2015. február 22., vasárnap
Most épp' fent
Felért a hangulati hullámvasutam. Mostanában voltam nagyon lent, voltam össze-vissza, voltam rövid ideig stabil (ez pár órát jelent :-D) és most elszálltam, mint a győzelmi zászló, egészen pontosan tegnap. Durva volt az a szófosás és energiazuhatag, ami elöntött, meg a röhögőgörcs és társai. Az agyam amúgy is szita, de tegnap ezen rontott a gondolatrohanás, szó szerint 2-3 másodperc alatt kiment a fejemből, amit akartam, mert másik 300 gondolat tolongott mögötte és egymással versengtek. A nyelvem sem tudta követni őket, szóval összeakadt, meg csapongtam a témák közt és éreztem, hogy így nem jó, mert már lefáradtam saját magamtól, de nem tudtam lefékezni magam. Először még fel sem tűnt, csak hogy jobban vagyok, de amikor az apám már röhögött, miközben daráltam a mondandóimat, én is röhögtem és kérdeztem, hogy mi van, megint sok vagyok? Ő meg röhögve mondta, hogy á, dehogy. Mondta, hogy nem az a baj, hogy beszélek, hanem hogy rövid időn belül sokat és rázúdítok az emberre egy csomó információt, ezt is úgy, hogy sokszor egyiknek köze sincs a másikhoz, mert egyik mondatnál abbahagyom a témát és máshol folytatom, nem lehet követni. Ilyenkor mintha megnyomnának egy gombot, viszont ha szólnak, hogy tegyem magam takarékra, akkor megpróbálok visszavenni, de ha végképp' nem tudom magam kontrollálni, olyankor elhúzok a körülöttem lévők mellől, hogy ne fárasszam le őket mégjobban. Nagyon hajt most a dolog, tegnap még a szobát is átpakoltam, meg éjjel is pakoltam mostanában, hajnali 4-kor feküdtem le, de pár óra múlva kipattant a szemem és kezdődött (folytatódott) a pörgés. Tele voltam tegnap bakikkal, szintén amiatt, hogy nem tudok odakoncentrálni semmire, mivel ilyenkor a mozgásom is kapkodó és gyors. Már a könnyem folyt a röhögéstől, mikor a századik bakinál jártam, aztán ok nélkül is volt 2 röhögőgörcsöm, meg a fogadott Tesómmal is hülyültünk, utána már egymást gerjesztettük röhögésre.
2015. február 10., kedd
Amikor minden széthullott
Ott tartottam legutóbb, hogy meghalt az Anyám. Addig sem voltunk mintacsalád, de akkor vége lett mindennek. Júniusban ment el, de szeptemberben még mindig nem voltunk jobban, mire kezdődött az iskola és apám kivett minket egy hétre. Úgy éreztem erősnek kell lennem, hogy vigyázzak a húgomra, meg az apámra. Nem kell őt félteni, de bennem volt, hogy segítenem kell neki, mert magába fojtott mindent, nem beszélt az anyuról. Nekem sem igazán ment, így az én oldalamról nem lett volna gond, de a húgom igényelte. Próbáltam segíteni azzal, hogy meghallgattam és amire tudtam, válaszoltam. Sokat sírt. Nekem nem ment, amikor pedig ment volna, akkor nem engedtem, hogy megtörténjen, nehogy összezuhanjak. Próbáltam segíteni mindkettőjüknek és akkor az apám is próbált nekünk, végre egyszer törődött velünk egy kicsit, próbált egyszerre két szülő lenni. Belegondoltam, hogy milyen nehéz lehet, amikor elmegy az ember társa, ő pedig ott marad mindennel egyedül, meg a gyere(ke)kkel és nem zuhanhat össze. Apám nem gyenge fajta, de azért nyilván megviselte, még ha nem is mutatta ki. 2× láttam sírni, egyszer amikor bementünk a kórházba miután telefonáltak, hogy meghalt az anyu, aztán mégegyszer itthon. Előttem is ő volt a példa, hogy ki kell bírni, ebben legalább példát vehettem róla. Nem volt hajlandó pszichodokihoz járni, de a húgom és én jártunk. Ő látszólag jobban is haladt, mint én, mert ő kimondja és ki is mutatja, amit érez, de nekem nem megy és akkor sem ment hónapokig. Tévesen azonosították ezt azzal, hogy milyen erős vagyok, volt aki azt merte mondani, hogy biztos nem számított az anyám, mert nem látszik rajtam semmi. Apámat is támadták, amikor az anyu halála után 1-2 hónappal már a Gabival volt. Először mi is zokon vettük a tesómmal, de elmagyarázta, hogy azért van ez, mert szerette az anyut. Nehéz volt megérteni, mert úgy éreztem - a húgom ugyanezt mondta - hogy az Anyut akarja valaki mással pótolni, de aztán beláttam és a húgomnak is próbáltam elmagyarázni, hogy nem rosszat akar, csak túlélni. Együtt is maradtak majd' 3 évig. A húgomnak segített valamennyit a terápia, én viszont lassabban haladtam a gátlások miatt. Egyszer aztán olyan helyre nyúlt a doki, amivel feloldott mindent. Amikor minden egyszerre világosodik meg és egyszerre zuhan az emberre, mint valami nagy lavina, az gáz. Éreztem, hogy összeroppanok mindjárt. A terápia végéig egyben voltam, aztán beültem a kocsimba, ahol újrajátszotta az agyam, hogy miről volt szó, amire a pokol és a téboly egyvelegén mentem át. Fos volt ráébredni, hogy VÉGLEG elment az Anyám, legalábbis innen, a Földről. Nem tudom, hogy én addig melyik dimenzióban éltem, de tudom, hogy még vártam valami 'csodára' és ezt a vágyálmot összetépte a szakember. Neki ez a dolga és nem is egészséges várni olyasmire, ami nem történhet meg. Ő csak jót tesz az embernek azzal, hogy ráébreszti az igazságra, akkor is ha abba az elején majd' belegolyózik. Azóta nem várom haza, tudomásul vettem, hogy nem fog jönni. Minden nap hiányzik, minden nap gondolok rá, de élni kell, nekünk folytatódik az élet és csinálni kell tovább. A lelke itt van, tudom! Volt olyan, mintha megfogtak volna és olyan is volt, hogy miután meghalt, egy-két hónapig furcsa dolgok történtek a lakásban. Néha még ma is érzek olyat, mintha megérintenének, de már nincsenek furcsa jelenségek. Jeges fuvallat szokott lenni, ami egyterületre korlátozódik, olyan mint valami energiamező. Időnként gondolkodom azon, hogy amíg az Anyu élt, addig is ilyen volt-e az apám, csak nem éreztem ennyire, vagy csak most lett ilyen? Ezt már nem fogom megtudni. Eddig is leszart minket, de most durvább a mértéke. Próbálom megérteni, mert valóban pokoli, amikor elmegy a másik fele az embernek; mintha félbevágnák és nyilván apámban is összedőlt a világ, de azért rosszul esik, hogy magunkra hagy, a húgom is ezért költözött el. Már én is elköltöztem volna, ha nem volnának a korlátok, meg az akadályok. Egyrészt taszítjuk egymást, sosem fértünk össze, másrészt elvileg saját lábon kellene élnem ilyen korban. Apámmal úgy élünk, mint két szomszéd. Minden megváltozott, de az nyugtat, hogy van hitem és hiszem, hogy az Anyunak már jó ott, ahol most van. Isten mellett biztonságban van. Majd ha befejeztem itt a dolgomat, találkozunk és ez erőt ad!
Folytatás
Mostanában fel van borulva a napirendem, megint nem alszom, szóval írok tovább.
