2017 eseményei

Már a fele kiment a fejemből, de azért nagyjából próbálom előhalászni az emlékezetemből az idei történéseket, hogy lássam, milyen évem volt. Nem volt túl jó, de azért értek jó dolgok is. Voltak terveim, azt hittem ez az én évem lesz és megvalósítok legalább 1-2 célt, de nem jött össze. Nem baj, nem most volt itt ezek szerint az ideje. Jön 2018, talán ez lesz számomra a kedvező év.

- A ház lakhatatlanná vált, el kell költöznünk (de amúgy is el kellene, mert az Éva el akarja adni - persze gőze sincs ott Kanadában, hogy ez már csak egy életveszélyes ház, hiába mondtuk, nem akarta hallani, hát akkor sok sikert...)

- Sok stressz ért minket

- "Apám" idén is sokat alakított, meg alázott

- Romlott az állapotom, kiderült a vasculitis, volt a nyáron az a roham is, meg 2 hónapja megint bepróbálkozott a kaszás, ezúttal a keringésleállással - hogy csak pár dolgot említsek, de Isten megint megóvott

- Ráébredtem megint egy-két kellemetlen dologra

- Nem jutottam el a pszichodokihoz, pedig nagyon szükséges lenne

- Egy ideje tart a fokozatos befordulás, hülye hangulat, rossz gondolatok, stb., de nem hagyom magam, eddig még ki tudtam jönni a dolgokból, remélem nem ránt le hirtelen az örvény

- Nem jutottunk és nem is fogunk kijutni Kanadába

- Jelen állás szerint sosem repülhetek a kiszámíthatatlan és szar keringésem miatt (de nem tudom feladni, hiszem, hogy egyszer jobban leszek és lehetőségem lesz erre is)


Jöjjenek a jók:

+ Eljutottam az Aeroparkba

+ Voltam az Állatkertben, hajózni, csavarogni, stb.

+ Kaptam egy kölyökkutyát (akit önmagáért fogok szeretni és önmagáért kaptam, nem a cimbit kell pótolnia, nem is tudná)

+ Idén is tanultam magamról, már világos 1-2 dolog, amit eddig homály fedett

+ Hírt adott magáról a Jani-barátom, aminek nagyon örülök

+ Fejlődtem pár dologban

+ Isten idén is sok áldásban részesített és sokszor kaptam erőt, útmutatást is

+ Talán végre rátaláltunk egy végleges, biztonságos, kényelmes otthonra, nemsoká' kiderül

+ A Karácsony szerényen, de legalább nyugiban, jó hangulatban telt, volt vendégünk is

+ Sikerült idén a sok fos ellenére pozitívnak és optimistának lennem, csak egy-két alkalommal sokalltam be

+ Ha már itt tartok: idén egyszer sem ártottam magamnak, dühroham is kevesebb volt, kiakadás is, szóval stabilabb voltam és az önkontrollom is erősebb volt

+ Idén volt az első évfordulója a kutyám eltávozásának és higgadtan tudtam kezelni, volt erőm

+ Nőtt még páncélom oda, ahová kellett

+ A hitem és az optimizmusom töretlen maradt

+ Sikerült az édességzabálást mérsékelni, igaz, nem csak az akaratomon múlt, besegített az egyhónapos rosszullét is, de akkor is örülök, hogy "lejöttem a szerről" :-D A napokban megint elszaladt velem a ló, de figyelek most már

+ Voltak sikerélményeim

Ennyit tudtam kibányászni az agytekervényeimből, meg csomó mindent le sem jegyeztem, amik történtek, mert nem volt kedvem, vagy nem tartottam olyan lényegesnek, vagy túl személyes volt, szóval a lényeg, hogy zajlott az életem idén is. Ez az év nem volt jó, de annyira vészes sem. Sok szar jött, de nézőpont kérdése, nem vagyok hajlandó arra fókuszálni, inkább a jóra. Bízom abban, hogy 2018 elhozza a jobb dolgokat. A lehetőség mindig ott van a jövőben, akár közeli, akár távoli. Figyelni és hinni kell a dolgok jórafordulásában, meg persze tenni érte, ha vannak hozzá (törvényes és másoknak nem ártó) eszközök előttünk. Kívánok minden erre tévedőnek, rendszeres olvasómnak, barátoknak, ismerősöknek egy olyan 2018-as évet, ami sok jót tartogat! Legyen ez az új év egy tiszta lap sok lehetőséggel, esélyekkel, sikerekkel, mindenfélével, amire szüksége van az embernek a boldoguláshoz és a jó közérzethez.

