Ma kemény nap volt

Sémadrámán és egyéni terápián is mindenkit padlóra küldtek. Engem most először, viszont annyira nem estem szét, mint néhányan, még a 'roham' szintjét sem értem el. Van egy csaj, aki szó szerint visítva sír olyankor. Durva, hogy valaki ennyire elveszít minden kontrollt, igaz a borderline pont a kontrollvesztettségről (is) híres, bár van az a típusa, amiben elfojt az ember egy csomó mindent (az az ún. csendes borderline, ami nekem, meg a csoportból egy másik srácnak van), mert az elfojtás séma (is) működteti az embert és csak időnként robban ki a felgyűlt cucc. Ellentmondásos, hogy egyfelől túlkontrollált az ilyen ember, másfelől viszont képtelen kontrollálni dolgokat. Stabilak vagyunk az instabilitásban. 😁 Eltérő, hogy kire mi hat roham alatt. Ahogy láttam van akit beszéltetni kell, van akit nyugtatni, van akit csak hagyni sírni, van akinek mondogatni kell, hogy egyenletesen lélegezzen (abbamaradjon a hiperventillálás), meg olyan is van, ahol azonnal gyógyszer kell, ez volt ma az egyik csaj esetében. Hogy értse a kívülálló, miért fárasztó fizikailag is, mentálisan is egy ilyen 'roham', leírom milyen. Először azt kéne tisztázni, hogy mi is ez; sírógörcs, ami az intenzitása miatt fizikai tünetekkel is jár és azért emlegetik rohamként, mert rátör az emberre és mert heves. Ahogy látom, nagyjából ugyanaz játszódik le mindenkinél. Értelemszerűen a saját példám alapján tudom leírni, hogy milyen. Időnként a semmiből kap el (ami ebben a formában nem igaz, mivel nyilván van oka mélyen, meg kevésbé mélyen eltemetve). Nem tudja senki - mert ha jön, félrevonulok - és ide sem szívesen írom le, hogy min is megyek át olyankor. Erős nyugtalanság és szorongás kap el előtte, emellett rámtelepszik egy elviselhetetlen mértékű súly és keserűség. Nem működik az önkontroll, mint máskor, ezért kirobbanó formában érzi magát a kín. Nem tudom kontrollálni azt a heves tehetetlen dühöt és keserűséget, amik átvették az irányítást. Olyankor félig itt sem vagyok fejben, csak rohadt erős lelki fájdalmat érzékelek, azzal párhuzamosan azt is, hogy be fogok kattanni attól is, meg a rengeteg szar gondolattól izzó agyamtól is. Annyira erősen törnek felszínre különböző érzelmek, hogy nem tudok irányítani, akármennyire próbálok. Minden erőmmel próbálok higgadni, de ha egy másodpercre sikerül is féken tartani az őrületet, a következő pillanatban újra felülíródik minden kontroll. Egy ponton lezsibbadnak az ember karjai, hányingere van a felkavarodott bélés miatt, kínjában előre-hátra ringatódzik, mint egy kettyós ('Csernustól' megtudtam, hogy ez a ringatódzás egy automatikus, csecsemőkorba visszavezethető önmegnyugtatási mechanizmus, ami a gyerek módban rekedt személyiségrészből indul ki), aztán elkezd az ember hiperventillálni a görcsös sírás okozta rendszertelen levegővételtől, már amennyi levegőt kap a kiborulás mértéke miatt. Ugyanezeket látom a többieknél is. Komoly, amikor a nagydarab, kigyúrt srác ilyen állapotba kerül. Régen rám nem volt ez jellemző, néhány éve kezdődött. Nagyon szánalmas állapot, ezért sem engedem tudni és látni a környezetemnek, ide is csak azért írom le, hogy akinek van érintett a környezetében, az megértse, hogy mi történik az illetővel. Fogalma sincs a környezetemnek arról, hogy időnként részem van ilyen őrületben, mint ahogy arról sincs, hogy mi zajlik bennem úgy általában. Mentségemre szóljon, hogy nem sűrűn (hónapokig, de van, hogy egy évig is nyugi van) fordul elő ez a téboly és az is önkéntelen. Ugyan sokéve nem falcolok a Tesóm miatt, de mielőtt az életem része lett, az is jellemző volt 'roham' alatt, vagy után és nemcsak azért, hogy a lelkit fizikai fájdalomba ültessem át (amíg fizikai fájdalomra figyel az agy, addig a lelkire nem tud), hanem az öngyűlölet miatt is. Ezt szintén azért említettem meg, mert sokan nem értik miért árt magának a magamfajta. Ettől még persze gáz, de az oka ez. A 'rohamra' visszatérve; amint kicsit csitul a vehemencia és végre visszanyerem a józannak nem mondható eszemet, ezzel együtt pedig az irányítást is részben, tudatosan próbálok higgadni. Van, hogy addig megismétlődik 2-3× a téboly, de aztán rövidebb/hosszabb idő múlva lehiggadok (a kimerültség is segít ebben) és totál kiürülve lesek ki a fejemből. Régen ilyenkor figyeltek be a nyugtatók (egy idő után nem az előírt mennyiségben), de az is a Tesómnak köszönhető, hogy le tudtam rakni. Nálam előbbiek szerint zajlik ez a borderline-hoz köthető 'roham' és ez még lightos verzió. Mint mondtam, az egyik csoporttag szó szerint visítva sír, tépi a haját, karmolja magát, öklendezik, fulladozik, stb., az egyik srác is hangosan sír, a falba veri a fejét, stb., szóval elég durva. Kívülről úgy tűnhet, hogy elmentek otthonról az embernek, de valójában csak annyi van, hogy marhára vergődik a saját poklában és nem tudja kezelni, meg kontrollálni az őt elárasztó különféle erős érzelmeket. Van, amikor egyik pillanatról a másikra csap földhöz, ahhoz ún. trigger kell, mint a múltkor, általában azonban egy lassabb folyamat eredménye. Először még csak a szokásosnál is antiszociálisabbá válok, ezzel párhuzamosan érdektelen leszek egy csomó minden iránt (a kedvelt dolgaim iránt is), meg elkezdek kiüresedni, de közben mégis érzem, hogy túl sok a fos és belekattanok a nyomásba. Elkezdek beszűkülni, nem bírok koncentrálni, gondolkodni, kommunikálni (még a Tesómmal sem) és rohadtul idegesít ez, de nem én irányítok. Ilyenkor valami tompa, világtól félig eltávolodott vegetációban érzem magam egy darabig (napokig, vagy tovább), mintha bezáródnék a saját elmém fogságába, aztán beszűrődik a lelkivilágomat daráló sokminden és ilyenkor annyira telítődve érzem magam, hogy banális szarságokat is mázsás súlynak érzékelek és ordítani tudnék, hogy egy szót se többet, egy nesz se legyen körülöttem és semmilyen inger ne érjen, mert megkattanok már mindentől. Apám a mestere a súlyok rámaggatásának és ilyenkor pláne nem hiányzik a többlet teher, de ha ilyenkor pakol rám, valamilyen formában robbanok. X ideig a fentiek szerint vegetálok, aztán egyszercsak átkattan valami és a fent lefestett 'roham' formájában törnek fel a dolgok. Nagyjából így történhet másoknál is ahogy láttam, a fizikai része legalábbis majdnem mindenkinél ugyanúgy nyilvánul meg, ezért van az, hogy a mai séma- és egyéni terápiák okozta 'rohamokban' úgy kimerült fizikailag is, mentálisan is a banda, hogy mostanra zombiként kóvályognak a folyosón, mindenki emészti a mai napot, illetve alszanak, mert az is egy megküzdési mód. Mint mondtam, én nem értem el (rajtam kívül 2-en szintén nem) a 'rohamként' emlegetett kiborulási szintet, de nekünk is van mit lecsendesíteni idebent. Ma is látszott az a közösségi háló, amit a spárgával is szemléltetett a doki az első ülések egyikén. Jólesik mindenkinek a törődés, amit a személyzet, vagy a többiek nyújtanak és marhára fog hiányozni otthon, ebben ma egyetértett az egész banda, mert kivétel nélkül mindegyikünknél játszik az otthoni törődés- és szeretethiány, meg a társas magány. Többen mondták a csoportos ülésen, hogy tartanak a megbetegítő, közönyös környezetükbe való hazatéréstől, akinek pedig volt lehetősége elköltözni, az vagy a magánytól tart, vagy attól, hogy visszaesik. Most tart ott a terápia, hogy a kényes részekben turkálnak (nálam nem jutottunk le oda a blokkok miatt, de ma a napokban telibekapott gyenge pontot tovább piszkálta 'Csernus'), aztán összeraknak bennünket a jövőhéten, mivel 7.-én már megyünk haza. Olyan ennek a terápiának a hatása, mint amikor a Himalájában lévő szentélyhez akar kb. 1000 lépcsőn feljutni az ember, de mivel hegyes-völgyes a táj, néha előfordul, hogy a már megtett úthoz képest átmenetileg lefelé, vagy egysíkban vezet az út, de aztán visz tovább felfelé a célig. Visszaesés, stagnálás, meg haladás váltakozik, aztán eljut majd mindenki a célhoz. Én nem nagyon haladtam, mert szét sem tudtak szedni. Ez a mai kb. félórás, nem túl heves kiborulás semmi sem volt, nem értünk el túl mélyre és 7.-től mostanáig nem is hatott rám a terápia, szóval vagy alkalmatlan vagyok rá, vagy vissza kell jönnöm olyan állapotban, amikor szarul vagyok, mert olyankor a blokkok és az önkontroll is oldódnak. Most olyan, mintha egy páncélajtón próbálnának bejutni. Ma egyéni ülésen 'Csernus' kimondta az összes érzést, gondolatot, ami itt van bennem (olyanokat is, amiket ki sem mondtam, sőt, magam sem tudtam, hogy az van bennem, de rávilágított), a működésem összefüggéseit, az egész rohadt életem összes nyomorát és miértjét. Persze a fater is téma volt és mivel ő, meg az életem két gyenge pont (van még egy-kettő, de azok most nem voltak terítéken), ezért eltaláltak a mondatai. Ahhoz képest nem is szedett nagyon szét, de ha szar időszakban érnek azok a megvilágítások, igazságok, megerősítések, ma a 'rohamosok' táborát erősítettem volna. 3 hete 'ismer', de profin belémlát, pedig mint mondtam, a falaim és blokkjaim nem tudtak az útból eltűnni, szóval csupán egy kis részletét látja annak, ami bennem van. Volt ma autogén tréning óránk, mert a mindfulness oktató beteg lett. Az autogén tréning is olyan, mint a mindfulness, mert az is egy önmegnyugtatási mód, szorongáskor hasznos. A relax és az imagináció keveréke, olyan mint egy vezetett meditáció, csak itt nem a szaki, hanem maga az egyén vezeti magának. Le tudja lazítani az összes testrészét, amitől oldódik a feszültség. Nem volt olyan szar ez a nap a fentiek ellenére, ugyanis szabadidőmben jót dumáltunk a fogadott Tesómmal, meg azt mondta, hogy érzi és látja az erőfeszítéseket, amiket azért teszek, hogy változzak, ezáltal jól működjön a barátság. Örülök ennek a visszajelzésnek! Motivál is, meg legalább ezen a téren nyugodt lehetek.