Ugrok egy évet, 2011-et írunk. Anyunak szívbetegsége volt - gondolom megtette a hatását a sokévnyi testi-lelki gyötrelem, amit az a f@szfej okozott neki. Igaz, a dokik az érszűkületre fogták, amit a láncdohányos mivolta okozott, de azt megintcsak a stressz hozta magával, szóval ördögi kör volt. Évek óta fájt a lába, aztán már jöttek az ilyenkor szokásos tünetek. Már akkor elkezdődött, amikor még vidéken laktunk és azóta fokozatosan romlott, itt Pesten már nehezen járt, kerekesszékes lett, aztán egy idő után a fekélye is leromlott, apám kezelgette, kötözgette. 2011 nyarán volt egy nap, amikor gyengélkedett, aztán másnap is és azután is, amire mondtuk neki, hogy el kéne mennie a dokihoz. "Á, nem kell, jól van." Persze... Kihívtuk a háziorvost, aki egészségesnek nyilvánította, miután alig vizsgálta meg! Tudta a szívbetegségét, de ő akkor úgy ítélte meg, hogy jól van, ehhez képest másnap nem erről kaptunk bizonyosságot, amikor elvitte a mentő. Annyira 'egészséges' volt, hogy 3 nap után meghalt a kórházban. Itt kezdtem folytatni az utamat a lejtőn és a tesómban is valami elszakadt, apámban úgyszintén. Szétesett a család, ami amúgy sem volt összetartó. Mégjobban befordultam és az egészségem is romlani kezdett - ami alapból sem volt teljesen oké. Említettem korábban, hogy időnként hangokat hallok, meg szorongok, hogy követnek, stb. Egy napon mosdóba indultam, de amikor újra 'képben voltam' már nem volt rajtam az ingem. Teljesen meg voltam zavarodva, de nem szóltam. Elmentem pszichodokihoz, hosszas beszélgetések, terápiák, diagnózis: paranoid skizofrénia. (Nem vagyok skizofrén, kiderült, de erről majd később.) Finoman kifejezte, hogy belekattantam a sok fosba. Nem mertem itthon elmondani, hogy mi van, de közben a dolgok nyilván történtek és elég szembetűnőek voltak, azonban nem kaptam segítséget, csak piszkálást, hogy miért vagyok olyan amilyen, szedjem már össze magam. Muszáj volt elmondanom, szóval nagylevegő és felvezettem a témát. Ekkor már a tesóm nem lakott itthon, de aznap áthívtam, hogy vele is meg tudjam beszélni a dolgokat. Azt gondoltam, hogy ő majd mellettem áll, apám meg teljesen ellenem fog fordulni, netán bedug valami diliházba, de a dolog megfordult; apám mellém állt, a testvérem pedig teljesen elfordult tőlem, azóta sem igazán beszél velem, csak egy-két mondatokat. (Azóta az is kiderült, hogy apám sem áll mellettem.) Közben pszichodokit váltottam, aki szerint nem vagyok skizofrén, 'csak' súlyos bipoláris zavarom van (aztán kiderült, hogy nem az, hanem borderline szindróma... ahány doki annyi dg.?) (Apám azóta is előjön a skizoval és csesztet vele.) Eleinte csak a nevemet mondták a hangok - van, hogy apám hangján szólnak - és kommentálták a cselekedeteimet, mostanra már utasításokat kapok, annak fejében, hogy ha nem teszem meg, baj lesz. Időnként azt érzem, hogy egy vendég, vagy apám meg fog ölni, olyankor nem merek neki hátatfordítani, a szobám mindig kulcsra van zárva. Akkor van ez, ha nagyon felpörgök, vagy ha túl sok feszültség ér és kiakad az idegrendszerem. Kezdődött a vetkőzéssel, aztán egyszer majdnem kiugrottam az ablakon (6.-on lakunk). Egyszer minden jó, minden szép, boldog vagyok - akár a semmitől is -, motivált leszek, céljaim lesznek - sokszor olyasmik is, amiket képtelenség elérni, de olyankor elhiszem, hogy sikerül -, képes vagyok nevetőgörcsöt kapni, kapkodok, gyorsan beszélek és sokat, van hogy el sem tudom mondani, amit szeretnék, mert minden összekuszálódik a fejemben, volt hogy 28 órát voltam ébren fáradtságérzés nélkül, stb. szóval pörgök testileg is és hangulatilag is.
Zuhanáskor visszatérő rossz gondolatok vannak és ahogy ok nélkül tud nagyon jó kedvem lenni, így ok nélkül tud nagyon rossz is lenni, kárt szoktam magamban tenni, minden iránt érdektelen vagyok ilyenkor, rengeteget alszom, stb., szóval totál ellentéte a pörgésnek.
Most befejezem a mesedélutánt, vagyis éjszakát. 3:38 van, aludni kéne.
Ugrok egy évet, 2011-et írunk. Anyunak szívbetegsége volt - gondolom megtette a hatását a sokévnyi testi-lelki gyötrelem, amit az a f@szfej okozott neki. Igaz, a dokik az érszűkületre fogták, amit a láncdohányos mivolta okozott, de azt megintcsak a stressz hozta magával, szóval ördögi kör volt. Évek óta fájt a lába, aztán már jöttek az ilyenkor szokásos tünetek. Már akkor elkezdődött, amikor még vidéken laktunk és azóta fokozatosan romlott, itt Pesten már nehezen járt, kerekesszékes lett, aztán egy idő után a fekélye is leromlott, apám kezelgette, kötözgette. 2011 nyarán volt egy nap, amikor gyengélkedett, aztán másnap is és azután is, amire mondtuk neki, hogy el kéne mennie a dokihoz. "Á, nem kell, jól van." Persze... Kihívtuk a háziorvost, aki egészségesnek nyilvánította, miután alig vizsgálta meg! Tudta a szívbetegségét, de ő akkor úgy ítélte meg, hogy jól van, ehhez képest másnap nem erről kaptunk bizonyosságot, amikor elvitte a mentő. Annyira 'egészséges' volt, hogy 3 nap után meghalt a kórházban. Itt kezdtem folytatni az utamat a lejtőn és a tesómban is valami elszakadt, apámban úgyszintén. Szétesett a család, ami amúgy sem volt összetartó. Mégjobban befordultam és az egészségem is romlani kezdett - ami alapból sem volt teljesen oké. Említettem korábban, hogy időnként hangokat hallok, meg szorongok, hogy követnek, stb. Egy napon mosdóba indultam, de amikor újra 'képben voltam' már nem volt rajtam az ingem. Teljesen meg voltam zavarodva, de nem szóltam. Elmentem pszichodokihoz, hosszas beszélgetések, terápiák, diagnózis: paranoid skizofrénia. (Nem vagyok skizofrén, kiderült, de erről majd később.) Finoman kifejezte, hogy belekattantam a sok fosba. Nem mertem itthon elmondani, hogy mi van, de közben a dolgok nyilván történtek és elég szembetűnőek voltak, azonban nem kaptam segítséget, csak piszkálást, hogy miért vagyok olyan amilyen, szedjem már össze magam. Muszáj volt elmondanom, szóval nagylevegő és felvezettem a témát. Ekkor már a tesóm nem lakott itthon, de aznap áthívtam, hogy vele is meg tudjam beszélni a dolgokat. Azt gondoltam, hogy ő majd mellettem áll, apám meg teljesen ellenem fog fordulni, netán bedug valami diliházba, de a dolog megfordult; apám mellém állt, a testvérem pedig teljesen elfordult tőlem, azóta sem igazán beszél velem, csak egy-két mondatokat. (Azóta az is kiderült, hogy apám sem áll mellettem.) Közben pszichodokit váltottam, aki szerint nem vagyok skizofrén, 'csak' súlyos bipoláris zavarom van (aztán kiderült, hogy nem az, hanem borderline szindróma... ahány doki annyi dg.?) (Apám azóta is előjön a skizoval és csesztet vele.) Eleinte csak a nevemet mondták a hangok - van, hogy apám hangján szólnak - és kommentálták a cselekedeteimet, mostanra már utasításokat kapok, annak fejében, hogy ha nem teszem meg, baj lesz. Időnként azt érzem, hogy egy vendég, vagy apám meg fog ölni, olyankor nem merek neki hátatfordítani, a szobám mindig kulcsra van zárva. Akkor van ez, ha nagyon felpörgök, vagy ha túl sok feszültség ér és kiakad az idegrendszerem. Kezdődött a vetkőzéssel, aztán egyszer majdnem kiugrottam az ablakon (6.-on lakunk). Egyszer minden jó, minden szép, boldog vagyok - akár a semmitől is -, motivált leszek, céljaim lesznek - sokszor olyasmik is, amiket képtelenség elérni, de olyankor elhiszem, hogy sikerül -, képes vagyok nevetőgörcsöt kapni, kapkodok, gyorsan beszélek és sokat, van hogy el sem tudom mondani, amit szeretnék, mert minden összekuszálódik a fejemben, volt hogy 28 órát voltam ébren fáradtságérzés nélkül, stb. szóval pörgök testileg is és hangulatilag is.
Zuhanáskor visszatérő rossz gondolatok vannak és ahogy ok nélkül tud nagyon jó kedvem lenni, így ok nélkül tud nagyon rossz is lenni, kárt szoktam magamban tenni, minden iránt érdektelen vagyok ilyenkor, rengeteget alszom, stb., szóval totál ellentéte a pörgésnek.
Most befejezem a mesedélutánt, vagyis éjszakát. 3:38 van, aludni kéne.
