Szokásos

állapotfelmérő/követő és terápiás rizsa következik - már most látom, hogy csapongani fogok, mert zizeg az agyam. Az idetévedőknek lejjebbgörgetést ajánlok, mert nem lesz üdítő hangulata a posztnak. Én már megszoktam ezeket a mélyrepüléseket, de aki nem érintett, annak sok(k) lehet és panaszáradatként hathat, holott csak feljegyzem mikor, mi játszódik le bennem.

Mára volt időpontom a pszichomókushoz és mostantól folytatódik a heti 2 ülés - frász tudja meddig, mert tuti megint korlátozások lesznek. 😠 Amíg lehet, addig járok, mert megint nagy szükségem van a visszajelzéseire és a segítségére. Ez is úgy hullámzik nálam, mint minden más. Már tengeribeteg leszek magamtól. 😆
Főként a fellángolt borderlineról és a Tesómmal kapcsolatos veszteség kezeléséről volt szó, mert utóbbinál hagytuk abba. Miután az elmenetelét követő zuhanás után végre úrrá tudtam magamon lenni és elfojtani mindent, az az erős érzelmi és gondolati kontroll állandósult, mint megküzdési mechanizmus. Eszemben van minden nap, sok dolog juttatja eszembe, ahogy az emlékeket is, de a képieket és az írottakat nem nézem meg, mert nem tudnám még kezelni. Mindenbe beletemettem a figyelmemet, mindenre vevő voltam az utóbbi hónapokban, mert kellett, hogy folyamatosan lekösse az agyamat valami, egyszóval húztam egy falat a fájdalom és magam közé, hogy ne tudjon eluralkodni rajtam, de folyamatosan érzem a háttérben és mostanra nagy erővel feszül neki az előbb említett falnak, idő kérdése, hogy mikor szakad át és temet be a mögé rejtett pokol. Erre a tortára kerül rá a borderline hatása, ami megint le fog támadni, már jól ismerem a 'bevezetőt'. A megszokott felállás az, hogy párhavonta zuhanok egyet, de a köztes időszakban elvagyok, sőt, mindig vannak felfokozott hangulatú napok is. Ezek random jönnek, függetlenül az engem ért behatásoktól, de időnként tudnak hatni a hangulatomra. Sosem találtam a helyemet sehol, még saját magamban sem, de a Tesóm elmenetele óta méginkább nem találom. Azóta nincs szeretet, nincs hovatartozás, nincs nevetés, nincsenek a jól megszokott beszélgetések/poénok, minden odalett, ami fontos az embernek ahhoz, hogy élni tudjon/akarjon. Erre azt mondta a doki, hogy bordereknél tipikus az ún. 'favorite person', vagyis olyan személy, akit kb. Istenít az ember és elkezd függni tőle, köré építi a világát, vagy példaképpé válik a számára, esetenként szeretethiány van mögötte, na meg a borderekre jellemző erős ragaszkodás, stb. és ha azzal a személlyel megszakad az illető kapcsolata, abba belebetegszik, ezt látja rajtam is, de el kell engednem (aki fontos volt az embernek, azt nem felejti, szóval ezt nem tudom hogyan gondolja, meg tényleg szerettem, mint embert, nem csak egy pótlék volt mindarra, amire éhezem, mint család, szeretet, stb.) és meg kell tanulnom nélküle is élni. Állítólag sok borderline-os zaklatja is a fenti személyt, ami nálam nem jellemző, mert szerencsére annyi önkontrollom, meg józan eszem még maradt, hogy ne tegyek ilyesmit, hogy felfogjam: az helytelen viselkedés volna. Igyekszem normálisan viselkedni/élni és uralni ezt a szart, amennyire csak képes vagyok rá. Faterom nem ismeri el, hogy ezzel élek együtt, egyrészt mert "neki nem lehet elb@$zott gyereke" (a gyártónál kellene panaszt tenni a minőségre és az félig ő, szóval ezzel öngólt rúgott), másrészt az ő fejében él egy sablon a 'tipikus borderekről', akikről a köztudatban hallott, meg egy csajról, akit ismertünk, szóval akiknek nagyon durva kitöréseik vannak, botrányokba keverednek, kapcsolatból-kapcsolatba kezdenek, nincs betegségtudatuk, stb. és mivel a 'szelíd' kategóriába tartozom (belátom a stikkemet és képes is vagyok viszonylagos kontroll alatt tartani magam legalább a külvilág előtt és ha dühöngök sem verem szét a házat - tárgyak, ajtók csapkodása van max., leginkább magamon vezetem le az indulataimat -, továbbá nincs bérletem a rendőrségre, stb.) ezért szerinte "nincs nekem semmi bajom, csak nem szarom le eléggé a múltat és a rosszat, meg gyenge vagyok." Szeretem az ilyen partvonalról bekiabált okosságokat. 