Alex :-D

Mostanság ezek történtek

Nem volt miről írni, mert nem történt semmi olyan és kedvem sem nagyon volt/van hozzá. Ilyen se' nagyon van, hogy én már 6:15-kor bejegyzést írok, de már 3/4 3 óta virrasztok, mert olyan szélvihar van megint, hogy felébresztett és a ház is úgy recseg-remeg, hogy a franc tudna nyugodtan aludni. Hulla vagyok már. Amúgy sem alszom rendesen megint egy ideje. Fel-felkelek sokszor, vagy álmatlan vagyok.

Nem akarom elkiabálni, de talán a fa alatt nagy ajándék vár minket, mégpedig egy ház. Igaz, hogy messze van és 3,5 milka, de fizethetünk részletekben (egy kis önerővel kezdve) és nagy a ház. Jó az állapota (kisebb javítások kellenek csak), mert lakták eddig, csak beteg a tulaj és valamiért eladja. Sürgős neki is, nekünk is, szóval le van beszélve, hogy januárban elkezdődik a hivatalos lepapírozása a dolgoknak, úgyhogy remélem végre rendbejövünk. Láttunk fotókat róla, kívül a vakolat pereg, de ez mit számít biztonsági szempontból? Majd megcsináljuk, a fő most a lakhatósága. Belül nagyon jó, van 3 szoba, konyha, fürdő, spejz. Frissen van meszelve, a parketta is frissen lakkozott. Azért én nem élem bele magam, ismerem a formánkat. Ha lezajlottak a hivatalos dolgok, akkor fogom csak biztosnak tekinteni. Mindenesetre most nyugodtabb vagyok, rám is fér ez a reménysugár, mert már kezdett az optimizmusom cserbenhagyni. Kezdek befordulni megint, sok minden miatt, de ez a kilátástalanság is rátett, szóval legalább ezen a téren csitu van kicsit.

Mindig elfelejtem leírni: Lesz/van egy kölyökkutyám. A Pistiék adják, egyelőre még náluk van, mert nem tudtuk, hogy hová tudunk költözni és albérletbe nem vihettük volna, mert nagytestű lesz (shar pei + puli keverék), meg gondolom nem is engedték volna, ígyis necces volt, hogy a már meglévő kutyát és macskákat vihetnénk-e. Most 2 hónapos kb. a kutya, fekete Ő is, kicsit göndör a bundája neki is és neki is van fehér szőr a mellkasán. Pont mint az Öreglánynak volt... Az Alex nevet kapta tőlem. Talán készenállok egy új kutyára, fogom tudni önmagáért szeretni és nem a Szutykot keresem benne. Már a bűntudatot sem érzem, lerendeztem magammal, hogy az Alex léte nem írja felül a Szutyok emlékét és a bennem betöltött pozícióját. Várom már nagyon, hogy az Alex hozzám kerüljön. Nem hittem, hogy egyév után már menni fog a kutyázás és talán nem is lenne még kutyám, de azt mondták nincs apelláta. :-D Nem azért adom be a derekam, mert hagyom magam, hanem mert úgy gondolom ha most nem veszek erőt magamon, később sem fog menni, meg szeretném jó helyen tudni azt a kutyát - ezt nem nagyképűségből mondom, hanem magamról és az öregemről tudom, hogy szeretjük és jól bánunk az állatokkal, de arról semmit sem tudhatok, hogy milyen körülmények közé adnák, főleg hogy szeretik a piát és nem foglalkoznak az állatok lelkivilágával, meg életkörülményeivel. A többieknek ígyis rossz és ez bosszant, meg bánt is, szóval mindkettőnknek hasznára válik, ha elfogadom Őt tőlük - mert ajándékba kapom. Kapóra is jön a kertes ház egy leendő nagytestű kutyának, ha Isten is úgy akarja, hogy oda költözzünk. Hálát adok Neki mindazért, amit mostanság is tesz értem/értünk. Sorra jönnek az áldásai és ahogy kértem, megadta az erősebb vállat és a nyugalmat is mindig, mikor kértem, meg az útmutatást.