Nemsokkal
a Szabina elmenetele után jól leittam magam, mert azt hitte a hülye fejem, hogy az majd segít. Ja. Abban tényleg segített, hogy másnap felváltva okádjak és borogassam a fejemet vizes törölközővel, olyan másnapos voltam. Amikor megpróbáltam kinyírni magam, akkor a kórházból a pszichiátriára kerültem és utána nem volt több kísérletem. Akkoriban itthon nyugi volt, nem kellett idegeskednem legalább a légkör miatt. Sok időbe telt, míg kezdtem újra észrevenni a körülöttem lévő dolgokat, embereket. Bezárkóztam, amit egy ideig hagytak is, aztán ki akartak csalogatni a csigaházból, amiből nem jöttem elő és érthető módon erre ráuntak páran, azt mondták, hogy nem próbálkoznak tovább. Nem érdekelt akkor, mert semmit sem akartam jobban, mint Őt visszakapni, nem járt máson az agyam. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy úgy nézzek egy másik lányra, mint potenciális új barátnőre. Arra is gondoltam, hogy nem maradna velem senki, mert nem csak türelmes Szabinák járkálnak a világban. Mindent tönkretett ezen a téren (is) az a pedofil genetikai hulladék. Örülök, hogy mondtam az anyunak, hogy mindenhová vigye magával a húgomat, ne sírjon utána. Nem mertem megmondani, hogy mi az igazi ok. Belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha ő is átélte volna, mert egy lánygyerekkel rosszabbakat tehetett volna, bár nem tudhatom, hogy titokban bántotta-e őt is bármilyen módon, mert nem beszél róla soha, de én sem beszéltem/beszélek, szóval ez nem jelent semmit. Képtelen vagyok egy bizonyos határnál továbbmenni a kapcsolatban. Mikor még együtt lehettünk a Szabinával, akkor is gyakran agyaltam a jövőn, hogy vajon mi lesz velünk, meddig lesz türelmes, menni fog-e, aminek mennie kell? Fogalmam sincsen, hogy ha élne, akkor most hol tartanánk, egyáltalán kibírta-e volna mellettem idáig? Az olyan hulladékok bele sem gondolnak abba, hogy mit tesznek, mennyire kihat a tettük az ember egész életére, mennyifelé ágazik szét a probléma.
Ott tartottam, hogy
boldog voltam a Szabinával. Tervezgettünk, mert bíztunk abban, hogy idővel helyrerázódnak bennem a dolgok legalább annyira, hogy működjön az, ami akkor nem működött. Megkértem a kezét is, mert tényleg komoly szándékaink voltak a jövőt illetően.
2009 Szilveszterén nagyon jól éreztük magunkat, aminek azért is örülök, mert az volt az utolsó együtt. Nálunk buliztunk, itt volt a Gergő is a barátnőjével és a házból az egyik haverom. Kajáltunk, iszogattunk, szólt a zene, baromkodtunk. Valamikor hajnalban kidőltünk és bejöttünk a szobámba, a Gergőék meg a húgom szobájában aludtak, mert ő máshol bulizott. Akkor sem sikerült leküzdenem a gátlásaimat (...), de Ő megint biztatott, hogy majd eljön az idő. Gyakran agyaltam azon, hogy mi lesz a jövőben, ha semmi sem változik, aztán Ő érthető módon rám un majd és akkor elhagy. Fel tudtam volna robbanni olyankor és kinyírni azt a kretént. Megfogadtam anno, hogy ha felnövök és megtalálom, saslikot csinálok belőle.
Pofánvert az élet, jó nagy tenyérrel. Azt gondoltam, hogy megszívtam ugyan a gyerekkorral, de most már egyenesbe jövök. Ja, elhittem.
2010 januárt írtunk, már hó' vége volt. Aznap megint Ő jött volna hozzám (felváltva voltunk egymásnál, egyik hétvégén nálunk, másikon náluk). Mondta, hogy fodrászhoz megy és onnan fog jönni. Eljött a délután és vele az időpont, amikorra érkeznie kellett volna. Kicsit később rácsörgettem, hogy merre jár, de nem vette fel a telefont, amire azt gondoltam, hogy talán nincs nála a headset, aztán vezetés közben nem akar telefonálni. Később megint hívtam, de ismét nem vette fel a telefont és felhívtam a Katit (anyja), hogy tud-e róla hol járhat? Mondta, hogy már szólt neki a Szabina, hogy végzett a fodrásznál és jön hozzám, szóval úton van. Mondtam neki, hogy már ide kellett volna érnie és nem veszi fel a telefont, hiába csörgetem. Abban maradtunk, hogy hívogatjuk és ha valamelyikünk eléri, szól a másiknak, hogy nincs baja. Vártam, meg hívtam és akkor már ideges voltam, mert sok idő telt el. Nem tudom mennyi idő telt el még azon felül, mire végre megszólalt a mobilom, de nem Ő hívott. Akkor tudtam meg. Leállt az élet és innentől nem emlékszem többre, mert megint mintha ki lenne radírozva az agyamból jóadag emlék. A következő emlékem az, hogy állok a temetésen és úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Jóideig mindenben Őt láttam, pl. emlékszem, hogy Colát ittam és bevillant, hogy imádta és jóideig nem voltam képes azt inni. Ha lefeküdtem eszembejutott, hogy azon az ágyon nemrég még Ő is ott feküdt mellettem. Egyszer a buszon is megcsapott a parfümnek az illata, amilyet Ő is használt és még sok módon idéződött fel. Van egy csomó emlékem tőle, amik közül sok volt szem előtt és egyszer 'bekattantam' tőlük, hogy nem bírom látni őket, szóval mindent elkezdtem elrakni. (Azóta is a dobozban lapulnak a szekrényemben, nem nyúlok hozzájuk.) Rámolás közben végig bőgtem, mint az albánszamár, annyira még sosem estem szét, de talán jót tett, mert nem alattomosan, belülről kezdett ki a gyász, ahogy addig. Jól tettem, hogy elrámoltam, mert azután nem vájt belém legalább a holmiknak a látványa. ~2 évig tartott a zombi-üzemmódom, de a környezetem nyilván nem érezte át annyira a dolgokat és egyikük-másikuk odamondta, hogy folyton róla beszélek, el kellene engednem, amire mindig bepöccentem. Egyszer olyan mélyre zuhantam vissza, hogy befigyelt a nyugtató, de nem az előírt mennyiség. Buktam, mert megtaláltak a rosszullét közepette és bevitettek a kórházba. A gyomormosás marha szar volt. Később, tisztább fejjel belegondoltam, hogy mekkora seggfej vagyok, itthagytam volna azokat, akiknek még számítok, csak mert nekem elviselhetetlen volt a kín. Anyu meg szívbeteg volt, jó hogy nem öltem meg. 2 év után kezdtem feléledni valamelyest, tudtam róla beszélni, aztán újabb ~1 év múlva már jobb volt. Azután mégegy év eltelt és így jutottam el idáig, ahol most vagyok. Meg kellene bocsátanom a vétkesnek (aki mint kiderült részeg volt), de még nem megy. Az sem vigasztal, hogy a Barátnőmé mellett a maga életének is végetvetett azzal a felelőtlen döntéssel, hogy a volán mögé ült, mert nem hozza vissza a Szabinát semmilyen gondolat, vagy bármi. Érzékeny pontom Ő és az a nap, de már tudom cipelni a történtek súlyát.
2009 Szilveszterén nagyon jól éreztük magunkat, aminek azért is örülök, mert az volt az utolsó együtt. Nálunk buliztunk, itt volt a Gergő is a barátnőjével és a házból az egyik haverom. Kajáltunk, iszogattunk, szólt a zene, baromkodtunk. Valamikor hajnalban kidőltünk és bejöttünk a szobámba, a Gergőék meg a húgom szobájában aludtak, mert ő máshol bulizott. Akkor sem sikerült leküzdenem a gátlásaimat (...), de Ő megint biztatott, hogy majd eljön az idő. Gyakran agyaltam azon, hogy mi lesz a jövőben, ha semmi sem változik, aztán Ő érthető módon rám un majd és akkor elhagy. Fel tudtam volna robbanni olyankor és kinyírni azt a kretént. Megfogadtam anno, hogy ha felnövök és megtalálom, saslikot csinálok belőle.
Pofánvert az élet, jó nagy tenyérrel. Azt gondoltam, hogy megszívtam ugyan a gyerekkorral, de most már egyenesbe jövök. Ja, elhittem.
