Minden nappal jobban

Ma járt le az antibiotikumkúra. Az étvágyam megint szinte nulla, pedig már elkezdett javulni. Eszegetek azért, muszáj. A tápszert is iszom. A hányinger nem akar tágítani, de legalább enyhébb. Még maradt egy infúzióm, de így már lényegesen könnyebb mocorogni. Tegnap csak hőemelkedésem volt és estére nem is jött vissza, láz pedig vasárnap óta nincs. Ma nem volt hőemelkedésem sem. Jó volna, ha így maradna, mert már kellene a vér. Az értágítás használt már, jobb a keringés a lábaimban. Túl jó is. :-D Néha majd' felgyulladnak, egész nap fel-le huzigálom a zoknit, mert hol kell, hol pedig túl melegnek érzem. Ma nem kellett felvennem (az idült zokniundoritiszemnek ez kedvezett is), ami nálam, akinek még nyáron is időnként hordani kell, jó jel. A kezem is csak néha hűl ki és jegesre csak akkor, ha hideg vízzel mosom meg, vagy kesztyű nélkül fogok meg valami hideget. Most akkor jöhetne a tartós láztalanság, aztán a térdemről is lemehetne a maradék víz. Ma csak az ágyban fetrengtem, most már nem kockáztatom a járkálással járó esést, megvárom a vért. Ha nem lesz láz/hőemelkedés, csak bekötik nemsoká'.

Mai jó dolgok:

+ Végeztem az antibiotikummal

+ Jó a keringés a lábaimban

+ A fej- és fülzúgás már enyhe

+ Enyhült a fájdalom a lábamban, már terhelhető

Javulok

Jobb a vérképem, ami a vasat, meg a gyulladási faktort illeti, csak vért még mindig nem kaphattam, szóval az erre vonatkozó többi értékem és a közérzetem még nem jó. A crp most "csak" 63 lett, szóval a gyuszi enyhült. A süllyedés még magasabb, de azt mondták, hogy az lassan esik vissza. A hányingerem is megvan még - bár már enyhült - arra még kapok gyógyszert. Már csak két zacsi infúzióval vagyok szimbiózisban, valamint a futóművek is működőképesek - a térdem még kicsit vizes, meg a két bal lábam közül a hivatalos balon az a nagy ízület, amiből a nagylábujj kiindul, az még nem díjazza a terhelést, de nem vészes - úgyhogy kimerészkedtem ma a folyosóra, mozogni egy kicsit. Az infúziós állvány kerekei ugyan nem nagyon akartak együttműködni, de megoldottam, viszont nem nagyon volt jó ötlet a járkálás, az ájulás kerülgetett, szóval visszajöttem az ágyba és amíg nem adnak vért, maradok a fenekemen. Amint jobban vagyok egy kicsit, már virgonc vagyok. Vagy az állít meg, hogy ilyenkor hamarabb elgyengülök (és én fejben hiába pörögnék tovább, nem tudom kivitelezni), vagy pedig rámszólnak, hogy tegyem takarékra magam. Ez nem könnyű, ha az ember olyan fajta, aki nem tud nyugton maradni. Igyekszem, mert a saját érdekem, hogy fékezzek, mikor a szervezetem azt mondja. A járgányommal kimehetnék "sétálni", de pont az a fő, hogy a lábamon tegyem, meg nem volna egyszerű a kereket tekerni + ráncigálni az infúziós állványt, ami amúgy mindig arra megy, amerre akar. :-D Lemehetne a láz/hőemelkedés, hogy trafózhassanak. Ma már csak hőemelkedésem volt, de estig még bármi lehet.
Zúg a fejem szombat óta, meg a jobb fülem sípol folyamatosan. A vérnyomásomat nézték, szokás szerint hol ilyen, hol olyan, viszont a fej és fülzúgás akkor is megvan, mikor nem magas a vérnyomásom. Azt mondták, biztos a front okozza. Lehetséges, mert ma már enyhébb.

Felsorolom a pozitívumokat, kell a motiváció:

+ Keveset, de már tudok enni

+ Ma csak hőemelkedésem volt

+ Csökkent a gyulladás

+ Enyhült a fej- és fülzúgás

+ Az ízületi fájdalmak csökkentek

+ A hányinger enyhült

+ A keringésemet jobbnak érzem

+ Nem alszom annyit

+ Vannak olyan kb. fél, vagy egész órák is, amiket ágyon kívül tudok tölteni. Kiülök székre, amíg el nem fáradok.

Létezem még

csak nem vagyok jól mostanság és leginkább pihenek, vagy alszom, bár az utóbbi nem nagyon sikerül, csak próbálkozom. Éreztem már vagy 1,5-2 hete, hogy valami nem oké, de nem gondoltam, hogy ennyire. Ma már nem kaptam a vasat (fokozta a fos közérzetet), meg végeztem az értágítóval is. Az antibiotikumot még kapom, csak attól szaladgáltam a retyóra, de azt mondták, hogy nem lehet abbahagyni. A helyzet nem akart javulni, úgyhogy kaptam olyan gyógyszert, ami fogja a dolgokat, csak időközben befigyelt a róka elleni cucc is, ami szintén fog. Akkor mondták, hogy "ja, a hányáscsillapítónak van egy olyan mellékhatása, hogy székrekedést okoz és erre rásegített az Imodium is, amit az antibiotikum miatt kaptam és akkor azt nem is kellett volna mégsem." A közérzetem hol gáz, hol viselhető. Ma nagyon gáz és tegnap este is nagyon rosszul voltam. Próbáltam elaludni, de a rossz közérzet, meg a köhögés se' hagyta jó ideig. Csoda, hogy a szobatársam még nem dobott ki az ablakon. Legalább kipróbálnám a repülést, ingyen. :-D A hányingerem időnként nagyon erős, de olyankor adják ellene a gyógyszert. A láz/hőemelkedés hű társam, de remélem már nem sokáig. A ló módjára izzadás szintén kitart, nem győzöm a ruhát cserélni, meg zuhanyozni. Az étvágyam is 'sztrájkol', de azért igyekszem enni. Ma egy kiflit erőltettem le, meg a tápszert iszogatom, de örültem, hogy ezek is bentmaradtak. Elvileg ma mentem volna haza, ha csak az értágítás maradt volna a program.

