekciót, bejöttem a szobámba, azt már nem bírtam volna. Tartottam magam már sok napja a kutya miatt is, hogy nyugit érezzen rólam, meg a doki és az apám előtt is egyben akartam maradni, de rohadt nehéz volt. A Szutyok már nem szenved és csakis ez számít! Üres a ház nélküle. Amint elaludt, fájóan néma csend lett és azóta is fáj. Már nagyon csúnyán lélegzett és hirtelen a zihálás örökre elnémult. Ez egyszerre könnyített és ütött egy hatalmasat rajtam. Nem kopognak a körmei a parkettán, nem ugat, nem tologatja a kajás tálat, nem horkol, nem nyalja szét a fejemet/karomat/talpamat/bármimet, nem kunyerál, nem kerget egeret, nem lopkod krumplit/hagymát és egyebeket a zöldségesrekeszből, nem ugrik rám reggel ébreszteni, stb. 13 éve mellettem volt, most meg kb. 3 perc alatt elszakítottak minket egymástól, de még mindig jobb, hogy nekem kell gyászolni, mintha neki kéne engem, mert nem értené hová tűntem és kétségbeesne. Energiabomba volt, megtöltötte a házat még öregen, betegen is, nyüzsgött amíg tudott. 13 éve együtt voltunk, most meg hirtelen nincs itt. Hiába készülhettem fel, nem segít. Pokolian hiányzik! Azt mondtam erős leszek, mert ki kell bírni, meg neki már jó, mégsem bírom, ezt nem lehet elviselni! Olyan sírógörcsök törnek rám, mikor egyedül vagyok, hogy nem bírok higgadni, csak a kimerülés parancsol neki megálljt. Elalszom, aztán felébredve elvagyok valameddig, majd megint kiborulok. Aztán megint belealszom. Ennyit a nagy erőmről. Pénteken, mikor elaltatták, érdekes dolgok történtek. Őt délután altatták, de én estefelé törtem csak össze. Már az őrület szélén álltam, mikor oldalt fekve olyat éreztem a térdemnél, mintha ott besüppedt volna a matrac, ugyanúgy, mint amikor a Szutyok járkált az ágyon. Ez úgy megdöbbentett, hogy bőgni is "elfelejtettem" hirtelen és kattogtam, hogy mi a fene? Aztán nemsokkal később meg a takaró feszült rá a lábszáramra, mint amikor Ő ráfeküdt a takaróra és a súlyától a lábamra simult. Kicsit megnyugtatott. Nehéz, de tovább kell élni. A játékait és tálját eltettem, meg a fekhelyét, mert nem tudtam rájuk nézni. Nem szokásom összezuhanni, ennyire főleg nem, majd nem is hagyom ezt, de most még nem tudom kezelni a kínt. Annyi élményem van Vele, de képtelen vagyok akár egyet is leírni.

Rettentően hiányzik ez a pofázmány, meg a kutya összes része:

A kezelés még nem hat, mondjuk ez a baromi hideg sem használ. A lábujjaim végét mintha csipesz szorítaná, az egyik zsibbadt is. A fekély sem akar javulni a lábfejemen.

Apám nem ment Pestre kedden, ma ír a Krisznek, hogy el tudja-e hozni a széket. Ha igen, akkor már csak attól függ a megléte, hogy mikor lehet érte menni.

Mostanában majdnem teljesen jól vagyok! Az étvágyam is még mindig tart. Igaz, tegnap óta csak pár falat ment le, görcsben van a gyomrom a kutyám miatt. Majd most bekajálok sok pörköltet.

Jöhetne már a fent!

Egyszer fent, egyszer lent, ugye. Sok lesz már a lent, szóval remélem jön a fent!

Bővült a ház népe, kemény 1 napra. 26.-án éjjel kezdett a kutyám ellésre utaló viselkedést mutatni. Negyed 3-kor kezdett zavart lenni és rohangálni, meg szuszogni-lihegni és bebújni helyekre. Kibérelte az utazótáskámat, benne volt az egyik felsőm, befeküdt és befúrta magát a felsőmbe.

Fél négyig figyeltem, addig párszor elbóbiskolt, aztán ismétlődtek a fentiek. Fél 4-kor végül elaludt rendesen és akkor én is. Dél körül keltem arra, hogy rámmászott és nyüszögve reszketett, meg ezerrel nyalta az arcomat, a mancsával fogdosta a kezemet. Egyből kapcsoltam, kiugrottam az ágyból és befektettem a táskába. Kimászott és össze-vissza rohangált, de aztán visszafeküdt. Egész nap váltakozott a nyugi és a lihegés, meg a nyugtalanság, nyögés, sehogy sem volt jó neki. Nyalogatta a nemiszervét. Áttettem egy ládába, hogy ne nyomja majd agyon a kicsiket, meg jobban elférjenek. Végül 27.-én, este 7-fél 8 körül világra hozott egyetlen kölyköt.

