Ma eléggé

takarékon működöm, csak fekve jó és úgy is érzem a szívdobogásomat, meg semmi erőm, úgyhogy minden lehetséges alkalommal fekszem. A foglalkozásokon és üléseken alig tudtam a széken ülni. Hidegfront jön, gondolom azt érzem, meg persze a hőséget. Ma kiderült a kitöltött tesztek, meg 'Csernus' doki véleménye alapján, hogy mely' sémák aktívak nálam. 18 van, abból pontosan a fele aktív. Megkérdeztem, hogy pontosan melyek, hogy ide be tudjam másolni egyrészt a 'dokumentáció' miatt, másrészt hátha segítek vele másnak felismerni, ha érintett. Aktív az érzelemmegvonás séma, ami röviden azt takarja, hogy aki így nőtt fel, abba az égett bele, hogy nem szereti a környezete és nem számít senkinek. Aktív az elhagyatottság, bizonytalanság séma, magyarul az emberbe beleivódott, hogy senkire se számíthat és nem bízhat senkiben (nekem itt a Tesóm, de ugye ő 'csak' virtuálisan, szóval akik fizikálisan is körülvesznek, azok közt senki sincs). Azért sem enged igazán közel senkit a borderline-os személy (kivéve azt, akihez nagyon kötődik), mert retteg az elhagyástól, ezért inkább azzal védekezik, hogy nem ad esélyt rá, de ez ördögi kör, mert a magány is az ellensége. Aktív a bizalmatlanság, abúzus séma, ettől az ember folyton védekezik, akár visszatámadással is, mivel megszokta, hogy azt kell tennie. Az értéktelenség/szégyen séma is aktív, ez is az állandó becsmérlő megjegyzésektől alakul ki az emberben. Az ún. kudarcra ítéltség séma is aktív, emiatt az ember nem hiszi, hogy sikerülhet neki bármi. Az okozza ezt, amikor valakit folyton leszólnak gyerekként, hogy nem képes semmire és nem is lesz az, így ha eleget hallja, elhiszi és ezért lefagy, ha meg kell állnia a helyét, mert bevésődött neki, hogy nem képes rá. Főleg ha nárcisztikus az egyik, vagy mindkét szülő (nekem 'csak' apám, de vannak itt olyanok is, akiknek mindkét szülője az) és elzárják a külvilágtól, hogy uralkodhassanak rajta. Mivel emiatt nem tanul meg boldogulni, joggal érzi, hogy nem képes dolgokra, szóval ördögi kör. A 10 fős csoportunk több, mint felének nárcisztikus az egyik, vagy mindkét szülője. 🤔 A sérülékenység, veszélyeztetettség séma is aktív állítólag, amit én nem érzékelek, de a doki szerint aktív, mert amikor halálfélelmem van, az emiatt van. Ez nem hiszem, hogy a borderline-hoz tartozik, mivel a kórság tombolása alatti necces helyzetek szokták kihozni. Az önfeláldozás séma is aktív, magyarul az ember mindig háttérbe szorítja a saját szükségleteit azért, hogy másoknak segítsen, mert ha nem így tenne, bűntudatot érezne, vagy szégyent és értéktelenséget. Az elismeréskeresés séma is aktív, ami esetemben nem azt jelenti, hogy mindenkitől dicséretet várok (sőt, nem gondolom, hogy jár nekem bármiért is), csak a szülőktől, különösen apámtól vártam/várom, mert mindig az volt/van bennem, hogy ha megfelelek, talán szeretni fog. Persze már felfogom, hogy ez nem így működik, de tudat alatt továbbra is ez működtet, mert mindig azon kapom magam, hogy várom az elismerését és annak alapján értékelem magam, hogy kapok-e (ha ritkán igen, az felér a Lottó nyereményének örömével). Az ún. könyörtelen mércék séma is aktív, ami a tökéletességre törekvést és görcsös megfelelési kényszert okozza minden területen, a szülők (most már csak fater) felé is. A mindfullness óra a jelenlétről szólt, meg az egyes érzékszervek külön érzékeléséről - előbb nyitott szemmel kifelé, aztán csukottal befelé figyelve. Én ebben nem vagyok jó, mert nem szokásom elemezni magam. Ma is volt egyéni ülés is 'Csernussal', az alatt beszéltük át a fentieket is. Tegnap ugye nem láttam konkrét eseményt az imaginációban, amivel dolgozhattam volna és ezt ma a délelőtti órán elmondtam, mire azt kérte, hogy figyeljek a frusztrációra és engedjem, hogy az ahhoz kapcsolódó kép feljöjjön. Nem jött, de aztán jobban koncentrálva bevillant egy olyan verés a fateromtól, ahol le is fogott és elmondott mindennek, majd sorra jöttek egyéb durva kijelentések és egyéb negatív tettek. Azt akarta 'Csernus', hogy jobban belemenjünk és át tudja írni bennem a fost, így az egyénin ezzel is foglalkoztunk, szóval először ellazított (nem volt könnyű