Az utolsó

teljes hetet kezdtem ma, jövőhét csütörtökön lesz vége a terápiának. Ma egyéni terápián az volt a téma, hogy milyen sérelmeket hordozok a faterommal kapcsolatban. Ebbe belenyúlt a doki, mert ez az egyik gyenge pont és ez elérhető, mivel otthon folyamatosan piszkálva van, így nem tudott olyan mélyre süllyedni, mint a többi dolog és nem védik annyira erős blokkok. Mindenki beérkezett a legnehezebb szakaszába a terápiának, mert egyre több a roham (sírás- és/vagy pánikroham), meg az extragyógyszer igény. Van, akire emellett pozitívan hatott a terápia, mert ma mesélte a csoportos ülésen, hogy kidobta a nárcisztikus paliját és még aznap lett munkája is. Csütörtökön művészetterápián a hangulatainkat kellett lefesteni (nyugodt, depresszív, vibráló, dühös). Kérdezte a csoportvezető, hogy melyik aktuális, mondtam, hogy a nyugodt. Egy másik gyenge pontot is telibekapott a sors, így voltak mostanság szar, 'rohamozós' napjaim. Most úgy tűnik sikerült javulnom és ezzel javítani a helyzeten, ezzel együtt le is nyugodtam, csak tartson ez a szint, különben elveszíthetem a Tesómat. Ez csapott amúgy földhöz, de mint mondtam, már egyben vagyok. A magánügyeit nem fogom kiírni, de az okok azon része publikus, ami velem kapcsolatos. Éppen ezért is estem szét annyira a napokban, mert a bűntudat piszkosul mart, ahogy a szégyen is, meg Ő család helyett családom, nem akarom elveszíteni. Az alapból is olyasmi, ami földhöz csap, de mivel miattam (is) állt fenn az esélye, ezért a bűntudat miatt mégelviselhetetlenebb volt. A nem publikus okok mellett az volt az oka, amilyen vagyok (zárkózott, ambivalens). Azt mondta nem haladunk semerre a kommunikációban és többször rossz neki, mint jó. Sosem mondott ilyet, mindig azt jelezte vissza, hogy jól érzi magát velem, tudok segíteni neki, stb., szóval ez megütött és fel is ébresztett, hogy változtatnom kell, amin tudok. Fejlődhetek annyiban, hogy próbálok nyíltabb lenni és a kommunikációs készségek is fejleszthetőek valamelyest. A bűntudat, a kudarc, a megszégyenülés és a veszteség lehetősége csinált ki. Régebben ki tudtam emelni a fosból, most terhet raktam Rá (a működésemmel), ami megintcsak ütött és felébresztett, így gőzerővel melóztam azon, hogy rombolás helyett építsek. Először nem látszott az eredménye, ami kiborító volt, mert úgy tűnt, hogy nem tudom megtartani a köteléket, de tegnapelőttre változás állt be, tegnap is jól tudtunk dumálni, tudtam Neki erőt adni és azt mondta nem érzi a falakat sem, meg újra jól érezte magát. Elindult a javulás és azt mondta, hogy talán még helyrehozható a helyzet, ez pedig reményt ad. Nehéz, mert van, amit nem én irányítok, nincs rá semennyi befolyásom, de amit tudok, megteszek. Vicces, hogy a terápiától egyszer sem zuhantam szét, az előbb említett helyzettől viszont atomjaimra estem a napokban, de mivel nem vesztettük el egymást, ezért egyből le is nyugodtam. Ő küzd azért, hogy tolerálja az idióta működésemet, én meg azért, hogy változzak, amiben lehetséges, meg hogy adni tudjak és hogy az legyek, akit 8 éve megismert. Neki sem könnyű (sőt...) és nem hiányzik neki a plusz teher, úgyhogy ha mással nem is tudok, azzal segítenem kell neki, hogy legalább én ne legyek teher, sőt, mentesítsem, ami alól tudom. Amit ki lehet hozni magamból, azt meg kell tennem és meg is fogom. Kérdeztem miken kell változtatnom, elmondta, szóval dolgozom rajtuk. Csak annyit kért, hogy legyek nyíltabb, hogy lássa mi van bennem, ne kelljen harapófogó, meg ne legyek ambivalens. A doki szerint utóbbin nem tudok változtatni, de a többin lehet csiszolni, szóval ez biztató. Minden emberi kapcsolat folyamatos melót kíván, de ilyen esetekben pláne dolgozni kell a feleknek magukon. Azt mondta a Tesóm, hogy nem csak miattam tartunk itt, viszont ez nem ment fel, mert 50%-ban én felelek a kialakult helyzetért, sőt, valószínűleg nagyrészt én. Azt is mondta; hogy nem tudja ki vagyok, milyen vagyok valójában, sokszor mintha egy idegen lennék (akkor van, amikor személyiségrészt váltok valami hatására, vagy amikor önkéntelenül magamba záródom). Ez is ütött, de mint mondtam, az elmúlt 2-3 napban már azt a visszajelzést kaptam, hogy dereng az, akit megismert. Az a gond, hogy önkéntelenül magamba vagyok záródva, időnként teljesen bezáródom és nehezen mondom, mutatom ki mi zajlik bennem, így tévesen azt üzenem, hogy nem bízom benne, meg falat von közénk a 'némaságom'. Ez őt is megőríti és engem is, mert ártok vele, pedig nem akarok. Amikor visszalépett az életembe azt mondta, hogy nem miattam lépett ki belőle egy évvel korábban, de valószínűleg nekem is volt benne részem, mert amik most zavarják, azok nyilván akkor is zavarták. Ő is küzd, én is, aztán reméljük sikerül helyrehozni. Ami majd' 8 évig működtette a barátságot, annak most is kell. Azalatt is volt jópárszor ilyen hullámvölgy, mivel mind a kettőnknek van mentális betegsége, de mindig sikerült közös erővel túljutni a nehezebb időszakokon. Remélhetőleg most is így lesz! Egyelőre biztató a helyzet. 👍