Változott a 'program'

Megjött ma a laboreredményem. Nem jó a vérképem, a crp 90, a süllyedés 103 és egyebeket is mondtak, hogy nem jó. Vérre várok, ugyanis megint a pincében van a hemoglobinom, 88. A doki csodálkozott, hogy magamnál vagyok, vagy hogy egyáltalán élek. Kérdezte, hogy lábon jöttem? Mondom kerekesszékem van, de bejöttem már lábon 72-es hemoglobinnal, meg felbuszoztam 90-es vérnyomással Pestre és csak akkor tudtam meg, mikor a Dokim mérte, mert nem voltam rosszul, szóval ez nem az első ilyen eset, nálam ez megszokott, hogy így kiürül a készletem és nem szoktam elájulni (bár, környékez néha). Mondta, hogy izzadhat az őrangyalom mostanra. :-D Jófej. A vasam is kevés, arra megint vasinfúziót (Ferrlecit) fognak adni. Szedtem vasat régebben tablettában, de nem hatott. Éreztem már egy ideje, hogy kb. annyi erőm van, hogy egy ovis is leverne. Állítólag minél többször kap valaki vért, annál kevésbé termeli a szervezete és mivel minden adag más embertől van, nagyobb az esélye, hogy rosszul reagál az ember az egyikre, viszont állítólag az alacsonyabb hemoglobin szint véd az infarktustól, meg a trombózistól. Ennek örülök, mert mindkettőre hajlamos vagyok. Erős hányingerem van és szédelgek, meg aludnék, pedig aludtam délután.

Itt vagyok a

kórházban, megkezdtem ma az infúziós kúrát. A doki félrevezetett, de magát is. Azt mondta, hogy hétfőn, 21.-én kell bejönni. A Tesóm szólt tegnap, hogy 21.-e kedd. Mivel én nem a napot, hanem a dátumot figyeltem, azt hittem, hogy még van egy napom otthon. Tegnap éjjel, mikor beszélgettünk és mondta, akkor kaptam észbe, hogy nekem reggel kelni kell és össze sincs szedve a cuccom. Éjjel 2-kor pakolhattam, 3 körül tudtam elaludni és 6-kor már keltünk. Nem vagyok kipihent. :-P Bekábít a koktél és még mindig kótyagos vagyok, pedig már lecsöpögött. Azt hittem otthon, hogy elmarad a kezelés, mert 18.-ra virradóan legyengültem. Hőemelkedés + ízületi gyulladás, meg egyebek vannak azóta. Nem tudtam, hogy ez az influenza számlájára írható, vagy a SLE utánozza az influenzát, úgyhogy azt hittem csúszik a kezelés, ha influenza, de nem az, mert időközben feltűnt, hogy nem kifejezett influenzás tünetek ezek, csak a szokásos ahhoz hasonlóak, most már felismertem a SLE-t. 3 hónapig nyugton volt, ami jó. Otthon fertőtlenítjük minden boltból hazakerűlő dolog csomagolását, kilincseket és egyebeket, amiket vendég, vagy apám kézmosás előtt fog meg, beteg ismerősöket megkértük, hogy halasszák el otthon a látogatást (itt meg tilalom van), meg ha valaki jött hozzánk, maszk volt rajtam, szóval amennyire lehet, lecsökkentettük az esélyt, de sosem lehet tudni.

Gyerünk, előre!

Megtudtam, hogy valóban nem dolgozhat 80%-os rokkant, szóval nem csaptak be a melóhelyen. Ennek örülök, de annak nem, hogy így esélyem sincs dolgozni. Dühít, mert így nem tudok elmenni innen, mivel alig van pénzem és rokkantságit nem is kapok (én eddig azt hittem, de kevertem a fogyatékosságival), mert állítólag akinek nem volt munkaviszonya a megrokkanása előtt, annak nem jár roki. Hogyan lett volna munkaviszonyom, mikor iskolás voltam még, amikor leszázalékoltak? Mi van azokkal, akik ovis korban rokkannak meg, vagy úgy születnek? Tőlük is hiányolják a munkaviszonyt? Vicces.
Reméltem, hogy lesz melóm és ha gombokat keresek is, de keresek valamennyit, félreteszem és el tudok innen menni, de a jelenlegi pénzem nem lenne elég albérletre + rezsire + kajára + gyógyszerre (igaz, a közgyógy majd sokat farag ezeknek a költségein) + öltözni és akkor még nem vettem magamnak semmi olyat, ami "nem fontos". Albérletbe amúgy sem mehetnék felügyelet nélkül, de ha nincs elég pénzem, otthonba sem mehetek, ahol segítenek abban, amiben szükséges, mert az is drága. Fogalmam sincs merre tovább, de imádkozom, kérek erőt és útmutatást, közben gondolkodom, keresem a megoldást. Biztos, hogy van. Becsukódott ez az ajtó, de biztos találok olyat, ami nyitva lesz előttem.

