Most már kimondhatom

hogy mi okozott 2 hónappal ezelőtt nagy örömöt. Eddig nem beszélhettem róla - jó okkal - amit tiszteletben tartottam. Februárban felkeresett a fogadott Tesóm! 👍 Mindig bíztam abban, hogy egy napon ez meg fog történni és ez volt az egyik olyan dolog, ami arra ösztönzött, hogy ne nyírjam ki magam, aztán amikor a kórság próbálkozott megtenni, akkor a küzdelemhez merítettem ugyanebből a reményből az erőt. Tudtam, hogy ki kell tartanom, mert ha egy nap vissza akar térni az életembe, nem fog megtalálni. Annak az okait, hogy miért lépett ki az életemből tavaly, nincs jogom megosztani, de megvolt az oka és mint kiderült, valójában nem én voltam az és a mindenütt letiltás sem nekem szólt, muszáj volt. Mindezzel nagy teher esett le rólam, mert egyrészt a 10 hónapos csend alatt végig azt hittem, hogy miattam ment tönkre egy majd' 8 éves barátság (ami inkább már testvériség), másrészt azt hittem, hogy utál, bár mint kiderült, azt jól sejtettem, hogy önszántából nem lépett volna ki az életemből. Abban a helyzetben ezt kellett tennie, ami Neki is ugyanolyan kemény volt, mint nekem. Nem rugózom azon, hogy milyen volt az azt megelőző időszak, ahogy azon sem, milyen volt az utána következő, mert nem ez számít már, hanem az, hogy békében vagyunk és tisztázódott már egy-két dolog. Mondta, hogy hiányoztam Neki és ez persze kölcsönös volt, úgyhogy a lényeg, a szeretet és a barátság sosem veszett el. Amikor felkeresett úgy tudtunk beszélgetni, mintha nem is maradt volna ki 10 hónap, ami megintcsak a kötelék minőségét bizonyítja, ahogy az is, hogy felkeresett, pedig megtehette volna, hogy nem kockáztat, én pedig elfogadtam a bocsánatkérését (valójában nem is kellett megbocsátanom, mert harag sosem volt bennem, mivel tudtam, hogy nem szakította volna meg a kapcsolatot, ha nem kényszerül rá). Minden fasza, egyáltalán nem érezhető a kihagyás és senki nem neheztel a másikra, a kommunikáció is ugyanolyan gördülékeny (már amikor nem vagyunk kifacsartak), minden a régi! 👍 Megy a baromkodás, a sírva röhögés, meg ugyanúgy lecsesz a saját érdekemben, ha idióta vagyok. 😁 Isten a legjobbkor adta Őt vissza, ugyanis pont nagyon szar állapotban voltam, ha jól rémlik éppen meccseztem a 'csuklyás alakkal' a kórházban és a Tesóm akkora löketet adott azzal, hogy felkeresett, biztosított a köztünk lévő békéről, a szeretetéről, meg imádkozott, hitt bennem és biztatott, hogy biztos vagyok abban; miatta lettem jobban! Akkor volt az, hogy hirtelen elkezdett javulni az állapotom, mert olyan boldog voltam, meg annyira akartam javulni Miatta, hogy ez a sok pozitív energia jótékonyan hatott a fizikális állapotomra. Továbbra is szar a helyzet, viszont könnyebb úgy küzdeni, ha van kiért. A múltkor Ő volt az, aki helyrerakta az agyamat. Valamilyen módon mindig megment! Mióta visszatért az életembe, azóta mindent könnyebben veszek, a kedélyállapotom is sokkal jobb. Nagyon örülök Neki!

Még tartanak a jobb napok. Továbbra sincsenek rohamok és erős rosszullétek. Amik vannak, azok még viselhető mértékűek. Elmúlt a folyamatos és erős hányinger is, így tudok enni, ma 4× sikerült. Több erőm is van, így simán tudok ülni és az ágyból is ki tudok szállni, bár sokáig nem tudok mocorogni. A lényeg, hogy sokkal jobban vagyok az elmúlt napokban, remélem minél tovább kitart ez a szint!

Megint volt

egy-két jobb napom, nem voltam rosszul (ha mégis, az enyhe volt és nem tartott sokáig), volt erőm, tudtam enni is, kevesebbet is fulladtam. Kihasználtam ezt és kitakarítottam a szobámat, mert a fateromtól megehet a dzsuva. Most egy darabig rendben van a környezetem, meg a macskáké, bár őket naponta rendezem, amikor az almokat takarítom. 22.-én nagyon fosul voltam, mert alapból is döglődtem, de jött a vihar és olyankor szarul vagyok, szóval a kettő összeadódva egy élmény volt. Kárpótlásul 23.-án szinte semmi bajom nem volt és tegnapelőtt délutánig kitartott a jó világ, roham sem volt az elmúlt napokban. Tegnap már nem voltam jól és ma sem, de még nem vészes a helyzet, ma megint tudtam enni is. Most épp' jól vagyok 1-2 órája.