Nem lepett meg, hogy több nem született, olyan kicsi volt a hasa. Úgy tudom még másnap és később is születhetnek, de nem lett több egyelőre, remélem nem is lesz, az ő érdekében is, meg a kicsiében is, majd írom lentebb, miért. Ez a kölyök erős volt, már gyakorolt enni. Rátekeredett a köldökzsinór és ettől nehezen született meg, de közbeléptünk. Úgy tűnt, jól vannak. A kutyám a korához és a betegségéhez képest, a kölyök is a nehéz születéshez képest. 27.-én este született meg, de hamar látszott, hogy nem állnak jól a dolgok. A kutyám nem jól bánt a kiskutyával, pedig az eddigi almokkal szépen boldogult, meg most csak egy kutya volt. Nyilván már nem érezte azt az ösztönt, amit régen, már nem gondozta annyira. Nyalogatta, de melegíteni sem igazán akarta, nem engedte enni (de a kiskutya nem is tudott, ezért legyengült és fecskendővel adtuk neki a tejet, amit lefejtünk az anyjától, de az meg kevés volt, szóval rátettem a mellére, de elaludt rajta, vagy csak volt és nem csinált semmit), ráfeküdt az anyja, rugdosta, stb. Ezt nem lehetett hagyni, elvettük, de persze akkor nyüszített érte a kutyám, meg a kicsi is az anyjáért. Megkapta felügyelet mellett, meg kellett hogy megmaradjon a kapocs, kellett, hogy tisztogassa, a fenekét ingerelje, hogy tudjon üríteni, stb. Apám egy hülye. Gusztustalan módon beszélt a kutyával, kiabált vele, de leállítottam mindig. Elkezdte neki "pofánverlek". Mondom meg ne próbáld! Nem szokta bántani, de akkor se mondjon ilyet. Nem normális! Elvárta a szerencsétlentől, hogy tudja és értse: nem szabad ráfeküdni, melegíteni kell, stb. és ordibált, hogy "te idióta", "barom", stb. Mondom te normális vagy?! Higgadjál már le! Ő egy kutya! Honnan a francból tudná?! Már öreg, nem is emlékszik a feladataira, csak részben. Még mindig reszket, liheg, zihál, már teljesen ki van merülve. Ez kell neki betegen, öregen. Apám felelőtlensége miatt van és ő pattogott, hogy milyen hülye a kutya. Hihetetlen! Mondom nem a kutya a hülye! Azt mondja "én vagyok?!" Mondom nem normális dolog elvárni egy állattól ugyanazt, amit egy embertől. Ő csak ne szólja meg az állatot amiatt, ahogy a kölykével bánik, mikor ő emberként, elvileg több intelligenciával (de sokszor az állatok intelligensebbek pár embernél) sem tud rendesen bánni a gyerekeivel! Ez a kutya nem gonoszságból viselkedett úgy, ahogy, de egyszerűen nem fogja fel és agyvérzést kapok, ahogy hajtja, hogy hülye a kutya, meg barom, idióta. Tegnap rángatta idegbajában, leordítottam. Azt mondta majd tápszerrel etetjük a kiskölyköt. Aha... Még nekem sem váltja ki több, mint egy éve. Egy hónapja mondta a doki, mikor ott voltunk, hogy majd valami kód miatt keresse, amivel azt az új tápszert megkaphatom. Azóta sem intézte el azt sem. Majd megint jó mérges lesz a doki, hogy hanyag. Ezek után sejtettem mennyire fog a kiskutyának is tápszert venni. Ma akartam neki kecsketejet hozatni, mert állítólag azt lehet adni az anyja teje helyett, de már késő. Aggódom a Szutyokért is, már ki van merülve, de még mindig ellés jeleit mutatja. Tegnap éjjel 1-kor elment a kiskutya, de már haldoklott. Amennyit szenvedett megváltás volt neki, ez nyugtat, de közben szomorú is vagyok. Mikor született, rá volt tekeredve a köldökzsinór és nem tudta kitolni a kutyám. Addig nem kapott levegőt és ez volt az első oxigénhiány. Aztán párszor az anyja alól szedtem ki, na mondom ez így nem jó. Itt tehát megint fuldoklott. Utána nem is kapta vissza, csak felügyelet mellett. Hol apám, hol én melegítettem, időnként odatettük az anyjához, hogy hátha tud enni, meg hogy melegítse, stb., de nem tudta mit kezdjen vele. (Szerintem érezte, hogy baja van, ezért lökte el.) Aztán tegnap elkékült (újabb oxigénhiány). Apám felélesztette, de utána már rángógörcsei voltak. Mondtam apámnak, hogy sérült az agya a sokadik oxigénhiánytól, attól lettek görcsei. Rá kb. fél-3/4 órára pihent épp', amikor elkezdett nyüszíteni, már amennyi hangja volt és egyszercsak megmerevedett, a szája is tátva maradt. Apám elkezdte a mellkasát dörzsölgetni, mire elernyedt, aztán picit megmozdult, de utána elájult. Mondom neki ne kínozza tovább, nagyon beteg az a kiskutya! Görcsök, meg ki tudja mik kínozták még, amiket mi nem tudhattunk, engedje el, de ő persze megint erőszakos volt, játszotta a megmentőt. A józan ész azt mondta nem fog tudni rendesen létezni, görcsölt, nem tudott enni, rendesen lélegezni, stb. Apám felélesztette, de utána is hol eszméleténél volt, hol nem és nyüszített, meg kezdett hűlni, hiába melegítettük mi is, meg az anyja is. Apámat megint lecsesztem, hogy gratulálok, hogy meghosszabbította a szenvedését. Rámförmedt, hogy nem kell hagyni meghalni. Mondom igen, ha egészséges, de ez a kiskutya nagyon beteg, fogd már fel! Azt mondja de olyan szép, meg aranyos. Mondom te jó ég! Igen, szép és aranyos volt, de szenvedett! Undorító, hogy egy kiszolgáltatott állaton is gyakorolta a hatalmát. Tegnap este behoztam magammal a szobába és lefeküdtem úgy, hogy a mellkasomra fektettem a rongyában, hátha fel tudom melegíteni. Láttam, hogy tátog, meg kalimpál és egyre hűvösebb volt, aztán lilult. Dörzsölgettem, de nem javult és nem akartam szenvedtetni. Kértem Istent, hogy segítsen neki, vegye el a szenvedéseit. Éjjel 1-kor megszűnt mocorogni. A kutyám hangosan nyüszített, rohangált, hányt, teljesen meg volt zavarodva, apámnak tépte a nadrágját. 3x hányt éjjel, meg teli torokból vonyított, meg engem is nyüszítve szagolt. Lecseréltem a göncömet, hogy ne érezze rajta a kölykét.
Hányszor járattam a számat, hogy ivartalaníttassa a kutyáját, mert ez lesz?! Nem tette, így mindig odafigyeltem, különcsuktam őket. Nem igaz, hogy ennyit nem tudott megtenni ő is. Mindez megelőzhető lett volna! Semmit sem aludtam az éjjel, a kutyát nyugtatgattam, meg álmatlan is voltam. Nincs jól. Elesett, lázas, reszket. Apám elment gyógyszerért. Nagyon pipa vagyok! A fater nem fogja fel mit okozott a gondatlansága, mennyi területen okoz kárt. Megmondtam neki, hogy alkalmatlan a felelősségvállalásra.

