Egy kis nosztalgia 🚘

Ma kocsikáztam és piszkosul jó volt!
2008-ban, 17 évesen lett meg a jogsim. Hogy stílszerű legyek, az örömöm akkor kapcsolt feljebb egy fokozattal, amikor meglett a járgányom, egy 2006-os Skoda Octavia. Ez a kedvenc fotóm róla (nyilván volt rendszámom, csak azt kitakartam anno a fotón, mert egyszer már felraktam ide, csak aztán eltűnt):

Nyilván benéztem az elején ezt-azt, mint kezdő, de olyan bakit sosem követtem el, amiből baleset származott. Egyszer megkínáltam a felnit a padkával. 😆 A kilométerekkel gyűlt a tapasztalat, meg persze a vonzalom a vezetés iránt. Az egyik nyugalomforrásom is a vezetés volt, ha leszámítom az 50-nel cammogó, vagy éppen lakott területen 120-al repesztő, meg a szabálytalankodó fazonokat, valamint a kekec sofőröket, akik ráhúzgálják az emberre a kormányt és egyéb módokon szívóznak. Ettől függetlenül akkor is imádtam vezetni, 6 évig élvezhettem, ami egyfelől kevés, másfelől viszont több, mint a semmi, szóval örülök a lehetőségnek. 2014-ben kiszálltam a kocsiból, mielőtt valakinek baja esik, ugyanis elkezdtek a végtagjaim önálló életet élni és nem hiányzott, hogy a váratlan és kontrollálhatatlan mozgás miatt a gázra taposva, vagy a kormányt megrántva balesetet okozzak, meg a figyelmemmel is gondok adódtak, szóval már semmiképp' sem tartottam biztonságosnak a vezetést. Onnantól kezdve csak ritkán volt alkalmam kocsival utazni, mert 2015-ben gallyra vágták a fater kocsiját és azóta nincs másik, szóval párszor ismerősök vittek minket valahová, de a lényeg, hogy hiányzik az autózás és ma volt alkalmam, ráadásul az egyik kedvenc márkámmal és gyorsultunk is. 😎 (Nyilván nem lakott területen.) A fatert régi ismerősök hozták ma haza Pestről és kicsit maradtak, meg a srác elvitt egy körre a járgánnyal, mert szóbakerült, hogy a kedvenceim közt van a márka és kérdezte, hogy ki akarom-e próbálni. Naná! 😉 Eddig csak sóvárogva lestem a típust, erre mit hoz az élet, beleülhettem egybe. Örültem, mint állat! Velem egyidős az Áron, meg régen sokat lógtunk együtt és most a kocsi is egy közös téma volt. 2002-es, első generációs Volvo S60-as (D5 motorral), szóval nem mai darab, mégsem mondtam volna meg az Áronéról sem, annyira tartós motorikusan is a típus és az utastere is újszerűnek tűnik. Kérdezte, hogy akarom-e vezetni, de nem kockáztattam, pedig majdnem elcsábultam. A rutinból is ki vagyok esve, meg annak nincs értelme, hogy 30-40-el csorogjunk, annál nagyobb tempónál meg cseszhetjük, ha a fentiek okán kormányt rántok, vagy valami, szóval maradt ő a volánnál. Tőlünk nem messze van egy párkilométeres út a szántóföldek mellett, szinte járatlan, úgyhogy biztonsági okokból oda mentünk, bár csak 100-ig gyorsult a kocsival, de a főúton azért az nem lett volna okés.
Leesett az állam az autó teljesítményétől, pedig tudtam, hogy erős, de más tudni, mint tapasztalni! Nyilván nem tiltásig pörgette a motort, egyrészt az úton néha jönnek munkagépek, kocsik, a motorosok is ott szeretnek repeszteni, szóval nem akartunk csattanni, másrészt nem is a végsebességre utaztunk (230 km/h, mert ez még Németországból jött be), hanem a gyorsulásra, azt meg már alacsony fordulaton is jól tud a kocsi. Azt mondjuk bántam, hogy a tehetetlenségi erőt nem komálja már a szervezetem, pedig imádom amikor az ülésbe szegez, de pár éve már rosszul vagyok tőle. Ez a repülés szempontjából sem jó hír, mivel a repülő gyorsulása is ilyen. Na, de az még odébb van, ha összejön egyáltalán.
Lényeg a lényeg; újra autózhattam, feltöltődtem rendesen. 😆