Nagyon örülök, hogy életjelet kaptam az egyik nagyon jó Barátomtól. Már aggasztott, hogy mi lehet vele. Az aggodalmam mondjuk ígyis megvan - de részleteket nem írok, bizalmasan vannak rám bízva - viszont már annak is örülök, hogy él és tudhatok róla.

Mostanság hiányzik a vezetés. Jó volt, mikor szabad voltam és mehettem, amikor és ahová kedvem volt. Meg is nyugtatott a vezetés. Volt, hogy az előbbi céllal szálltam kocsiba és mire észbekaptam már 160 km-t tettem meg. :-D Jó volna, ha újra lehetne jogsim. Régóta fáj a fogam egy 190E Mercire.

A "kockaMerci". Nem a kategória "csajmágnes" híre miatt (amúgy sem a világom a kivagyiság, meg a kocsira és egyéb külsőségekre bukó emberek, úgyhogy nem arra mennék, hogy majd a járgánnyal hódítsak), hanem mert jó kocsi. 30 éves a konstrukció, de még mindig van presztízse és ez tényleg autó, jól összerakva. Mi mást is várnánk egy Mercitől, a németek precízek. Megy, mint a veszedelem, tuningolva. Volt szerencsém kipróbálni, ha csak utasként is. Nagyon durva volt. :-)) Elég drágák használtan is, főleg amelyik jól meg van kímélve, meg nem a "fapados" szériából van, de inkább gyűjtögetnék rá. Na, jól van, ideje kivenni a kezemet a biliből. :-D

A bakizás megy még mindig.
Nemrég majdnem sikerült leégetni mindkét lábamat a fürdővízzel. Nem érzékelnek rendesen (a kezem se' érezte forrónak a vizet) és beleálltam, jó is volt kb. 3 másodpercig. Utána kaptak észbe az idegeim, hogy rohadt forró a víz és számoltam a csillagokat, pedig gyorsan kikaptam a csülkeimet.

Megjött a Miki :-D

Ez a sok cucc kitart majd sokáig. Hiába vagyok függő, a gyomromat kímélő diéta - meg a rosszullétek, mivel akkor semmit sem kívántam - rákényszerített arra, hogy ne egyek édeset és így legalább nagyjából "lejöttem a cuccról" :-D Többször próbáltam már leállni vele fokozatosan, de mindig jött valami, ami miatt újra bezabáltam egy csomó nassolnivalót. Én nem cigizem, iszom, drogozom, vagy kávézom, ha bajom van, vagy örülök, hanem az édességhez nyúlok. Mindig jött valami, ami miatt bekajáltam, így folyton lőttek a csökkentett adagnak, meg az azt követő leszokásnak. Ennyit az önkontrollomról. A diéta és a rosszullétek óta nem érzem azt, hogy megveszem, ha nem ehetek édeset, mert a szervezetem megszokta, hogy nem kap annyit. Van, hogy egy-két napig egyáltalán nem is eszem. Amikor eszem, akkor is módjával. Az a szerencsém a szerencsétlenségben, hogy mivel nagyon szarul voltam egy hónapig, így nem is hiányoltam a nassolást sem, mivel semmit nem kívántam enni és így nem voltak elvonási tüneteim fejben, viszont a szervezetem bejelzett az első x időben, folyton lezuhant a vércukrom, vert a víz, reszkettem, meg jött, hogy egyek gyorsan valamit, mert elàjulok. Ez aztán elmaradt, gondolom a szervezetem átállt a kevesebb cukorbevitelre. Jobb is ez így, nagyon egészségtelen a napi szinten elfogyasztott viszonylag sok édesség, csak nem tudtam elhagyni. Most, hogy a gyomrom már majdnem rendben van és nem kell olyan szigorúan fogni a kaját, nem fogok akkor sem visszatérni az édességzabáláshoz, mert végre kevesebbet eszem és nem naponta, szeretném ezt tartani és idővel ezt is elhagyni. Mással kell ünnepelnem és nyugtatónak, kárpótlásnak is mást kell találnom. Vigaszkajálni is szoktam, lehet, hogy arra kellene áttérnem, úgyis kellene vagy +10 kg. :-D