Nehezen gyógyulnak a sebek és a jobb lábfejem külső részén, ahol az egyik sérülés van, fekély alakult ki. Még nem vészes, egyelőre csak bőrrétegeket érint, de tudom milyen kényes dolog. A papucs pont dörzsöli, meg a zokni fel-levételt is finoman kell csinálni. Ha hozzáér valami, vagy oldalt fekve az ágyhoz ér, megérzem. Nincs itthon sem kötszer, sem sebtapasz, sem krém. Apámat nem nagyon érdekli. Mondta, hogy hoz sebtapaszt, de azóta is hozza. Megoldottam a lefedését, de talán holnap hoz krémet, meg kötszert. Addig egy darab fáslit tettem oda, hogy védve legyen, úgy van rajtam a zokni. A bokacsontomig sugárzik a fájdalom, de nem az zavar, hanem nehogy rosszabb legyen.

Az Attila nem tudja elhozni a kerekesszéket. Majd megy apám Pestre, a Kriszékhez is úgyis felmegy, mert megbeszélik, hogy mi kell nekik (apám ad majd nekik hurkát, zöldséget, szalonnát, stb.) és megkérdezi akkor a Kriszt, hogy ő el tudja-e hozni. Ha nem, akkor azt mondta, megoldja. Kíváncsi vagyok.

Ismét nem unatkozom...

Holnap kapom az utolsó infúziót.

A szobatársam mondta, hogy neki egyik napról a másikra béna lett a bal karja, fizioterápiával úgy-ahogy rendbeszedték már, de még nem a régi. Senki sem mondta, hogy a Raynaud ilyet is tud. A SLE-t tudom. Ez megint nem leránt, hanem ösztönöz, hogy vértezzem fel magam jobban. A szar engem makaccsá tesz, ilyenkor kell legjobban odatenni magamat, ha át akarom lépni, ami elémkerült.

Fokozatosan teljesen elszigetelődtem mindentől, mindenkitől (fél éve senkivel nem beszélgettem, mert nem megy). Az egyik felem stabil (ami kezeli a fizikai korlátokat), de a másikban káosz van.

Apám mondta, hogy hívta az Éva (a nővér ismerős, akinek a házában lakunk), hogy talált olcsó repülőjegyeket, most lenne érdemes nyárra megvenni. Na igen, csak én ugyanolyan szar kondiban vagyok és nem úgy tűnik, mintha addigra fel lehetne erősíteni. A házidokim egy hónapja mondta, hogy van a Nutridrinknek egy ütős változata, azt kellene megpróbálni, de apám még a simát sem váltja ki több, mint egy éve. Majd fog megint lecseszést kapni, hogy ezt sem váltja ki. Mostanság mondjuk jobban eszem, de ez még mindig kevés adag ahhoz képest, amennyi a normális + belekalkulálva, hogy alig szívódnak fel a tápanyagok. Kaja mellett kellene innom Nutridrinket is. Nyárig ugyan még van kicsit több, mint fél év, de az olyan gyorsan elrohan, én meg lassan szoktam javulni. Ki kell jutnom Kanadába a dokikhoz, de így aligha fog menni. A doki azt mondta még 1 repülőútra sem engedne, nemhogy 2-re, amiből az egyik hosszú + ugye hazafelé is meg kell tenni. Bízom benne, hogy sikerül. Majd motivál a cél, meg a repülés (ami mindjárt 2 járat egyből :-P) lehetősége, ezek elég húzóerők, hogy a kaját toljam, ahogy tudom, meg tartsam ezt a szintet. Van, amibe nincs befolyásom, de amibe van, azon dolgoznom kell. Ha ebben a fél évben odateszem magam, mindent betartok (hízókúra, mozgás), talán rábólintanak a dokik, hogy mehessek. Az esély miatt is, hogy odakint tudnak javasolni valamit, amit idehaza nem hallottam még, meg nagy álmom válna valóra a repüléssel. Legalább beletemetkezem abba, hogy szállítható állapotba hozzam magam, addig sem húz mélyebbre a depresszió.

