Az idő segít!

Azt hittem, hogy ez is csak közhely, nagy szavak és kizárt dolog, hogy segít, ha nagy a baj. Pedig valóban azt teszi. 31.-én volt 7 éve, hogy megtörtént a baj.

2009 Szilvesztere nagyon király volt! Nálunk buliztunk. Jól éreztük magunkat nagyon, egyrészt mert együtt tölthettük, másrészt mert jó volt a hangulat. Nálunk volt a Gergő, a Gabi, meg a lökött Zsolti. Baromkodtunk egy csomót. Felelsz, vagy mersz?-t játszottunk, zenét hallgattunk, dumáltunk, röhögtünk, meg a fene tudja már miket csináltunk, de a légkörre emlékszem és nagyon jó volt. Telezabáltuk és ittuk magunkat. A Zsolti hazament valamikor éjjel, aztán hajnalra kezdtünk mindannyian fáradni, szóval a Gergő, meg a Gabi a húgom szobájában feküdt le (ő a barátnőjénél bulizott), mi pedig az enyémben. Azt az éjjelt nem felejtem el, több okból sem. 2010. január 31.-e viszont az életem egyik borzalmas napja volt. Máig nem tudom szavakba önteni, ami akkor lejátszódott bennem. Valami kiszakadt és ott az űr, csak már tudom kezelni. Kitörlődtek az utánakövetkező napok. A temetésről is csak foszlányok vannak, mert szinte ott sem voltam agyilag. Az igazi pokol ekkor jött, mert a búcsúzás valóssá tette az egészet, hiszen "valami lezárult". Addig zombi-üzemmód volt, még a temetésen is, ami ha úgy veszem, meg is védett, de utána már kezdtem feleszmélni és ekkor kezdtem fájni. Nagyon. Innentől nem volt sem éjjelem, sem nappalom. (Akkor el lehet képzelni, hogy a szülei mit éltek át.) Nem ettem, nem hagytam el a szobámat, aludtam, vagy csak agyaltam, aminek persze nem volt jó vége. Kizártam mindenkit és mindent. Nem tudom ez meddig tartott. Apám kivonta magát, szokás szerint. Ő csak azzal jött, hogy szedjem össze magam. Hetekkel a veszteség után nem tudom mit gondolt. Anyu, meg a húgom aggódott és próbált mankó lenni, bár nem akartam rájuk támaszkodni, úgyhogy nagyrészt magamban őrlődtem. Utána jött egy látszólag nyugisabb időszak, de így visszanézve szerintem csak kiüresedtem. Ezt aztán követte egy visszaesés, újra úgy mart a kín, mint az első napon. Innentől megint nem voltam észnél, magamat rongáltam dühömben, kínomban és tehetetlenségemben is, kis túlzással minden 2. szavam a neve volt, mindenhez Őt kötöttem és minden szar volt, értelmetlen. Jól emlékszem, hogy egyszer Colát ittam és beugrott, hogy a kedvence volt, mellbevágó volt, hogy nem issza már. Máskor a suliból tartottam haza, amikor a buszon megcsapott az a parfümillat, amilyet Ő használt. A gyomrom felkavarodott és erővel nyeltem vissza a kínt. Sok ilyen apró és másnak jelentéktelen részlet maradt meg bennem. Egy másik napon megint a poklot jártam és szinte pánikszerűen kezdtem összeszedni mindent, ami Rá emlékeztetett a szobámban. Addig belülről rágott valami, de az a rámolás valamit elindított. Akkor nagyon kiakadtam, de aztán igyekeztem erős lenni amiatt is, hogy ne keserítsem mégjobban a környezetemet, meg nem akartam, hogy kérdezgessenek, sajnáljanak, stb. A szüleivel tartottam tovább a kapcsolatot és próbáltam segíteni legalább annyival, hogy mivel közös volt a veszteség, igyekeztem támaszt adni és megértettem őket, bár nem érezhettem át teljesen. Ők is segítettek, jobban értették milyen nagy a hiányérzetem. (Azóta a viszony megszakadt.) A suliban rontottam, de hiányozni nem akartam a lemaradás miatt sem, meg beletemetkeztem, de így is romlott az átlagom. Egy idő után megint csitultam (újra üres lettem), majd azt megint visszaesés követte, elég durva volt. Teljesen kirekesztettem mindenkit, mindent. Tanulni sem tudtam, kiírt a doki betegállományba. Ekkor egyébként 18 éves voltam, szóval javában kellett volna nyomni a sulit. Valami bekattant egy nap az agyamban és olyat tettem, amit normális ember nem tesz. Jól mutatja, hogy totál nem gondolkodtam, csak menekültem. Szánalmas. Nem írom le mivel próbálkoztam, nem akarom, hogy olyasvalaki