Nem szeretnék most szar dolgokról írni, így csak nagyvonalakban:

Ha már Mikulás, maradjunk a puttonynál. Nagyon tele van mostanra az enyém is, mert kilátásban sincs semmi lakhatás és az idő fogy, lassan el kell hagyni a házat. Az albérleteket továbbra is nézegetjük, de az árakon sírni lehetne kb. Volt az öregem az Önkormányzatnál, beszélt a polgármesterrel, a családsegítős nővel is, nem tudtak segíteni. Majdnem összejött a napokban egy ház, de a pali meggondolta magát. Nagyon pipák vagyunk, hogy télen, meg ünnepek előtt és előzetes figyelmeztetés nélkül közölte az Éva, hogy húzzuk el a csíkot. Az ő háza, oké, de ez övön aluli volt. Mindegy, nem akarom megint felhúzni magam. Vannak napok - ilyen volt a tegnapi is - mikor kilátástalannak érzem a helyzetet, de aztán képletesen hátba csapom magam, hogy térj' már észhez, a kattogás nem visz előre, meg ahogy eddig mrgoldottuk, most is meg fogjuk. Isten is velünk van! Ennyi, lenyugszom ilyenkor.

A fosban legalább jó, hogy kb. 3-4 napja egészségesnek érzem magam, pörgök is ezerrel, aktív vagyok, ami lehet hogy nem a legjobb ötlet, csak sosem tudok a hátsófelemen maradni. Ha jól vagyok, akkor azonnal talpra ugrom és teszek-veszek. Tegnap sok hónap után először egyszer sem kellett lefeküdnöm, végigtalpaltam-ültem a napot, sokmindent csináltam és nem fulladtam, nem fáradtam ki, nem volt semmi bajom. Estére nagyon fájt a hátam-derekam, meg a lábaim, pedig leültem miattuk gyakran. Már nagyon hiányzott a régi kondim, vagy hogy közel olyan legyek. Vannak persze most is kellemetlenségek, de nem húznak le, élvezem a jóllétet.

Az első évforduló

Nem szeretem az érzelgős dolgokat, de a kutyám megérdemel egy őszinte bejegyzést.
Rizsa következik, az talán segít kicsit.

Asszem' 2003-at írtunk, amikor Karácsonyra egy kis fekete gombócot kaptam. Jobban megnézve láttam meg, hogy egy kölyökkutya. :-D Ha jól rémlik 6 hetes volt, egy havannai pincsi - vagyis havanese. Akitől kaptam, mondta hogy ritka a fekete színű. Innentől kezdve boldoggá tett és remélem, hogy nekem is sikerült Őt, nagyon igyekeztem. Sokat költöztünk, de mindig vittük, szóba sem jöhetett az, hogy lemondjunk róla csak azért, mert kutya. Semmivel sem kevesebbek, mint a család kétlábú tagjai!