😬 Mondtam neki, hogy egyrészt nem futószalagon készülnek a mentális betegek sem, egyazon állapot is jelentkezhet - mint ahogy teszi is - különböző mértékben és tünetekkel különböző egyéneknél, próbáljon túllátni saját magán és elfogadni, hogy nem kizárólag az ő tapasztalataira épül a valóság, másrészt itt szó sincs a múltbéli dolgokon rugózásról, ugyanis azokat elengedtem - amit tudtam, harmadrészt amikor nem a múlt kísért, hanem a jelenedet keseríti meg (már amikor nem fest mindent színesre és nem tol beléd húszévre elég energiát és kirobbanó jókedvet) egy 'erő', ami az elmédet és pszichédet fogvatartja, nem tudsz szabadulni tőle, maximum kapsz időnként élhető időszakot, akkor szerinted mi a frászt tehet az ember azon kívül, hogy igyekszik uralni? Persze azt sem fogadja el, hogy ez nem megszüntethető állapot és az EQ-ja is nagyjából egy kimúlt hintaló szintjén van, így tőle sem várhatok megértést, támogatást meg pláne, de ezt már rég' tudom, nem is számítok rá. Ez a totális magány elviselhetetlen! Tele vagyok elfojtott indulattal, keserűséggel és már megint fizikailag is szarul vagyok az önkontrollom csúcsrajáratásától. Jogos a kérdés, hogy akkor miért csinálom? Azért, mert muszáj. Lassan 2 hete megint alig eszem és az alvás sem megy éjszaka, csak 3-4 órákat, akkor is rémálmok gazdagítják, nappal viszont szoktam aludni - már amennyire lehet a zajoktól - hogy ne is tudjak magamról, bár akkor is jönnek a rémálmok. Napok óta random kezdek vigyorogni a semmin, van hogy kifejezetten nevetek, de annyira, hogy a könnyem folyik közben, szóval alakul az őrület. Van hogy tudatosan vigyorgok (színjátékból), hogy ne látsszon, mi van, közben belül minden darabokra hullik - ki tudja már hányadszor. Teszem a 'minden oké' figurát, mert muszáj (emiatt jött azzal, hogy sosem lát sírni, sőt, állandóan poénkodom, pedig akinek olyan nagy baja van, az meg sem tudná állni, persze az eszébe sem jut, hogy van az a mélypont, amikor már nem is képes rá az ember, csak fekszik mozdulatlanul, szótlanul, minden téren bénultan, meg az sem jut eszébe, hogy amikor tudok is, akkor sem az orra előtt állok neki, már csak azért sem, mert pont ő volt az egyik, aki belémnevelte, hogy az gyengeség, az sem jut eszébe, hogy a poénkodás és vigyor esetleg elfedésre szolgál), de rengeteg energiámat felemészti ez a színjáték és van, hogy végül ebben merül ki az idegrendszerem. Idegbeteg vagyok megint, minden felcsesz, de komolyan minden zaj, változás, ha kizökkent valaki/valami abból a világból, ahová elvonulok, ami óv a valóságtól, stb. Csend és egyedüllét kéne, holott az egyik bajom pont a magány. Hülyén vagyok összerakva, az tuti. Egynapon, de akár csupán néhány percen belül is részem van iszonyatos dühben (amiből egy pillanat alatt tudok váltani nyugiba), szuicid gondolatokban, jókedvben, bőghetnékben (amit elfojtok), érdektelenségben, lelkesedésben - ez a nagyfokú kilengés megy mostanság minden nap. Egész nap váltogat a kedélyállapotom kiszámíthatatlan időpontokban és mértékben, persze ettől is kényelmetlenül érzem magam, ami megintcsak feszültséget generál bennem. Napok óta nagyon környékez a kiakadás, amit eddig még sikerült megállnom, de nem tudom meddig elég hozzá az erőm. A dokinál meg ugye beszélni is kellett a dolgokról, ami nehéz volt a torkomban nőtt Mount Everesttől. Nem akartam szabadon engedni, annak mindig csúnya vége van, mert az önkontrollom szabadságra megy és azt ott nem akartam eljátszani, plusz úgysem old meg semmit, de ez az iszonyatos feszültség és már-már gyászos hangulat