Pár napja becsapott a villám hozzánk. Fülsüketítő volt a durranás, amitől a fater ijedtében elejtette a mobilját és csak egy húb@szdmeg'-et tudott kinyögni. Bennem is meghűlt a vér. A fürdőszobában szétrobbant a tükör, mert ahová fel volt szerelve, a mögötte lévő falrész mögött fut egy cső és valószínűleg ott vezetődött el az energia. Mákunk volt, hogy egyikünk sem állt a tükör előtt, meg nem folyattunk vizet.
Faterom eleve tart a viharoktól, de azóta méginkább rástresszel és mondogatja, hogy ezért kapcsolja le a villanyórát, amikor vihar van. Én továbbra sem félek, mert attól nem lesz jobb, sőt. Azért azt én is remélem, hogy ez volt az első és utolsó ilyen eset, mert majdnem megállt bennem az ütő, de a fater is úgy megijedt, hogy neki is beszúrt a szíve. Ma késő estétől is ígérik a csimbumot, de akkora pechesek azért valószínűleg mi sem vagyunk, hogy megismétlődjön.

Mindjárt itt a nyár és jó volna eljutni valahová (persze ha addigra rendbejövök). Több, mint 10 éve nem voltunk nyaralni, program is vagy 5-6 évvel ezelőtt volt utoljára. Agyalok, hogy hová és hogyan lehetne eljutni, mert elmennek az évek élmények nélkül. Nem lehetünk sokat távol az állatok miatt, de 1-2 nap belefér és a semminél az is több. Leginkább vízközelbe mennék, ahol lehetne bulizni is (pl. a Balaton Sound), meg este tüzet rakni és azt körbeülve dumálni, röhögni. Életemben 2× voltam táborban, azoknak volt ilyen feelingjük. 👍
Nagyon jó volna feltöltődni.

Ma ajánlottak

nekem egy jó kardiológust és szóltam a fateromnak róla. Azt mondja 27.-én úgyis megy Pestre, majd akkor bemegy a Dokimhoz és beszél vele. Úgy látom halvány lila gőze sincs arról, hogy mi a helyzet. 🤔 Talán azért sem, mert nem panaszkodom, bár azért ha látna és nem csak nézne, rájöhetett volna már anélkül is. Mondtam neki, hogy egyrészt 27.-re ne hagyatkozzon, mert nem is biztos, hogy itt tud hagyni (az Ildiéknél lennék ugyan, de ha bármi gond van, a fater tudja a mentőknek elmondani, amiket kell), másrészt 27.-ig még van egy hét, addig tétlenül akar várni, amikor fel is hívhatná? 🤬🙄 A múltkor azt mondta, hogy aggasztotta, hogy egész nap aludtam, meg nagyon rosszul voltam, de az, hogy most képes lett volna még egy hetet várni a Dokival való beszéddel, ez nem igazán egy aggódó emberre utal. 4-től rendelt a Doki, de addigra megérkezett a szokásos élvezet, szóval nem tudtam beszélni, így csak reméltem, hogy nem mond hülyeségeket. Állítólag már késő volt ahhoz, hogy elérje a Dokim a kardiológust, de fog szólni, ha jutott valamire. Ő is azt mondta állítólag, hogy nehéz bekerülni, de a gázosabb eseteket nyilván nem hagyják kinyiffanni. Végre valami előremozdulás van és ezt egy olvasómnak köszönhetem, nem apámnak... Isten áldjon mindenki mást is, aki imákkal és/vagy erőt adó sorokkal szokott segíteni! Jobban számítok ismeretleneknek, meg netes ismerősöknek, mint a fateromnak, de nem kesergek ezen sem, mert nem vagyok egyedül és nekem csak ez számít! Köszönöm! Az is megnyugtat, hogy valami elindult, szóval már közel a segítség! 👍 Így a rosszulléteket is könnyebben viselem, persze csak mentálisan, de az ugye nagyon sokat számít és most nagyon nagy szükség van a stresszmentességre (fater dolgait is próbálom kizárni), meg a pozitivitásra. Tegnap kaptam egy fejmosást, de jószándékból és szeretetből érkezett, így azon sem megsértődtem, hanem megköszöntem. Az a fejmosás, ez a fény az alagút végén, az imák, meg a saját hitem, ezek mind helyrebillentettek és visszatért az a fazon, aki a megingás előtt voltam, szóval ezt is köszönöm!

Ma egy kicsit jobban voltam. Tegnap este 10-11 óra körülre lettem jobban, teljesen jól éreztem magam és már nem is tért vissza semmi panasz, tudtam vacsorázni is valamennyit. Jól aludtam megint, ami rámfér, mert sosem tudom kialudni magam. Annyi 'haszna' van a döglődős időszakoknak, hogy mélyebben és ezért jól alszom ilyenkor. Kicsit gyengébb voltam, amikor reggel nekiláttam ellátni a bandát, de ájulás nem környékezett és lassan erőre kaptam, ki tudtam ülni apámhoz egy kicsit, sőt 1-2 percet állni is tudtam és abban sem az erőm akadályozott, hanem a fulladás, meg a pörgő szív, de fekvésre visszalassult. Egy darabig nem volt rossz a közérzetem sem, aztán amikor az volt,.az sem volt annyira durva. Váltakozott a nap folyamán a majdnem jó és a még elviselhetően rossz. Tudtam egy gyerekadagnyi levest is enni. Amint enyhül, vagy megszűnik az erős hányinger, mindig eszem valami normális ételt, mert nem élhetek joghurton, meg tápszeren. Most viselhető a helyzet, de remélem később ennél is jobb lesz. Tegnap késő este fasza volt, hogy jól éreztem magam. Komoly ez az élesváltás, amiket produkál a szervezetem.