2010 januárt írtunk, már hó' vége volt. Aznap megint Ő jött volna hozzám (felváltva voltunk egymásnál, egyik hétvégén nálunk, másikon náluk). Mondta, hogy fodrászhoz megy és onnan fog jönni. Eljött a délután és vele az időpont, amikorra érkeznie kellett volna. Kicsit később rácsörgettem, hogy merre jár, de nem vette fel a telefont, amire azt gondoltam, hogy talán nincs nála a headset, aztán vezetés közben nem akar telefonálni. Később megint hívtam, de ismét nem vette fel a telefont és felhívtam a Katit (anyja), hogy tud-e róla hol járhat? Mondta, hogy már szólt neki a Szabina, hogy végzett a fodrásznál és jön hozzám, szóval úton van. Mondtam neki, hogy már ide kellett volna érnie és nem veszi fel a telefont, hiába csörgetem. Abban maradtunk, hogy hívogatjuk és ha valamelyikünk eléri, szól a másiknak, hogy nincs baja. Vártam, meg hívtam és akkor már ideges voltam, mert sok idő telt el. Nem tudom mennyi idő telt el még azon felül, mire végre megszólalt a mobilom, de nem Ő hívott. Akkor tudtam meg. Leállt az élet és innentől nem emlékszem többre, mert megint mintha ki lenne radírozva az agyamból jóadag emlék. A következő emlékem az, hogy állok a temetésen és úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Jóideig mindenben Őt láttam, pl. emlékszem, hogy Colát ittam és bevillant, hogy imádta és jóideig nem voltam képes azt inni. Ha lefeküdtem eszembejutott, hogy azon az ágyon nemrég még Ő is ott feküdt mellettem. Egyszer a buszon is megcsapott a parfümnek az illata, amilyet Ő is használt és még sok módon idéződött fel. Van egy csomó emlékem tőle, amik közül sok volt szem előtt és egyszer 'bekattantam' tőlük, hogy nem bírom látni őket, szóval mindent elkezdtem elrakni. (Azóta is a dobozban lapulnak a szekrényemben, nem nyúlok hozzájuk.) Rámolás közben végig bőgtem, mint az albánszamár, annyira még sosem estem szét, de talán jót tett, mert nem alattomosan, belülről kezdett ki a gyász, ahogy addig. Jól tettem, hogy elrámoltam, mert azután nem vájt belém legalább a holmiknak a látványa. ~2 évig tartott a zombi-üzemmódom, de a környezetem nyilván nem érezte át annyira a dolgokat és egyikük-másikuk odamondta, hogy folyton róla beszélek, el kellene engednem, amire mindig bepöccentem. Egyszer olyan mélyre zuhantam vissza, hogy befigyelt a nyugtató, de nem az előírt mennyiség. Buktam, mert megtaláltak a rosszullét közepette és bevitettek a kórházba. A gyomormosás marha szar volt. Később, tisztább fejjel belegondoltam, hogy mekkora seggfej vagyok, itthagytam volna azokat, akiknek még számítok, csak mert nekem elviselhetetlen volt a kín. Anyu meg szívbeteg volt, jó hogy nem öltem meg. 2 év után kezdtem feléledni valamelyest, tudtam róla beszélni, aztán újabb ~1 év múlva már jobb volt. Azután mégegy év eltelt és így jutottam el idáig, ahol most vagyok. Meg kellene bocsátanom a vétkesnek (aki mint kiderült részeg volt), de még nem megy. Az sem vigasztal, hogy a Barátnőmé mellett a maga életének is végetvetett azzal a felelőtlen döntéssel, hogy a volán mögé ült, mert nem hozza vissza a Szabinát semmilyen gondolat, vagy bármi. Érzékeny pontom Ő és az a nap, de már tudom cipelni a történtek súlyát.
Ott tartottam, hogy
boldog voltam a Szabinával. Tervezgettünk, mert bíztunk abban, hogy idővel helyrerázódnak bennem a dolgok legalább annyira, hogy működjön az, ami akkor nem működött. Megkértem a kezét is, mert tényleg komoly szándékaink voltak a jövőt illetően.
2009 Szilveszterén nagyon jól éreztük magunkat, aminek azért is örülök, mert az volt az utolsó együtt. Nálunk buliztunk, itt volt a Gergő is a barátnőjével és a házból az egyik haverom. Kajáltunk, iszogattunk, szólt a zene, baromkodtunk. Valamikor hajnalban kidőltünk és bejöttünk a szobámba, a Gergőék meg a húgom szobájában aludtak, mert ő máshol bulizott. Akkor sem sikerült leküzdenem a gátlásaimat (...), de Ő megint biztatott, hogy majd eljön az idő. Gyakran agyaltam azon, hogy mi lesz a jövőben, ha semmi sem változik, aztán Ő érthető módon rám un majd és akkor elhagy. Fel tudtam volna robbanni olyankor és kinyírni azt a kretént. Megfogadtam anno, hogy ha felnövök és megtalálom, saslikot csinálok belőle.
Pofánvert az élet, jó nagy tenyérrel. Azt gondoltam, hogy megszívtam ugyan a gyerekkorral, de most már egyenesbe jövök. Ja, elhittem.
2010 januárt írtunk, már hó' vége volt. Aznap megint Ő jött volna hozzám (felváltva voltunk egymásnál, egyik hétvégén nálunk, másikon náluk). Mondta, hogy fodrászhoz megy és onnan fog jönni. Eljött a délután és vele az időpont, amikorra érkeznie kellett volna. Kicsit később rácsörgettem, hogy merre jár, de nem vette fel a telefont, amire azt gondoltam, hogy talán nincs nála a headset, aztán vezetés közben nem akar telefonálni. Később megint hívtam, de ismét nem vette fel a telefont és felhívtam a Katit (anyja), hogy tud-e róla hol járhat? Mondta, hogy már szólt neki a Szabina, hogy végzett a fodrásznál és jön hozzám, szóval úton van. Mondtam neki, hogy már ide kellett volna érnie és nem veszi fel a telefont, hiába csörgetem. Abban maradtunk, hogy hívogatjuk és ha valamelyikünk eléri, szól a másiknak, hogy nincs baja. Vártam, meg hívtam és akkor már ideges voltam, mert sok idő telt el. Nem tudom mennyi idő telt el még azon felül, mire végre megszólalt a mobilom, de nem Ő hívott. Akkor tudtam meg. Leállt az élet és innentől nem emlékszem többre, mert megint mintha ki lenne radírozva az agyamból jóadag emlék. A következő emlékem az, hogy állok a temetésen és úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Jóideig mindenben Őt láttam, pl. emlékszem, hogy Colát ittam és bevillant, hogy imádta és jóideig nem voltam képes azt inni. Ha lefeküdtem eszembejutott, hogy azon az ágyon nemrég még Ő is ott feküdt mellettem. Egyszer a buszon is megcsapott a parfümnek az illata, amilyet Ő is használt és még sok módon idéződött fel. Van egy csomó emlékem tőle, amik közül sok volt szem előtt és egyszer 'bekattantam' tőlük, hogy nem bírom látni őket, szóval mindent elkezdtem elrakni. (Azóta is a dobozban lapulnak a szekrényemben, nem nyúlok hozzájuk.) Rámolás közben végig bőgtem, mint az albánszamár, annyira még sosem estem szét, de talán jót tett, mert nem alattomosan, belülről kezdett ki a gyász, ahogy addig. Jól tettem, hogy elrámoltam, mert azután nem vájt belém legalább a holmiknak a látványa. ~2 évig tartott a zombi-üzemmódom, de a környezetem nyilván nem érezte át annyira a dolgokat és egyikük-másikuk odamondta, hogy folyton róla beszélek, el kellene engednem, amire mindig bepöccentem. Egyszer olyan mélyre zuhantam vissza, hogy befigyelt a nyugtató, de nem az előírt mennyiség. Buktam, mert megtaláltak a rosszullét közepette és bevitettek a kórházba. A gyomormosás marha szar volt. Később, tisztább fejjel belegondoltam, hogy mekkora seggfej vagyok, itthagytam volna azokat, akiknek még számítok, csak mert nekem elviselhetetlen volt a kín. Anyu meg szívbeteg volt, jó hogy nem öltem meg. 2 év után kezdtem feléledni valamelyest, tudtam róla beszélni, aztán újabb ~1 év múlva már jobb volt. Azután mégegy év eltelt és így jutottam el idáig, ahol most vagyok. Meg kellene bocsátanom a vétkesnek (aki mint kiderült részeg volt), de még nem megy. Az sem vigasztal, hogy a Barátnőmé mellett a maga életének is végetvetett azzal a felelőtlen döntéssel, hogy a volán mögé ült, mert nem hozza vissza a Szabinát semmilyen gondolat, vagy bármi. Érzékeny pontom Ő és az a nap, de már tudom cipelni a történtek súlyát.