Milyen kutya volt? Nagyszerű! Okos, szelíd, nagyon tanulékony, ragaszkodó, hűséges, meg mindenkit magáévá tett percek alatt.
Rengeteget mentem vele. Nagyon szeretett csavarogni, úgyhogy jött velem ahová csak vihettem, meg ha gördeszkáztam, bringáztam, jött mellettem a pórázon - természetesen olyan tempóban, hogy ne kelljen loholnia. Megtanítottam Neki, hogy felülhet a deszkára. Mikor elfáradt, vagy olyan kedve volt, felugrott és vitette a hátsóját. :-D
A labdákért meg volt bolondulva, még "nyugdíjasként" is. Vettem neki mindenféle fajtát, de a kedvence a tüskés volt, meg a villogós. El vannak téve a pórázával és a táljával együtt.
Nagyon szeretett fürdeni is. Amikor magamnak engedtem a fürdővizet, sokszor bejött utánam a fürdőszobába és ott ágaskodott a kád mellett, felváltva pillantva a kádra és rám, szimatolt bele a kádba, magyarázva hogy fürdeni akar. Csak a kádban szerette, hiába vittem le a Dunára, nem mert belemenni.
Haláli volt, mikor minden szőrnyírás után felpörögve rohangált, szinte büszke volt, hogy milyen vagány lett.
A joghurtért meg volt veszve. Mindig járt neki a pohár falára és aljára rakódott joghurt és tudta is, mert ha ettük, Ő megjelent és leült várakozón (aztán bezsongott és követelt :-D) Egyszer annyira nyalta a pohár belsejét, hogy beleszorult az orra. El akartam venni, de elszaladt, pohárral az orrán. :-D
A jégkrémmel is úgy volt, hogy a pálcán lévő maradékot kikövetelte. Nem sokat kell elképzelni, egy-két nyalásnyit kapott csak.
Apropó, a nyalás. Nyaligátornak hívtam, mert folyton nyalogatott, de nem csak engem, a család minden tagját. Ha lehajoltam megsimogatni, szökkent egyet és orrba/szájba/szembe nyalt. Ha ültem/feküdtem ráült a mellkasomra és őrült módon járt a nyelve, csatakosra nyalta a fejemet. Védekeztem a kezemmel, ő meg kaparta, hogy vegyem el, mert nem fér hozzám. :-D
Sokszor arra ébredtem éjjel, hogy nyalja az arcomat/karomat/lábszáramat/talpamat/lábujjaimat. Ez a másik... a lábfétises. :-D Mindenkinek gerjedt a lábára, de csak mezítláb. Kaparta a lábunkat, ha zokni volt rajta, hogy vegyük le. Ha nem vettük le, elkezdte a fogával tépni. :-D
Nagyon szeretett utazni, főleg autóval. Nézett ki az ablakon. Ha kicsit leengedtük, dugta volna ki a fejét, de nem engedtük. Sok olyat láttam, hogy lehúzott ablaknál, vagy akár nyakig kihajolva utazott a kutya, de ez veszélyes, sosem lehet 100%-ig megbízni az àllatban, gondolhat egyet, vagy csalhatja valami, kiugrik és megvan a baj. Pórázra kapcsolva az ölemből/családtag öléből nézelődhetett letekert ablaknál is.
Nagyon szerette a sünöket. A séták alkalmával folyton letapadt a betonra az orra és követte a szagot, majd beugrott a fűbe és kereste. Volt, hogy talált és a szájába véve indult volna haza. Mondtam tegye le, letette, visszatettem a fűbe, a kis hülye meg nyüszített, hogy kell neki, de okosan jött velem haza.
A molylepkéket/legyeket mindig próbálta röptükben bekapni. :-D
Haláli volt, amikor mondtuk valamire, hogy "fuj!" ő meg szégyellősen elsietett, ugyanis az okos megtanulta, hogy akkor mondjuk, mikor odaengedi a galambokat az orrunk alá. Utána már ha nem is neki mondtuk, akkor is elsietett és mikor visszahívtuk, hogy simogatást kapjon, jelezvén hogy nem tett rosszat, nagyon tudott örülni.

Egyelőre ennyire futja az emlékekből.