Kellett is egy kis öröm, ugyanis a kutyám nincs jól, szóval miatta aggódom most. 2 nap alatt romlott az állapota, lázas és a bőre is rosszabb. Hol eszik, hol nem és sokat fekszik, látszik a szemén is, hogy nincs jól. Beszélek a dokival, hogy ne kísérletezzünk rajta, nézzük meg a vérét immunra (mert azt mondta, hogy ha romlik, az lesz a következő lépés). Ha kiderül, hogy nem az, akkor még mindig adható neki tovább ez a gyógyszer, de ha immunbeteg és másra kap kezelést, addig meg romlik és szenved tovább, az gáz. Még mindig bízom abban, hogy nem immunbeteg és ki lehet kezelni!
Ha már kutya: Füge jól van, már járkál, szaladgál, pont olyan, mint az ivartalanítás előtt, szóval minden oké.

Állatságok és dilihopp

Fater fel tudott utazni Pestre, mert a kutyája már jól van, megszűnt a vérzés. Volt kint ma a doki ellenőrizni, adott neki 3 injekciót is. Egyelőre egész nap pihen, mondjuk felvágott zacsikkal nekem sem volna kedvem fel-alá grasszálni. Nyilván fáj neki, mert oda-odahajol nyalogatni, viszont néha már tesz pár lépést és eszik-iszik rendesen, szóval úgy tűnik nem lesz már gond vele.
Az én cimbimnek, Alexnek majd ki kell váltani a gyógyszerét, ami 9 rugó. 💲💸 😯 Állítólag nagyon hatásos szer. Legyen is, ha már ilyen drága. A doki szerint a tünetei immunbetegség gyanúját is felvetik, de mivel valószínűbb az allergiás bőrgyulladás, előbb arra kap kezelést és ha nem javul, akkor kell vérteszt az immunra.
Következő páciens a Mogyi lesz - hogy stílszerű legyek őt is ki kell mogyizni, meg ki kell tisztítani a fülét.

Erre nem vagyok büszke, de lejegyzem, mivel a dokumentációnak csak úgy van értelme, ha minden állapotbeli változást rögzítek, csak így tudom pontosan követni, hogy mikor-hogy' álltam.
Ma addig feszült a húr, míg elpattant és dühkitörés talált meg. Majdnem visszaestem és a célszerszámért nyúltam évek múltán, de megszólalt a fejemben a vészcsengő, hogy megígértem a Tesómnak, hogy nem teszem. Ez megállított, de olyan iszonyatos és feszítő dühfelhő, vagy frász tudja mi borította el az agyamat, a pszichémet, hogy teljesen nem tudtam visszanyerni az önkontrollt, így a kezemet vertem bele párszor a falba, meg a lábamba. Nyilván ez sem oké, de legalább nem vágtam, meg nem bántok senkit ilyenkor. Kb. negyedóráig még olyan voltam, mint egy bomba, de már nem robbantam, aztán normális, higgadt állapotba kerültem végre. Tiszta idióta vagyok néha. 👏😠 Mikor elszáll az agyamról a lila köd, felismerem, hogy gáz voltam, de amikor beterít az az erős feszültség és düh, akkor az irányít és nem látom magam kívülről. Annyit tudok tenni, hogy senkit nem bántok és nem teszek kárt semmiben, de idáig eljutni is időbe telt, mondjuk ez biztató, mert ha ebben tudtam javulni, akkor javulhat tovább is a helyzet. Nem kényelmesedem bele a jelenlegibe és nem gyártok alibiket a viselkedésemre, tiszta fejjel felfogom, hogy dolgoznom kell magamon, amíg élek és hogy nincs mentség a dilimre.