2009 Szilveszterén nagyon jól éreztük magunkat, aminek azért is örülök, mert az volt az utolsó együtt. Nálunk buliztunk, itt volt a Gergő is a barátnőjével és a házból az egyik haverom. Kajáltunk, iszogattunk, szólt a zene, baromkodtunk. Valamikor hajnalban kidőltünk és bejöttünk a szobámba, a Gergőék meg a húgom szobájában aludtak, mert ő máshol bulizott. Akkor sem sikerült leküzdenem a gátlásaimat (...), de Ő megint biztatott, hogy majd eljön az idő. Gyakran agyaltam azon, hogy mi lesz a jövőben, ha semmi sem változik, aztán Ő érthető módon rám un majd és akkor elhagy. Fel tudtam volna robbanni olyankor és kinyírni azt a kretént. Megfogadtam anno, hogy ha felnövök és megtalálom, saslikot csinálok belőle.
Pofánvert az élet, jó nagy tenyérrel. Azt gondoltam, hogy megszívtam ugyan a gyerekkorral, de most már egyenesbe jövök. Ja, elhittem.
2010 januárt írtunk, már hó' vége volt. Aznap megint Ő jött volna hozzám (felváltva voltunk egymásnál, egyik hétvégén nálunk, másikon náluk). Mondta, hogy fodrászhoz megy és onnan fog jönni. Eljött a délután és vele az időpont, amikorra érkeznie kellett volna. Kicsit később rácsörgettem, hogy merre jár, de nem vette fel a telefont, amire azt gondoltam, hogy talán nincs nála a headset, aztán vezetés közben nem akar telefonálni. Később megint hívtam, de ismét nem vette fel a telefont és felhívtam a Katit (anyja), hogy tud-e róla hol járhat? Mondta, hogy már szólt neki a Szabina, hogy végzett a fodrásznál és jön hozzám, szóval úton van. Mondtam neki, hogy már ide kellett volna érnie és nem veszi fel a telefont, hiába csörgetem. Abban maradtunk, hogy hívogatjuk és ha valamelyikünk eléri, szól a másiknak, hogy nincs baja. Vártam, meg hívtam és akkor már ideges voltam, mert sok idő telt el. Nem tudom mennyi idő telt el még azon felül, mire végre megszólalt a mobilom, de nem Ő hívott. Akkor tudtam meg. Leállt az élet és innentől nem emlékszem többre, mert megint mintha ki lenne radírozva az agyamból jóadag emlék. A következő emlékem az, hogy állok a temetésen és úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Jóideig mindenben Őt láttam, pl. emlékszem, hogy Colát ittam és bevillant, hogy imádta és jóideig nem voltam képes azt inni. Ha lefeküdtem eszembejutott, hogy azon az ágyon nemrég még Ő is ott feküdt mellettem. Egyszer a buszon is megcsapott a parfümnek az illata, amilyet Ő is használt és még sok módon idéződött fel. Van egy csomó emlékem tőle, amik közül sok volt szem előtt és egyszer 'bekattantam' tőlük, hogy nem bírom látni őket, szóval mindent elkezdtem elrakni. (Azóta is a dobozban lapulnak a szekrényemben, nem nyúlok hozzájuk.) Rámolás közben végig bőgtem, mint az albánszamár, annyira még sosem estem szét, de talán jót tett, mert nem alattomosan, belülről kezdett ki a gyász, ahogy addig. Jól tettem, hogy elrámoltam, mert azután nem vájt belém legalább a holmiknak a látványa. ~2 évig tartott a zombi-üzemmódom, de a környezetem nyilván nem érezte át annyira a dolgokat és egyikük-másikuk odamondta, hogy folyton róla beszélek, el kellene engednem, amire mindig bepöccentem. Egyszer olyan mélyre zuhantam vissza, hogy befigyelt a nyugtató, de nem az előírt mennyiség. Buktam, mert megtaláltak a rosszullét közepette és bevitettek a kórházba. A gyomormosás marha szar volt. Később, tisztább fejjel belegondoltam, hogy mekkora seggfej vagyok, itthagytam volna azokat, akiknek még számítok, csak mert nekem elviselhetetlen volt a kín. Anyu meg szívbeteg volt, jó hogy nem öltem meg. 2 év után kezdtem feléledni valamelyest, tudtam róla beszélni, aztán újabb ~1 év múlva már jobb volt. Azután mégegy év eltelt és így jutottam el idáig, ahol most vagyok. Meg kellene bocsátanom a vétkesnek (aki mint kiderült részeg volt), de még nem megy. Az sem vigasztal, hogy a Barátnőmé mellett a maga életének is végetvetett azzal a felelőtlen döntéssel, hogy a volán mögé ült, mert nem hozza vissza a Szabinát semmilyen gondolat, vagy bármi. Érzékeny pontom Ő és az a nap, de már tudom cipelni a történtek súlyát.
Tovább a lejtőn
Ott tartottam, hogy újra együtt volt a család, csak már addigra sokminden nem volt a régi. Tovább csúsztam a lejtőn, de akkor még nem tudtam. Rengeteget költöztünk, amikor menekültünk a vadbarom elől és elég fos helyekre kényszerültünk, volt hogy csak egy műhelyet tudott kibérelni az anyám és ott laktunk - titokban, nehogy a gyámügy elvegyen minket. Párhavonta - jó esetben egy évig is húztuk itt-ott - költözködnünk kellett és mire elfogadtuk volna (szándékosan nem azt mondom, hogy megszoktuk, mert azt nem lehet) a legújabb lakhelyet, mentünk a következőre. Jó volt, amikor az anyuék kibékültek és Pestre jöttünk ebbe a panellakásba. Az Anyuról közben kiderült, hogy szívbeteg, ekkor 12 éves voltam, a húgom 8. Már látszott, hogy gondok vannak, persze én nem nagyon értettem, csak visszatekintve látom, hogy ordító jelek voltak. (A húgomnál szintén voltak/vannak bajok, hála a 'gyerekkornak'.) Még mindig bevizeltem éjjelente, visszahúzódtam, megvolt a magam világa, nehezen alkalmazkodtam, stb., de akkor még nem látszott, hogy ez az elszigetelődés valójában minek a kezdete. Mindenki azt gondolta, hogy magamnakvaló vagyok - ami igaz is. Úgy éreztem, hogy figyelnek mindig, mindenhol és bántani fognak, rosszat akarnak nekem, meg akarnak ölni. Időnként elbújtam, hogy ne találjanak rám. Féltem hátranézni, mert azt vártam, hogy valaki áll mögöttem, ugyanakkor gyakran megtettem, mert féltem, hogy valaki követ. Mikor javult a helyzet és alábbhagyott ez egy időre, akkor azt gondoltam csak átmeneti dolog volt, de aztán egyre gyakrabban jött elő, egyre intenzívebb volt a szorongásom is, de nem szóltam senkinek. Hangokat kezdtem hallani, de azt hittem csak fáradt vagyok és megbolondult az érzékelésem, nem foglalkoztam vele. Eleinte a nevemet mondták, aztán már kommentálták - „béna vagy”, „nem vagy rá képes”, „nem érsz semmit”, stb., amit csinálok. Gondoltam jól ki lehetek merülve és próbáltam többet pihenni, de nem múlt el, évekig ez ment. Rémálmok kezdtek előjönni, amikben megöltek, vagy én öltem meg másokat, néha úgy, hogy más személyiség voltam - mai napig ez megy. Nem értettem, hogy mi történik velem, aztán lett egy-két jóbarátom, a Gergő volt a legjobb, őt ovi óta ismertem, mert párszor már laktunk ebben a pesti panelben, ahol ők is és a játszótéren haverkodtunk össze, de hosszútávra csak 12 éves koromban jöttünk vissza. Minden nap vele csavarogtam, felettünk laktak és sokszor voltam náluk, meg ő is lejött hozzánk. Nyaranta reggeltől-estig együtt lógtunk, hol náluk, hol nálunk, vagy az utcán. Ebben a néhány évben elég jól voltam, abbamaradt végre az éjjeli bevizelés is, kicsit gyerek lehettem, bár a múlt sebeit folyton éreztem, csak próbáltam nem figyelni rájuk. A húgom is nyitottabb lett és kezelhetőbb. Lett egy barátnőm, de nem tartott sokáig a dolog, mert csak gyerekszerelem volt. Később megint lett egy, majd mégegy, de velük sem tartott sokáig. 