Na, de amitől forr az agyvizem:

Szeptemberben tüzelt a kutyám és apámé is fel volt spannolva. Mindig különcsukom őket, amire apám azt mondja, hogy "á, nem kell, fel sem éri az övé az enyémet, nem lesz párzás." Mondom nem tudhatod, hogy egyszer sikerül-e neki célbatalálni, inkább becsukom mindig magamhoz a kutyámat. Apám morgott, hogy nyüszögnek egymásért, de inkább, mint 13 évesen még ellenie kelljen (akkor még nem vettem észre az új daganatokat). Aztán bekerültem a kórházba, mondom a két szemed rajtuk legyen! "Oké." Lement róluk a nyavalya aztán, meg akkor már otthon voltam, minden a megszokott volt. Közben észrevettem a daganatot a mellében, meg feltűnt, hogy nagyobb a korábbi daganata is. Amint lehetett, mentünk a dokihoz, kiderült hogy rákos, meg mondta a doki, hogy puffadhat a hasa, meg a tüdején lévő áttéttől fullad. A kutyának mostanra már nagyobb a hasa, eszik-iszik mint a gép és jobban fullad. Mondtam apámnak, hogy furcsa, hogy betegen szinte zabál, de örültem is, hogy addig jó. Ő egy mukkot nem szólt. Máig. Ma mikor bejött, szóbahoztam megint a kutyát, hogy jól van-e ma, stb. Akkor ismerte be, hogy mikor én kórházban voltam legutóbb, nem figyelt oda és megtörtént a légyott, érzi mozogni a kölyköket. Ettől nőtt a hasa (mondjuk nem feltűnően), meg ettől eszik annyit, ő meg elhallgatta előlem. Rohadt mérges vagyok! Ugye-ugye, okoska, "úgysem éri fel". Tessék, feléri. Nem hiányzik neki 13 évesen és rákosan még egy ellés is. Remélem csak 1-2 kiskutya van odabent és a faterom kutyájának a fajtája miatt kicsik lesznek, de egy öreg és beteg kutya szervezetének egyáltalán nem hiányzik egy ilyen megterhelés! Persze apám - szokásához híven - le akarta pattintani magáról a felelősséget, mert hogy "akkor még nem tudtuk, hogy beteg, meg nem tehetek az ösztöneikről". Ó, Istenem, de fárasztó!

1. Tudtuk, hogy van daganata, csak azt nem, hogy az rákos.

2. Arról nem tehet, de nekünk kell felelősen gondolkodni, nem egy állatnak, ők csak ösztönösen cselekednek, de ha hátránya van a párzásnak, akkor a gazdának kell megelőzni. Rojtosra téptem a számat, hogy csukja külön őket, ha nem tud odafigyelni éppen. Hihetetlen! Mondjuk nem csoda, hogy leszarta mi lesz, mikor ő maga sem tudott felelősen viselkedni a hasonló helyzetben, annak az "eredménye" vagyok én és meg is mondta, hogy nem akart. Érzem is a bánásmódján. Telibetojta, hogy párosodnak-e a kutyák, pedig beszéltük, hogy nem lenne jó. Tessék, most lehet izgulni. A kiskutyáknak lesz helye, egy ismerőssel beszélt állítólag, de egyet meg akar tartani, mert ugye beteg a kutyám és akar belőle "örökséget", szóval kölyökkérdés letudva, de még mindig aggódhatunk amiatt, hogy mi lesz a kutyámmal? Bírja-e majd az ellést? Egyáltalán addig bírja-e, mert fullad, magas a vérnyomása, stb. Asszem kb. 2 hónap a vemhesség ideje, az most fog letelni, ha szeptemberben párosodtak, szóval résen kell lenni. Örülök, hogy holnap megyek haza, mert nem tudni mikor kezd elleni, szeretnék ott lenni. Dühös vagyok! A hülye felelőtlensége miatt most nagyobb veszélyben van a kutya, mint csak a rákkal, a kicsik is így, meg ugye így sem tudjuk mennyi ideje van és ez a teher a szervezetének, meg majd az ellés és a kicsik etetése is plusz teher lesz, lehet, hogy lerövidül az ideje emiatt. A jó büdös francba! Nem igaz, hogy nem tudott figyelni. Azt mondja jól van a kutya. Ajánlom! Ha baja lesz ellés közben, vagy után, nagyon fogok veszekedni. Idős kutyáknak már eleve nem "való" vemhesség, azt olvastam, de ő beteg is. Nem igaz, hogy ennyire nem tud apám semmire figyelni, meg vállalni, ha hibázott. Ő azon akadt fenn, hogy nem ő mondta nekik, hogy párosodjanak. Csak ezt hajtotta. Ennyire nem lehet fárasztó. Mondom nem ez a lényeg, bakker! Az, hogy nem csuktad külön őket! Tudtad, mi lehet belőle és letojtad. Ez a baj! Ő hárít. Javíthatatlan.
Jaj, de felhúzott. Negyed ötre ért ide, de félkor elment, mert mondtam, hogy lepihenek. Szemét vagyok, de legalább idebent hagyjon nyugton. Mindig hoz valami hírt, amitől agybajt kapok.
Hozott inni, meg kis édességet és holnapra göncöt, amiben hazamegyek.