dolga), hogy tudjunk imaginálni. Felhozatott velem megint egy biztonságos helyet, aztán a balhét, szóval előhívta a megrekedt gyerek részemet. Mikor az ütésekig és szidalmakig jutottunk, akkor elkezdett beszélni, hogy most ő odalép és leállitja apámat. Megtette, lecseszte, hozzám pedig intézett pár megnyugtató mondatot. Miután visszahozott a jelenbe, mondta, hogy ez a módszer nyilván nem fogja megváltoztatni azt, hogy nem volt olyan gyerekkorom, amilyet megérdemeltem volna és nem fogom tudni apám olyan mértékű, meg olyan módon kifejezett szeretetét elérni, amilyenre vágyom, de most már van egy pozitív élményem is azáltal, hogy közbelépett. Megkérdezte, hogy milyen érzésem van, mire mondtam, hogy nehéz a mellkasom és szétfeszít a düh. Kérdezte, hogy ha tárgy lenne a mellkasomon, mi lenne az? Mondtam, hogy egy szikla. Azt mondta próbáljam megsemmisíteni valamilyen módon. Próbáltam labdává összezsugorítani, de nem történt semmi. Azt mondta, hogy támogat, tudja hogy képes vagyok rá, erősebb vagyok mint gondolom. Keserédes, amikor ilyeneket tapasztalok (Tesóm is sokszor mond ilyeneket), mert otthon ezeket sosem mondták, nem is éreztették. Éppen emiatt volt keserédes az is, amikor az imaginációban megvédett az ütésektől, kiállt értem és kimenekített a helyzetből. Tele vagyok dühvel és időnként kitör, mint Zrínyi, főleg amikor újra és újra elnyomást tapasztalok a fateromtól. Olyankor csak olaj a tűzre, amikor még hergel is és élvezi, mert röhög, meg kifiguráz. 🤬 Olyankor nem kéne táplálni az örömét, de olyan erősen törnek fel az indulataim (amik keserűséggel vannak vegyülve), hogy csak üvölteni tudok, meg a falat ütni, vagy magamat, teljesen elborul az agyam, persze ördögi kör, mert erre is kapom az alázást, ami fenntartja azt az állapotot addig, amíg észbe nem kapok, hogy nekem kell visszavonulni, mert ő nem fog, sőt, addig hergelne, amíg csak lehet. Tudja, hogy nem megyek neki, azért meri csinálni. Gyerekként (amikor már újra velünk élt 12 éves koromtól) egyszer nekimentem, miután megütött (akkoriban még ennyi önkontrollom sem volt koromból adódóan sem), de úgy megvert és olyan gyilkos düh volt a szemében, hogy utána nem mertem megtenni, meg azóta fel is fogom, hogy nincs jogom hozzá. Nem mintha neki lett volna joga bármikor megverni, vagy lenne joga megalázni, de ő ezt úgysem látná be. Egy ideig normális volt, ezért azt hittem, hogy megjavult, de aztán rá kellett jönnöm, hogy sosem fog változni. Amikor kihozza belőlem a dührohamot, akkor még ő magyaráz, hogy nem vagyok normális, vegyek vissza, meg veréssel fenyeget (nem tudom mit képzel, 30 éves vagyok, nem 3), aztán jóhogy ezzel nem azt éri el, hogy lehiggadjak. Minden alkalommal ugyanaz a gyilkos tekintet, az a megszégyenítés, az a lenyomni vágyás, az a felsőbbrendűségérzetről tanúskodó beszéd- és viselkedésstílus, ezért kattanok be egyből, amikor tapasztalom. Annyit javult a helyzet, hogy néha legalább a jelenlétében vissza tudom fogni az indulatokat (maximum ingerült, hangos beszéd van, de nem üvöltök és verem a kezemet a falba, vagy magamba a kezelhetetlenné fokozódott feszültségtől), mert nem akarok örömet okozni neki. A gond az, hogy félrevonulva ugyanúgy megteszem ezeket, mert azt az irdatlanul erős düh, megszégyenülés, szeretetlenség, elnyomottság keveréket nem tudom kezelni, szét tudnék olyankor robbanni a feszültség mértékétől. Ezt kellene megtanulni kezelni. Valamelyik nap a 'Csernus' doki megpróbált helyet teremteni a tudatomban a negatív gondolatok egy részének kiszedésével. Úgy kell elképzelni, mintha majdnem tele lett volna a memóriakártyám, mert ugyan még fér rá pozitív gondolat, élmény, de terheli a rendszert a sok szar. Vannak időszakok, amikor tényleg megtelik, mert olyankor csak a szart érzékelem, nem tudom leolvasni a jó fájlokat. Már vagy fél éve nem áll fent az az állapot, szerencsére. Mivel hely keletkezett, azt a tudatom rögtön fel akarta ugye tölteni, viszont mivel megszokta, hogy ott a rossz dolgok voltak, ezért a számára ismerőst akarta újrateremteni, ezért megint kezdett a figyelmem a szarra irányítódni, viszont elkezdtem csakazértis a jóra figyelni, amire mondta a doki, hogy jól csináltam és az a házifeladat, hogy naponta vegyem át este, hogy aznap milyen pozitívumban volt részem, mindegy milyen kis dolog. Csináltam korábban is ösztönösen, de nem volt túl hiteles, hogy a szar közepén ülve éreztem a büdöset, de virágillatúnak próbáltam beállítani. Mostanság jobban megy, mert nem ér fejbúbig a szar, csak nyakig. 