16 éves koromban viszont jött a Szabina. Nem mertem szólni neki sem és senkinek, hogy mi zajlik bennem, de már ő is, meg a környezetem is gyanakodott arra, hogy valami megváltozott, mert mégvisszahúzódóbb lettem, a korábban szeretett tevékenységekkel is felhagytam, egyre kevesebbet beszéltem, stb. és ezekkel szembesítettek, kérdezték, hogy mi van velem? Nem tudtam én sem, csak úgy éreztem, hogy valami fogvatartja az agyamat, meg az emlékeimből mintha kiradíroztak volna egy jó nagy adagot. A suliban is romlott a teljesítményem - akkor középiskolás voltam -, gyakran a társaimban/tanáraimban is az ellenséget láttam, hiába próbáltak meggyőzni arról, hogy senki nem akar bántani. A környezetem rendre azzal jött, hogy valami nincs rendben, de mondtam, hogy hagyjanak, csak ki vagyok merülve. Próbáltam többet pihenni, de nem használt, ráadásul sokszor nem is tudtam, mert úgy pörögtem napokig akár egy Duracell nyúl - ez is jellemző a mai napig. Azután kicsit enyhültek ezek a dolgok, ahogy a Szabinával egyre szorosabbra fűződött a kötelék. Rengeteg jó élményben volt mellette részem! Egy időre elfelejthettem az összes fost, bár néha bevillant a molesztálás, különösen amikor simogatott, vagy más módon akart közeledni. Az a pedofil p*cs egy életre tönkretett, undorodom minden ilyen dologtól. Időnként az érintésétől is elhúzódtam, nem akartam hogy megöleljen, megcsókoljon és ez érthető módon kellemetlen volt a Barátnőmnek (meg nekem is persze). Elfogadtam, meg én is kezdeményeztem, de ha feljöttek az emlékek, akkor gáz volt. Nem akartam sokkolni, így nem mondtam el az okot, de aztán egy alkalommal már nem tudtam vele ezt megtenni, úgyhogy elmondtam az igazat. Azt hittem, hogy megundorodik tőlem és mást választ, ehelyett sírvafakadt, hogy mit tettek velem. Mondta, hogy türelmes lesz. Nagyon gáz volt, hogy nem tudtam mindent megadni neki, amit szeretett volna. Hálás leszek neki mindig, hogy olyan megértő volt! Akkor tudatosult bennem, hogy milyen hosszútávra és milyen sok területre hat ki a molesztálás. Soha nem törtem össze miatta, mert szerintem nem fogtam fel. Még csak most, 23 évesen kezd minden kitisztulni, néha megzuhanok, de senki nem tudja. Sem azt, ami bennem van, sem a zuhanást. Kárt tettem magamban újra és újra, mert gyűlölöm magamat, valamint mert azt hittem, hogy amíg kívül fáj, addig belül kevésbé fog. Baromság! Csak átmenetileg lesz jobb, mert amint kívül elmúlik, belül fáj tovább. Boldogok voltunk, mert nagyon jó volt együtt, működött minden, leszámítva egy dolgot. Terveztük a jövőt, mert bíztunk abban, hogy idővel enyhül majd a gátlásosságom. Rengeteg élményben volt részünk együtt, le sem lehet írni annyi van. Úgy éreztem, hogy az enyém a világ legszebb, legaranyosabb, legokosabb barátnője. Utazgattunk, nyaraltunk, lementünk a nyaralójukba is hetekre, voltunk egyszer Ausztriában is. Minden nap telefonáltunk 1-2 órán át. A suliban is találkoztunk, az összes szünetet együtt töltöttük, nem volt elég egymásból. Akkoriban Judoztam és jött minden edzésemre, meg versenyemre. Az úszásra is. Mikor fociedzésen lesérültem aggódott, pedig nem volt komoly a dolog. Sétálgattunk a Balatonparton, stb. Nem hittem, hogy nekem járnak ilyen jó dolgok, de a Szabina elhozta az életet és a jót nekem. Voltak hullámvölgyeink, szakítgattunk is, de egynapnál tovább sosem nem bírtuk. 😆 Egyszer az anyja is csúnyán bekavart, de kiálltuk a próbát, pedig sokáig szekírozott minket. Mindenen átmentünk. Emlékszem, hogy elmentünk biciklitúrára és nekemjött véletlenül, aminek a következtében egy fának ütköztem, a (fém)pedál meg a lábamba csapódott, mélyen felszakítva azt. Sírt, hogy mit tett és végig a kezemet szorongatta, míg a balesetin rendberakták a lábamat. Kb. 1 hónap gyógyulás várt itthon és Ő minden áldott nap jött át. Nyár volt, nem volt suli és gyakran itt is aludt, mindenben segített. Emlékszem, egyszer filmet néztünk, de előtte kajáltunk, csak nem akartuk kivinni a tányérokat, nehogy lemaradjunk a jelenetekről és leraktuk őket az ágy mellé. Egyszercsak a nagy ölelkezésben, meg forgolódásban lezúgtunk az ágyról, bele a paprikáskrumplis tányérokba, tiszta dzsuva lett a Szabina haja 😃 Nagyon röhögtünk. Nem is mesélek tovább, vége sem lenne. Nagyon örülök annak a 2 évnek, amit kaptam Vele!
Folyt.köv.
Ott tartottam, hogy az a gennyláda mindenbe belekötött, amibe csak lehetett. Emlékszem, hogy anyunak el kellett mennie valahová és megint a nyomorék vigyázott rám, persze akkor is genyóskodott. Az óvodában kaptam kifestőkönyvet és mondtam neki, hogy az anyu megengedte, hogy lefekvés előtt is kiszínezzek egy rajzot, de ő nem akarta engedni. Visszaszóltam, mire fogta és összetépte az egészet. Már dolgozott bennem a bosszú, pedig csak óvodás voltam, de a magam módján bosszút álltam; összefirkáltam a tapétát, a festékes vizet a szőnyegre öntöttem, stb., amiknek lehet tudni a következményét. Nem tudom milyen jogon vert meg, ugyanis a saját házunk volt, nem neki lett kára, csak azt képzelte, hogy neki mindenhez joga van. Ha nem ivott, akkor normálisabb volt, időnként játszott is velünk, csak stikában folyt a fogdosás, de nem mertem szólni. Egy seggfej volt, aki élvezte, ha aláz és lenyom másokat. Anyu sokszor összeveszett vele és megmondta, hogy takarodjon el, de olyankor megfenyegette és megverte. Egyik esetre jól emlékszem; a szobában játszottunk és hallottam, hogy megint balhé van. Kimentem és láttam, hogy az anyut felnyomta a konyhaszekrényre, meg fojtogatta. Ordibáltam vele, hogy engedje el, persze megint kaptam érte, meg leköpött. Anyu mondta, hogy vegyük fel a cipőnket, erre az a f@sz ordibált, hogy hová megyünk, aztán megrángatta az anyut és meglökte, hogy takarodjunk akkor. Kirakott minket a saját házunkból, este. A rendőrségre mentünk, de innen tovább nem emlékszem megint. Csomó minden kitörlődött az agyamból akkoriból. Valami mindig volt, amiben hibát talált és csesztetett minket vele. Elköltöztünk, de jött utánunk, megtalált minket mindig valahogy. Csomószor költöztünk miatta, apám meg ezalatt külön utakon járt. Sokat voltam a 'nagyanyámnál'. Szerettem ott lenni, velem normális volt (inkább csak mézes-mázas, de akkor még nem értem fel ésszel), azt hittem, hogy majomszeretettel szeret. Jó volt ott, addig sem szadizott az a f@szarc. A húgom nem jött, mert az anyu nélkül sehol nem maradt el soha. Volt 2 barátom, akikkel közel laktunk egymáshoz, az óvodában is egycsoportba jártunk. Sokat voltam náluk és olyankor elszállt minden bajom. Ők is jöttek hozzánk. Egyszer elszöktem otthonról a nagyanyámhoz, aki ugyanabban az utcában lakott ahol mi, csak lejjebb. Pechemre összefutottam az anyuval, aki a boltból jött hazafelé. Piszkosul elvert az utca közepén. Kiesik egy csomó dolog az emlékezetemből, a következő 'képkocka', hogy már az a gazember nincs velünk, Pesten laktunk és újra együtt volt a 'család', de már nagyon sokminden nem volt a régi...
A kezdetek
(Előtte még annyit, hogy egyhete hazaengedtek, teljesen jól vagyok.)
Reményeim szerint segít egy kicsit, ha tabuk nélkül leírom egy részét azoknak, amiket cipelnem kell.