Üzent tegnap az Attilának (aki talán elfuvarozza a kerekesszékemet), de azt mondja még nem válaszolt. Kértem, hogy hívja fel a nőt, aki adja a széket, hiszen 3 napja váratta apám. Mindig én szégyellem magam helyette. Mondom te nem érzed, hogy bunkóság váratni valakit? Most, mikor itt volt, felhívattam vele a nőt, mert várta a hívását. Így én is nyugodtabb vagyok, hogy hallottam, ahogy beszéltek, mert nem tud kamuzni, meg a nő sincs bizonytalanságban. Többször volt, hogy kiderült: apám csak becsapott. Persze bocsánatot nem ismer. Mivel kamugép (másoknak is kamuzik), nem bízom meg benne. Sem a tetteiben, sem a szavaiban. Nekem alap dolog, hogy ha valamire megkérnek, vagy számítanak rám valamiben, akkor amint módom van rá, teljesítem. Általában azonnal, ha lehet. Neki úgy kell könyörögni, nyaggatni és ő sértődik meg.
Na, mindegy. Lényeg, hogy várjuk az Attila válaszát, meg a széket eladó nő is vár.

A kutyám pedig remélem nem lesz apám nemtörődömségének az áldozata. Az én kutyám, az én felelősségem. El is választom mindig őket, mikor akció készül, de most kórházban voltam.
Imádkozom majd!

3. nap

3. napja vagyok bent. Sajnos mindig csak 1-2 hét az értágító hatása, de valamit próbálni kell.
Az idegrendszeremmel játszik a SLE. A memóriazavartól kezdve (ami nem új, de ilyenkor fokozottabb) a zsibbadáson, érzékelési zavaron, szédelgésen, koordinálatlan mozgáson át a kézremegésig van minden. Másfél hónapja tart, bár néhány napja a kézremegés sokat enyhült, ma pl. nem is remeg. Egyre biztosabb, hogy kb. 2 hét és lesz kerekesszékem. Önhajtós (kézzel tekerős), tehát apámnak kell toligálni, ha elfáradok, de már nem mert ellenkezni. Talán hatott a doki leb@$zása. Persze nem nyugszik bele, azt mondta kell egy elektromos majd, mert ő nem toligál mindig. Végre meglesz! Minek nem tud örülni az ember, mi? :-D Jó lesz, mert nem leszek a házba zárva. Pont Mikulás táján fogom megkapni, szóval a jó öreg Miki bá' nekem egy kis szabadságot fog hozni. :-)) Megőrít a viszketés, mert kiszárad a bőröm a rossz keringéstől. Ilyenkor télen rosszabb. Eddig csak a kéz-lábfejem viszketett, idén már felkúszott a viszketés a karomig, meg a lábszáram alsó részének a feléig. A doki azt mondta krémezzem. Jó. Hoztam magammal testápolót, azzal este bekentem, de reggelre az összes krém ugyanott volt a lábamon + meg a nadrágom belsejére, lepedőre kenődve, zoknit is húztam éjjelre, hogy fentmaradjon a krém, de annak is a belseje krémes maradt reggelre. Kérdeztem reggeli vizitkor a dokit, hogy ez hogyan létezik, hiszen ha tök száraz a bőr, akkor pont, hogy be kéne innia, nem? Azt mondta, hogy a be nem szívódó krém is a vészesen gyenge keringésre utal, ez már a súlyos keringési zavar kategória. Nagyszerű. A lábszáram alsó részétől indulva jeges az egész, a lábujjaim zsibognak, szorít a végük, mintha csipesz lenne rajtuk. Nem érzi a jobb nagyujjam egy része sem a tűt. Eddig csak a bal volt olyan. Ma volt Doppler-vizsgálat (ultrahang, ereket nézik vele), meg kapillármikroszkópos vizsgálat (ezzel az ujjvégekben, körmön keresztül nézik a keringést). Ez a doki is mondta, hogy nagyon kicsik és vékonyak az ereim, alig látja őket. (Állítólag testszerte furcsák a koraszülött mivoltom miatt, nem volt idejük rendesen kifejlődni. Ezt a Koncz doktor mondta, ahová járok.) Az előző érsebészem azt mondta 3 éve, hogy a mellékereim kb. 25%-a nem működik. A mostani, akihez tavaly óta járok azt mondta, hogy már a főerekre is kiterjedt a károsodas és kb. 30% nem működik. Most ez a kórházi doki is ezt mondta ma és felnyomta a pumpámat a stílusa: "növelhetjük az adagokat, írhatunk fel újabb kezelést, de nincs sok mód és nincs értelme, teljesen felesleges kezelgetni, mert úgyis AZ lesz a vége!" Mi az, hogy felesleges a kezelés?! Ha gyógyítani nem lehet, akkor kár is javítani a helyzeten, nem éri meg? Ha az ő élete lenne, vagy az ő rokona lenne ilyen helyzetben, akkor neki is odamondaná, hogy úgyis kampó és nem kezelgetünk, mert idő és pénz, meg gyógyszerpazarlás? A jelent nézem és a remény mindig itt van, itt is lesz bennem. A vége nem "az" lesz, hanem az, hogy jobban leszek, vagy stagnálok. Fel sosem adom, nem hagyom magam legyűrni. Apám volt bent. Olyan okos... Kérdezi, mit hozzon? Elmondtam, erre nem hozott semmit. A kerekesszékkel kapcsolatban állítólag tegnapra várta a nő a választ (a fuvarral kapcsolatban), ma kérdeztem, hogy elintézte-e? Még nem. Bakker! Ha megint miatta befuccsol a dolog, mérges leszek. Ő húzza az időt mindig, de neki nem fontos, nem ő nem tud sehová elmenni. Most, hogy letoltam, írt az Attilának, hogy tudna-e segíteni. Nem igaz, hogy mindenért 'könyörögni' kell neki, vagy nyaggatni, mert különben meg sem mozdul. A Gabinak mindent azonnal. Nekem nem kell azonnal, de ne is 'évekig' halassza, ha segítséget kérek.