😁 Nem egyszerű megítélni, hogy mi a helyes. A kinti dokim és 'Csernus' doki is azt tanítja, hogy lássam mi honnan ered, mi miért történt, hogyan függenek össze a dolgok (vannak, amiket magamtól is felismerek) és hogy igenis durva, amiken keresztülmentem, ezért normális, hogy nem eresztenek bizonyos dolgok, meg a jelen dolgai is durvák. Ugyanakkor a faterom meg folyton azt mondja, hogy mindent hátra kell dobni, le kell szarni, mert az már a múlt, vagy ha a jelenben van szar, azt is eldobja, szóval ennek megfelelően kezeli a dolgokat. Mindent eldob a háta mögé, még nálam is jobban eldug mindent, nyilván így él túl és engem sem hallgatott meg soha, lecseszett, hogy minek foglalkozom az adott dologgal, meg ő nem akarja hallani. Semmit nem tudok vele megbeszélni, meg sokszor azt mondja, hogy nekem nincs jogom morogni, mert nem nekem kell megoldani a gondokat, magyarul nekem kuss, mert csak neki rossz. 😁🙄 Abban egyetértek vele, hogy a múlton nem érdemes rágódni, de itt nem erről van szó. Tudatosan én sem foglalkozom vele, mert mi a rossebnek tenném? A gond azzal van, hogy a 26 év alatt (mert 4 éves koromban, a fater elköltözésekor kezdtem befordulni, aztán ugye csőstől jött a foscunami) hátradobált szemét összeállt egy nagy heggyé és a szagát előrefújja a tudatomig a feldolgozatlanság szele, meg a bomló szemétkupac mérgez alattomosan. Azt kéne megértenie, hogy nem én bolygatom a múltat, hanem az bolygat engem, de amíg szerinte én tehetek arról, hogy nem tudtam a helyükre tenni pár dolgot, vagy hogy én tehetek arról, hogy átéltem ezt-azt, addig nincs miről beszélni. A másik, hogy nemcsak a múlt bizonyos eseményei mérgeznek, hanem a jelenben is vannak olyan dolgok (pl. pont az ő hozzá(m)állása), amikkel akárhogy próbálok megbirkózni, nem megy, maximum eltemethetem, de időnként kidolgozza magából a föld és újra bámulhatom. Azt hiszi apám, hogy az a megoldás, ha struccpolitikát folytat az ember. Persze, segít túlélni, de attól még ami mérgező, az ott rohasztja a környezetét és nem hiszem, hogy jó döntés ezt hagyni. Lenéz és gyengének tart, amiért én érzem a szart. Na mindegy, a lényeg, hogy egy ideje egész' jól vagyok mentálisan. Lehet,.hogy ezért sem nagyon haladok. Könnyebb velem dolgozni, ha megvan hozzá a hangulatom. Mint mondtam az előző posztban, elkülönülnek a tények és az érzelmek, viszont vannak időszakok, amikor depresszív állapotba kerülök és olyankor nincs jelen ez a hasítás. Abban a fos időszakban nemhogy nem vagyok érzelmileg leblokkolva, hanem esetenként teljesen megszűnik az önkontrollom. Azért így sem hiába vagyok itt, mert szereztem tapasztalatokat, viszont lehet, hogy vissza kéne jönnöm egy depresszív időszakban, amikor nem vagyok bezáródva, mert jelenleg annyira aktív az énvédő mechanizmus, hogy nem tudnak velem dolgozni és így nem minden módszer hatásos. Persze ettől dühös vagyok, saját magamban csalódott és ez is megerősíti, hogy egy rakás fos vagyok, mert nem tudom teljesíteni, amit kell, meg amit célul tűztem ki, ez pedig a szégyenérzetet táplálja. Lassan vége a terápiának és szinte semmit nem haladtam, szóval majdnem feleslegesen vagyok itt, mert amiért idejöttem, abban nincs előrelépés. Az viszont jó, hogy pár dolgot megértettem és tanultam is egy-két módszert, szóval nem teljesen hiába vagyok itt. Művészetterápián megint nem jött fel semmi, amikor mondták, hogy hozzuk fel. Körben kellett ülni és az előttünk lévő papírra 2 percig rajzolhattunk valamit, aztán tovább kellett adni a mellettünk ülőnek és persze így mindenki kapott a mellette ülőtől egy megkezdettet, amit folytatni kellett, ahogy az ember akarta. A végén visszakaptuk a saját papírunkat egy tök más képpel, mint amilyet elkezdtünk. Amit visszakaptunk, arról egy történetet/mesét kellett gyártani és elmondani a többieknek.