kicsinál, ilyenkor szoktam minden igyekezetem ellenére mégis összeomlani, bár mindig igyekszem éjjelig kibírni, hogy a fater véletlenül se vegye észre. Igyekszem késleltetni, de érzem, hogy már nemsokáig sikerül. Alapvetően egy pozitív gondolkodású fickó vagyok és a borderrel is egész' jól együttélek, de ezek a mélyrepülések túlnőnek rajtam. Ilyenkor nem látom a következő 5 másodpercet sem és csak meg akarok szűnni. Tudom, hogy most is lesz valamikor holnap, mert nincs más út, majd megint örülhetek, hogy átvészeltem a zuhanást, de egyelőre nem látok és érzek mást, mint elviselhetetlen lelki fájdalmat. Természetesen nem kényelmesedem bele a helyzetbe, minden módon igyekszem késleltetni a szétesést és a figyelemelterelést ezen a téren is alkalmazom, nagyon erősen kontrollálom mindazt, ami belül van, de mint mondtam, ez nagyon kimerít. Olyan iszonyatos nyomás van bennem előbbiek miatt is, meg az önkontrollom csúcsrajáratásától is, hogy kivetül a fizikai közérzetemre is.
A doki nem örül a 'módszeremnek', mert szerinte ezzel azt csinálom, mintha egy kocsiban folyamatosan nyomnám a féket, miközben az haladni akar. Csak az érdekel, hogy kibírjam a napokat és ha ahhoz mindent el kell nyomnom, akkor azt teszem, úgysem tart örökké, jóesetben is még egy-két napot jósolok magamnak ebben a megfeszített önfegyelemben, aztán össze fog dőlni az egész, mert naponta többször tör a tudatom felszínére mindaz, amiket beerőltetek egy olyan zugba, amiben önvédelemből nem kotorászok. Amikor az Anyu meghalt, akkor is azt üzente a környezetem számára a viselkedésem, hogy hamar túlléptem és ezt meg is kaptam több embertől, pedig akkor is csak ugyanez az elfojtás-kizárás kapcsolt be azért, hogy létezni tudjak, de a felszín alatt ugyanúgy ott volt a hiányérzet és a keserűség, aztán persze robbant a bomba. Most is csak elfojtok-kizárok, mert mikor a Tesóm elmenetele után folyamatosan egy pokolban éreztem magam (mondjuk ez azóta sem változott), akkor egy nap azt mondtam, hogy nem mehet tovább, mert begolyózom és akkor kezdtem el erővel elzárni magamba mindent azért, hogy kizökkenjek. A doki szerint ezzel csak konzerváltam mindent, amit a pszichém ki fog lökni, mert nem arra van kitalálva, hogy az ember olyan terhet cipeljen, amit nem bír el. Lehet, de ha nyertem egy kis időt, ami alatt jegelni tudtam a dolgokat, akkor megérte. Azt mondta, hogy menekülök és nem csak a szóbanforgó veszteség elől, hanem önmagában a veszteség érzése elől is, mivel a korábbiak is nyomot hagytak (mindegy, hogy ott halál volt az ok, itt meg szerencsére nem) és a pszichém azzal próbál védekezni, hogy az újabbat illetően kizárásra késztet, erre jön rá a rögzült elfojtás is, meg a fellángolt borderline és kész a recept egy időzített bombához. Szerinte nem kellene megvárni, amíg magától felrobban, hanem át kellene engedni magam annak, ami bent van, mert csak akkor kezdődhet el a feldolgozás, a borderline-t illetően pedig csak akkor enyhülnek a tünetek. Tegnap már nagyon közel voltam a széteséshez, aztán egyszercsak átváltottam ürességbe, de legalább egybentartott. Ma már hajnalban dühöngtem, mert nem hagytak aludni (akkora paraszt nem vagyok, hogy a fatert felkeltsem, így nyilván kontrolláltam magam, de azt a hatalmas feszültséget valahogy le kellett vezetni, arra pedig magamat használtam, mert az zajjal sem járt és az önbecsülésem amúgy is -100, plusz magamra is dühös vagyok, amiért 'ilyen' vagyok.) Nem falcoltam, azt még mindig sikerül megállni, csak baromi erősen megszorítottam a karomat, addig csináltam, míg a dühöm le nem csökkent annyira, hogy már ne akarjon robbanni. Perpillanat csak lehangolt vagyok, de erre nyilván tett a terápia is. Az mégjobban megdolgoztatta az önkontrollomat, szóval bármikor feladhatja. Azért remélem csak este/éjjel következik be.