A mai csoportfoglalkozáson

arról a 3 gyermekmódról volt szó (boldog, sérült, dühös), ami bennünk működik, a gyermek személyiségrésznek a 3 jellemzője. Utána az ún. büntető hangról volt szó, ami az összes olyan negatív, degradáló mondatot játssza újra és újra az emberben, amit a szülőktől, rokonoktól, környezetétől hallott, vagy amiket önmagáról gondol. Nálam zömmel a fateromtól hallott dolgok játszódnak vissza, meg a saját magamról alkotott negatív véleménynek megfelelő megjegyzések. Az a 'hang' triggereli (trigger = egy adott inger általi automatikus érzelmi reakció) az embert, az élesíti a sémákat, magyarul miatta kattan be, amiatt reagál túlzottan bizonyos dolgokra, vagy fagy le bizonyos szituációkban. Ezek a reakciók az ún. megküzdési módok, amiből amúgy 5 van; elkerülés, önalávetés, túlkompenzálás, érzelmi eltávolodás, vagyis lefagyás és öngyilkossági szándék/kísérlet - ez nem mindenkinél játszik. (Nálam állítólag mind működik.) Mindegyik arra szolgál, hogy a gyermek személyiségrész sérült részét védje, de valójában a dühös rész is arra szolgál, viszont ha nem jár sikerrel, akkor jönnek az előbbi megküzdési módok. Az elkerüléshez tartozik az izoláció (amiről korábban írtam, hogy a tényeket és az érzelmeket elválasztja a psziché), a bezárkózás, a csenddel verés, az alkohol, vagy bármilyen drognak minősülő cucc használata (nálam ezek nyugtatók voltak), bármilyen pótcselekvés, vagy hogy az ember kerüli a konfliktusokat, esetleg azokat a helyeket, ahol a negatív hatások érik (munkahely, suli, otthon). Önalávetéskor az ember hasonul a másikhoz, ráhagy dolgokat, igazat ad neki akkor is, ha nem ért egyet, kb. ott sincs, vagy meg sem szólal, csak a másik fél hagyja abba az alázást, vagy épp' azt elkerülendő teszi az ember az előbbieket. Túlkompenzáláskor az ember üvölt, támad, beszólogat, akár trágár szavakat használ, minősít, magyarul az erejét (vagy akiben van nárcisztikus beütés, az a felsőbbrendűségét) akarja megmutatni és ezzel lenyomni a másikat. Ez egy az egyben a fater! 🤔 Ezek szerint túlkompenzál ő is. Nálam a felsőbbrendűségérzet, meg a káromkodás nem játszik, a többi igen. Lefagyáskor az ember leblokkol, nem tud reagálni az adott helyzetre, mert bekapcsolnak a negatív sémák, meg a tanult tehetetlenség. Akit egész életében elnyomott valaki, vagy többen, az egyből lefagy, ha elnyomást érzékel, de igaz ez bármilyen olyan helyzetre, amit nem tanult meg kezelni, mert nem tanították meg neki, vagy akadályozták abban, hogy megtanulja. Ma kiderült, hogy nálam mind az 5 mód működik (miután elmagyarázták, hogy melyik mit takar már rájöttem volna magam is egyből, de el is játszottuk a szitukat sémadrámában és ott jól látszott, hogy kinél melyik a legaktívabb. Nemcsak nálam aktív mindegyik.) 'Csernus' doki (aki az én egyéni terapeutám is) kérte, hogy mindenki személyesítsen meg egyet az előbb felsoroltakból és az ahhoz tartozó érzéseket/gondolatokat/mondatokat egyszerre kellett kimondani mindannyiunknak. Ezzel azt az állapotot szemléltette, amikor a 'büntető hang' egyszerre árasztja el az ember agyát egy csomó negatív megjegyzéssel, káoszt teremtve és megőrítve vele az egyént, attól a zsongástól pedig nem hallja az egészséges, 'felnőtt hangot', amit a 'Csernus' doki játszott. Állítólag folyamatosan beszélt hozzánk pozitív, megerősítő dolgokat, de egyikünknek sem tűnt fel, ahogy a mindennapokban sem jutnak el az emberhez.

Hogy ne csak

a terápiáról rizsázzak; augusztusban lesz repülőnap Kecskeméten, jó lenne eljutni rá. Meg lettek beszélve programok, de eddig egyik sem valósult meg, szóval eszerint kezelem ezt is. Azért remélem, hogy összejön. Nem biztos, hogy idén meg fog épülni a macskáknak a kifutó, mert lehet, hogy végre lesz legalább 1 használható kéményünk és arra kell a pénz, mert idén ősszel-télen már nem kéne megfagynunk, ha nem muszáj. 😁 Éjjel beintett a stabilitásom. Csak a megfelelő hatás kellett, hogy szétessek. 2 hete vájkálnak bennem és semmi, tegnap meg pár mondattól megreccsentem. Padlóra küldtek a dolgok egyből, ahogy 'Csernus' doki mondaná "betriggerelődtem" és jött a 'roham'. Kimentem a folyosóra, mielőtt felébresztem a szobatársakat, mert már éjjel 1 is elmúlt és mert pillanatok alatt kezdtem elérni azt a pontot, ahol teljesen elszáll a maradék önkontroll (mert amennyi volt, azt értelemszerűen gyakoroltam, amíg képes voltam rá). Valamelyik nap a Dávid is kiborult valamitől, őt be kellett gyógyszerezni, hogy higgadjon. Nálam azért annyira nem durvult el, bár belémfutott az éjszakás nővér a folyosón és kizökkentett, valószínűleg emiatt nem kerített jobban a hatalmába, ahogy otthon szokott. Mondtam, hogy egyedül akarok maradni, úgyhogy miután látta, hogy kezd csitulni a dolog, békénhagyott. Akkor épp' nem érdekelt, hogy mekkorát égek. Kb. egy órát voltam kint, aztán visszajöttem a kórterembe és lefeküdtem aludni. Nyugtalanítanak a dolgok. Ma elég lightos nap volt, alig csináltunk valamit, ami nem jött rosszul, mert nagyon érzi a szervezetem a közelgő vihart és csak fekve viselhető a helyzet. Kicsit lementem az udvarra a délelőtti foglalkozás után, de nem tudtam sokáig maradni. Ott kolbászolt egy macska és amikor csalogattam, odajött hozzám, gondolom megszokta az embereket. Ő is jó terápiás hatással bírt. 😁 Ma stresszoldó felnőtt színezőt kaptunk és először nem volt kedvem hozzá, de tényleg kikapcsolt, "elcsihadtam", ahogy a Tesóm mondaná, úgyhogy töltöttem le a mobilra online változatot és néha lehet, hogy zsibbasztom majd vele azt a három megmaradt agysejtemet, ha sok(k) lesz a külvilág.