A tegnapi jegyzet elég gázosra sikerült, utólag már láttam, meg visszajelzést is kaptam, hogy rinyának hat és akkor kaptam a 'lecseszést'. 😁 Valóban úgy tűnik, pedig valójában nem keseregtem, nem is panasznak szántam, meg nem élem félelemben az életemet, szóval úgy látom eléggé félreérthetőre sikerült, mert totál más képet adott arról, ami valójában zajlik bennem és rólam is más képet fest, mint amilyen vagyok. Nem gáz, már úgysem azt tekintem aktuálisnak. Tényleg nem szabad meginogni és megijedni!

Visszaestem

Tegnapelőtt délután már erősebb volt a rossz közérzet és este jött roham is, de csak egy és nem volt durva, felébredve már jól voltam. Tegnap délutántól estig azonban megint olyan pokolban volt részem, mint a javulás előtti héten. Jól jött, hogy 5 napig csak a délutáni rosszullétek voltak és azok is lightosan, mert úgy látom most megint durva napok következnek. Tegnap szokott módon 4-kor adtam enni a macskáknak, akkor már nem voltam jól, de mivel délutánonként amúgy is jön egy rosszullét-adag, azt hittem, hogy csak az kezdődik. Be-bedobogott a szívem is már vagy 2 napja, pedig előtte egy ideje csak időnként csinálta, leginkább a tachycardiát éreztem, de tegnap gyakran éreztem a ritmuszavart és az egyik bedobbanás akkora volt, hogy majd' kiugrott a mellkasomból, közben majdnem elájultam, annyira megszédültem, azzal egyidőben szétáradt bennem az adrenalin és onnantól kezdve irtó szarul voltam. Megint elkapott a halálfélelem, amit persze le kellett fojtanom, mert egy alapból is pörgő szívnek, meg adrenalinnal elárasztott szervezetnek nem használ a pánik okozta plusz löket, szóval elég morbid volt, hogy miközben attól fostam, hogy bekrepálok, azért kellett higgadnom, hogy ne történjen meg. Imádkoztam is persze. Utána roham is jött, amitől méginkább bekerült a helyére a zabszem, mert ugye az is gyorsítja a pulzust, meg újabban rászokott, hogy nem akar abbamaradni és amíg az ijedségre tudok hatni tudatos gondolateltereléssel, addig a rohamra nem. Ott érzek mindent, de befolyásom semmire nincs. Olyan rosszul voltam, hogy megint azt hittem, hogy fel fogja adni a szervezetem. Semmire sem tudtam gondolni akkor, csak a pokol vett körül és csak imádkozni tudtam, meg nagyon akarni jobban lenni. Szokás szerint belealudtam, de ébredéskor ugyanolyan fosul voltam és megint indult a tachycard roham is, aztán az újabb görcsroham jeleit is éreztem. Próbáltam pihenni, hátha elalszom előtte, de nem tudtam, mert a fater ezer decibellel telefonált, tévézett, kályhaajtót csapkodott, stb., a szobám ajtaját meg nem tudtam becsukni és kiszólni sem tudtam már, hogy csukja be. Megérkezett a roham, megint jött a pokol, aztán megint aludtam valamennyit. Abból felkelve jobban voltam, de amint felültem éreztem, hogy még nincs vége az ostromnak, viszont ki kellett mennem slagolni. Egy csigának hozzám képest lobogtak volna a szemei a menetszéltől, de kijutottam a porcelánig. Megint ülve kellett leeresztenem a fáradt olajat, mert semmi erőm nem volt, a retyóról is majdnem ledőltem. Amikor felálltam éreztem és hallottam a szívem dübörgését, úgyhogy visszaültem, hogy lassuljon, de nem akart. Megmértem, 140 fölött volt a pulzusom. Mivel hideg van a budin, kénytelen voltam kijönni onnan, mert az érgörcsök jöttek, persze a szívtájékomon is, ami nagyon nem használt neki, úgyhogy bejöttem a szobámba, de alig kaptam már levegőt. Ahogy lefeküdtem egy idő után visszalassult, de nem tudtam sem mozogni, sem beszélni, mert a legkisebb hangadás, vagy mozdulat is rontja ilyenkor a közérzetemet. Billegtem az álom és az ébrenlét között, hol elaludtam, hol ébren voltam, de csak pillanatokra. Megint hallucináltam, egy fekete alakot láttam az ablaknál. Nagyjából negyed, vagy fél 10 volt már, mire csitultak a dolgok és tudtam módjával mozogni, de továbbra is szarul voltam, éreztem a szívdobogásomat folyamatosan. Nem volt már annyira gyors és már nem is hagyott ki/ütött be pluszokat, csak erősen és a normálisnál gyorsabban zakatolt. Később sikerült pár korty joghurtot is inni, de a hányinger is hű társam maradt. Fater elaludt megint a tv-re, hiába szólongattam, hangosabban meg nem tudtam átkiabálni, szóval át kellett mennem, de az az egy méter 5-nek hatott. Azt mondta mindjárt lekapcsolja, csak még kimegy slagolni, én meg visszajöttem lefeküdni. Persze nem kapcsolta le, visszaaludt megint és megint mászhattam ki, hogy kikapcsoljam, pedig mondtam neki, hogy nem jó felkelnem. Megint kezdtem rosszul lenni, akkor már éjfél is elmúlt és nem mertem elaludni, mert átfutott az agyamon, hogy mi van, ha nem ébredek fel többet? A pokolba az egésszel! Valahogy aztán észrevétlenül belealudtam a rosszullétbe és amikor felzörgött valamelyik macska, éreztem, hogy már jól vagyok, akkor már éjjel volt. Reggel, ébredéskor már éreztem, hogy nem lesz jó napom, de muszáj volt ellátni a bandát. Kimentem slagolni, de alig tartottak a futóművek. Utána nekiláttam az etetésnek-alomtakarításnak, de párpercenként meg kellett állnom és végig ájulás kerülgetett. Szugeráltam magam, hogy muszáj kibírni. Mire a másik alomtálca került sorra, egy fokkal több erőm lett (ennyit az akarat és a gondolatok erejéről, ezért is hiszem, hogy sokat számítanak!), lassan azt is rendberaktam és mire a harmadik budi következett, már csak szimplán gyenge voltam, de nem kerülgetett az ájulás. Mire végeztem, lett egy kis erőm is, így ki tudtam vinni a szemeteszsákot, meg kezet tudtam mosni anélkül, hogy végig remegtek volna a lábaim, de jöttem vissza lefeküdni, mert a közérzetem fos, meg utána megint elment az a kis erőm is, csak feküdni tudok. Nem tágít a hányinger sem, de amikor enyhült, megittam egy flakon ivójoghurtot. Nagyon nem oké ez így, remélem fogok tudni enni, mert már tudtam 5 napig és nagyon kéne hízni. Nem tudom meddig fog megint tartani a szarakodás, de nagyon kezdem unni. A leggázabb, hogy már nem vagyok nyugodt, mint eddig és ez nem jó, mert bármilyen csekély mértékű megingás egyet jelent azzal, hogy meggyengültem, ami ilyen helyzetben luxus. Azonnal vissza kell találnom a korábbi oldalamhoz!