A szüleim még nem voltak házasok (és végül nem is lettek), amikor családot alapítottak. Anyám mesélte, hogy a terhesség 6. hónapjában járt, amikor úgy döntöttem, hogy lecsekkolom a világot. Már akkor is türelmetlen voltam. 😉 Valójában az történt, hogy volt egy daganat a méhében, ami növekedett, de az volt a bibi, hogy közben én is nőttem és már nem fértem el tőle, így elindultam. Biztos már akkor is klausztrofóbiás voltam. 😆 '91. október 5.-én születtem meg oxigénhiánnyal, mivel fejletlen volt a tüdőm (is), ezért inkubátorba kerültem, ahol a nagynyomású oxigén miatt gond lett a szememmel, de megműtötték. Egyéb problémák is velem születtek. 4 hónapig fetrengtem a kórházban, mire hazavihettek, de anyu szerint még akkor is olyan voltam kinézetre, mint egy újszülött és kb. annyit is tudtam. Mesélte, hogy a 'nagyanyám' azt mondta "jobb lenne annak, ha meg sem maradna". Mint látszik, sajnos nem dobtam fel a pacskert. Mondta az anyu, hogy elég gyorsan behoztam a lemaradásokat. Van egy-két emlékképem csecsemőkoromból, pl. egy világoskék overallt ad rám, én meg bömbölve vergődöm. Meglepődött, amikor ezt elmeséltem, állítólag akkor csak 1 éves voltam. Emlékszem olyanra is, hogy fekszem a kiságyban és betakar. A többi emlékem már nagyobb koromból való. Kicsavartam a kiságyból pár rácsot és emiatt kizúgtam, de mivel oda volt készítve a fürdetővíz az ágy mellé, abban landoltam. Anyu szerint ekkor másfél-2 éves körül voltam. Apám mindig hozott nekem csokit, mikor jött haza este a munkából. Egyszer mondta, hogy "itt van a zsebemben, vedd ki" és mikor kivettem jött vele pénz is, ő pedig nevetve mondta anyámnak, hogy nézd meg, kizsebel! Esténként mindig birkóztunk fürdés után, vagy csikiztük egymást és egyszer jól szemen rúgtam, mert a talpamat csikizte meg. Mindig mondta, hogy masszírozzam meg a hátát - ez abból állt, hogy ráültem és püföltem. Elvitt kocsikázni is, volt egy fehér Zsigulink és fasza volt, mikor gyorsan mentünk. Néha bebújtam az ólakba, hogy keressenek meg. Közel 4 éves voltam, mikor megszületett a húgom. Egyszer beleszorultam egy hordóba. Emlékszem arra is, mikor az anyu tanított bringázni. Jó sokat zakóztam, de nem izgatott, rendületlenül próbálkoztam. Ezek még jó emlékek, de jöttek lassan a gondok, a veszekedések. Apám időnként ivott és olyankor balhé volt. Egyszer azt kiabálta nekem, hogy "dögölj meg, anyáddal együtt!" és halványan rémlik mintha az anyu védekezett volna, de alig emlékszem. Egyszer összepakolt apám és elment, én meg nem értettem semmit. Ekkor állítólag visszahúzódóbbá váltam, az óvodában is csendes voltam, bár amúgy is, meg mindig gyepált egy cigánygyerek, aki erősebb volt nálam. Nem szerettem óvodába járni. Nemsokkal később jött képbe az a büdös köcsög, ő tett tönkre egy életre, de nem rohanok ennyire előre. Átjárt, mert szomszéd volt - máskor is jött már át, de miután az apám nem élt már velünk, sűrűsödtek az ottlétei. Itt nekem kiesik a többi emlék, a következő az, hogy már ott lakott nálunk. Először még normális volt, de nem fogadtam el akkor sem, mert az apámat szerettem volna visszakapni. Ivott és olyankor tök hülye volt. Ha sírt a tesóm, akkor megrázta, meg velem is durván beszélt. Eleinte még csak ennyi volt, aztán már arra is vette a bátorságot, hogy kezet emeljen rám. Először még csak megszorította a karomat, később már megfogta az arcomat és megrángatta, amire mindig bőgni kezdtem, ő meg olyankor felkapott és benyomta a fejemet a hidegvíz alá, hogy kussoljak. Innentől nem volt megállás, az Anyuval is ordibált, főleg amikor rászólt, hogy ne bántson. Sokszor volt, hogy valamin felhúzta magát, pl. a húgom csinált valami rosszat és bántotta. Ha beszóltam érte, akkor megruházott engem is. Sokszor kaptam, volt hogy a húgom helyett is, mert "te vagy a nagyobb". Sokszor nem a fizikai ütés fájt, hanem az az érzés, hogy uralkodnak rajtam. Tombolt bennem az erős düh és lelki fájdalom, de akkor még csak bőgéssel tudtam reagálni. Olyan hevesen tört rám mindig, hogy nem hagyott levegőt venni, de csak én ijedtem meg, anyámék közönyösen bámulták, ahogy levegőért kapkodom.
Ami egy életre tönkrevágott az az, hogy állandóan nézett az a féreg, mint valami radar és utáltam hátatfordítani neki, mert úgy is éreztem a tekintetét. Később elkezdett simogatni is, de én akkor még azt hittem csak azt akarja kifejezni, hogy szeret, főleg mert azt mondta, hogy szereti a kisfiúkat. Egyre többször simogatott, de mindig csak akkor, amikor az anyu nem volt a közelben. Egyszer arra ébredtem éjjel, hogy az alsógatyámban van a keze. Tiltakoztam, amire abbahagyta. Visszaaludtam, majd újra ugyanerre ébredtem és utána befeküdtem az anyu mellé, hogy ne tudja folytatni, de nem mertem szólni. Másnap a f@sz befenyített, hogy ne szóljak, mert felköt a kamrában és nem is mertem szólni. Rettegtem kettesben maradni vele. A tesómat mindig vitte az anyu a szomszédba is, mert nélküle sírt, ami szerencse. Bár, ha fiúkra bukott az a kretén, akkor talán nem volt veszélyben, de ki tudja hogy hogy' működnek az olyan suttyók. Egyszer mennie kellett temetésre az anyunak és kénytelen volt rábízni arra a baromarcúra minket. Féltem, hogy majd megint néz, megint megfogdos, de szólni nem mertem, csak könyörögtem, hogy ne menjen el, de mondta, hogy muszáj. Nyilván nem hagyott volna ott, ha tudott volna a dolgokról. Mentek tovább a balhék, meg az ivás, már ekkor a tesóm is nagyobb volt, óvoda kiscsoportjába járt. Egyszer úgy összeverte az anyut az a gyökér, hogy alig lehetett felismerni. Nem tudom min robbant ki a veszekedés, csak emlékszem, hogy anyám a nevét mondja és hogy álljon le, majd csörömpöltek az edények és már tudtam, hogy megint baj lesz. Anyu kiabált, ekkor kirohantam és megrángattam a f@szkalap ruháját, ordítottam vele, hogy ne bántsa. Visszakézből olyan maflást kaptam, hogy szó szerint repültem a falig. Húgom üvöltött, mint a sakál, mert látott mindent és megrémült, mire az anyu beküldött minket a szobába. Sokszor vitték el a rendőrök, de mindig hazaengedték. Az ilyet nem engedném ki, főleg mert felbőszülve méginkább kiosztják az otthoniakat. Egyszer az anyuhoz vágott egy nagy befőttes üveget, pont a száját találta el, ami felrepedt. Volt, hogy a hajánál fogva húzta a földön, vagy megrugdosta és ezeket mi láttuk. Egy alkalommal ismét ketten voltunk otthon a nyomoronccal és undorító dologra kényszerített. Itt megszakad minden, gondolom az agyam innentől blokkol, vagy nem tudom. Nem mertem elmondani, hogy molesztál az a f@sz. Ekkor már jó ideje mentek a balhék és bevizeltem éjszaka, meg dührohamaim voltak, stb. (Húgom dettó.) Egy idő után nem bőgtem, mert rájöttem, hogy élvezi, de közben tiltotta is. Anyám is szólt érte, így mindent elfojtottam. A rettegésünkből táplálkozott és nem akartam etetni. Csomószor terrorizált minket az asztalnál is, pl. megszabta, hogy milyen gyorsan fogyaszthatjuk el az enni/innivalót. Emlékszem egy esetre, hogy ittam a tejet, az a p*cs meg felpattant, rám emelve a hangját, hogy "igyad már, a qrva anyádat!" és rányomta a poharat a számra. A húgomnak a fejét belenyomta a levesbe. Állandóan qrva anyázott, meg b@szdmegelt nekünk.
Reményeim szerint segít egy kicsit, ha tabuk nélkül leírom egy részét azoknak, amiket cipelnem kell.