Ma eléggé

takarékon működöm, csak fekve jó és úgy is érzem a szívdobogásomat, meg semmi erőm, úgyhogy minden lehetséges alkalommal fekszem. A foglalkozásokon és üléseken alig tudtam a széken ülni. Hidegfront jön, gondolom azt érzem, meg persze a hőséget. Ma kiderült a kitöltött tesztek, meg 'Csernus' doki véleménye alapján, hogy mely' sémák aktívak nálam. 18 van, abból pontosan a fele aktív. Megkérdeztem, hogy pontosan melyek, hogy ide be tudjam másolni egyrészt a 'dokumentáció' miatt, másrészt hátha segítek vele másnak felismerni, ha érintett. Aktív az érzelemmegvonás séma, ami röviden azt takarja, hogy aki így nőtt fel, abba az égett bele, hogy nem szereti a környezete és nem számít senkinek. Aktív az elhagyatottság, bizonytalanság séma, magyarul az emberbe beleivódott, hogy senkire se számíthat és nem bízhat senkiben (nekem itt a Tesóm, de ugye ő 'csak' virtuálisan, szóval akik fizikálisan is körülvesznek, azok közt senki sincs). Azért sem enged igazán közel senkit a borderline-os személy (kivéve azt, akihez nagyon kötődik), mert retteg az elhagyástól, ezért inkább azzal védekezik, hogy nem ad esélyt rá, de ez ördögi kör, mert a magány is az ellensége. Aktív a bizalmatlanság, abúzus séma, ettől az ember folyton védekezik, akár visszatámadással is, mivel megszokta, hogy azt kell tennie. Az értéktelenség/szégyen séma is aktív, ez is az állandó becsmérlő megjegyzésektől alakul ki az emberben. Az ún. kudarcra ítéltség séma is aktív, emiatt az ember nem hiszi, hogy sikerülhet neki bármi. Az okozza ezt, amikor valakit folyton leszólnak gyerekként, hogy nem képes semmire és nem is lesz az, így ha eleget hallja, elhiszi és ezért lefagy, ha meg kell állnia a helyét, mert bevésődött neki, hogy nem képes rá. Főleg ha nárcisztikus az egyik, vagy mindkét szülő (nekem 'csak' apám, de vannak itt olyanok is, akiknek mindkét szülője az) és elzárják a külvilágtól, hogy uralkodhassanak rajta. Mivel emiatt nem tanul meg boldogulni, joggal érzi, hogy nem képes dolgokra, szóval ördögi kör. A 10 fős csoportunk több, mint felének nárcisztikus az egyik, vagy mindkét szülője. 🤔 A sérülékenység, veszélyeztetettség séma is aktív állítólag, amit én nem érzékelek, de a doki szerint aktív, mert amikor halálfélelmem van, az emiatt van. Ez nem hiszem, hogy a borderline-hoz tartozik, mivel a kórság tombolása alatti necces helyzetek szokták kihozni. Az önfeláldozás séma is aktív, magyarul az ember mindig háttérbe szorítja a saját szükségleteit azért, hogy másoknak segítsen, mert ha nem így tenne, bűntudatot érezne, vagy szégyent és értéktelenséget. Az elismeréskeresés séma is aktív, ami esetemben nem azt jelenti, hogy mindenkitől dicséretet várok (sőt, nem gondolom, hogy jár nekem bármiért is), csak a szülőktől, különösen apámtól vártam/várom, mert mindig az volt/van bennem, hogy ha megfelelek, talán szeretni fog. Persze már felfogom, hogy ez nem így működik, de tudat alatt továbbra is ez működtet, mert mindig azon kapom magam, hogy várom az elismerését és annak alapján értékelem magam, hogy kapok-e (ha ritkán igen, az felér a Lottó nyereményének örömével). Az ún. könyörtelen mércék séma is aktív, ami a tökéletességre törekvést és görcsös megfelelési kényszert okozza minden területen, a szülők (most már csak fater) felé is. A mindfullness óra a jelenlétről szólt, meg az egyes érzékszervek külön érzékeléséről - előbb nyitott szemmel kifelé, aztán csukottal befelé figyelve. Én ebben nem vagyok jó, mert nem szokásom elemezni magam. Ma is volt egyéni ülés is 'Csernussal', az alatt beszéltük át a fentieket is. Tegnap ugye nem láttam konkrét eseményt az imaginációban, amivel dolgozhattam volna és ezt ma a délelőtti órán elmondtam, mire azt kérte, hogy figyeljek a frusztrációra és engedjem, hogy az ahhoz kapcsolódó kép feljöjjön. Nem jött, de aztán jobban koncentrálva bevillant egy olyan verés a fateromtól, ahol le is fogott és elmondott mindennek, majd sorra jöttek egyéb durva kijelentések és egyéb negatív tettek. Azt akarta 'Csernus', hogy jobban belemenjünk és át tudja írni bennem a fost, így az egyénin ezzel is foglalkoztunk, szóval először ellazított (nem volt könnyű dolga), hogy tudjunk imaginálni. Felhozatott velem megint egy biztonságos helyet, aztán a balhét, szóval előhívta a megrekedt gyerek részemet. Mikor az ütésekig és szidalmakig jutottunk, akkor elkezdett beszélni, hogy most ő odalép és leállitja apámat. Megtette, lecseszte, hozzám pedig intézett pár megnyugtató mondatot. Miután visszahozott a jelenbe, mondta, hogy ez a módszer nyilván nem fogja megváltoztatni azt, hogy nem volt olyan gyerekkorom, amilyet megérdemeltem volna és nem fogom tudni apám olyan mértékű, meg olyan módon kifejezett szeretetét elérni, amilyenre vágyom, de most már van egy pozitív élményem is azáltal, hogy közbelépett. Megkérdezte, hogy milyen érzésem van, mire mondtam, hogy nehéz a mellkasom és szétfeszít a düh. Kérdezte, hogy ha tárgy lenne a mellkasomon, mi lenne az? Mondtam, hogy egy szikla. Azt mondta próbáljam megsemmisíteni valamilyen módon. Próbáltam labdává összezsugorítani, de nem történt semmi. Azt mondta, hogy támogat, tudja hogy képes vagyok rá, erősebb vagyok mint gondolom. Keserédes, amikor ilyeneket tapasztalok (Tesóm is sokszor mond ilyeneket), mert otthon ezeket sosem mondták, nem is éreztették. Éppen emiatt volt keserédes az is, amikor az imaginációban megvédett az ütésektől, kiállt értem és kimenekített a helyzetből. Tele vagyok dühvel és időnként kitör, mint Zrínyi, főleg amikor újra és újra elnyomást tapasztalok a fateromtól. Olyankor csak olaj a tűzre, amikor még hergel is és élvezi, mert röhög, meg kifiguráz. 🤬 Olyankor nem kéne táplálni az örömét, de olyan erősen törnek fel az indulataim (amik keserűséggel vannak vegyülve), hogy csak üvölteni tudok, meg a falat ütni, vagy magamat, teljesen elborul az agyam, persze ördögi kör, mert erre is kapom az alázást, ami fenntartja azt az állapotot addig, amíg észbe nem kapok, hogy nekem kell visszavonulni, mert ő nem fog, sőt, addig hergelne, amíg csak lehet. Tudja, hogy nem megyek neki, azért meri csinálni. Gyerekként (amikor már újra velünk élt 12 éves koromtól) egyszer nekimentem, miután megütött (akkoriban még ennyi önkontrollom sem volt koromból adódóan sem), de úgy megvert és olyan gyilkos düh volt a szemében, hogy utána nem mertem megtenni, meg azóta fel is fogom, hogy nincs jogom hozzá. Nem mintha neki lett volna joga bármikor megverni, vagy lenne joga megalázni, de ő ezt úgysem látná be. Egy ideig normális volt, ezért azt hittem, hogy megjavult, de aztán rá kellett jönnöm, hogy sosem fog változni. Amikor kihozza belőlem a dührohamot, akkor még ő magyaráz, hogy nem vagyok normális, vegyek vissza, meg veréssel fenyeget (nem tudom mit képzel, 30 éves vagyok, nem 3), aztán jóhogy ezzel nem azt éri el, hogy lehiggadjak. Minden alkalommal ugyanaz a gyilkos tekintet, az a megszégyenítés, az a lenyomni vágyás, az a felsőbbrendűségérzetről tanúskodó beszéd- és viselkedésstílus, ezért kattanok be egyből, amikor tapasztalom. Annyit javult a helyzet, hogy néha legalább a jelenlétében vissza tudom fogni az indulatokat (maximum ingerült, hangos beszéd van, de nem üvöltök és verem a kezemet a falba, vagy magamba a kezelhetetlenné fokozódott feszültségtől), mert nem akarok örömet okozni neki. A gond az, hogy félrevonulva ugyanúgy megteszem ezeket, mert azt az irdatlanul erős düh, megszégyenülés, szeretetlenség, elnyomottság keveréket nem tudom kezelni, szét tudnék olyankor robbanni a feszültség mértékétől. Ezt kellene megtanulni kezelni. Valamelyik nap a 'Csernus' doki megpróbált helyet teremteni a tudatomban a negatív gondolatok egy részének kiszedésével. Úgy kell elképzelni, mintha majdnem tele lett volna a memóriakártyám, mert ugyan még fér rá pozitív gondolat, élmény, de terheli a rendszert a sok szar. Vannak időszakok, amikor tényleg megtelik, mert olyankor csak a szart érzékelem, nem tudom leolvasni a jó fájlokat. Már vagy fél éve nem áll fent az az állapot, szerencsére. Mivel hely keletkezett, azt a tudatom rögtön fel akarta ugye tölteni, viszont mivel megszokta, hogy ott a rossz dolgok voltak, ezért a számára ismerőst akarta újrateremteni, ezért megint kezdett a figyelmem a szarra irányítódni, viszont elkezdtem csakazértis a jóra figyelni, amire mondta a doki, hogy jól csináltam és az a házifeladat, hogy naponta vegyem át este, hogy aznap milyen pozitívumban volt részem, mindegy milyen kis dolog. Csináltam korábban is ösztönösen, de nem volt túl hiteles, hogy a szar közepén ülve éreztem a büdöset, de virágillatúnak próbáltam beállítani. Mostanság jobban megy, mert nem ér fejbúbig a szar, csak nyakig. 😁 Nem egyszerű megítélni, hogy mi a helyes. A kinti dokim és 'Csernus' doki is azt tanítja, hogy lássam mi honnan ered, mi miért történt, hogyan függenek össze a dolgok (vannak, amiket magamtól is felismerek) és hogy igenis durva, amiken keresztülmentem, ezért normális, hogy nem eresztenek bizonyos dolgok, meg a jelen dolgai is durvák. Ugyanakkor a faterom meg folyton azt mondja, hogy mindent hátra kell dobni, le kell szarni, mert az már a múlt, vagy ha a jelenben van szar, azt is eldobja, szóval ennek megfelelően kezeli a dolgokat. Mindent eldob a háta mögé, még nálam is jobban eldug mindent, nyilván így él túl és engem sem hallgatott meg soha, lecseszett, hogy minek foglalkozom az adott dologgal, meg ő nem akarja hallani. Semmit nem tudok vele megbeszélni, meg sokszor azt mondja, hogy nekem nincs jogom morogni, mert nem nekem kell megoldani a gondokat, magyarul nekem kuss, mert csak neki rossz. 😁🙄 Abban egyetértek vele, hogy a múlton nem érdemes rágódni, de itt nem erről van szó. Tudatosan én sem foglalkozom vele, mert mi a rossebnek tenném? A gond azzal van, hogy a 26 év alatt (mert 4 éves koromban, a fater elköltözésekor kezdtem befordulni, aztán ugye csőstől jött a foscunami) hátradobált szemét összeállt egy nagy heggyé és a szagát előrefújja a tudatomig a feldolgozatlanság szele, meg a bomló szemétkupac mérgez alattomosan. Azt kéne megértenie, hogy nem én bolygatom a múltat, hanem az bolygat engem, de amíg szerinte én tehetek arról, hogy nem tudtam a helyükre tenni pár dolgot, vagy hogy én tehetek arról, hogy átéltem ezt-azt, addig nincs miről beszélni. A másik, hogy nemcsak a múlt bizonyos eseményei mérgeznek, hanem a jelenben is vannak olyan dolgok (pl. pont az ő hozzá(m)állása), amikkel akárhogy próbálok megbirkózni, nem megy, maximum eltemethetem, de időnként kidolgozza magából a föld és újra bámulhatom. Azt hiszi apám, hogy az a megoldás, ha struccpolitikát folytat az ember. Persze, segít túlélni, de attól még ami mérgező, az ott rohasztja a környezetét és nem hiszem, hogy jó döntés ezt hagyni. Lenéz és gyengének tart, amiért én érzem a szart. Na mindegy, a lényeg, hogy egy ideje egész' jól vagyok mentálisan. Lehet,.hogy ezért sem nagyon haladok. Könnyebb velem dolgozni, ha megvan hozzá a hangulatom. Mint mondtam az előző posztban, elkülönülnek a tények és az érzelmek, viszont vannak időszakok, amikor depresszív állapotba kerülök és olyankor nincs jelen ez a hasítás. Abban a fos időszakban nemhogy nem vagyok érzelmileg leblokkolva, hanem esetenként teljesen megszűnik az önkontrollom. Azért így sem hiába vagyok itt, mert szereztem tapasztalatokat, viszont lehet, hogy vissza kéne jönnöm egy depresszív időszakban, amikor nem vagyok bezáródva, mert jelenleg annyira aktív az énvédő mechanizmus, hogy nem tudnak velem dolgozni és így nem minden módszer hatásos. Persze ettől dühös vagyok, saját magamban csalódott és ez is megerősíti, hogy egy rakás fos vagyok, mert nem tudom teljesíteni, amit kell, meg amit célul tűztem ki, ez pedig a szégyenérzetet táplálja. Lassan vége a terápiának és szinte semmit nem haladtam, szóval majdnem feleslegesen vagyok itt, mert amiért idejöttem, abban nincs előrelépés. Az viszont jó, hogy pár dolgot megértettem és tanultam is egy-két módszert, szóval nem teljesen hiába vagyok itt. Művészetterápián megint nem jött fel semmi, amikor mondták, hogy hozzuk fel. Körben kellett ülni és az előttünk lévő papírra 2 percig rajzolhattunk valamit, aztán tovább kellett adni a mellettünk ülőnek és persze így mindenki kapott a mellette ülőtől egy megkezdettet, amit folytatni kellett, ahogy az ember akarta. A végén visszakaptuk a saját papírunkat egy tök más képpel, mint amilyet elkezdtünk. Amit visszakaptunk, arról egy történetet/mesét kellett gyártani és elmondani a többieknek.