El kell engednem a repülést. Biztos, hogy nem bírná a keringésem a hatásait, mert nem bírja a frontokat sem, meg alapból is instabil. Eddig úgy voltam vele, hogy nem adom fel, de be kell látnom, hogy öngyilkosság volna és nem lehetek olyan önző. Van, hogy azon forog az agyam, hogy jó lenne befejezni, de olyankor nem vagyok észnél, most viszont igen és ilyenkor felfogom, hogy nem tehetem meg, esélyt sem adhatok rá azzal, hogy olyat csinálok, ami 99%-os eséllyel kinyír.
Egyelőre higgadtan kezelem, hogy az álmomnak annyi, majd az idő megmutatja, hogy valóban sikerült-e beletörődni, vagy egy nap visszaüt.

Nehéz gondolataim vannak megint, ez a szar állapot felhozta őket és van mégvalami, ami nem hagy nyugodni. Elnyomni sem jó mindezt, de ha foglalkozom velük, azzal félig átnyújtom magam tálcán, mert elfogadom a dolgokat. Nem jó ez sehogy sem. Zavar, hogy nem találok vissza a nyugodt oldalamhoz, annál is inkább, mert a Dokim mondta, hogy az optimizmusommal és akaratommal tartom magam életben. Korábban sosem inogtam meg, vissza kell nyernem azt a figurát! Szó sincs arról, hogy feladtam, csak nyugtalanítanak, sőt, őszintén kimondva megrémítenek dolgok. Nagyon gáz! Már csak azért is, mert a hitem mellett ilyen nem fordulhatna elő. Csak azt tehetem, hogy kérem Istent, hogy továbbra is adjon erőt és mentálisan is tegyen olyanná, amilyen még a közelmúltban is voltam.
Az szerencsére megmaradt, hogy ha gáz van, az arra sarkall, hogy tegyem oda magam maximálisan.

Úgy volt, hogy ma kivisz a fater, de megint nem jön össze, mert fekve is fosul vagyok, ülni pláne nem tudok.
Remélem hamarosan megint lesznek jobb napjaim és kijutok, meg amúgy is jobb volna egy jó, vagy egy elfogadhatóbb közérzet. 27.-én menne Pestre, de ha ilyen fosul leszek, nem mehet. Nekem is fel kellene már jutni a Dokimhoz, de így nem tudok.

Nem érdekel a helyzet, nem fogok félni, vagy depresszióba esni, mert menni fog, mennie kell! Szégyellem magam, hogy meginogtam megint! 🤬 Méltón kell viselni, amit kaptam. Vége lesz ennek a szar szériának is, lennie kell remissziónak! Újra fogok tenni-venni, kimozdulni, lesz étvágyam, jó lesz a közérzetem! Megint csak egy szar emlék lesz ez az időszak, amire úgy gondolhatok vissza, hogy kibírtam. Az ember hajlamos az aktuális szar/jó helyzetet a legsötétebbnek/legkirályabbnak látni, hiszem, hogy nincs olyan nagy gáz, csak a fizikai gyötrődés hiteti el a pszichémmel. Amikor volt ez az élhető 5 nap, akkor azt hittem el teljesen, hogy nincs is nagy gond, jól éreztem magam minden téren. Ezért mondom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a reális helyzet, ahogy érzékeli az ember, szóval hiszem, hogy rosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában és nemsokára ezt is magam mögött hagyhatom - egy időre. Nem az a lényeg, hogy mennyire (az 5 napnak is örültem), hanem hogy megadatik.
Jól mutatja ez a poszt azt a libikókázást, ami bennem is zajlik; itt-ott negatív, amott már pozitív. Törekszem arra, hogy újra csakis az utóbbi jellemezzen!