Ami a kontrollon hallottakat illeti, kezdenek a helyükre kerülni a dolgok. Kapaszkodom Istenbe, a Tesóm is segít és abba, hogy még keresgélhetek időhúzó megoldást. Mondta a doki a talpmasszázst, de azon már többször voltam és nem hatotta meg a futóműveimet. Mindegy, ez már az a helyzet, amikor számít a legkisebb próbálkozás is, úgyhogy majd elmegyek újra a masszázsra.
Apám rá sem bagózik, vagyis de... tojik rá, hogy a passzív dohányzás is tilos nekem. Pesten megígérte, hogy itt majd kimegy cigizni a teraszra. A lószart! Itt füstöl és az egész házban Omega koncert van. Ha szólok azzal jön, hogy hideg van, nem fog kimenni. Ha éjjel gyújt rá, akkor meg az éjszaka a kifogása, hogy éjjel nem fog kimenni két szál cigi miatt.
A másik a gyógyszerem. Már rég szedni kellene az értágítót. Az a mentségére szól, hogy nem volt és meg kellett várni, amíg rendelnek a patikába, de előtte Pesten még volt, csak azzal jött, hogy drága. Ma Pesten volt, azt mondta kért receptet a Pentoxyfillinre és ha van már a gyógyszertárban, kiváltja. Ha nem mondja a doki, hogy az amputáció felé lépegetek, akkor nem mozdul meg?

Csak azt akartam kihozni ebből, hogy nekem színpadiasnak hatott ez a 'majdnemsírok' dolog az orvos előtt, mert amúgy tojik arra mi árt, vagy mi van velem. Emiatt nem tudom komolyan venni.
Ezt leszámítva legalább nem öltük egymást mostanság, el ne kiabáljam.

Egyelőre az a dolgom, hogy tegyek meg mindent magamért, már csak a Tesóm miatt is, meg legyek hálás minden napért, valamint legyek higgadt.

Voltam reggel

a kontrollon.
Éreztem ugyan romlást, de azt hittem nem vészes. A doki és a műszeres vizsgálatok eredményei viszont nyakonöntöttek hidegvízzel. Az érszűkület 4 stádiumából a 3.-nál tartok. Ez nem csak a végtagjaimat - főleg a lábaimat - veszélyezteti, hanem az életemet is, mert az agyamban és a szívemben is gebasz van, így ezeknél is bekövetkezhet a vérkeringés továbbromlása, teljes leállása (pár mini stroke-on túl vagyok, de azok csak átmeneti érszűkületek és alig okoztak kárt, teljes elzáródás még nem történt, szívroham sem) és akkor nagy baj lesz. Sokat zsibbad az egész lábam és olyankor nem tudok állni-járni (lábizmom is alig van már, mivel az is alig kap vért és így elsorvad, ez is lekorlátoz az ácsorgásban, járásban), de főleg az ujjaim, meg a lábfejem él külön életet. Valamelyik nap, mikor vettem le a zoknit, akkor láttam, hogy a varrás belevágott a lábamba, de én meg sem éreztem. Éreztem, hogy ég az ujjam vége, de azt hittem magától állt le ott a keringés, nem éreztem, hogy elszorította a zokni.
Mennem kell megint egy kör infúzióra. Novemberben volt az utolsó.
21.-én fekszem be, 5 napra.
Ajánlottak nekem egy széndioxid-gázzal történő kezelést, ami javítja a keringést, tök jó lett volna, mert elsősorban érbetegségeket kezelnek vele, de magas vérnyomásra is jó, meg még sok dologra, 3.500 forint/alkalom. Mentem volna és most a dokit megkérdeztem, támogatja-e az ötletet. Azt mondta, hogy vannak állapotok, amik kizárják a kezelést és mivel anginám, ritmuszavarom, nagyfokú vérszegénységem, állandó gyulladásom, trombózishajlamom van, ellenjavallt ez a kezelés ezekkel a problémákkal (meg egyebekkel még, de csak az engem érintőekből nevezett meg párat). Vagy rettentően égnek, szorítanak, vagy teljesen érzéketlenné válnak a kéz-lábujjaim utolsó percei, amikor elfagynak. Eddig ez a teljes érzéketlenség nem volt jelen. A szédülés állandóvá vált, csak az erőssége változik. A szívemnél nem érzek romlást.
Most a helyükre kell pakolnom a dolgokat. Letörni nem fogok, attól semmi nem lesz jobb. Nem ért váratlanul, mert anno elmondták mik történhetnek, de egészen más, amikor az ember farkasszemet néz azzal, aminek korábban még csak az esélyére készítették fel. Nem vagyok hajlandó leülni egy sarokba nyekeregni, kutakodom tovább kezeléseket illetően, mert nem várom meg a 4. stádiumot. Nem menekülésből mondom ezeket, nagyon jól tudom, hogy baj van és mégnagyobb lehet, felfogok mindent, de pontosan ez az, ami késztet, hogy nem szabad beletörődve leülni, mert akkor aztán tényleg csak felszolgálom magam tálcán. Megijedtem, nem tagadom, de nem szabad, hogy a hatalmába kerítsen, nem lehet és szabad félelemben élni. Van nekem egy Istenem, aki tudja minek kell történni és én Rábízom magam. Van egy Tesóm is, aki számít rám, szóval muszáj minden követ megmozgatnom. Kutakodom állapotfenntartó, vagy jó esetben javító kezelés után.