Nemrég

üzent a fater, hogy már otthon van, állítólag nem találtak nála semmi gondot, valószínűleg a hőség viselte meg. Lehet, mert szombaton és tegnap engem is, nagyon rosszul voltam egész nap, tegnap 2× is jött roham, úgyhogy jól jött, hogy hétvégén nincsenek foglalkozások, mert egész nap feküdhettem. Ma eddig elvoltam, ami jól is jött, mert ma már voltak foglalkozások. Most kezdek kicsit szarul lenni, de remélhetőleg lightos lesz a rosszullét.

A mai csoportfoglalkozáson mindenki kapott egy anyagcsíkot, amit össze kellett kötni egy madzaggá és a kezünkben tartani, ahogy ültünk körben. Az volt a funkciója, hogy ha valaki beszéd közben elérzékenyült, akkor a mellette ülő meghúzta, hogy az illető érezze; nincs egyedül. Én még mindig nem érzékenyültem el egyszer sem (nem mintha bánnám 😁), sőt, nem érzek kb. semmit, amikor beszélnem kell a rossz dolgokról, meg csomó dologra nem is emlékszem, csak a hatásokat érzem, amiket okoztak. Amire emlékszem, azzal kapcsolatban pedig nem érzek, viszont nyilván hatnak rám, mert időnként beflashelek traumatikus történéseket és olyankor ugyanazt érzem, amit akkor, valamint majdnem minden éjjel van rémálmom és sokukban köszönnek vissza a fos dolgok, meg időnként a semmiből bevillan egy emlék, egy mondat, stb., amitől elönt a düh, vagy a keserűség, netán a kettő egyszerre, de leginkább olyan, mintha nem velem történtek volna a dolgok. Ennek a látszólagos érzéketlenségnek az az oka 'Csernus' doki szerint, hogy tele vagyok ún. hasítással és izoláció is fennáll. A hasítás meg nem történtté tevést, tagadást jelent. Az illető vagy szétválasztja az érzelmeit a tudatától (bingó, ezért nem borulok ki a terápiákon, ezért tudok tárgyilagosan beszélni akár a pedofil genyó ügyködéséről is), vagy kitörli a tudatából a számára túl megterhelő események bizonyos részeit, vagy egészét (szintén bingó, de legalább már értem miért vagyok 'amnéziás'). Érdekes ez, mert volt, hogy csoportterápián imagináción nem tudtam felidézni konkrét eseményt, de nyugtalan, feszült voltam, míg máskor az esemény megvan, de érzelem nem társul hozzá. Az izoláció azt jelenti,.hogy az ember szétválasztja az eseményt és annak a rossz élményét, a hozzá kötődő indulatot (akkor ha jól értem, gyakorlatilag megegyezik a hasítással). Az egyik térfélen van az esemény tudása, a másikon a lelki dolgok, ez az oldal van leblokkolva. Eleve tele vagyok blokkokkal, de mióta itt vagyok és beszélnem kell, mégjobban bezáródtam. A doki szerint ez egy reflex (gondoltam mondjuk, mert logikus) arra, hogy védjem a kényes területeket. Ezzel csak az a gond, hogy így nem tudunk velem dolgozni, mert csomó minden nem hozzáférhető, meg nem érzek és így nem látszik, hogy hol is van leginkább gáz. Felmerült az elfojtás is, ami ugye erős nálam. Valamilyen szinten kapcsolódik az előbbiekhez, mert itt is az van, hogy kiszorítja a tudatból a megterhelő dolgokat. Ez lehet tudattalan is, tudatos is, de szerinte én tele vagyok tudattalanul elfojtott dolgokkal, azért is térnek vissza (rém)álmaimban ugyanazok az élmények, meg azért nem férek hozzá egy csomó mindenhez. Az elfojtás mellett ki is vetítek szerinte, magyarul azt a részemet, amit szégyellek, vagy elítélek, különválasztom magamtól, vagy valami ilyesmit mondott. A mai imaginációban kellett keresni egy biztonságos helyet hangokkal és illatokkal, aztán felidézni egy fájó gyerekkori konfliktust, majd egy arra hajazó felnőttkorit. Le kellett folytatni mindkét beszélgetést úgy, ahogy valamelyik nap a cetlikkel csináltuk; az elhangzott dolgok vs. vágyott kijelentések. Végül újra a biztonságos helyre kellett vonulni és úgy térni vissza, aztán körbeszélgetésben kielemeztük majdnem mindenkiét. 3-an csak holnap kerülünk sorra, mert olyan durva néhány történet, hogy nem akarták a terapeuták összecsapni, viszont így letelt a 3 óra és nem értünk a végére. Nekem konkrét sztori most sem jött fel, csak a frusztráltságot és a dühöt éreztem. Sok esetben konkrét emlékek nélkül vannak meg a különböző érzetek, mert nagyon mélyre vannak eldugva és csak a hozzájuk kapcsolódó érzelmek szivárognak fel a tudatomig. Mint fentebb mondtam, az már kiderült, hogy sok dolgot törölt az agyam, legalábbis látszólag, de olyan ez, mint a számítógép, vagy a telefon lomtára; úgy tűnik, hogy kitörlődött a fájl, de a lomtárban még fellelhető és vissza is állítható. Itt is az van, hogy elrakta a pszichém a dolgokat olyan mappába, ahol nincsenek szem előtt, ergo nem zavarnak be, ezzel védve engem, csak éppen attól még azok megvannak és alattomosan mérgeznek úgy, hogy észre sem veszem. Úgy tűnik, hogy elfelejtettem, de minden el van raktározva, csak nem férek hozzá. Mint mondtam, időnként viszont vannak 'flashelések', amikor egy hang, egy hely, egy helyzet, egy illat/szag, stb. hatására bevillannak az emlékképek és visszarántanak abba a helyzetbe, amikor történtek. Olyankor nincs külvilág, csak ugyanaz az érzet és én is ugyanaz a kölyök vagyok, aki akkor voltam. Tegyük fel beszűrődik valami hatására az az élmény, amikor rámtörték az ajtót gyerekkoromban és gyakorlatilag fogvatartottak órákig. Hallom a recsegő ajtókeretet, a ledobott pajszer csörrenését és érzem ugyanazt a rettegést, megaláztatást, meg minden újrajátszódik egészen addig, míg ki nem zökkent valaki, vagy valami és ezzel vissza nem ránt a jelenbe, de még olyankor is koncentrálnom kell és nyugtatni magam, hogy ez a valóság, nem az, ahol az előbb jártam és nem kell már soha átélnem, mert az a múlt. Elég durva időutazás és eléggé le tud húzni, úgyhogy amint kizökkent valaki/valami, automatikusan elkezdek valami tevékenységet, hogy a jelenben tartson és megnyugtasson, így az a múltban megrekedt kölyök visszahúzódik és újra a felnőtt oldalam van itt, a jelenben.
A fent felsoroltak mellett a doki szerint idealizálok és fel-, meg leértékelek (ami állítólag szintén a hasítással van összefüggésben). Az idealizálás és felértékelés azt jelenti, hogy a személyeket, vagy akár tárgyakat, eseményeket szélsőségesen pozitívan látja az ember, akár rajongásig felmagasztalja. Emiatt van az, hogy az ilyen ember könnyen csalódik és ekkor jön a düh, átfordul a pozitív kép negatívba, nincs átmenet. Mindig az határozza meg a képet, hogy legutóbb milyen hatással volt az adott illető, esemény a borderline-os személyre. Ha leértékelés váltódik ki, akkor az ember kritizál, szid, verbálisan,.vagy fizikailag agresszív lehet, van aki bosszúálló, de akár a kommunikáció, a törődés, vagy az odafigyelés megvonása általi büntetés is jellemző a doki szerint. Be kell látnom, hogy ebben is igaza van, mert ugyan nálam nem játszik a fizikai agresszió (csak magammal szemben), ahogy a bosszúállás, meg az odafigyelés és törődés megvonása sem, de a többi stimmel. A kommunikációs rész csalóka nálam, mert az az a terület, amin sosem remekeltem, így rendszeresen félreértik az emberek a szótlanságomat, magukra veszik, pedig csak gyérek a készségeim. Megesik persze, hogy szándékosan nem kommunikálok, de ezt leginkább a családom tudja kiváltani és megint más az, ha leblokkol a szorongás egy idegen közegben, vagy egy idegen társaságában, netán padlón vagyok éppen és annyira fásult vagyok, hogy nem tudok gondolkodni, így kommunikálni sem. Mindig azzal szoktam megnyugtatni ilyenkor a másik felet (és ez valós indok), hogy észrevenné, ha neki szólna a hallgatásom. Ha pipa vagyok és azért hallgatok, annak egyértelmű jeleit adom és ki is mondom, szóval a kommunikációm szar minősége, vagy hiánya nem feltétlenül jelenti, hogy büntetem a másikat.