Minden téren jobban vagyok 👍

Kijelenthetem, hogy visszajött az étvágyam (ugyan még nem teljesen, de már nem kizárólag a joghurt-tápszer-leves megy le) és továbbra sem vagyok rosszul. Délután igen, de ilyen időszak máskor is van, viszont addig, meg este már jól vagyok és van erőm. Már csak a rosszullét alatt vagyok gyenge, de azok sem erősek. Az étkezés utániak is enyhültek. Maradtak persze panaszok, de kicsire nem adok, márpedig ami van, az eltörpül amellett, ami zajlott egy hétig. Mivel nem vagyok már olyan gyenge, mondtam, hogy menjünk holnap sétálni, de aztán láttam, hogy 17 fokos maximumot ígérnek, szóval annál hűvösebb is lehet, úgyhogy felejtős, mert 25 fok alatt kijön a Raynaud, ami a kezem-lábam szempontjából nem volna annyira gáz, de ugye jóideje a szívemnél is begörcsöl az ér, ha fázom, vagy hideget eszem-iszom, netán stresszelek. Nem gáz, hogy most nem jön össze, gondolom pár nap múlva újra melegebb lesz és majd akkor kimegyünk. Kezd javulni a keringésem, legalábbis az utóbbi 1-2 napban spontán felmelegszenek a kezeim, sőt a lábaim is és úgy is maradnak egy ideig, pedig azok majdnem mindig hidegek. A lábkörmeim viszont valami miatt akkor is kékesek sokszor, ha meleg a lábam. Mivel már nem fázom én magam sem, ezért a szívemben is ritkábban görcsöl be az ér, legalábbis a hidegtől. Valami miatt jobban aludtam az utóbbi két éjszaka, aminek örültem, mert szinte sosem alszom rendesen. Egyelőre a front sem kínoz nagyon, remélem ez így is fog maradni.

Mentálisan is jól vagyok. 👍 Nincsenek mostanság szuicid gondolataim, nem vagyok rosszkedvű, nem vagyok feszült és ezért nincsenek dühkitörések, elmúlt a halálfélelmem is, nem vagyok érdektelen sem. Még pár napja is azt terveztem, hogy visszamegyek a pszichodokihoz, amint mobilis leszek, de valami kattant az agyamban és most minden jó. 😁 Nem húz le semmi, fel vagyok pörögve és ugyan nem tudom ez az állapot meddig fog kitartani, de talán a fizikumomra is pozitívan fog hatni. Most csak élvezem, hogy végre nem akarom felkötni magam. 😁

Úgy néz ki, megmaradok 😁

Nem akarom elkiabálni, de tegnap végre jobban voltam, volt erőm ülni, sőt, az ágyból is úgy szálltam ki, hogy nem kerülgetett összecsuklás, volt erőm a macskákat ellátni és pár percet állni is tudtam. Ma is simán kiszálltam az ágyból és elláttam a bandát. Persze a szívem pörög, meg köhécselek, ha állok/mozgok, de az elmúlt héthez képest ez már meg sem kottyan. Eddig fekvőhelyzetben is majdnem folyamatos volt a tachycardia, de tegnap és tegnapelőtt már voltak nyugis órák. Most épp' fut, de ma is volt már többórás nyugi. Ugyanígy ritkult a mellkasomban is a fájdalom, meg a nyomás, ahogy a karom és vállam sem akar olyan sűrűn leszakadni. Most mondjuk fájnak és van egy kis hányinger is, de eddig nyugi volt. Tegnap olyan jól voltam az eddigi héthez képest, hogy el sem hittem. Ha csak a tegnapi, meg a mai napom lesz ilyen viselhető, már az is jó lesz, mert fellélegezhet a szervezetem és tud egy kis erőt gyűjteni a következő kanyarra. Állítólag jön megint egy front hétvégére, szóval számítok rá, hogy vissza fogok esni, bár remélem nem lesz olyan durva, mint az elmúlt hét. A másik fasza hír, hogy tegnap végre sikerült szilárd ételt enni, igaz csak egy gyerekadagot, bár az is igaz, hogy közvetlenül előtte lapátoltam be egy nagyadag meggylevest, ami előtt még egy fél flakon ivójoghurt is landolt a bélésben. Ma is megettem már 4 virslit, megittam egy flakon joghurtot és a rizs+hekk is arra vár, hogy mikor múlik el a rosszullét és tudom megenni őket. Céklát is eszem, mert kell a vas. Már nem folyamatos a hányinger és a rosszullét, nyilván enni is ezért tudok valamennyit. Az is jó hír, hogy tegnap nem rohamoztam, nem voltam rosszul sem, a kajálás utáni rosszullét is enyhe volt. Most nem vagyok jól, de gondolom ez már a szokásos délutáni móka. Ha olyan enyhe lesz, mint a tegnapi, akkor egy szót sem szólok.