Fater fárasztó. Ő fázik egy kis lehűléstől és akkor nekem is fáznom kell, de mivel én nem fázom, "beteg vagyok, akinek a hőérzete elromlott." 😆 Nyilván. Biztos a többi nyári szerkós embernek is. 😃😬 Ahányszor meglát magyaráz, hogy rossz rámnézni, vegyek fel zoknit, mert megfázik a lábam és a póló + rövidgatya helyett is húzzak hosszúujjú/szárú göncöt. Mi van?! Egyrészt nem 3, hanem mindjárt 30 éves vagyok, szerintem én is el tudom dönteni, hogy mikor, mit vegyek fel, másrészt nem tél van, bakker! Nyilván egyik fülemen be, másikon ki, csak vicces, hogy nem akad le a témáról, meg hogy megint csakis a saját tapasztalata lehet a valóság és aki nem úgy lát/érzékel valamit, az mind hülye.

A talpam jól alakul, már tudok rajta járni és ma reggel a kötést levéve nem raktam fel másikat, mert a seb behegedt, aztán majd javul tovább.

Múlt hónapban

írtam, hogy a fater kitalálta, hogy menjünk Horvátországba nyaralni, mert talált augusztus közepére hirdetett buszos utat. Benne is lettem volna, ha bírnám, de nagyon hosszú az út csak oda is, nemhogy duplán, ahogy jövünk haza, meg odakint is járkáltunk volna. Csak emiatt nem mentünk. Ma reggel jött szembe velem a hír Facebookon, hogy már hazafelé tartott az a busz és balesetet szenvedett az M7-esen. Letért az útról nagy sebességgel és nekicsapódott egy hídpillérnek, majd felborult, be az út melletti árokba. Egyből a veronai baleset ugrott be, elég hátborzongató a hasonlóság, na meg az is, hogy ha nem lett volna a fenti akadálya az útnak, mi is részesei lettünk volna. Nem szokásom a "mi lett volna, ha..." típusú felesleges túlagyalás, csupán leírtam, hogy néha nemsokon múlnak a dolgok.

Érzem a front hatásait és most a szétbarmolt lábamra is hat, ma leküldtem egy fájdalomcsillapítót. Szót fogadok a dokinak és fekszem, mert ugyan hajlamos vagyok erőltetni a dolgokat, ezesetben inkább nyugton maradok, mert saját magammal cseszek ki, ha hátráltatom a javulást. Csak retyóra megyek ki, meg a macskákat látom el, de nem nehezedem rá. Nem is bírok. 😆 A kötéscsere felüdülés, mert amíg leveszem, addig legalább nem melegíti, de asszem' jobban jártam, mintha törést szerzek és gipszet kapok, ráadásul az 6 hét lenne. Fasza lehet kánikulában.
Igyekszem elfoglalni magam zenével, filmekkel, ask.fm-es válaszolgatással, kaptam egy Istenről szóló trilógiát is, bár azzal lassan haladok, mert hamar fárad a szemem, ráadásul kicsik is a betűk, meg pirossal van írva a szöveg. Mindegy, apránként haladok.

Még nem tudni mikor mehetünk 'nyaralni', de addig legalább a lábam is javul és mire mehetünk, addigra talán rá is bírok majd állni. Öcsém hívta a fatert valamelyik nap, kiderült, hogy neki meg valószínűleg dolga lesz mostanság, szóval nagyon össze kell majd egyeztetni a dolgokat, de természetesen a Józsihoz igazítunk mindent, mivel ő lesz a vendéglátó.
Addig a repüléssel kapcsolatban sem kezdek semmit intézni, mert nem tudom mihez igazítani és nem akarom, hogy esetleg egybeessen a két program időpontja. Tegnap délután volt a nagygépes sétarepülés, amire mentem volna és holnap délután is lesz egy kör. Csessze meg. 😆 Ez van, ezt kell (nem) szeretni.

Míg írtam ezt a posztot, hívta az Öcsém a fatert, aztán kérte, hogy adja át nekem is a telefont, szóval el is dumáltunk másfél órát. Az a király, hogy bár ritkán találkozunk és ritkán is beszélünk, mégis mindig úgy tudjuk folytatni, mintha tegnap hagytuk volna abba. Mondta, hogy már várja, hogy találkozzunk. Én is!