Nemrég átestem

egy enyhébb pánikrohamon, meg egy rosszulléten, ami valójában még mindig tart. Szerencsére a foglalkozások után vagyunk, így nem zavartam meg semmit. Nemsokkal azután, hogy végeztünk a művészetterápiával, kaptam az üzenetet az Ilditől, hogy apám kórházba került szívpanaszok miatt. Ennyit tudok csak. Nem tudom, hogy volt-e értelme ezt közölni, hiszen otthon sem vagyok, nem tudok semmit tenni, bemenni sem, szóval csak az ideg ehet. Amiatt is, hogy mi lesz az állatokkal is? Nem megy le a pulzusom, nem múlik a remegés sem, a hányinger sem és a wc-re is el kellett sprintelnem. A sírás kerülget, de én vagyok az erősebb. Fater olyan, amilyen, de azért nyilván nem lenne jó, ha történne valami visszafordíthatatlan. Nagyon remélem, hogy csak egy múló állapot! Mák, hogy mára nincs több foglalkozás, mert semmire sem tudok figyelni. Remélem átmegy hozzánk az Ildi ellátni az állatokat! Ha megint azt mondja, hogy elfelejtette (mint ahogy énrám sem nézett rám, amikor rá voltam bízva), akkor holnap hazavitetem magam, muszáj lesz, mert el kell látni őket. Nem tudom mi van/lesz az öreggel is. Szétcsesz az ideg! Próbálom terelni a figyelmemet, eddig hiába. Írok a mai terápiás módszerekről, hátha terel, mert nagyon nem tesz jót a ketyegőmnek (sem) ez a stressz-szint.

A pasztellkrétás foglalkozáson (az most délután volt a művészetterápián) kívül volt ma sématerápia és meseterápia. A sématerápián 2 feladat volt. Az elsőn 2 narancssárga és 2 rózsaszín 'post it' cetlit kaptunk, a narancssárgákra fel kellett írni a 2 legbántóbb mondatot, amit valaha kaptunk akár szülőktől, akár bárki mástól, aztán fel kellett olvasni és felragasztani egy képre, amin egy kiskölyökre 2 felnőtt kiabál kétoldalról. A kör végére a cetlik beborították a gyereket. A rózsaszínekre 2 olyan mondatot kellett írni, amit szívesen hallottunk volna a narancssárga cetliken lévő mondatok helyett. Amikor ezeket kellett felolvasni, akkor le kellett szedni a narancssárgák közül a 2 sajátot és a kiabálós fejekre tenni azzal a mondattal, hogy "ez nem nekem szólt, hanem rólad szólt!" A rózsaszín cetliket a papír aljára kellett ragasztani. Mire mindenki sorrakerült, a gyerek megtisztult a durvaságoktól, a 2 felnőttet meg beborították a szitkok. A gyerek tele lett kedves, megerősítő mondatokkal, amiket kapnia kellett volna az embernek. A másik játékban egy nagy anyagdarabra kellett közösen rárajzolnunk az ún. "Csoportszörnyet". Mindenki hozzátehetett valamit a saját megéléseiből, így alakult ki a figura. Elég furcsa lett; egy sötét, gomolygó füst, ami egy nehéz fémgolyó is egyben, ami folyton gurul utánad és nem lehet előle kitérni, de közben egy sűrű folyadék is, ami megtalálja a repedéseidet és módszeresen telít el kiszorítva a levegődet, meg aminek karmai és éles fogai vannak, amik marcangolnak, a torkodat fojtogatják a kezei, a szemei villámokat szórnak, stb. Komplett mondatokat is írhattunk rá, amiket a büntető hang mond, vagy amit érez az ember, pl. ilyenek kerültek rá, hogy "nagyon fáj", "nem bírom tovább", "nem vagy elég jó", "szégyelld magad", "értéktelen vagy", stb. A végén arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk a szörnnyel, ami a belső világunkat, sérüléseinket, a bizonyos "büntető hangokat" jelképezi. Elhangzott olyan, hogy égessük el, vágjuk össze, adjuk oda az őrangyalunknak, hogy vigye messzire, stb., mindenféle módszer. 2 nő azt mondta, hogy fogadjuk el, nyugtassuk meg, hogy lecsillapodjon. Jól mutatják a tippek, hogy a banda legjavában düh tombol. A dokik szerint a dolgok felpiszkálása azért jó terápia, mert elkezdenek az előrevivő, gyógyító gondolatok és reflexek beindulni, másrészt tapaszok (csereképek) kerülnek a sebekre. Nem jött be az írás, mint nyugtató, továbbra is a plafont veri a stressz-szintem. Akartak gyógyszert adni, de nem fogadtam el, mert nem akarok megint függeni tőle. Önerőből kell tudnom leküzdeni ezt is. Akkor fogok tudni megnyugodni, ha arról kapok hírt, hogy a fater jobban van, meg hogy az állatok is el vannak látva. Öcsém, a terápia nem fog rajtam (eddig?), erre jön egy ilyen hír és majdnem szétcsúsztat. A tehetetlenség és a bizonytalanság a két leggázosabb dolog (számomra legalábbis), pláne együtt. Imádkozom, aztán remélem holnapra csak egy szar emlék lesz az egész!

Hiányzott

még egy tesztem, szóval az egyik phd hallgatóval letudtuk, de már jojózik a szemem, mert napok óta töltögettünk. Hiába van diagnózisunk (többünknek nem is egy), a tesztek alapján újra megnézik, hogy kinek milyen fokú is pontosan a borderline-ja (én az ún. csendes fajta vagyok), meg van-e más mellette (nekem is van, de remélhetőleg nem csapnak hozzá semmi újat) és innentől az lesz a hivatalos eredmény, amit a terápia végén kapunk. Cselesek a tesztek, mert többször visszatér ugyanaz a kérdés, csak kicsit átfogalmazva, hátha nem veszi észre az ember és más választ ad. 😁 Egy darabig jó 'játék', aztán már zsibbad az amúgy is kevés agysejtem. Ma délben fejeztem be egy 770 kérdéseset, csupán 6 napomba került. 😜 Kommunikáció órán (na, Tesóm, ebben van minden reményünk, ugye? 😉) olyan feladatot kaptunk, amiben 4 csapatkapitánynak gyümölcsök és zöldségek alapján adott csoportja lett és annak adott téma alapján beszélgetést kellett vezetnie, aztán arról összefoglalót adnia. A lényeg nem ez volt, hanem az, hogy az adott téma hatására milyen szinten tör fel mindenkiből a mondanivaló, ami még soha, senkit nem érdekelt a környezetében, de ezúttal kimondhatja egy elfogadó, támogató közegben (nekem mondjuk van olyan, a Tesóm személyében, bár személyesen nekem sincs, a fizikai környezetemben én is egyedül vagyok), ezáltal magunkat és egymást is jobban megismerve. Utána egy labdát kellett dobálni, mindenki annak dobta, akit szeretett volna pozitívan megerősíteni valamiben.