Egy hete

tart az ostrom, de történt már egy kis javulás. Ugyan ismét volt a napokban két olyan erős rosszullét, amikor azt hittem vissza fogok kerülni a kórházba, de emellett vannak már olyan órák is, amikor viselhető a közérzetem. Ma először tudtam ülni kb. negyed órát, meg könnyebb volt a macskákat is ellátni, mert volt annyi erőm, hogy bírjam azt a kb. negyed órát, amíg az almokat kitakarítom + kiosztom a kaját. Tegnap koraeste jöttek rohamok is, ébredés után is jött még, szóval azt hittem megint nem fognak abbamaradni, de a következő ébredés után nem jött több. Csak vége lesz már ennek az időszaknak, gondolom lassan megnyugszik a légkör és ritkulnak a frontok. Valamitől fájnak az izmaim és az ízületeim azóta, amióta elkezdődött ez a dögrovás. Már nem alszom olyan sokat, csak rosszullétekkor alszom el. Ébredés után általában jobban vagyok valameddig, de az már nekem elég, mert fel tudom szívni magam a következőre, van ideje a szervezetemnek kifújni magát. Főleg késő este és reggel vagyok viselhetően, utóbbi kapóra is jön, mert ugye a macskákat el kell látnom. Az ételt - ami egyelőre csak leves, joghurt és tápszer, de a semminél több - sem mindig kell már erőltetni, pl. ma is, tegnap is jóízűen fogyasztottam el őket, van erőm beszélni, mozogni (rosszullétekkor nyilván nem), viszont amíg minden nap vannak - esetenként erős - rosszullétek és a rohamok is majdnem naponta jönnek, addig nem mondható el, hogy sokkal jobb a helyzet, meg amíg nem tudok értelmes kajákat és rendes mennyiségeket fogyasztani. Mint mondtam, továbbra is a levest, az ivójoghurtot és a tápszert tolerálja a szervezetem, így azokon élek egyelőre, mert még ezektől a könnyű dolgoktól is rosszul vagyok, amint elfogyasztom őket, így nem erőltetem egyelőre a nehezebb ételeket. Fater már 'fenyegetett', hogy szondát fogok kapni, de ez hülyeség, mert eszem, mégha egyelőre nem is pörkölteket. Tudtommal az kap szondát, aki semennyit sem tud enni. A lényeg, hogy nagyon változó a közérzetem. Késő délután/koraeste menetrendszerűen jön egy rosszullét, függetlenül attól, hogy volt-e a nap korábbi részében. Ma is 6 körül kezdődött és még mindig tart, de ha a 'statisztikát' figyelembe veszem, akkor elvileg lassan múlnia kell, mert már 3/4 9 lesz. Majdcsak lecseng már ez az időszak.

Egy élő pálcikaember 😜

Ma van annyi erőm

hogy írni tudjak, úgyhogy lejegyzem a történéseket, hogy ne belülről feszítsenek.