👏👌🏆

Ma reggel nekiláttam a tüzelésre félrerakott faanyagokat rendberakni, mert csak be voltak hányva a tárolóba. A meló egy lélegzetelállító pillanattal zárult, amikor is sikerült magamhoz rögzíteni egy százas szeggel egy kb. 1,5 méter hosszú deszkát. Már csak a hó hiányzott alólam, ugyanis sikerült egy sílécre szert tennem, legalábbis úgy néztem ki. Páratlan élményt nyújtott - szó szerint, mert természetesen csak az egyik lábamra szereltem fel. Mikor újra kaptam levegőt, anyázások és nénikézések, meg egy nagy levegő közepette kirántottam a cuccot. Az volt a mákom, hogy nem teljes súllyal nehezedtem rá, meg hogy vastag volt a cipőm talpa, de még ígyis jutott az én talpamba is a bökésből, sacc/kb. 2 cm-re fúrt bele. Elindultam befelé a házba, de akkor már éreztem, hogy melegség veszi körbe az egész talpamat. Levettem a cipőt-zoknit, amik csupa vér voltak, az volt az a meleg. A fater tiszta ideg volt, hogy elvérzek, meg tetanuszt fogok kapni, stb. Mondtam neki, hogy nyugi van, de semmire sem mentem vele, mert pánikolós. Nem nagyon akart elállni a vérzés, pedig elkezdtem jegelni, gondoltam kapóra jön a Raynaud, mert az érgörcs majd megoldja a problémát, de azon kívül, hogy valóban csitult, nem maradt abba. Amennyire tudtam letakarítottam, de vérzett tovább és addig Betadinozni sem tudtam. Szólt a fater a Janinak, hogy vigyen be a kórházba. Amíg vártuk, magasra tartottam a lábam, rákötött jégakkuval 😆, úgy végül továbbszelídült a vérzés és utána már csak szivárgott. Bekentem, bekötöttem, de mivel rozsdás volt a szeg, plusz ki tudja hány patkány ért hozzá abban a tárolóban, így én is jobbnak láttam a tetanusz elleni oltást felvenni (mert általában nem foglalkozom a sérülésekkel, de ez az a kategória, amivel muszáj volt). Berobogtunk a kórházba, majd a szokásos intézkedések után vártunk egy csomót, mire sorra kerülhettem. Elmondtam mi történt, meg az alapbetegségeket, közben cipő-zokni le, ágyra fel. Addigra kicsit megdagadt a talpam, mondtam is, hogy egy ilyen eset után egészen kisimultak a ráncaim, igaz hogy csak a talpamon, de oda se neki. Doki-asszisztens egyaránt röhögött egyet, közben sasolta a futóművemet és mondta, hogy ki kell takarítani, bár annak örült, hogy eléggé vérzett, mert azzal is tisztult, aztán jött a tetanusz injekció. A takarítást kibírtam röhögés nélkül, annyit mondok. Cefetül csípett. Ahhoz képest az izomba adott injekció nem is fájt. Cserélni kell majd a kötést és írt fel valami kenőcsöt, meg antibiotikumot, amit amúgy is kellene szednem a szívprobléma miatt. Azt mondta ne terheljem, polcoljam fel és jegeljem, ameddig a Raynaud engedi. Kérdeztem mennyi ideig tart a javulás, azt mondta minimum egy hét, mire jobb lesz, de mivel a keringésem rossz, pláne a lábfejemben, ezért nálam el fog húzódni a gyógyulás. Remek. Mindegy, gyógyuljon, csak ez számít. A 'nyaralásból' nem tudom lesz-e valami, de ha igen, addigra csak javul annyit, hogy ne kelljen kihagynom. Elmennék én így is, de annak semmi értelme, hogy végigfekszem felpolcolt patával. Nem mondom, hogy nem fáj mostanra, de egyelőre bírom. Van itthon fájdalomcsillapító, ha kellene.

Unatkoztam 😆

Ezt egyszer már kitöltöttem, de kíváncsi vagyok azóta mennyit változtam és jelenleg milyen képet adnak rólam vissza a válaszok.

Teljes név: Németh Arnold

Életkor: Nem t'om, valahol 12 és 80 között ugrálok. Amúgy mindjárt 30.