Az élet úgy szép, ha zajlik... 😩

Ma ivartalanodott a Füge és az Alexet is megvizsgálta az orvos. Allergiás bőrgyulladása van, ő gyógyszert fog holnap kapni.
A doki szerint van egy kis szívproblémája a Fügének, ami nem vészes, de nem árt figyelni. Fasza.
A legnagyobb gond jelenleg az, hogy komplikáció lépett fel az ivartalanítás után.
6-ra vitte a fater, fél 7 körül már hozta is haza, persze ki volt még ütve a kishaver (fateré, de attól még nagyon szeretem). Az öregem lerakta mellém, hogy figyeljek rá, ő meg addig kiment a teraszra a Gabival cseverészni telefonon. Kb. egyóra telt el, mire a kutya magához tért, persze az altatótól zavart volt, nyüszögött is, meg furcsán merev és groteszk pózba csavarodva zihált és 'hintázott' félig ülve. Kimentem szólni, hogy gáz van, de a fater sehol. Felhívni sem tudtam. Lekáromkodtam a csillagokat is az égről, annyira felszaladt bennem a pumpa. Gondoltam, hogy szomszédol és átmegyek érte, de a kutyát nem mertem magára hagyni, főleg mert a simogatás és a nyugodt beszéd mintha kicsit megnyugtatta volna. Mikor hazaért a fater kiosztottam, hogy a frissen műtött kutyája mellől nem kéne lelépnie szomszédolni, főleg hogy el sem értem, mert ha baj van, csak ő tudja dokihoz vinni. Ez volt fél 8 körül, ha jól rémlik. Az öreg átvette, mivel a gazdája lévén nála jobban megnyugodott, a nyüszögést is abbahagyta. Egyszercsak megszólalt, hogy eléggé vérzik a kutya. (Deja vu... Frici macskám dettó, bár nála más volt az ok, de kb. elvérzett és egyből az ugrott be, hogy nem ismétlődhet meg.) Telefonált a fater a dokinak, hogy gond van, itt is volt perceken belül, aztán mondta, hogy nem kéne neki így vérezni, szerinte alvadási zavara van. Fasza. Rányomta a papírt a sebre (nem zárta össze, mert tisztulnia kell) aztán mondta, hogy rajta kell tartani, meg nem kelhet fel a kutya. Egymást váltva fogtuk oda a papírt, de csak nem akart alvadni, pedig a kutya feküdt, annál is inkább, mert elég kába volt még az altatás után és valószínűleg már a vérzés miatt is. Fater 3/4 9 körül megint felhívta a dokit (lesz, ami lesz alapon, de meg kellett próbálni), hogy csináljon valamit, mert elvérzik a kutya! Rendes volt, egyből mondta, hogy vigye vissza. Fél 10 körül értek haza, mondta a fater, hogy a doki mindent megpróbált a vérzés elállítására, adott különféle injekciókat, infúziót, kitisztította a sebet és holnap vissza kell vinni. Remélem kibírja holnapig. Hányingere volt szerencsétlennek, öklendezett, de mivel a műtét előtt nem ehetett-ihatott, így nincs mit kihánynia, ez pedig abból a szempontból is fontos, hogy nem erőlködik és nem nyílik szét tőle a seb. Nemrég csökkent csak a vérzés és csak úgy, hogy szigorúan fektetve van szerencsétlen. Kómás a kis szaros, de azért bekapcsolódott a szokásos csoportos vonyításba. 😆 A többieket sikerült lecsitítani, de ő szólóban nyomta tovább. Ha elalszik - jól telenyomta a doki gyógyszerrel + még az altatásból sem jött ki 100%ig - és pár óráig nem moccan, talán elkezd bezáródni a seb és nem vérzik majd tovább. (Ámen!)