:-((

Megjöttek a kutyám eredményei. Rákos. Műteni nem fogják, mert állítólag szóródik tovább a daganat, ha megbolygatják, meg a kora miatt sem, mivel nem épülne fel, plusz esélyes, hogy fel sem ébred a műtét után. Még eszik-iszik, elég aktív, de ez nem marad így, hullámzó az állapota, vannak rossz napjai. Apám nem akarja altattatni. Én sem akarom elengedni elhiheti, de ez nem rólunk szól, hanem a kutyáról! Nem érdemli meg ez az okos, aranyos kutya, hogy így érjen véget az élete. Erős vagyok, de belül szétszakadok, mikor ránézek, főleg amikor néz rám szeretettel, farkat csóválva. Majd' megszólal, úgy tud nézni! Próbálom a maradék időt neki is széppé tenni (az elmúlt 13-at is igyekeztem, ez kicsit vigasztal), meg arra gondolni, hogy mennyi közös élményt kaphattunk. A Doki szerint ki sem bírná a kemót, de leginkább fel sem épülne, mert öreg, felesleges kínzás volna. Azt mondja, hogy várjunk még, de ha rosszabb lesz, elaltatja. Szerintem már most is eleget szenved. Azt mondta a Doki, hogy áttét lehet a tüdején, attól fullad. Azt mondta, hogy ha leromlik, szóljunk. Pár éve megjelent egy csomó az oldalán, ami nőtt. Azt mondta a doki, hogy jobb nem piszkálni, így nem is lett cseszegetve. Mostanra elterjedt. Most sem nyúlnak hozzá, mert már öreg a kutya, meg akkor gyorsan és nagy kínok közt menne el. Azzal, hogy nem kínoztatom kemóval, szúrkálásokkal, műtétekkel, remélem tudom enyhíteni. Mondta a doki, hogy semmi értelme, mert fel sem épülne, így legalább még élvezheti a hátralevő idejét. Alig alszom - nem mondom, hogy csak emiatt, de ez is benne van. Nem tudni mennyi az annyi. A doki szerint ameddig bírja, ezek lehetnek hónapok, vagy bármelyik hét, nap, mivel öreg, fullad alváskor, de van, hogy ébren is. Azt mondta tegyük széppé az idejét és amikor rosszabb lesz, beinjekciózza. Ha nem a rák, akkor az alvási apnoé fogja elvinni szerinte. Rajtam csüng mindig, én meg örömmel veszem a matrica-üzemmódját, egyrészt imádom, másrészt én tudom, hogy minden nap ajándék együtt, Ő szerencsére nem. Éli az életét, eszi a finomakat, rosszalkodik, játszik. Nappal elvagyok, de esténként beborít a nyomasztó érzés és nehéz nem szétesni. 12 éves korom óta velem van, együtt nőttünk fel. Néha elbújik, meg van hogy nem pattan fel, mikor jutalomfalatot osztok, pedig arra mindig felélénkült. Csak fekszik, még a farkát sem csóválja, pedig mindig jár neki ezerrel. Nagyokat pislogva fekszik. A jelenre fogok koncentrálni, de most kell pár nap, hogy elfogadjam, ami felé haladunk.