Kemény napjaim vannak fizikailag is és mentálisan is, bár utóbbiba nem engedem magam belemerülni. Nem kaphat teret sem a bizonytalanság, sem a rémület, sem bizonyos gondolatok, mert ezekkel gyakorlatilag elismerném, hogy átengedem magam annak, ami ellen küzdök, márpedig nem gyengülhetek meg semmilyen téren, mert akkor vége(m). Tegnap keményen elkapott a halálfélelem, persze nem a semmiből (meg nem is magam miatt), hanem egy egésznapos, pokoli rosszullét alatt. Máskor is éreztem már, de nem ennyire intenzíven. Nem tudom mi a frász történt velem, hogyan süllyedtem idáig? 🤬 A fizikai részbe nem sok a beleszólásom, maximum nagyon akarhatok és kérhetem Isten segítségét, amiket meg is teszek és az imám meghallgatásra talált tegnap is, dicsőség érte az Úrnak! Ma is kértem. Más is imádkozik értem és biztos vagyok benne, hogy az is meghallgatásra talál! Itt ez az erős hit, aminek ellentmond a halálfélelem. Ez nagyon gáz, igyekszem elűzni. Nem attól félek, hogy milyen lehet, meg hogy mi lesz velem utána, hanem attól, hogy hogyan fog hatni arra, aki szeret, vagy azokra, akik kedvelnek? Bízom abban, hogy ez még sokáig nem derül ki! Egyelőre csak az adott napokra koncentrálok. Biztosan hatnak az imák, mert ma egy fokkal jobban vagyok, ezért is tudok írni.
Kb. egy hétig élvezhettem a viszonylag jó közérzetet, jobb erőnlétet (ami miatt megint elhittem, hogy nincs is semmi komoly bajom) és aminek valószínűleg a kettős front vetett véget. Először egy 3 napos fejfájással boldogított, de más téren nem voltam rosszul, aztán legyengültem megint. Ismét nagy a gravitációs erő az ágyban, mert semmi erőm és sokat alszom, de legalább addig sem érzem a rosszullétet. Ma mondjuk elkerült idáig az a borzalom és még nem aludtam el egyszer sem a nap folyamán, de nem vagyok jól, csak legalább viselhető a szintje. Megint szédelgek, fulladok, köhécselek, nem erősen, de majdnem folyamatosan fáj a bal karom és a mellkasom, megint sűrű - majdnem folyamatos - a nyugalmi helyzeti tachycardia is (bár nem olyan durva legalább), nagyon szar a közérzetem, stb., tegnapelőtt koraeste görcsrohamoztam is, pedig az is békénhagyott napokig. Megint elfelejtett leállni a nyavalyás, bár mentségére szóljon, hogy addigra elmúlt, mire kiértek a mentők (én már a roham utáni alvásban voltam akkor) és most a szívemet sem kellett gyógyszerrel visszalassítani, meg a vérnyomásom sem esett le vészes mértékig, szóval nem volt olyan nagy a baj, mint 2 hónapja, csak nem lehetett tudni, hogy lesz-e folytatás és ha lesz, az hogyan fog hatni, ezért kellett hívni őket, de nem rohanok előre.
Amikor megéreztem, hogy jönni fog, azt hittem, hogy átmegy rajtam, azt' vége lesz. Még ki tudtam menni wc-re, de amint beértem a szobámba lefeküdni, lecsapott az első. A gond az volt, hogy ébredés után percek múlva folytatódott, mert jó esetben az a forgatókönyv, hogy lecseng, elalszom utána és ébredés után nem jön több, jól is vagyok (a fejem még ködös, de fokozatosan kitisztul). Ilyenkor viszont ébredéskor is szarul vagyok és továbbra is érzem azt a furcsa ízt a számban, ami megelőzi, a kábulat sem szűnik és jön a folytatás. Szólni nem tudtam apámnak, hogy nem maradt abba, mert ugye nem tudok olyankor beszélni, ő meg nem látott, mert mint korábban már említettem, elmenekül a közelemből és ugyan rámnéz állítólag, de ki tudja hányadik roham zajlik addigra. Reméltem, hogy azzal a körrel lecseng, már csak azért is, mert nagyon szarul voltam és a szívem is megint le akart szakadni, meg ezúttal is éreztem azt az izomlázszerűséget a tájékán, a sok adrenalinfröccsöt szintén, viszont legalább nem pörgött annyira túl, mint 2 hónapja, mert vissza tudott lassulni magától, bár nem a normál tempóra (mondjuk azt ritka is nálam). Próbáltam kapaszkodni a tv hangjába, bár olyan rosszul voltam, meg olyan ködös is olyankor az agyam, hogy csak foszlányokban jutnak el az ingerek a tudatomig, már amik eljutnak, mert kiesik egy csomó minden. Olyankor csak a bennem zajló pokol van, meg a kábulat. Elaludtam aztán megint és felébredve egy fokkal jobban voltam, a fejem is kezdett kitisztulni, ami miatt azt hittem, hogy ennyi volt, de pillanatokkal később éreztem, hogy jönni fog a folytatás, mert megint kezdtem rosszul lenni. Szóltam a fateromnak, hogy nem múlik, hívja a mentőket. Ekkor már késő este volt, szóval órák óta boldogítottak a rohamok, bár azokba az órákba az elalvásokat is bele kell venni, de azokat beleszámítva sem volt oké, hogy makacsul visszatértek. Éppenhogy volt időm szólni, mert hamar jött a folytatás, ami után megint elaludtam és amikor felébredtem, már a mentőautóban voltam. Akkor még zavaros volt a fejem, mert arra emlékszem, hogy beszélt hozzám az ápoló, de nem rémlik, hogy mit. Mikor kezdett tisztulni az agyam, onnantól már rendesen fogtam az adást és onnantól mindenre emlékszem. Próbáltam pihenni, de egy mozgó járműben nem igazán lehet, meg szarul is voltam, amit a zötyögés és a kanyarok, meg a fékezés-gyorsítás csak fokoztak. Már jobban voltam annyiból, hogy nem jött újabb roham, csak a közérzetem volt fos továbbra is és a pulzusom volt még mindig magas, amit én is éreztem. Erős hányingerem is volt, de nem rókáztam. Méginkább észhez tértem, amikor kikerültem a mentőből a kinti pár fokba pizsamában, mesztéláb', csurom izzadtan, pedig be voltam takarva, de állítólag alacsony volt a vérnyomásom, nyilván attól is fáztam.