Nem volt semmi

a tegnapi napunk, utazás szempontjából. :-D Este már nem volt energiám lejegyezni részletesen, úgy elfáradtam, de most megteszem, mert vicces mennyit bénáztunk. Voltunk fent Pesten. A kerekesszékem december óta van meg és most lett használva először... Oké, a rendkívül hideg idő sem engedett ki a házból sokáig, de volt jobb idő is, csak az apám volt lusta, hogy levigyen a faluba. Szokatlan volt, hogy nem a lábamon megyek, de nem izgat, lehetne rosszabb a helyzet. A bámuló tekintetek sem leptek meg, egyrészt számítottam rá, mivel mindig megnézik, aki "más", másrészt mindig is megbámultak, holott akkor még nem voltam kerekesszékben. Gőzöm sincs, mi olyan érdekes rajtam. Úgy tettem, mint akinek fel sem tűnik, hogy lesik. A közlekedés néhol egyenesen gáz, ha székben teszi az ember. Mindjárt az utcánkban elkezdődött a tortúra. :-D Nagyon szar itt az út. Azt sem tudom a hepe, vagy a hupa a több, igaz ősszel felszórták murvával, de már a kocsik, traktorok ledöngölték, a gödrök tehát megint ott vannak, szlalomozott velem az apám, de ahol még van némi murva, ott kirázta az agyam (helyét...). :-)) Mondom kiszállok és üresen levisszük az útig. Mondja apám ne tököljünk ezzel, majd lerángat valahogy. Míg leértünk az útig, felsorolta az összes káromkodást kb. Ott van egy elég meredek lejtő. Mondom itt kiszállok, főleg hogy ott aztán nagyon durván kavicsos is, szanaszét tört betonos az út, kizárt, hogy le tud gurítani, de apám azt mondja majd lassan tol. Közben be akart kanyarodni egy kocsi az utcába, de nem fért be tőlünk, ahhoz keskeny az út. Mi meg nem tudtunk sietni, hogy ne várassuk, a szar talaj miatt. Leértünk végre, erre megakadt a kerék. Már röhögtem, hogy ott bénázunk (mert apám is próbált meglökni, én is próbáltam besegíteni, meghajtottam a kerekeket, de kipörgött a jobb oldali az egyenetlen talaj miatt). Az autós szó nélkül várt, hogy elhúzzuk végre a csíkot az útból. Azt hittük a faluban jobb lesz a helyzet. Ott beton van ugyan, de a széle felé lejt, folyton elhúzta a kocsit oldalra, ellen kellett tartania folyamatosan az apámnak. Járda nincs, az úton kell menni. Leértünk a buszmegállóba és kb. negyed óra múlva megérkezett a busz. Itt szereztünk egy negatív tapasztalatot. A sofőr előrébb ment, mint kellett volna, pedig látott (bámult) minket és várt, hogy felszálljunk, de úgy, hogy nem fértünk oda a középső ajtóhoz, ahol a kerekesszékeseknek van hely, mert úgy állt meg, hogy egy tábla került az utunkba. Apám jelzett neki, hogy tolasson vissza, mert nem jutunk az ajtóhoz, de semmit nem tett. Egy utas ment előre, szólt neki és akkor tolatott vissza, de a rámpát nem nyitotta le. Abszolút nem volt segítőkész. Az az utas, akit az előbb említettem, ő segített apámnak felemelni a buszra. Pesten leszálltunk. Apám fel akart vinni a járdára, azt hitte fent van már az első kerék és megemelte a szék hátulját is, de úgy előredöntött, hogy leért a lábtartó. :-D Mindig segítettem neki a kerék meghajtásával, mikor felfelé kellett tolni valahová, vagy a keréktárcsát fogva fékeztem a lejtőn. A villamosra könnyen feljutottunk. Viliről lefelé jövet elfordult az első kerék, beállt a vili meg a megálló járdája közötti résbe, de kisegítettek minket, nem tartottunk fel senkit. A Palotára tartó buszunk sofőrje rendes volt. Én nem figyeltem az embereket, mert koncentráltam, hogy hajtsam magam, hogy apámnak könnyebb legyen feltolni a buszra, de kipörögtek a kerekek a busz padlójának az élén. Pont megszólaltam, hogy kipörög, amikor egyszer csak valaki felsegített. Felnézek, a sofőr volt! Meglepett a távolsági busz sofőrjével tapasztaltak után, meg sok olyat hallottam, hogy nem segítenek. Azt is megkérdezte meddig megyünk, mert majd segít leszállni. Végül leemelt az apám + egy utas, de a sofőr is már indult segíteni. Ez egy kellemes tapasztalat volt. Alig vártam, hogy odaérjünk a Gabihoz, mert borzalmasan fájtam már, az ülőpárnát itthonfelejtettem, anélkül meg nem jó ücsörögni, mivel felfekvést - most felülést - szerzek. Minden zöttyenés igencsak szar volt a végére. A Gabinál ettünk, dumáltunk, aztán elmentek vásárolni. Addig én dögönyöztem a Gabi macskáját, tévéztem, stb. aztán már halálra untam magam. Kaptam egy bélelt kesztyűt, meg hozott apám füldugót, mert kértem. Az influenzajárvány miatt hoztak a gyógyszertárból maszkot, hogy ne kapjam el az utazáskor a cuccot (jól megnéztek a maszk miatt is, de nem érdekelt). Nekiálltak filmezni, meg zenét hallgatni és elment az idő, 5 körül indultunk el haza. Megint megkínoztuk az ülőgarnitúrámat, ráadásul apám nem nagyon finomkodott, mert már biztosabban tolt, emelt. Hazafelé a palotai buszos lenyitotta nekünk a rámpát fel és leszálláskor, égegy plusz pont. Apámnak a villamosról leszállva sikerült úgy odacsapnia, hogy nyekkentem. A távolsági buszos is lenyitotta a rámpát, neki is egy plusz. Úgy fűtött viszont, hogy hőgutát kaptunk, meg felforrósodott a székem oldala, a gumi is + az a fémkerék amivel tekerni lehet a kereket. Máshová nem parkolhattam le, mert csak ott van helye a tolószéknek, viszont ott a fűtőtest is. Apám előrement, hogy le lehetne-e venni a fűtésből, mert elolvad a gumim. :-D Levett a sofőr belőle. Tegnap egész normális volt az apám, igaz, reggel baromira idegesítően puffogott, de nappal már normális volt. Még kérdezgetett is hazafelé, hogy bírom-e még (mert már elég szarul voltam), meg segített a lábamat le-felpakolni a lábtartóra, mert nem tudtam mozgatni, különben a térdembe villám csapkodott kb. (Ma jobb, bekentem, vettem be Cataflamot is.) Alig vártam, hogy hazaérjünk. A macskám is. (Rám van tapadva a kis hülye.) Meg volt sértődve, hogy itthonhagytuk. :-D Nem engedte, hogy ölbevegyem + a hazaérkezésünk után pár perccel ajándékot hagyott nekem a parkettán. Nem szidtam le, nyilván ez amolyan "ezt neked, hogy itthagytál!" üzenet volt, mert szobatiszta amúgy. Már szent a béke, itt tanyázik rajtam tegnap este óta. :-D
Nem volt semmi az első utazásunk székkel, de majdcsak belejövünk. A busz felénk és Pesten is alacsonypadlós, a villamos is, de a sínekkel, meg a padkákkal meggyűlt a bajunk. Választhatott az apám, hogy lendületből próbál feltolni a járdára - de ez csak az alacsonyabb padkáknál megy és ilyenkor szoktam én is tekerni a kereket -, vagy megemeli a szék elejét, majd a székkel együtt közel 82 kg-t felemel (ilyenkor is hajtom magam). Ilyenkor a nekünk szóló zöld jelzés gyakran már pirosra váltott, az autók meg elindultak, igyekezni kellett. Volt, ahol az akadálymentesnek nevezett járdaszegélyek voltak vagy 3 centik az úttesthez képest, ezért visszapattintották a szék első kerekeit. Nehéz lehet egy székkel együtt 80, vagy akár 90 kilós embert emelgetni a járdára és lefelé sem könnyű, mert tartani kell. Néhol majdnem kiestem belőle, mikor lefelé vitt a járdáról. Ezért használok biztonsági övet, meg kapaszkodom. Mondtam az öregemnek, hogy jobb lenne háttal lehúznia a járművekről is, meg a padkákról, akkor nem akad el az első kerék. Csoda, de hallgatott rám. Volt, hogy az úttesten tolt, mert a padka volt vagy 5 cm és inkább megkerülte, ha lehetett. Balesetveszélyes, meg az autósok sem értik, hogy mit keresünk a forgalomban - kaptunk anyázást -, miközben ott van a járda. A síneknél többször is megakadtak az első kerekek - pedig elég nagyok, az aktív kerekesszéké sokkal kisebb, azzal akkor simán be is ragad az ember - onnan kiszedni egyedül képtelenség lenne. Az ízelítő megvolt, nem jó buli székkel közlekedni ahol ragyás az út, vagy egyenetlen és elhúz rajta a kerék, sok/magas a padka és ahol sínek vannak. Legalább már vannak tapasztalataink. Nagyon elfáradtunk. Apámat értem, de hogy én hogyan tudtam?