Ma reggel

nagycsoporttal kezdtünk, aminek keretein belül a közösségünket érintő hétköznapi problémákat, a társaságban lévő esetleges konfliktusokat vezetetten megbeszéljük. Volt megint mozgásterápia is, ezúttal szalagokkal kellett táncolni különböző ritmusú zenére. Kört alkotva freestyleban (mivel semmi táncérzékem, így el lehet képzelni azt a szerencsétlenkedést), aztán utánozva az oktatót, azután párban, majd továbbra is körben úgy, hogy középen egy pár állt és nekik is egymásra kellett hangolódni, nekünk pedig rájuk, végül a pár tagjait cserélgettük addig, amíg mindenki sorra nem került. Persze megint leblokkoltunk majdnem mindannyian. Meseterápia is volt. A mai mese arról szólt, hogy egy kissrácot az anyja figyelmeztet, hogy ne hagyja nyitva az ajtót, ha kiszalad az udvarra, mert a félelmetes vaskecske bemegy a házba és nem fogják tudni kiűzni. Az anya elmegy otthonról, a kölyök kiszalad játszani és véletlenül úgyhagyja az ajtót, persze a vaskecske bemegy és bentről ijesztgeti a fiút. Próbál segítséget kérni az utcán lévő emberektől, de a kecske mindenkit elkerget, hogy szétszedi, ha be mer menni, végül egy kismadár segített a gyereknek. A madár dobbantott a lábával és rákiabált a kecskére, hogy összecsipkedi, ha nem húzza el a csíkot, erre a kecske összecsinálta magát és elszaladt. A mese mögöttes tartalmát senki nem vágta le, de elmagyarázták nekünk. A vaskecske a belső ún. "büntető hangunk", a negatív sémákkal terhelt belső világunkból (bűntudat, szorongás, szégyen, félelem, bármi, ami nem ereszt). Az utca emberei azok a sikertelen próbálkozások, amikkel eddig próbáltunk megküzdeni előbbiekkel. A madár az új út, a sikeres módszer, ami a megszabaduláshoz/gyógyuláshoz vezet. Ha tulajdonságot testesítene meg, akkor lehetne önbizalom, bátorság, stb.

A frontok

kicsit odatesznek, most ébredtem egy rosszullét utáni alvásból, de ezt leszámítva egész' élhető még a helyzet.

Tegnap délelőtt a 2 és fél órás csoportülésen a csoport megtartó erején volt a hangsúly. A doki egy spárgagombolyag végét kötötte a kezére és továbbdobta egy embernek, akinek részletesen kellett beszélni magáról (ez is kihívás számomra, mégha itt úgy is tűnik a szófosó bejegyzésekből, hogy könnyen beszélek) és a jelen állapotáról, arról a problémáról, amiért idejött. Megint fogyott a százas pzs. rendesen, meg a Xanax és a Frontin. 2-3-an még mindig bírjuk egyben, szóval ha ennél durvább nem lesz, akkor nem lesz nagyon nehéz ez az 1 hónap. Komoly volt hallgatni jófej, értékesnek tűnő embereket, ahogy arról beszélnek, hogy mekkora szarnak látják magukat, látni a nagydarab, kigyúrt srácot rázkódó vállakkal, stb. Sokukhoz képest nekem jó életem volt/van és el is gondolkodtam, hogy milyen gáz vagyok, amiért az övékhez képest pitiáner dolgok miatt idejöttem. Egyesekéhez képest az én szarjaim semmik. Durván sérült emberek vesznek körül és a sztorikból kiderült, hogy zömüket a család(ból valaki) rakta taccsra. Mindannyian azon vagyunk, hogy korrigáljuk, amit lehet és megértsük, hogy mi miért történt úgy, ahogy. Mint mondtam egy korábbi posztban, nem tudnak az embernek új életet, szerető családot adni, ahogy semmissé tenni sem tudnak olyasmiket, amiket senkinek nem volna szabad átélnie, de rávezetik az embert az okokra és azok értése, megértése segíthet más színben látni a dolgokat, az pedig segít csitulni. Itt mindenki vágja, hogy mi újság, mert ugyanazok a sémák működtetik/gyötrik mindannyiunkat. Olyan elfogadást, megértést, összetartást tapasztalok már így a 4. napon is, amit a kinti világban nem, vagy csak ritkán. Itt nem félnek megnyílni. Én (még?) nem tudok annyira és a szociális készségeim sem javultak meg egycsapásra nyilván, így elvagyok magamnak, de látom magam körül a dolgokat és jó ilyesmiket látni. Remélem sikerül azokat a képességeket elsajátítani ebben a védett környezetben, amikkel majd a 'zord' külvilágban fogok tudni funkcionálni. Azt is tudnunk kell majd kezelni, amikor hazamegyünk a saját szarunkba, az itt tapasztalt figyelem, törődés után az otthoni láthatatlanságba és leszarásba. Visszatérve a csoportülésre; ahogy beszéltek a többiek, magamra ismertem csomó gondolatban, történetben, ki tudtak mondani olyasmiket is, amiket én nem tudtam megfogalmazni. A 2 témavezető visszavezetett mindenkit a békés állapotába, megerősítés és elfogadás adásával. Ezen a ponton nyeltem egy nagyot, mert szokott módon belémvágott, hogy otthon ezt miért nem kaptam meg soha és jött volna a többi gondolat, de gyorsan elkezdtem alkalmazni a mindfulnesst, meg a Tesómra gondoltam, így egybenmaradtam. Mire körbeért a fonal, egy háló alakult ki, ami feszült közöttünk, a közösség összetartását szimbolizálva. Az óra végén mindannyian kaptunk a kötélből egy darabot, amit magunkra kötve hordanunk kell a terápia végéig, ez jelképezi, hogy nem vagyunk egyedül (én amúgy sem, mert itt a Tesóm, Isten és akik kedvelnek, de van, aki mellett senki sem áll, meg egy BPD-s ember akkor is rohadtul magányos tud lenni, ha ezren veszik körül). A délután művészetterápiával telt (keddenként és csütörtökönként lesz), festettünk, zenére. Nagyon pipa voltam, mert a kezem nem akart engedelmeskedni és ezért csomó helyen elrontottam a vonalat, meg amikor megrándult, összefestettem ott is, ahol nem kellett volna. Ezért nem rajzolok jóideje.
A mai csoportterápián az alapvető érzelmi szükségletekről beszéltünk, imagináción (képi megjelenítés) és az attól kiváltódott érzelmeinken, gyerekkori traumáinkon keresztül. Ez ugye a sématerápia alapja. Az imagináció egy kislányról szólt, akinek este az édesanyja mesél, majd kimegy a szobából, a kiscsaj elalszik, de éjjel heves viharra ébred. Átszalad a szülőkhöz, de ők leoltják, hogy menjen vissza a szobájába, nem foglalkoznak azzal, hogy fél és magára hagyják az adott helyzetben. Majdnem mindenkinek volt saját sztorija hozzá (én voltam az egyik, akinek nem, bár sok más esetre volt/van példa az én életemben is a magamra hagyásra), aztán a záró imaginációban a sztorit a viharig újramesélték, de onnan mindenkinek a saját terapeutája fejezte be a mesét személyreszólóan úgy, ahogy az adott embernek a legnagyobb szüksége volt rá. Itt ugye elvileg átírták a korábbi rossz élményt azzal, hogy a terapeuta megnyugtatta az embert, bár szerintem attól még ugyanúgy megmarad, hogy a szülők nem tették meg. Ma mindfullness foglalkozáson az volt a feladat, hogy egy ismeretlen tárgyat (valami aszalt gyümölcs volt) a létező összes szempontból megvizsgáljunk. Itt most ugye a látás, tapintás és az ízlelés játszott. Nem tudom, hogy ez mit fejlesztett, de gondolom az volt a cél vele, hogy a dolgokat alaposabban szemléljük, vagy frász tudja, de mindegy is, mert nyilván a hasznunkra válik mindegyik módszer, amit alkalmaznak rajtunk.