Kómás kiskrapek

Fater holnapután menne Pestre, ügyeket kellene intéznie, meg be kellene mennie a dokihoz is. Kb. másfél-két hete leállította a gyógyszert, mert mondta neki a fater, hogy eltűntek a foltjai, meg hogy elmúlt a fáradékonysága, de ugye kell vérteszt is. A memóriája is javult, de azért nem a régi. (Persze amikor valamit úgyfelejt, vagy elfelejt valamit és én korrigálok/emlékeztetem, akkor sem látja be, én vagyok a hülye és köti az ebet a karóhoz. 👏) Ha a vérrel minden oké, akkor nem lesz további teendő, de most úgy néz ki várat magára a pesti út, mert ha a kutya nem javul, nem hagyhatja itt a fater, mivel én nem tudom elvinni a dokihoz, ha baj van.

Nagyon béna vagyok megint egy ideje, de legalább van min röhögni. Az hagyján, hogy összeakad a nyelvem, meg nem a mondatba illő szót mondom, de csetlek-botlok-leverek-fellökök-leejtek-helyben elesem. Persze a sokadik szerencsétlenkedésnél már anyázok, de azért röhögök is. A fater bringáján kicseréltem a kormányt, meg a féket is megcsináltam és elvittem egy próbakörre, így most nem volt ki mind a négy kerekem, mert a széket bringára cseréltem. A toronyban kb. két kerekem van nekem is a négy helyett, Mr. Lúzer hozta a formáját ezesetben is, ugyanis sikerült a kanyarban megvizsgálni a betont, mert megszédültem. A térdemről húztam csak le a bőrt, szóval semmi komoly. Jó a fék, az legalább kiderült, meg fasza az új kormány a szivacsmarkolattal. Múlt hónapban üléscsere volt, mert enyhén szólva nem volt alvázbarát, legközelebb a sárhányók cserélődnek. Szeretek szerelni, ami már óvodában is megmutatkozott és Anyám a haját tépte, amikor szétbarmoltam a távirányítós autót, meg egyebeket, persze összerakni akkor még nem tudtam. 😆

Tegnap kaptam egy instant stroke-ot, amikor eltűntek a képek a memóriakártyámról. Tojtam volna én le, ha nem olyan tartalom lett volna rajta, ami fontos, mert pótolhatatlan, pl. a Barátnőmről, Anyuról, meg a már nem élő házikedvencekről. Tesómról is voltak, de Ő szerencsére él, ám előbbieket már esélyem sem lett volna megörökíteni. Miután másodpercek alatt kb. 130-nál járt a pulzusom és úszott a pólóm a verejtéktől, meg felsoroltam a repertoáromban lévő valamennyi cifra kifejezést, nyomtam egy satuféket a dühömnek és elkezdtem használni az agynak nevezett akármit a fejemben, hogy miként lehetne visszaszerezni a kincseket - vagy legalább megpróbálni. Segítségképp' írom az esetlegesen hasonlóan jártaknak, hogy ilyenkor nem szabad a memóriakártyára új fotót rakni, sem törölni róla (ha maradt rajta valami), meg másolgatni azokat ide-oda, mert felülíródnak az addigi tartalmak és akkor vagy csak szakember segíthet, vagy már ő sem és tényleg hasta la vista a cuccoknak. Először képvisszaállító program ugrott be, de ahhoz gép kell, meg kártyaolvasó (utóbbi van, de előbbi nélkül mit kezdek vele?), aztán beugrott, hogy az is meg tudja így tréfálni az embert, ha elmozdul a karesz, szóval ha mákom van, akkor csak ennyi a gubanc és amint megigazítom, minden meglesz. Ha nem, akkor cumi. Kikaptam-visszaraktam és örültem, mint majom a farkának, amikor a művelet után megnéztem mizu van és megvoltak a fotók. Gondolom ez rohadtul érdekfeszítő téma volt az idetévedőknek 😂, de csak azért írtam le, hátha segít majd valakinek.