Más:

Ma ismét segített a Jóisten! Kaptunk fát, 10.000-ért, de sokat. Intézett az apámnak egy ismerőse, mert amúgy már nem lehet kapni, kiürültek a telepek, de neki van rengeteg és adott. Ezzel még elleszünk valameddig.

15.-én érsebészeti kontrollra kell mennem.

Zizeg az agyam a mai naptól

Apám ezredszer is eljátszotta, hogy nem kelt fel időben, így nem jutottunk el a dokihoz. Megint nem tudtam elaludni tőle, negyed 4 volt, mire csend lett végre. Fél 7-kor meg már keltett a mobilom. Morgott, mikor keltettem, hogy nem akar felkelni. (Ki mondta, hogy kukorékoljon, mikor tudta, hogy reggel kelünk?!) Mondom mit csinálnál, ha melóznod kéne járni, minden reggel? Oda sem mennél el, mert épp' nincs kedved? Persze a tőle megszokott módon lepattintotta magáról a felelősséget, meg fájt az igazság. Fél 7 óta felöltözve vártam, hogy mikor méltóztat felkelni, persze ha mocorogtam pattogott, hogy nem tud aludni. Mondtam neki, hogy nem aludni kéne, hanem készülni. Neki állt feljebb, de mondom én is csak 3 órát aludtam, mivel kukorékoltál és zajongtál, de én is fel tudtam kelni, szóval neked sem lehetetlen. Erre visszaaludt, negyedszer is. Már agybajt kaptam. Felkeltettem 3/4 9-kor, hogy már a fél 10-es buszt sem érjük el (jó, hogy a fél 8-as volt a cél...), ne szórakozzon velem, keljen már fel! Elkezdte, hogy ő álmos, meg fázik, nekem is hideg van. (Egy alkalomba nem halok bele.) Nem miattam nem akart menni, én csak ürügy voltam. Ha a lustaság fájna, belehalt volna rég'. Meg az a rohadt önfejűsége... Azt hiszi azt tesz, amit akar és amit nem akar, azt nem kell megtennie. Elszállt az agyam, hogy megint ezt csinálta és hogy ennyire megbízhatatlan, egoista, meg én fél 7 óta kukorékoltam potyára, vártam, hogy kimásszon végre az ágyból, plusz így is feszíti az idegeimet majdnem naponta, mostanra begurultam nagyon. Megmondtam neki, hogy mindig megszívat, becsap, meg mindig az utolsó pillanatban tenyerel bele mindenbe! Utána még aludt, végül felkelt fél 10-kor. Kb. 11-kor benyögte, hogy dél körül indulunk Pestre. Mondom az orvost már nem érjük el. Azt mondja tudja, de a Gabihoz megyünk és csak holnap jövünk haza. Már nem akartam vitázni, de a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem: most nem fázik? Most nem álmos? Most nem félt engem a fagyástól? Ez mind csak kifogás volt, hogy ne kelljen elindulni. 11 körül azt mondta menni fogunk, öltözzek vissza, dél körül indulunk és elment valahová. Én újra jól beöltöztem és vártam. Vártam. Csak vártam. Fél 1 körül hazaért, dúlt-fúlt. Kiderült, hogy még nem is biztos, hogy mehetünk, várja a Gabitól a választ, de nem ír vissza és őneki mennyire tele van a f@$za! Megint forrt az agyvizem, hogy minek mond biztosra olyat, ami még kétséges?! Ne csináljon már bohócot belőlem, hogy ötvenszer készüljek elindulni. Persze megint csak magát mentegette, hogy azt hitte mehetünk. Ma teljesen megkutyult mindent, meg idegbeteg, pedig magának köszönhet mindent, reggel ő játszott óvodást, most szintén ő vette biztosra az ötletét, aztán koppant. Ez van olyankor, amikor valaki túl magabiztos és azt hiszi, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy ő fütyül.