Kontroll, meg egyebek

Apám alakított. Tegnap jött haza a szomszédtól és a szar földúton kibicsaklott a bokája. Ugyanaz, ami 30 éve eltört. Még hazahozta a lába, de épp'hogy. Feldagadt és nagyon fájt neki, már ráállni sem tudott, megmozdítani sem. Mondom ez fasza, itt nincs, aki segítsen. Én amit tudok megcsinálok, de minden nem megy, meg az én lábaim is kivannak, bár nem annyira, mint neki. Azon agyaltunk, hogy hogyan jutok fel a dokihoz? Egyedül nem mehetek, de ha nem megyek, akkor ki tudja mikorra adnak másik időpontot. A Gabi nem tud jönni, dolgozik. Szomszéd szintén. Mekk Elek? Hívjuk. Na, ő tudott jönni. Lejött értem kocsival, meg hazahozott. Mákom van! Legalább a lábamat sem kellett kigyilkolni, így sem akarnak vinni megint. Apám már tud menni, azt mondja, hogy csak néha nyilall egy kicsit, szóval csak jól megrántotta. A szomszéd kutyája hazajött vele tegnap este és nem akart hazamenni. Egyszer hallom, hogy nyüszít, de akkor már jóideje esett az eső. Megyek ki, szerencsétlen szarrá volt ázva. Kinyitottam a teraszajtót, de alig mert belépni, mert engem még sosem látott. Beszéltem neki, közben felényújtottam a kezemet. Megszagolta és nyalt rajta egyet. Ekkor gondoltam jó vagyok nála, megsimogattam a fejét. Nem mert bejönni, csak lépésenként. Bejöttem a házba, mondom apámnak, hogy a Gombóc szarrá ázott, behozom megszáradni (a sparhelt fűtött), meg tettem le neki kaját-vizet. Apámat nagyon bírja, ott fetrengett vele a kanapén. Nem küldtük haza, úgysem ment volna. Telefonált a Pistinek, hogy ne keresse, elszállásoltuk. Nálam kapott helyet, leterítettem neki egy takarót az ágy mellé és lefeküdtem én is aludni. 'Beszélt' nekem egyfolytában, ekkor már nem félt tőlem. Egyszercsak a sötétben egy mancs tapogatta a karomat. :-D Megsimogattam, mondom feküdj le! Nem feküdt, az orrával bökdöste az arcomat, meg szemen nyalt. :-D Próbáltam aludni, de 'zaklatott'. Haragudni nem tudtam, csak röhögni. Felugrott mellém az ágyra, eldobta magát és piszkálta a kezemet, hogy vakargassam a hasát. Mindent megpróbált, hempergett, nyalta a karomat, furakodott a hónom alá, képen nyalt ötvenszer, rágcsálta a fülemet, beleszuszogott, szájon nyalt, aztán lement a lábamhoz, a talpamat nyalta, a lábszáramra tette a fejét, a takarót húzgálta, stb. Úgy viszonyult hozzám, mintha ezeréve ismerne. Nagynehezen elaludtam, aztán arra keltem, hogy itt öklendezik mellettem. Letettem az ágyról, de nem hányt végül. Reggel hazavitte apám.

Felküldte velünk a koszorút, hogy ha már úgyis Pesten leszek, vigyen el a Krisz az Anyuhoz, tegyük ki a sírra. Kitettük. Furcsa volt ott lenni, mert rég' voltam. Nem járok, mert Ő nem ott van!

Ügyes voltam. :-D Mondta apám, mikor kiléptünk a Krisszel az ajtón, hogy tegyem ki a szemetet a kukába. Jó. Felmarkoltam, kimentünk a kapun, beültünk a kocsiba, elindultunk, aztán pár méter után valami furcsa volt. Ott volt a szemetesszatyor a kezemben. Röhögtünk egyet, visszatolatott, kidobtam. Fél 10-re Palotán voltunk. 11-re volt időpontom az érsebészhez, szóval felmentünk addig hozzájuk, aztán fél 11-kor elindultunk. Krisz megvárt a kocsiban. Csak keveset vártam, egyvalaki volt előttem. Míg az asszisztensével beszélt a Doki, én addig a levetkőztem. Jött a szokott megjegyzés "fiatalember, magát elfújja a szél!" Lassan nem is kell röntgenezni, csak elemlámpával átvilágítani. :-D Felfeküdtem az ágyra. Mért vérnyomást, pulzust. (130/100 volt.) Karjaimban, nyakamban hallgatta az ereket. Megnézte szemmel is, dopplerrel is azt a tág eret a bal combom belső felén. A jobb combomban is tág már. Hurrá! Azt mondta a doki, hogy a magas vérnyomástól van. A lábamban sípcsonttól lefelé alig, bokától lefelé meg nem volt keringés. 3× is átnézett mindent, egyszer kis keringés volt a lábfejemben. Mondtam neki, hogy mindig ez van. Mondta, hogy épp' annyi van benne még mindig, amitől még élnek a szöveteim és mákom van, hogy ennyi ideje ezen a szinten van. Mutattam neki a fotókat (amiket ide is betettem korábban), csóválta a fejét, mondta, hogy nem lesz jó. Megnyomkodta a lábujjaimat, nézte, hogy mennyi idő alatt áramlik beléjük a vér, meg nézegette a talpamat is. Eljátszott a lábammal, közben diktált megint az asszisztensnek. Mondtam neki, hogy kb. egy hónapja lefagyott a bal nagyujjam, meg sokszor ég, zsibbad mindegyik, a végükben meg szorító érzés van. Hümmögött és mondta, hogy gyakoribb értágítás kell, még ugyan nincs fekély, de ha így megy tovább, az lesz belőle, onnan meg tudjuk mi jön, ha nem jön rendbe. Mondta, hogy hordjak egyszámmal nagyobb cipőt, hogy az ujjakat ne nyomja, tudjanak mozogni, hogy jobban keringjen a vér. Megyek tehát megint 5 napos értágító infúziókúrára. A kezemnek sem örült. Tegnapelőtt megkarmolta a karomat a Margit és nem vérzett, mert alig volt benne keringés. Mondtam neki azt is, hogy el szokott kékülni a szám. Mondta, hogy ha tovább romlik, már csak a műtét van (amiről írtam egyszer, hogy kilyuggatják a mellkast, ott nyúlnak be a rosszalkodó ideghez), de azt mondta, hogy az úgyis csak tűzoltás és ezzel a szívvel, meg ilyen rossz keringéssel nem ajánlott, mert esélyes, hogy otthagyom a fogamat a műtőasztalon. Kérdeztem nem lehet-e felerősíteni arra az időre a szervezetemet, de szerinte nem éri meg kockáztatni, mert akkor is terhelne a műtét és x idő múlva úgyis kiújulna a szindróma, tehát ez egy szélmalomharc. Maradtak az infúziós kúrák, reményeim szerint sokára tolják ki a nagyobb bajokat. Megkaptam a friss véleményt és jöttem. Doki után ejtettük meg a temetőt, aztán felmentünk hozzájuk, mert dolga volt és utána hozott haza a Krisz. Fél 4-re értünk haza.