is olvassa, aki utánam akarja csinálni, mert hasonlóan érzi magát és nem lát tisztán. Lényeg, hogy elbénáztam (talán a sors akarta így, mert dolgom van még itt ezek szerint), így kórházba vittek. Iszonyúan utáltam mindenkit ezért. A dokikra is haragudtam, hogy helyrehoztak, aztán pszichiátrián "üdültem" 3 hónapot. Ezért is igencsak "hálás" voltam. Nem felejtem el, ahogy az Anyu mondta, hogy utálhatom, de legalább élek. Most vigyorgok, de akkor keményen nehezteltem mindenkire. Zárt osztályra tettek, mert önveszélyes voltam. A 3-ból egy hónapot ott töltöttem. Túl sok emlékem nincs, mert K.O. voltam. Annyi rémlik, hogy a kezdeti düh után engem nem hatott meg a dolog, mert minden mindegy volt akkor. A nyílt részlegre olyan volt, mintha csak kórházban lettem volna, egyáltalán nem bolyongtak "őrültek" a folyosón. Nem szerettem a terápiákat, főleg a csoportosat, mert én még négyszemközt sem tudom kimondani, ha bajom van. Nehezen nyögöm ki, leginkább ki kell húznia a dokinak/vagy akivel beszélgetek, mert valami leblokkol bennem. Az egyéni beszélgetéseken is ez volt. Annyi jó oldala volt ennek a "bulinak", hogy kiderült poszttraumás stressz szindrómám van a gyerekkori dolgok miatt, szociális fóbiám, meg borderline vagyok, így legalább meglett az oka az addigi viselkedéseimnek is, amiket addig kamaszkori hangulatingadozásnak, vakmerőségnek, stb.-nek hitt mindenki - én is. Senkinek nem tesz jót, ha elveszít valakit, de aki érzelmileg labilis, azt látványosabban földhözcsapják az ilyen dolgok. Mikor kiengedtek egy kicsit sok(k) volt. Újra meg kellett szoknom az életet magam körül. Igaz, stabilizálva tették ki a szűrömet, de a bőréből senki nem tud kibújni, a szociális fóbia itt lihegett a nyakamba akkor is. Ha nem muszáj, nem vagyok emberek közt. Sem kisgyerekként, sem azóta. "Szabadulásom" után is kerültem a forgalmas helyeket, meg a szűk társaság is feszélyezett, de próbáltam szót fogadni és folytatni az életemet, meg a suliba járnom kellett. Pótolhattam a lemaradásokat is. Fos volt élni, miközben Ő már nem volt itt és újratanultam nélküle létezni. Azt sulykolták belém folyamatosan, hogy nekem menni kell tovább. Ezután a durva mélyrepülés után igyekeztem nem visszaesni, különösen oda, hogy véglegesen kárt tegyek magamban. Nagy visszatartó erő volt, hogy egyik nap ráeszméltem, mekkora nagy baj lehetett volna, ha az Anyu az aggodalomtól szívrohamot kap. Utána eszembe sem jutott újra megpróbálni. Voltak még visszaesések, hiába próbáltam talponmaradni, de már csak gyász szintjén. Ha jól rémlik 2 évig tartott a zombizás, ebben volt minden rossz. Aztán jött az enyhülés, lassan. Kezdtem észrevenni a környezetemet, nem emlegettem mindig Őt, de még gyakran és időnként bűntudatom volt, ha mertem nevetni, mert azt éreztem, hogy mi' jogon nevetek, mikor Vele az történt? Aztán jött a gondolat, hogy jobb, mintha sírni látna, meg a környezetemnek sem esne jól. Mondjuk nem igazán láttak. de akkor is. Próbáltam tudomásul venni, hogy az én életem folytatódik ha akarom, ha nem és választhatok, hogy végigagonizálom majd, tönkretéve nem csak magamat, de a környezetemet is (és újra veszélybe sodrom az Anyut), vagy fogom magam és talpraállok. Az idő segített! Néha még belém markol és ugyan Colát azóta alig iszom, mert rossz érzés, de már nem ríkatnak meg az emlékek. Nem hittem, hogy leszek ilyen stabil, Vele kapcsolatban. Mikor az Anyu meghalt, akkor nagy reményt adott az a tapasztalat és tudat, hogy egy sebemet már bekötött az idő. Akkor rögtön nem használt ez a tudat nyilván, de ahogy kezdtem higgadni, bele tudtam kapaszkodni ebbe a tapasztalatba és nem volt kilátástalan a jövő. Az Ő elvesztése is mélyre küldött, de már nem kíséreltem meg kárt tenni magamban és a pszichiátriára sem tettem látogatást. Őt még nem tudtam elengedni, de már tudom, hogy menni fog, az idő majd segít megint.