Mindegy, lehiggadtam, mert nem éri meg stresszelni rajta, javíthatatlan. Nyugágy kell hozzá néha, olyan dolgai vannak. Most azt beszélték meg, hogy holnap korán reggel megyünk. Na, erre befizetek a mai, meg a sok eddigi ilyen után. Hogy az orvoshoz mikor segít eljutni, az jó kérdés. Holnap csak délután 4-től rendel, de nekünk már 3-kor indulni kell a buszhoz, ami hazahoz.
Nekem mára elég volt az öregemből.
Éhenveszek. Kaja sincs szinte, mert úgy volt, hogy Pesten majd bevásárolunk, meg majd eszünk és itthon majd főzünk, mikor hazaértünk. Utána az volt, hogy a Gabinál maradunk, ott eszünk is. Majd mindjárt megnézem mi van még itthon, amiből össze lehet tákolni valami ehetőt. Holnap majd vásárolunk.

Mindenféle aktuális történés

Tegnap tetőzött a napok óta tartó rosszullét. Nem is tudtam, hogy szíveredetű, mert nem ott jelentkezett először. Azt hittem a vércukrom a baj, ezért ettem, de ezúttal nem lett jobb. Nem is volt teljesen olyan a rosszullét, de hasonlítottak a tünetek, meg kb. fél órával azelőtt ettem amúgy, szóval nem állt össze a kép. Utána kezdett a szegycsontom nagyon szorítani és mintha tele lett volna levegővel a mellkasom. Köhögtetett a nyomás és a vállam majd' leszakadt. Itt jöttem rá, hogy az angina látogatott meg ismét. A szívritmus ugyan jó volt most, de majd' beszakadt a mellkasom. Végül a gyógyszer segített. Remélem, ma jól leszek továbbra is, mert holnap megyünk Pestre az orvoshoz, meg a Gabihoz is bemegyünk.

Apám nagyon okos volt megint. Szokás szerint kukorékolt éjjel, így én sem tudtam aludni. Kértem, hogy kapcsolja le a tv-t, de azt mondta nézi. Ehhez képest 5 perc múlva hallom, hogy horkol. Keltegettem, azt mondja nézi. Mondom a fenét nézed, másodszor kezdtél horkolni, akkor kapcsold ki. Nem, ő nézi. Mondom persze... Na, úgy is lett, megint horkolt, én meg bedühödtem, azt' kikapcsoltam. Hihetetlen.

Ez már nekem ciki és ilyet az ember nem oszt meg inkább, de az őrület szélén vagyok tőle és ki kell írnom magamból. Az igénytelensége miatt is összevesztünk. Bakker, felveszi a szennyest! Nem először. Szóltam megint, hogy gusztustalan, meg büdös (ő maga is az, mert nem fürdik) és lecseszett, hogy arra, hogy összeretkelje magát a kertben, nem fog tiszta ruhát felvenni. Mondom öcsém, ennyi erővel sose vegyél fel tisztát, mert úgyis bekoszolódik. Azt mondja senki nem tiszta ruhában kertészkedik, meg vág fát. Mondom de! Azt mondja ja, te biztos azt vennél fel. Mondom nem csak én, hanem mindenki, akinek van igénye a tisztaságra. A munkásruhát sem agyonhordva veszik fel a normális emberek, hanem kimosva. Megmondtam az arcába, hogy behányok az áporodott szagtól, fejezze ezt be! Neki állt feljebb, hogy megsértettem. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, hogy ilyen ember az apám és hogy el kell viselnem ezt is. Mindig mondom neki a mosdást, meg hogy cseréljen ruhát (persze én tisztára gondolok). Holnap megyünk Pestre, megmondtam, hogy ha nem fürdik nem indulok el vele. Azt mondja szokott mosdani, csak akkor már alszom.

1. Mosdani nem elég.

2. Ne kamuzzon nekem, ugyanis sosem alszom szinte éjjel 3-nál hamarabb, hála a zörgésének, meg a tévéordíttatásának, csak csendben fekszem. Sosem hallok vízcsobogást. Undorító, hogy belehazudik az arcomba.