A bejegyzés azért íródik, mert tavaly ilyenkor kellett elengednem.
November 6.-án töltötte volna a 14. évét, de valószínűleg idén már elment volna betegség nélkül is, mert kb. ennyi a maximum életkora a fajtájának. Enyhíti a rossz érzést az, hogy sokat élhetett, megélhette a maximumot még a rák mellett is, mert az élete végén csapott le, nem 5-6 évesen, vagy fiatalabban kellett neki elmenni. Nincs az az érzés, hogy esélyt sem kapott egy szép, hosszú életre. Még ebben a korban is aktív volt, persze nem úgy, mint korábban, de a korát meghazudtolva tudott sprintelni, meg a mocskos rákot leszámítva semmi baja nem volt. Annyira stramm kutya volt, hogy az utolsó napokban is, mikor jól volt, fürgén szedte a lábait a házban ha valami felkeltette a figyelmét, meg néha játszani is volt kedve. Persze a gyengeség miatt kb. negyedórára korlátozódott az aktivitása, a többiben csak feküdt, vagy aludt. Esténként borzalmas rosszullétei voltak, ezért is mondtam azt, hogy elég, könnyítsük meg Neki az utat. Az utolsó estén evett is egész' jól, de tudtam, hogy az sajnos nem a javulás jele. Azon az éjszakán nem tudtam, nem is akartam elaludni, hogy vele lehessek minél többet. Ő aludt, én meg Őt átölelve kattogtam. Nem felejtem el, hogy mikor fel-felébredt, egyik alkalommal eszelős módon elkezdte nyalogatni a kézfejemet, aztán furakodott a hónom alá és belémvágott, hogy biztos érzi a bajt és elköszön, meg biztonságot keres. Egyszerre volt nagyszerű és borzasztó. Egyedül az vigasztalt, hogy csak azért hoztam meg azt a döntést, hogy megkíméljem a további szenvedéstől és ez volt a legfontosabb! Tudtam, hogy másnaptól nem fog kopogni a körme a szobám parkettáján, nem tologatja majd a tálját, nem horkol majd, nem ugat majd, stb. 13 évig velem volt, nem lehet csak úgy elengedni ennyi időt és egy olyan csodás kutyát! Rengeteg szeretetet adtam neki - (Ő is nekem), de mikor tudtam, hogy rövid az idő, mégtöbbet - és igyekeztem úgy viselkedni, mint máskor, hogy ne érezze a feszültségemet. Bár, amilyen okos volt, tuti érezte, hogy valami van a levegőben. Mindent elfojtottam mióta kiderült, mekkora a baj, mert nem akartam lestresszelni és igyekeztem az altatásra is felkészülni, azért is, hogy legyen erőm végigcsinálni. Úgy gondoltam és gondolom, hogy tartoztam annak a nagyszerű kutyának ennyivel, hiszen mindig velem volt ő is, meg amúgy is ez járt neki! Amikor eljött az a nap, akkor sem zuhantam össze, csak magamban. Mikor megtörtént az altatás, az lebénított és ez megvédett a széteséstől, de estére leesett a tantusz, hogy elment és kiborultam - enyhén szólva. Ezt még vagy 2 napig eljátszottam, nappal is meg-megzuhanva, mire végre össze tudtam magam szedni annyira, hogy erővel el tudjam fojtani a keserűséget onnantól. Azóta is azt teszem, de ettől függetlenül még sokáig nem tértem magamhoz és itt van az űr, csak már tudom kezelni. Hozzánőnek az emberhez és olyan különlegesek, hogy tényleg érzi az ember a pótolhatatlanságukat! Az ember próbálja felfogni az új helyzetet és barátkozni a gondolattal, hogy innentől kezdve a kedvence nélkül folytatódnak a mindennapok. Valóban az idő az egyetlen gyógyszer, de ezt már megtanultam és várom, hogy tegye a dolgát. Pokolian hiányzik, de az a fő, hogy Neki már jó és én hiszem, hogy fogunk találkozni, ez erőt ad!

Tesóm a 'fészemről' szedett le fotókat és készített egy ilyen kollázst (köszönöm Neked itt is!):