Leparkoltak a folyosón, aztán fogalmam sincs mennyi idő után kaptam egy karszalagot és valamikor megvolt a vérvétel, meg az EKG is. Még mindig hányingerem volt, akkor már a refluxtól is, de ugye kaja nem volt nálam. Utána megint várakozás következett, ami közben már szomjas is voltam és aludni sem lett volna rossz, mert szarul éreztem magam. Mire elbóbiskoltam jött a doki és mondta, hogy a sürgősségin maradok, monitorra tesznek egész éjjelre, de ha nem lesz gond, másnap - azaz tegnap - haza is jöhetek. Bevittek egy szobába, ahol egy doki volt, meg rajtam kívül 2 beteg. Éjjel fél 2 volt már. Nem tudom mikor vittek el itthonról, azt sem tudom, hogy meddig tartott a roham és mikor vitt el a mentő. Feldíszítettek, mint egy karácsonyfát; tappancsok, vérnyomásmérő, 'csipesz' az ujjamra, csak a szokásos. Kértem vizet, mert már olyan volt a szám, mint a sivatag. Kérdezte a doki, hogy van poharam? Nem tudom honnan gondolta, hogy ha csomag sincs nálam, akkor pohár igen. 😁 Mondtam neki, hogy úgy vittek be, ahogy vagyok, nincs csomagom, viszont már régóta étlen-szomjan vagyok, mert itthon nem tudtam sem enni, sem inni a rosszulléttől. A doktornő, aki időközben bejött kiment és kis idő múlva egy vízzel teli pohárral tért vissza. Jólesett! Nemcsak a víz, hanem a gesztus is. Éhes maradtam, de a víz kicsit becsapta a bélésemet.
Takaróm még nem volt (a mentők betakartak ugyan, de azt nyilván vissza is vették, amikor átadtak), azt mondták majd hoznak. Próbáltam aludni, aztán a sikeresen elért félálomból a vérnyomásmérő ébresztett, majd a belémfolyatott infúzió és a pohár víz is megtette a hatását, de legalább már jobban voltam. Jócskán éjjel volt már akkor. Szóltam, hogy slagolnom kell, szükségem van egy alkalmatosságra. A doki közölte, hogy szedjem le magamról a hóbelevancot és menjek ki. Mondom neki - és mutatom, bár kizárt, hogy nem látta - hogy nincsen rajtam zokni és lábbelim sincs, mert az ágyamból vittek be, de csak annyit reagált az orra alatt, hogy akkor vizeljek be. Megvártam, míg jön a doktornő és tőle kértem 'bilit'. Hozott egy kacsát, szóval meg lehetett oldani, csak a pali nem akarta. Másokat is szívat feltehetően, mert az egyik szobatársam orrához rakott oxigéncsövet (úgy, hogy álmából riadt fel, mert fel sem ébresztette, hogy legalább tudja mi történik vele), amire megkérdezte a beteg, hogy miért kell és neki is flegmán odavetette a doki, hogy "nem én fuldoklok..."
Szakaszosan, de legalább aludtam valamennyit. Már virradt, amikor arra keltem, hogy a lábamon landol valami. Megjött a takaró! 👏😆 Jobb később, mint soha. Reggel jött az a doki, aki este úgy döntött, hogy megfigyelnek és mondta, hogy jöhetek haza, mivel nem volt már gond éjszaka. Fateromnak csak itthon meséltem el a dolgokat, mert nem akartam, hogy balhézzon. Jogos lett volna, de a felesleges stresszt kerülöm, ha lehet, márpedig felesleges lett volna utólag cirkuszolni. Kérdeztem miért nem küldte velem a papucsot, meg a többi cuccot? Azt mondta, hogy azt hitte megint a kardiológiai őrzőbe visznek és ottmaradok napokig, ott meg úgysem mászkálhattam volna, a cuccaimat pedig másnap hozta volna. Az igazi pokol nem a kórházban ért utol, hanem már itthon. Mivel a bekerülésem éjjelén sem volt baj, meg másnap reggel sem, így szélnek eresztettek, erre nemsokkal azután, hogy hazaértem, megint rosszul lettem. Jött egy roham, aztán mégegy, de legalább maguktól szűntek, viszont a szívem nagyon megkínzott. Egész nap nagyon szar volt a közérzetem, bár néha enyhült, de zömmel pokoli volt a rosszullét és hol belealudtam, hol csak bóbiskolni tudtam. Nem tudtam beszélni, mert annyira fosul voltam, hogy ahhoz sem volt erőm. Próbáltam, de elfúlt a hangom, meg bármilyen csekély hangadás és mozdulat is növelte a mellkasomban a tempót és a fájdalmat, a karomban is nőtt a szorító fájdalom, meg áradt szét a gyomrom és szívem tájékán az adrenalin. Ha csak odébbtettem a kezemet, vagy a fejemet elfordítottam, annyi mozgástól is rosszabbul voltam, szóval órákig mozdulatlanul és némán feküdtem. Nem tudom mi volt, de az egész testem fájt valamitől, meg 2× hallucináltam. Voltak olyan csúcspontjai a rosszullétnek, amikor azt hittem ennyi volt, olyankor imádkoztam és mégvalamibe belekapaszkodtam, ami szintén sok erőt adott! Ma is kaptam olyan kapaszkodót, Isten áldja az illetőt a szavaiért és a támogatásáért! Délután leerőltettem egy tányér levest, bár csak a 3/4-ét sikerült megenni, mert nem tudtam tovább ülni, vagy akár a kezemet mozgatni, hogy kanalazzak, viszont legalább volt bennem valami (a kórházban kaptam ugyan reggelit, de az nyilván nem volt elég délutánig). Este lett, mire jobban lettem és ugyan továbbra is szarul voltam, de már volt erőm beszélni, mozogni, tudtam egy kicsit inni és neten is tudtam beszélgetni valamennyit. Éjjel nem volt gond. Most is szarul vagyok, izzadok is, mint egy ló, de egy fokkal jobb a helyzet, legalábbis az a pokoli szint eddig megkímélt és nem volna rossz, ha maradna ezen a szinten a fos, mert ezt még el tudom viselni. Enni ma sem tudok, eddig egy fél amerikai keksz van bennem és egy nagy pohár víz. Fater főzi a levest, majd abból leküzdök egy tányérral. Kaja után is rosszul vagyok, szóval tartok attól, hogy jönni fog a tegnapi pokol. Mindegy, ki kell bírni.
Elég gáz, hogy meginogtam, de próbálok visszatalálni ahhoz az oldalamhoz, amelyik nem rezelt be, sőt, betegségtudata sem volt.