3. Azt mondta hideg vízzel mindig megmosdik. Hideggel?! Az szart sem ér, főleg annál, aki ennyire elhanyagolt.

Ezerrel agyalok honnan kérjek segítséget, hogy elkerülhessek innen. Úgyis megtalálom a módját. Ha ittmaradok, nem lesz életem. Most sincs. Valamerre ki kell törni, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy bentragadjak ebben az "életformában".
Velem semmit nem oszt meg, azt sem, ami engem érint. Sokszor pislogok, mikor másoknak mesél dolgokat, mert nekem nem mondta és gőzöm sem volt semmiről. Nem értem hogyan lehet úgy élni együtt, mint két idegen. Mondta, hogy újra kell kezdeni a közgyógy-mizériát, mert az újpalotai Önkormányzat cseszik segíteni, ezért inkább már be sem adta a borítékot legutóbb. Lestem nagyot, ugyanis hónapok óta abban a hitben tartott, hogy intéződik a dolog - mert azt mondta, hogy már beadta. Én persze nem győztem várni azóta, hogy milyen sokáig húzzák. Várhattam a semmire. Azt mondta neki az Éva, hogy jelentkezzünk be ide és akkor adja le az itteni Önkormányzatnak, mert itt foglalkoznak is az emberekkel, szóval most majd nekifut megint. Itt állítólag rendesek és megadnak mindent, amit fedez a közgyógy. Pesten nem nagyon adtak. Legalább a gyógyszerek is mind meglesznek így, mert most apám spórol rajtuk, a gyógyszerek felét ki sem váltja, pedig már jól lecseszte a Doki érte, akkor behúzta fülét-farkát. Tudtam, hogy ez a csoda is csak 3 napig tart majd. Fogok szólni. Nem érdekel, ha fúj rám aztán, mert ezt nem csinálhatja. Ő "fenyegetőzött" valamelyik nap, hogy "megmondom az Olgának, hogy nem szeded rendesen a gyógyszereket!"

1. Nem direkt felejtem el. Ezzel is megbízta a Doki, hogy ellenőrizze, bár nagyon igyekszem odakoncentrálni, meg a Tesóm is segít. Amúgy sem bízom meg benne, mert volt, hogy majdnem rossz gyógyszert adott, rossz dózisban. Az volt a mákom, hogy akkor pont észnél voltam és észrevettem.

2. Ő maradjon csendben, mert nekem is lenne mit elmondani az orvosnak és fogok is szólni.

Előbb végig kell zongorázni az átjelentkezésünket ide, majd csak azután kezdheti el a közgyógy intézését.

Az idő segít!

Azt hittem, hogy ez is csak közhely, nagy szavak és kizárt dolog, hogy segít, ha nagy a baj. Pedig valóban azt teszi. 31.-én volt 7 éve, hogy megtörtént a baj.