Még csak második napja vagyunk itt

de a csoport kb. fele (10-en vagyunk, 6 nő, 4 férfi) máris megreccsent, ezért úgy osztogatták a pánik-, meg sírásrohamokra a bogyókat, mint a cukorkát. Én az (egyelőre?) egybenmaradtak táborát erősítettem. Úgy tűnik a csapat összetart, mert ahogy kijön valaki a rohamából, nyújtja a kezét annak, aki meg akkor zuhan bele. Ezt persze leginkább a nők csinálják egymás közt, meg az egyik srácot is istápolták, de azért a skacok is figyelnek egymásra. Én az a fajta vagyok, aki nem tud mit kezdeni a sírással, leblokkolok és azt se tudom hová nézzek zavaromban, így érzéketlennek tűnhetek. Ez lehet gyári beállítás is, mivel férfi vagyok, de nyilván annak is van benne szerepe, hogy a szülők sosem mutattak példát arra, hogy hogyan kell kezelni. Ők nem sírtak előttünk (ha nagyritkán mégis megtörtént és még le is bukott valamelyikük, akkor úgy tettek, mintha nem történne meg) és ha más tette, azt is leszólták, minket is, szóval minden esetben azt üzenték, hogy helytelen, titkolni való reakció. Teljesen belémivódott, hogy bűn és szégyellnivaló, ezért már óvodában is inkább erőltettem a röhögést a betont felnyalós taknyolásoknál is, mert tudtam, hogy az van elvárva. Amikor laposra vert a Laci, akkor egy ponton nyilván kiakadtam, de a józanító pofon, vagy arcrángatás után összeszorított szájjal mondogattam, hogy "nem sírok!" Nem is baj, hogy nem neveltek belőlem anyámasszony katonáját, a káros az, hogy bűnként volt kezelve, így én is aként tekintek rá a mai napig is (de csak a saját esetemben), ezért sem engedem meg magamnak (ha mégis megtörténik, mert a csúcsrajáratott önkontroll elfüstöl, akkor elsüllyedek szégyenemben, pedig senki nem tudja, nem látja, mert erre nagyon vigyázok, de magam elől nem rejthetem el). Ez is bekapcsolja mindig a szégyen-, meg az értéktelenségérzetemet. Remélem továbbra sem fogok megreccsenni a terápia alatt, mert akkor szénné égek. Ma mozgásterápia volt, párokban kellett ritmusra mozogni (🤣) anélkül, hogy a beszéden lett volna a hangsúly. Egyből leblokkoltam szokás szerint, mivel sosem ment a szereplés, de ahogy láttam, nemcsak én feszengtem, hanem majd' az egész banda.

Elkezdődött a terápiám

Nem tudom meddig tudok itt lenni, mert nem én lennék, ha nem mostanra estem volna vissza a rosszullétekbe, de nem akartam sokadszor is lemondani, meg lehet, hogy csak 1-2 szar napom lesz, akkor meg kár lenne az egészet halasztani újra, pláne hogy heteket kell várni, mire bejut az ember. Tegnap délután jött rám a távolsági buszon a rosszullét és ki is tartott estig, amíg el nem aludtam. Fater mondta, hogy ne jöjjek be, de a fentiek miatt bejöttem. Ha tényleg napi szintűek lesznek, akkor nyilván hazamegyek, haza is kell menni, mert nem lehet hiányozni az ülésekről, de kivárok, mert mint mondtam, lehet hogy csak 1-2 nap lesz szar. Pihenni is tudok, mert amikor épp' nincs foglalkozás, vagy ülés, akkor bent lehetek a kórteremben és feküdhetek. Ezzel is kiegyeznék, ha amikor kéne, fel tudnék kelni és részt tudnék venni a feladatokban. Majd kiderül, de ami tőlem telik, azt kihozom magamból. Egyelőre a szorongásom ezerrel melózik az idegen közegtől, idegen emberektől, magánszféra hiányától, de majd csitul. Kikaptam egy Csernusféle egyéni terapeutát, de nem bánom, sőt. Én bírom Csernus Imrét is, mert bár nyers, de felébreszti az embert. Hozzám időnként kell is a kemény stílus, meg fejleszteni kell a kritikakezelő képességemet is (itt is megmutatkozik az ambivalenciám, ugyanis én nagyon kritikus vagyok magammal szemben, konkrétan egy értéktelen senki vagyok véleményem szerint, de a kívülről kapottat nem veszem be könnyen), szóval hiszem, hogy nem véletlenül kerültem egy kiképzőtiszthez. 😁 Ez ad egy biztonságérzetet is, mert ziher, hogy meg fogja mondani a tutit mindig és ez nagyon fontos, mivel annak alapján tudok fejlődni, változtatni, valamint megismerni azon részeimet, amiket magamtól nem ismerek fel. Ezt szeretem a Tesómban is (sok más mellett), hogy ő sem finomkodik, megmondja a tutit. Az egyik csaj a csoportos ülésen máris sírásig kiborult, szóval neki biztos kemény lesz ez a 4 hét. Mindenki borderline-ban (meg egyebekben, de most a borderline miatt vagyunk itt) érintett, ez a terápia erre van kitalálva. Vannak, akik már másodszor, meg harmadszor vesznek részt rajta, szóval ismételhető, ha nem volt hatásos, vagy az ember megint nagyon megzuhan, meg ha sok a kezelendő terület, akkor nem is lehet mindet célbavenni a 4 hét alatt. Valószínűleg nekem is lesz még itt 1-2 köröm, de egyelőre örülhetek, ha ezt végig tudom vinni és nem kényszerít haza, vagy kórházba a visszaesés. Egy ideje nem vagyok a pincében, sőt, a padlón sem és mivel stabilnak mondható állapotban esnek nekem, ezért talán nem fogok szétesni, bár van 1-2 olyan terület, ami gyenge pont. A csoportterápián kívül volt ma meseterápia és a héten lesz ún. mindfullness, meg művészetterápia is. Ha jól értettem, akkor a mindfulness lényege, hogy az ember az adott pillanatokra figyel és ez állítólag segít koncentrálni, meg a stresszt kezelni, segít felkészülni a változásokra is. Mind rámfér, pláne a legutóbbi, mert nagyon ki tudnak billenteni a nyugimból, meg a biztonságérzetemből a változások. Előbbiek mellett mélyebb önismeretre és kiegyensúlyozottabb hétköznapokra tehet vele szert az ember, amik megintcsak rámférnek. A következő előnye hogy segít kicsit távolabbról szemlélni az adott helyzetet, ezáltal az ember másképpen reagálhat, mint általában tenné. Ez gondolom pl. arra lesz jó, hogy ha felhúz valaki/valami, akkor ne durranjon el egyből az agyam, hanem tudjak mérlegelni. Vagy pl. ha jön a szokásos "nem vagyok elég jó" gondolat, vagy az önhibáztatás, akkor tudatosítsam, hogy csak az ún. büntető hang mondja a fejemben. Egyelőre ezt nem tudom elhinni, mert kőkeményen bennem van, hogy selejtes vagyok, de majd igyekszem, elvégre azért vagyok itt, hogy változzak, fejlődjek. A másik ilyen mindfulness technika a relaxáció. A negatív gondolatok állítólag "üss, vagy fuss" stresszreakciót válthatnak ki, ezért el kell lazítani a testet és figyelni a légzésre, kilégzésnél el kell képzelni, hogy a levegővel együtt a negatív gondolatok is távoznak a szervezetből. A harmadik gyakorlatnak az a lényege, hogy az ember megfigyeli mi a jó az életében jelen pillanatban és a jó dolgok miatti hála pozitív hatással van a szervezetre állítólag. Azt mondták minél többet gyakorolja az ember ezt a három gyakorlatot, annál automatikusabban fog működni. Máris tanultam valamit, pedig csak ma jöttem. 👍

Eltájoltam magam

Nem hétfő, hanem kedd a terápia kezdete. Ha a Tesóm nem emlékeztet, felutaztunk volna Pestre potyára, mert a fater sem volt képben. Vak vezet világtalant. 👏😁 Legalább egy nappal több jut regenerálódásra, mert a felmelegedés megviselte a szervezetemet. Nem vészes a helyzet, de voltak már kicsit erősebb rosszullétek. Remélem nem kell megszakítani a terápiát a szervezetem szarakodása miatt. Macskáék biztos nem lesznek boldogok, hogy elmegyek itthonról, én sem örülök, hogy itt kell hagyjam őket a fateromra, mert nem valami megbízható ilyen téren sem, de éhen csak nem halasztja őket. Lenne egy csomó feladat, de vagy szarul voltam, vagy az időjárás nem engedett kinti melókat, vagy eszköz hiányzik. Le kéne szednünk a terasz tetejéről a cserepeket, mert a lehelet tartja őket pont ott, ahol kilépünk az ajtón és nem volna buli, ha megadnák magukat és fejbecsapnák valamelyikünket. Engem agy hiányában nem fenyeget agyoncsapás veszélye, de azért kihagynám az élményt. A gond az, hogy nincs megfelelő létra, kell venni. Persze nem én fogok felmászni, ennyire azért nem vágyom repülni, márpedig ziher, hogy leszédülnék, mert sokszor a talajon sem találom az egyensúlyt. Fater felmászik és leadogatja, én meg a taligába pakolom, de ez nyilván már csak azután fog összejönni, miután hazajövök. Kéne építeni a macskák kifutóját is, megvan már a tervrajz és hogy milyen anyagok kellenek hozzá, csak várjuk a pénzt.