Egyes élethelyzetekben bizalmatlanságot tapasztalsz magadban?
Időnként

Aggódsz a sorsodat, jövődet, anyagi helyzetedet illetően?
Előferdül

Félsz a változástól, az újtól?
Nem félek, csak utálom a változásokat. Ha én hozom létre az oké, mert ott fel tudok rá készülni és azt is tudom előre, hogy mi és mekkora mértékben fog változni, valamint biztos, hogy az én 'szájízemnek' megfelelő lesz a végeredmény

Hiányzik belőled a megvalósításhoz szükséges erő?
Néha, de általában ha kipattan valami a fejemből és nincs valami akadálya, akkor egyből nekilátok a kivitelezésnek

Gyakran kicsúszik talpad alól a talaj?
Ilyet kérdezni egy lábizzadós embertől... 😉 Amúgy ja, de mindig igyekszem mihamarabb stabilizálni a dolgokat

Olyan érzésed van néha, mintha egy másik bolygóról jöttél volna?
Nem csak néha, hanem mióta az eszemet tudom

Életed egyes területein áldozatnak érzed magad?
Nem

A lelkesedés hiánya, esetleg állandó fáradtság érzet jellemez?
A lelkesedéssel csak néha van gond és fáradt sem állandóan vagyok, de azért gyakran

Félsz megnyílni a világ felé?
Nem félek, inkább csak nem szeretek. Csak itt tudok, írásban, de természetesen még ide sem írok le mindent

Nem tudod élvezni az életet?
Van, amikor elegem van belőle, de igyekszem élvezni a jó dolgokat, mert bizony vannak, legyen az akár egy jó étel, vagy bármi, ami elégedettséggel tölt el

Nem mered érzéseidet természetesen megélni, kimutatni?
A bánatot elrejtem, a többit nem restellem megmutatni. Ha néha félek, azt is beismerem, persze már csak utólag, mert az azt kiváltó helyzetben nyilván nem arra koncentrálok, hanem arra, hogy kijussak belőle

Hiányzik életedből a kreativitás, a teremtő erő?
Attól függ, hogy milyen területen van rá szükség. Van, amikor előjön belőlem, míg máskor nem

Gyakran érzel féltékenységet?
Sosem éreztem még, mert nem adtak rá okot. Ha nem kizárólag párkapcsolatra értendő, akkor is csak az rémlik, amikor a húgom megszületett és féltékeny voltam. 😆

Szüleiddel harmonikus a kapcsolatod?
Hogyne 😆

Hajlamos vagy medence tájéki megbetegedésekre?
Nem szoktam beteg lenni a medencék közelében.
Amúgy nem vagyok.

Sajnálod magad valamiért, esetleg gyakran panaszkodsz?
Nem sajnálom magam semmiért. Nem panaszkodom, legalábbis szándékosan tuti nem. Néha lehet, hogy abba csapok át, ezt nem tudom megítélni

Hogyan kezeled az agressziót?
Gyűlölöm, nagyon felcsesz. Ha az én oldalamról nézzük; nem szoktam az lenni, maximum indulatos

Félsz a magánytól?
Benne élek, nincs mitől félnem

Tudsz határozott igent vagy nemet mondani?
Igen (ez határozott volt 😆)

Kiállsz önmagadért?
Naná!

Milyen az önbecsülésed? Tiszteled magadat?
Kb. 1-2, egy 10-es skálán

Van megfelelő mértékű önbizalmad?
Nincs, de próbálom egy egészséges szintre feltornázni. Történt már haladás az ügyben

Mennyire vagy magabiztos?
A helyzettől függ, ezért nem tudok konkrét választ adni

Mennyire vagy önálló vagy önállótlan?
Ez is a helyzettől függ, de vannak területek, ahol segítségre van szükségem, ezé' vagyok gondnokság alatt

Mennyire akarsz megfelelni mások elvárásainak?
Csak amennyire feltétlenül szükséges egy adott helyzetben

Hogyan viszonyulsz árnyék oldaladhoz?
Azt gondolod már csak önmagam árnyéka vagyok? 😆 Amúgy mi a túró az az árnyék oldal?