Vegyes poszt

Úgy volt a múltkor, hogy jön egy fazon megnézni a kéményt. Azóta sem ért ide. 😆 Jött azonban egy kőműves múlt vasárnap és miután lecsekkolta a kecót, ígérte, hogy amint lesz ideje nekifog a melónak, de az eddigi tapasztalatok után majd akkor hiszem, ha látom. A szomszéd adott egy ablakot a folyosóhoz, szóval azt már ki lehet majd cserélni, csak előbb az áthidalót is cserélni kell, mert el van törve és kb. csak a Jóisten tartja össze ott a dolgokat, szarrá is van repedve a fal, meg a tropa áthidaló miatt az ablakra nehezedik a teher, úgyhogy bármikor bemondhatja az unalmast és leszakadhat az a sarok. Közben a legutóbbi néhány komolyabb esőzés is megtette a hatását, a folyosón újabb helyen esett le a mennyezetről a vakolat egy jó darabon és jó nagy területen van megrepedve-felpúposodva, szóval idő kérdése és az is lezuhan.

Egész' jól vagyok egy ideje, csak a fagyás kezdődött el, ahogy pár fokkal visszaesett a hőmérséklet. Kb. egyhónapja nyomatták belém az értágítót, mostanáig tartott a hatása. Tegnap már fel kellett vennem zoknit, de abban is fázott a lábam egész nap, este levételkor láttam, hogy lilult is. Ma vastagabbat vettem fel, de a lábam ugyanúgy fagyott egész' nap és lilul-fehéredik, ég, meg itt-ott az ér is fáj a combomban-lábszáramban, szóval elkezdem a Pentoxylt.
Ezen kívül csak szédelgek, de se roham, se rossz közérzet (oké, az néha van, de nem durván), az étvágyam megint jó egy ideje, szóval nincs okom panaszra. Ha volna sem panaszkodnék. 😉

Mentálisan is megvagyok. Hétfőnként járok a terápiára, lassan haladgatunk a dokival, még mindig a családot rágjuk. A durva ingadozások abbamaradtak egy ideje, sőt, mostanság fel-felpörgök, csak a napokban meghalt két, számomra kedves ember, a harmadik még küzd az életéért és mindez azért nyilván kihat rám, mégha nem is beszélek róla. Nem zuhantam össze, el is foglalom magam, meg a racionalitásomat is megőriztem, de azért be-bevillan egy s más, viszont igyekszem a helyére tenni a dolgokat, ahogy az ilyenkor szokásos. Mivel a Szabinát is frontális ütközés vitte el és őt is azonnal, így óhatatlanul eszembe jutott az Ő balesete is, persze nem merültem el a felszínre jövő dolgokban, mert értelme sem volna és mazochista sem vagyok. Kell egy kis idő, amíg hozzászokom, hogy már nincsenek köztünk. A Jani (szintén barátunk, ő vezetett) életben maradt ugyan, de mentőhelikopter vitte el, szóval nagy a baj. Válságos az állapota állítólag, szóval egyelőre nem tudni mi lesz vele, de én bízom a pozitív kimenetelben. Jól szokott vezetni és a családjára is nagyon vigyázott mindig (a felesége és az egyik lánya utazott vele), szóval tuti odafigyelt. Állítólag hirtelen tért át a másik sávba, szóval én rosszullétre, vagy műszaki hibára tudok csak gondolni, de ezek persze csak az én feltevéseim, a valódi okot még nem lehet tudni.

Most, hogy jobban vagyok kihasználom és megyek úszni. A közeli uszodába lehet bérletet váltani, szóval megyek. Kell a mozgás, a karbantartás és ezt legalább bírni fogom, meg a doki is engedi, sőt, bőszen helyeselte. Az edzést is végzem, mindig amennyit épp' bírok. Muszáj az izmokat visszaépíteni, akkor is ha újra és újra lezabálja a szervezetem. Engem ez sem vet vissza, egyrészt makacs vagyok, másrészt tényleg muszáj.