A szüleim még nem voltak házasok (és végül nem is lettek), amikor családot alapítottak. Anyám mesélte, hogy a terhesség 6. hónapjában járt, amikor úgy döntöttem, hogy lecsekkolom a világot. Már akkor is türelmetlen voltam. 😉 Valójában az történt, hogy volt egy daganat a méhében, ami növekedett, de az volt a bibi, hogy közben én is nőttem és már nem fértem el tőle, így elindultam. Biztos már akkor is klausztrofóbiás voltam. 😆 '91. október 5.-én születtem meg oxigénhiánnyal, mivel fejletlen volt a tüdőm (is), ezért inkubátorba kerültem, ahol a nagynyomású oxigén miatt gond lett a szememmel, de megműtötték. Egyéb problémák is velem születtek. 4 hónapig fetrengtem a kórházban, mire hazavihettek, de anyu szerint még akkor is olyan voltam kinézetre, mint egy újszülött és kb. annyit is tudtam. Mesélte, hogy a 'nagyanyám' azt mondta "jobb lenne annak, ha meg sem maradna". Mint látszik, sajnos nem dobtam fel a pacskert. Mondta az anyu, hogy elég gyorsan behoztam a lemaradásokat. Van egy-két emlékképem csecsemőkoromból, pl. egy világoskék overallt ad rám, én meg bömbölve vergődöm. Meglepődött, amikor ezt elmeséltem, állítólag akkor csak 1 éves voltam. Emlékszem olyanra is, hogy fekszem a kiságyban és betakar. A többi emlékem már nagyobb koromból való. Kicsavartam a kiságyból pár rácsot és emiatt kizúgtam, de mivel oda volt készítve a fürdetővíz az ágy mellé, abban landoltam. Anyu szerint ekkor másfél-2 éves körül voltam. Apám mindig hozott nekem csokit, mikor jött haza este a munkából. Egyszer mondta, hogy "itt van a zsebemben, vedd ki" és mikor kivettem jött vele pénz is, ő pedig nevetve mondta anyámnak, hogy nézd meg, kizsebel! Esténként mindig birkóztunk fürdés után, vagy csikiztük egymást és egyszer jól szemen rúgtam, mert a talpamat csikizte meg. Mindig mondta, hogy masszírozzam meg a hátát - ez abból állt, hogy ráültem és püföltem. Elvitt kocsikázni is, volt egy fehér Zsigulink és fasza volt, mikor gyorsan mentünk. Néha bebújtam az ólakba, hogy keressenek meg. Közel 4 éves voltam, mikor megszületett a húgom. Egyszer beleszorultam egy hordóba. Emlékszem arra is, mikor az anyu tanított bringázni. Jó sokat zakóztam, de nem izgatott, rendületlenül próbálkoztam. Ezek még jó emlékek, de jöttek lassan a gondok, a veszekedések. Apám időnként ivott és olyankor balhé volt. Egyszer azt kiabálta nekem, hogy "dögölj meg, anyáddal együtt!" és halványan rémlik mintha az anyu védekezett volna, de alig emlékszem. Egyszer összepakolt apám és elment, én meg nem értettem semmit. Ekkor állítólag visszahúzódóbbá váltam, az óvodában is csendes voltam, bár amúgy is, meg mindig gyepált egy cigánygyerek, aki erősebb volt nálam. Nem szerettem óvodába járni. Nemsokkal később jött képbe az a büdös köcsög, ő tett tönkre egy életre, de nem rohanok ennyire előre. Átjárt, mert szomszéd volt - máskor is jött már át, de miután az apám nem élt már velünk, sűrűsödtek az ottlétei. Itt nekem kiesik a többi emlék, a következő az, hogy már ott lakott nálunk. Először még normális volt, de nem fogadtam el akkor sem, mert az apámat szerettem volna visszakapni. Ivott és olyankor tök hülye volt. Ha sírt a tesóm, akkor megrázta, meg velem is durván beszélt. Eleinte még csak ennyi volt, aztán már arra is vette a bátorságot, hogy kezet emeljen rám. Először még csak megszorította a karomat, később már megfogta az arcomat és megrángatta, amire mindig bőgni kezdtem, ő meg olyankor felkapott és benyomta a fejemet a hidegvíz alá, hogy kussoljak. Innentől nem volt megállás, az Anyuval is ordibált, főleg amikor rászólt, hogy ne bántson. Sokszor volt, hogy valamin felhúzta magát, pl. a húgom csinált valami rosszat és bántotta. Ha beszóltam érte, akkor megruházott engem is. Sokszor kaptam, volt hogy a húgom helyett is, mert "te vagy a nagyobb". Sokszor nem a fizikai ütés fájt, hanem az az érzés, hogy uralkodnak rajtam. Tombolt bennem az erős düh és lelki fájdalom, de akkor még csak bőgéssel tudtam reagálni. Olyan hevesen tört rám mindig, hogy nem hagyott levegőt venni, de csak én ijedtem meg, anyámék közönyösen bámulták, ahogy levegőért kapkodom.
Ami egy életre tönkrevágott az az, hogy állandóan nézett az a féreg, mint valami radar és utáltam hátatfordítani neki, mert úgy is éreztem a tekintetét. Később elkezdett simogatni is, de én akkor még azt hittem csak azt akarja kifejezni, hogy szeret, főleg mert azt mondta, hogy szereti a kisfiúkat. Egyre többször simogatott, de mindig csak akkor, amikor az anyu nem volt a közelben. Egyszer arra ébredtem éjjel, hogy az alsógatyámban van a keze. Tiltakoztam, amire abbahagyta. Visszaaludtam, majd újra ugyanerre ébredtem és utána befeküdtem az anyu mellé, hogy ne tudja folytatni, de nem mertem szólni. Másnap a f@sz befenyített, hogy ne szóljak, mert felköt a kamrában és nem is mertem szólni. Rettegtem kettesben maradni vele. A tesómat mindig vitte az anyu a szomszédba is, mert nélküle sírt, ami szerencse. Bár, ha fiúkra bukott az a kretén, akkor talán nem volt veszélyben, de ki tudja hogy hogy' működnek az olyan suttyók. Egyszer mennie kellett temetésre az anyunak és kénytelen volt rábízni arra a baromarcúra minket. Féltem, hogy majd megint néz, megint megfogdos, de szólni nem mertem, csak könyörögtem, hogy ne menjen el, de mondta, hogy muszáj. Nyilván nem hagyott volna ott, ha tudott volna a dolgokról. Mentek tovább a balhék, meg az ivás, már ekkor a tesóm is nagyobb volt, óvoda kiscsoportjába járt. Egyszer úgy összeverte az anyut az a gyökér, hogy alig lehetett felismerni. Nem tudom min robbant ki a veszekedés, csak emlékszem, hogy anyám a nevét mondja és hogy álljon le, majd csörömpöltek az edények és már tudtam, hogy megint baj lesz. Anyu kiabált, ekkor kirohantam és megrángattam a f@szkalap ruháját, ordítottam vele, hogy ne bántsa. Visszakézből olyan maflást kaptam, hogy szó szerint repültem a falig. Húgom üvöltött, mint a sakál, mert látott mindent és megrémült, mire az anyu beküldött minket a szobába. Sokszor vitték el a rendőrök, de mindig hazaengedték. Az ilyet nem engedném ki, főleg mert felbőszülve méginkább kiosztják az otthoniakat. Egyszer az anyuhoz vágott egy nagy befőttes üveget, pont a száját találta el, ami felrepedt. Volt, hogy a hajánál fogva húzta a földön, vagy megrugdosta és ezeket mi láttuk. Egy alkalommal ismét ketten voltunk otthon a nyomoronccal és undorító dologra kényszerített. Itt megszakad minden, gondolom az agyam innentől blokkol, vagy nem tudom. Nem mertem elmondani, hogy molesztál az a f@sz. Ekkor már jó ideje mentek a balhék és bevizeltem éjszaka, meg dührohamaim voltak, stb. (Húgom dettó.) Egy idő után nem bőgtem, mert rájöttem, hogy élvezi, de közben tiltotta is. Anyám is szólt érte, így mindent elfojtottam. A rettegésünkből táplálkozott és nem akartam etetni. Csomószor terrorizált minket az asztalnál is, pl. megszabta, hogy milyen gyorsan fogyaszthatjuk el az enni/innivalót. Emlékszem egy esetre, hogy ittam a tejet, az a p*cs meg felpattant, rám emelve a hangját, hogy "igyad már, a qrva anyádat!" és rányomta a poharat a számra. A húgomnak a fejét belenyomta a levesbe. Állandóan qrva anyázott, meg b@szdmegelt nekünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)