Munkamániás vagy?
Nem mondanám, de ölbetett kézzel sem tudok ülni, mindig ügyködöm valamit

Fontos számodra a külvilágból kapott rendszeres pozitív visszajelzés?
Rendszeresen nem, de időnként mindenkinek van rá igénye, mivel ösztönzően hat

Jellemző rád az erőszakosság, a hatalmaskodás?
Nagyon utálom az ilyen viselkedést, szóval nem

Hogyan dolgozod fel a negatív kritikát?
Abban az esetben jól, hogyha jogos, vagy tudom, hogy az érdekemben mondják

Tudod ki vagy te?
Egy idióta 😆 Amúgy nem tudom

Elégedett vagy az életeddel?
Nem, de azért időnként van benne jó is és azokat értékelem

Képes vagy-e elérni a kitűzött célodat? Ha nem, akkor hol adod fel?
A céltól és a megvalósítás közben esetlegesen felmerülő akadályoktól függ, hogy el tudom-e érni. Ott adom csak fel, ahol biztosan látom már, hogy nem fogom tudni elérni

Kívülről várod a szeretetet, az elismerést?
Nem, mert elvárni nem lehet egyiket sem, mindkettőt ki kell érdemelni, szóval csak jólesik, ha kapom őket

Azt gondolod, ha valaki szeretni fog, akkor majd meggyógyulnak a sebeid és minden rendbe jön?
Nem ilyen egyszerű ez a dolog, az viszont tény, hogy ha szeretik az embert, könnyebb elviselni a szar dolgokat, nehéz időket

Jellemző rád, hogy érzelmileg bünteted a másikat?
Nem

Van benned birtoklási vágy?
Nincs

Félsz a visszautasítástól, a csalódástól, a megcsalástól?
Nem fenyeget ilyen veszély, mivel jól megvagyok egyedül. Amúgy ez benne van a pakliban, számolni kell a kikosarazással és csalódásra is van esély. A megcsalás gerinctelen dolog és ha megcsalna a barátnőm, nem keserűség lenne bennem, hanem düh, hogy nem mondta meg őszintén mi hiányzik, vagy mit csinálok rosszul, esetleg már nem szeret, inkább sunyi módon félrelépett. Aki vihető, azt vigyék csak

Van benned közöny, érdektelenség?
Amikor padlón vagyok, de még olyankor sem vetül rá mindenre és mindenkire, inkább csak erősen beszűkül az érdeklődési köröm

Képes vagy másokat feltétel nélkül elfogadni? És önmagadat?
Másokat könnyebben elfogadok, magamat sosem sikerült és nem is fog

Képes vagy a megbocsátásra akár önmagad, akár mások felé?
Igen, asszem'

Mennyire vagy nyitott és melegszívű?
Nem tudom

Tapasztalod az isteni szeretetet?
Igen! (Isten amúgy nagy I-vel írandó...)

Élvezed az életet?
Egy-két órán át tart max. 😆 Akkor, ha valami jó történik, vagy amikor kattan egyet az agyam és pörgök

Gondolataid, szavaid, cselekedeteid összhangban vannak-e érzéseiddel?
Nem mindig

Okoz-e nehézséget mások előtt szerepelni?
Mindig is gondot okozott

Könnyen kifejezed magad?
Nem mindig

Akkor mondasz nemet, amikor szívedből nemet akarsz mondani? Amikor igent szeretnél mondani, valóban igent mondasz?
Mikor nemet akarok mondani, akkor azt mondom. Mikor igent, akkor pedig azt

Milyen gyakran érint a megfázás, torokfájás, fül problémák?
Nem mondhatom gyakorinak

Érdeklődéssel meghallgatod a másikat? Vagy alig várod, hogy végre szóhoz juss?
Meghallgatom. Akiktől alig lehet szóhoz jutni, esetükben fut csak át az agyamon, hogy hagyhatna mostmár engem is érvényesülni

Manipulálsz-e másokat?
Nem

Meghallod a belső hangodat?
Igen és mindig azt mondja, hogy nem vagyok skizofrén.
Amúgy igen, de ez nem mindig jó

Mennyire vagy befolyásolható?
Van, amikor/amilyen helyzetben az vagyok, de ez ritka és kivételt képeznek az emberek; velük kapcsolatban sosem hagyom, hogy befolyásoljanak, csakis azalapján ítélek, amit magam tapasztalok, így nálam senkit nem lehet befeketíteni

Vállalod a felelősséget önmagadért, a tetteidért, az életedért?
Igen

Tudod-e, mi az életfeladatod? Van jövőképed?
Nem tudom és nincs jövőképem

Hogyan kezeled a stresszhelyzetet? Pánikolsz? Vagy nyugodt maradsz?
Nyugodt maradok. Ha pánikol az ember, nem tud kijönni a nehéz helyzetből. Csakis hideg fejjel sikerülhet.