2009 Szilvesztere nagyon király volt! Nálunk buliztunk. Jól éreztük magunkat nagyon, egyrészt mert együtt tölthettük, másrészt mert jó volt a hangulat. Nálunk volt a Gergő, a Gabi, meg a lökött Zsolti. Baromkodtunk egy csomót. Felelsz, vagy mersz?-t játszottunk, zenét hallgattunk, dumáltunk, röhögtünk, meg a fene tudja már miket csináltunk, de a légkörre emlékszem és nagyon jó volt. Telezabáltuk és ittuk magunkat. A Zsolti hazament valamikor éjjel, aztán hajnalra kezdtünk mindannyian fáradni, szóval a Gergő, meg a Gabi a húgom szobájában feküdt le (ő a barátnőjénél bulizott), mi pedig az enyémben. Azt az éjjelt nem felejtem el, több okból sem. 2010. január 31.-e viszont az életem egyik borzalmas napja volt. Máig nem tudom szavakba önteni, ami akkor lejátszódott bennem. Valami kiszakadt és ott az űr, csak már tudom kezelni. Kitörlődtek az utánakövetkező napok. A temetésről is csak foszlányok vannak, mert szinte ott sem voltam agyilag. Az igazi pokol ekkor jött, mert a búcsúzás valóssá tette az egészet, hiszen "valami lezárult". Addig zombi-üzemmód volt, még a temetésen is, ami ha úgy veszem, meg is védett, de utána már kezdtem feleszmélni és ekkor kezdtem fájni. Nagyon. Innentől nem volt sem éjjelem, sem nappalom. (Akkor el lehet képzelni, hogy a szülei mit éltek át.) Nem ettem, nem hagytam el a szobámat, aludtam, vagy csak agyaltam, aminek persze nem volt jó vége. Kizártam mindenkit és mindent. Nem tudom ez meddig tartott. Apám kivonta magát, szokás szerint. Ő csak azzal jött, hogy szedjem össze magam. Hetekkel a veszteség után nem tudom mit gondolt. Anyu, meg a húgom aggódott és próbált mankó lenni, bár nem akartam rájuk támaszkodni, úgyhogy nagyrészt magamban őrlődtem. Utána jött egy látszólag nyugisabb időszak, de így visszanézve szerintem csak kiüresedtem. Ezt aztán követte egy visszaesés, újra úgy mart a kín, mint az első napon. Innentől megint nem voltam észnél, magamat rongáltam dühömben, kínomban és tehetetlenségemben is, kis túlzással minden 2. szavam a neve volt, mindenhez Őt kötöttem és minden szar volt, értelmetlen. Jól emlékszem, hogy egyszer Colát ittam és beugrott, hogy a kedvence volt, mellbevágó volt, hogy nem issza már. Máskor a suliból tartottam haza, amikor a buszon megcsapott az a parfümillat, amilyet Ő használt. A gyomrom felkavarodott és erővel nyeltem vissza a kínt. Sok ilyen apró és másnak jelentéktelen részlet maradt meg bennem. Egy másik napon megint a poklot jártam és szinte pánikszerűen kezdtem összeszedni mindent, ami Rá emlékeztetett a szobámban. Addig belülről rágott valami, de az a rámolás valamit elindított. Akkor nagyon kiakadtam, de aztán igyekeztem erős lenni amiatt is, hogy ne keserítsem mégjobban a környezetemet, meg nem akartam, hogy kérdezgessenek, sajnáljanak, stb. A szüleivel tartottam tovább a kapcsolatot és próbáltam segíteni legalább annyival, hogy mivel közös volt a veszteség, igyekeztem támaszt adni és megértettem őket, bár nem érezhettem át teljesen. Ők is segítettek, jobban értették milyen nagy a hiányérzetem. (Azóta a viszony megszakadt.) A suliban rontottam, de hiányozni nem akartam a lemaradás miatt sem, meg beletemetkeztem, de így is romlott az átlagom. Egy idő után megint csitultam (újra üres lettem), majd azt megint visszaesés követte, elég durva volt. Teljesen kirekesztettem mindenkit, mindent. Tanulni sem tudtam, kiírt a doki betegállományba. Ekkor egyébként 18 éves voltam, szóval javában kellett volna nyomni a sulit. Valami bekattant egy nap az agyamban és olyat tettem, amit normális ember nem tesz. Jól mutatja, hogy totál nem gondolkodtam, csak menekültem. Szánalmas. Nem írom le mivel próbálkoztam, nem akarom, hogy olyasvalaki is olvassa, aki utánam akarja csinálni, mert hasonlóan érzi magát és nem lát tisztán. Lényeg, hogy elbénáztam (talán a sors akarta így, mert dolgom van még itt ezek szerint), így kórházba vittek. Iszonyúan utáltam mindenkit ezért. A dokikra is haragudtam, hogy helyrehoztak, aztán pszichiátrián "üdültem" 3 hónapot. Ezért is igencsak "hálás" voltam. Nem felejtem el, ahogy az Anyu mondta, hogy utálhatom, de legalább élek. Most vigyorgok, de akkor keményen nehezteltem mindenkire. Zárt osztályra tettek, mert önveszélyes voltam. A 3-ból egy hónapot ott töltöttem. Túl sok emlékem nincs, mert K.O. voltam. Annyi rémlik, hogy a kezdeti düh után engem nem hatott meg a dolog, mert minden mindegy volt akkor. A nyílt részlegre olyan volt, mintha csak kórházban lettem volna, egyáltalán nem bolyongtak "őrültek" a folyosón. Nem szerettem a terápiákat, főleg a csoportosat, mert én még négyszemközt sem tudom kimondani, ha bajom van. Nehezen nyögöm ki, leginkább ki kell húznia a dokinak/vagy akivel beszélgetek, mert valami leblokkol bennem. Az egyéni beszélgetéseken is ez volt. Annyi jó oldala volt ennek a "bulinak", hogy kiderült poszttraumás stressz szindrómám van a gyerekkori dolgok miatt, szociális fóbiám, meg borderline vagyok, így legalább meglett az oka az addigi viselkedéseimnek is, amiket addig kamaszkori hangulatingadozásnak, vakmerőségnek, stb.-nek hitt mindenki - én is. Senkinek nem tesz jót, ha elveszít valakit, de aki érzelmileg labilis, azt látványosabban földhözcsapják az ilyen dolgok. Mikor kiengedtek egy kicsit sok(k) volt. Újra meg kellett szoknom az életet magam körül. Igaz, stabilizálva tették ki a szűrömet, de a bőréből senki nem tud kibújni, a szociális fóbia itt lihegett a nyakamba akkor is. Ha nem muszáj, nem vagyok emberek közt. Sem kisgyerekként, sem azóta. "Szabadulásom" után is kerültem a forgalmas helyeket, meg a szűk társaság is feszélyezett, de próbáltam szót fogadni és folytatni az életemet, meg a suliba járnom kellett. Pótolhattam a lemaradásokat is. Fos volt élni, miközben Ő már nem volt itt és újratanultam nélküle létezni. Azt sulykolták belém folyamatosan, hogy nekem menni kell tovább. Ezután a durva mélyrepülés után igyekeztem nem visszaesni, különösen oda, hogy véglegesen kárt tegyek magamban. Nagy visszatartó erő volt, hogy egyik nap ráeszméltem, mekkora nagy baj lehetett volna, ha az Anyu az aggodalomtól szívrohamot kap. Utána eszembe sem jutott újra megpróbálni. Voltak még visszaesések, hiába próbáltam talponmaradni, de már csak gyász szintjén. Ha jól rémlik 2 évig tartott a zombizás, ebben volt minden rossz. Aztán jött az enyhülés, lassan. Kezdtem észrevenni a környezetemet, nem emlegettem mindig Őt, de még gyakran és időnként bűntudatom volt, ha mertem nevetni, mert azt éreztem, hogy mi' jogon nevetek, mikor Vele az történt? Aztán jött a gondolat, hogy jobb, mintha sírni látna, meg a környezetemnek sem esne jól. Mondjuk nem igazán láttak. de akkor is. Próbáltam tudomásul venni, hogy az én életem folytatódik ha akarom, ha nem és választhatok, hogy végigagonizálom majd, tönkretéve nem csak magamat, de a környezetemet is (és újra veszélybe sodrom az Anyut), vagy fogom magam és talpraállok. Az idő segített! Néha még belém markol és ugyan Colát azóta alig iszom, mert rossz érzés, de már nem ríkatnak meg az emlékek. Nem hittem, hogy leszek ilyen stabil, Vele kapcsolatban. Mikor az Anyu meghalt, akkor nagy reményt adott az a tapasztalat és tudat, hogy egy sebemet már bekötött az idő. Akkor rögtön nem használt ez a tudat nyilván, de ahogy kezdtem higgadni, bele tudtam kapaszkodni ebbe a tapasztalatba és nem volt kilátástalan a jövő. Az Ő elvesztése is mélyre küldött, de már nem kíséreltem meg kárt tenni magamban és a pszichiátriára sem tettem látogatást. Őt még nem tudtam elengedni, de már tudom, hogy menni fog, az idő majd segít megint.