Feszült vagyok. Vannak a kutyámnak jobb és rosszabb napjai, a tegnapi is ilyen volt. Adtam Neki gyógyszert (attól jobban lett aztán), felfeküdtem vele a kanapéra, mert azt szereti. Simogattam. Apámnak megmondtam, hogy a kutya érdekeit nézze. (Az én kutyám, de ő kezeli a pénzt, meg ő tudja elvinni az orvoshoz.) Elhiheti, hogy én is életben tartanám az utolsó percig, de meg akarom kímélni a további szenvedéstől. Egy önző embernek magyarázhatok, de nem fogom hagyni, hogy nyújtsa a szenvedését. Kíváncsi vagyok az eredményre, most már bármikor jöhet. Szereti a plüssöket, szóval azt kapott, ugyanis tegnap 13 éves lett. Aludt vele, meg hurcolja. :-D

Zajlik az élet

A SLE aktivitása egyhónapnál tart. Az izmaim és ízületeim gyengék, fájnak. Nehezen járok, mert gyengék a lábaim. 7.-én pedig mennem kell a kontrollra, akármi lesz. A közérzetem sem az igazi, de volt már rosszabb. Láz nincs, csak egy-egy hőemelkedés, étvágyam változó, a nyugalmi helyzeti fulladás elmúlt, terheléskor van csak, a kajálás sem az asztalrafekve megy, vesém nem fáj, meg kb. 1-másfél órát ágyon kívül tudok tölteni, szóval nem vészes a helyzet.

Apám holnap megy fel Pestre, ha minden igaz, meg utólag kiviszi Anyuhoz is a koszorút.
Remélem tényleg elkezdi intézni a közgyógyot a jövő héten!

Aggódom nagyon a kutyámért. Már szinte mindig alszik, de közben nagyon fullad, keltegetnem kell. Tegnapelőtt fájt neki valami, mert nyögött, szóval adtam neki gyógyszert. A vérnyomása is fent volt megint, tiszta vér volt a szemefehérje. Lehet, hogy a fejfájástól volt olyan elcsigázott, meg attól nyögött, mert a gyógyszertől felélénkült. A daganata nagyobb és a mellében is lett. Rengeteget vizel és sűrű kicsit a cucc. Fogyott is és nem olyan a viselkedése, mint lenni szokott. Már rég' vittem volna dokihoz, ha lenne pénz, most jutott csak el és csak úgy, hogy a Gabi utalt. 13 éves lesz holnap, talán az öregsége miatt is változott ennyit és ezek a daganatok csak rontanak a helyzeten. Ha a Doki szerint el kell engednem, megteszem, nem fogom szenvedtetni. Ez is elég már Neki. Ma jól van megint, élénk. Volt dokinál, aki azt mondta, hogy az állapota, meg a daganatok természete alapján rosszindulatúnak tűnik, de vett vért, mintát és várunk. A fajtája max. 14 évig él, tehát hamarosan enélkül a baj nélkül is búcsúzna, de nagyon nem mindegy, hogyan is ér véget az élete: elfárad, vagy egy mocskos kór kínozza. Szerencsés, hogy szinte az élete végén érte a baj, mert leélhette az életét, míg más kutyákat akár párévesen elvisz ez a fos. Muszáj remélni a negatív eredményt, de muszáj készülni a legrosszabbra is, hogy ne érjen váratlanul. Egyben vagyok, mert még bízom, meg a kutyának is kell a nyugodtságom.