Képes vagy elengedni eddigi megszokásaidat?
Nehezen, van amiket nem tudok

Általában hallgatsz a megérzéseidre, intuíciódra?
Igen

Képes vagy nevetni önmagadon?
Hajjaj, olyan jókat röhögök a saját hülyeségeimen

Tudsz, szoktál sírni?
Tudok, de mindig elfojtom - az más kérdés, hogy nyilván véges a kapacitás és ha színültig telik a szartartály, akkor egyszerre kiborul a tartalma.
Ahhoz nagy veszteség, vagy nagyon labilis lelkiállapot kell, hogy ne tudjam visszafogni.

Okoz-e nehézséget a koncentráció, a meditáció?
Igen. Meditálni nem tudok, sosem tudok annyira kikapcsolni

Képes vagy-e a belátásra?
Igen

Szokott-e fájni a fejed, vannak-e szemproblémáid?
Ühüm

Bízol a belső bölcsességedben?
Néha

Békében vagy önmagaddal és az élettel/életeddel?
Nem, egyikkel sem

Irányítani és ellenőrizni akarod a dolgokat?
Igen, sok esetben

Van kapcsolatod a mindenséggel, az univerzális energiával, a teremtővel?
Ha Istenre vonatkozik a kérdés, akkor igen a válaszom

Ítélkezel-e? Pl. ez jó, ez rossz
Szoktam

Előfordul, hogy zavart, döntésképtelen, esetleg depressziós vagy?
Igen


Elég gáz, ami a válaszaim alapján lejön. Azt hittem optimistább vagyok. Változni kell.

Félig tele

Igen, a tököm is, de most koncentráljunk arra a bizonyos pohárra. Tegnap úgy nyomattam szabadesést a fent és a lent között, akár egy gép - hogy stílszerű legyek, ha már ez a téma. A Dokim szokás szerint nagyon készséges és emberi volt, viszont nem engedte meg a mókát, legalábbis azokban a formákban, amilyenekre gyerekkorom óta vágyom. Egy kiskapu viszont maradt és mivel a fent említett pohár nálam (majdnem) mindig félig teli van, így arra koncentrálok és meg fogom ragadni a lehetőséget. Jó volna a szarvkormányt is. 😉 Egyből kizárta a repülést nemcsak kisrepülőn és helikopteren - amiket már korábban is ellenzett a rázkódás és hánykolódás miatt -, hanem mostmár a stabilabb utasszállítóra sem enged, mert romlott a helyzet és szerinte nem is a szívem és keringésem bekrepálásával volna a legnagyobb gond, hanem alapból is magas annak a kockázata, hogy a fejemben egyszer elpattan az egyik ér, mivel a búrámban is sok a gyenge, fejletlen, ráadásul azokat is buzerálja a szindróma és többezer méter magasságban szinte biztos bekövetkezne, hogy eldurran a nyomástól, akkor pedig game over. Mondta, hogy biztos nem akarom a pilótákat halálra rémíteni. 😆 Kontráztam, hogy hullajó útja lenne mindenkinek. Bírom, mert laza és veszi a lapot, meg ő is humorizál, bár már lassan 12 éve menti a bőrömet és ezért már a viszony is olyan. Nyilván nem tegeződünk azért, de a poénok mennek, meg érzem, hogy kölcsönös a szimpátia. Megbízom a véleményében, mert eddig is életben tartott és ezt közöltem is vele, mire azt mondta, hogy igazság szerint egy ideje nem ő teszi, hanem én magam azzal, hogy nincs betegségtudatom és ennek nagyon örül, mert véleménye szerint kb. már csak ez tart életben az akaratom mellett és ezt azért hajmeresztő volt hallani még akkor is, ha sokszor a depresszió miatt (amihez az állapotomnak semmi köze) én magam akarok kiszállni. Nem mindegy, hogy az ember kezében van-e az irányítás; megszabhatja-e a mikort és a hogyant, vagy sem. Előbbinél igen, ezért nem annyira ijesztő, mint abban az esetben, amikor tudja, hogy ketyeg benne pár bomba és nem tudja mikor, melyik robban fel. Ilyesmi lehet az orosz rulett. Ezek kemény igazságok, amiket nem is tudom helyes-e kimondanom legalább írásban, mert másoknak is teher, de talán igen, mert ez is az élet része és nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Minél inkább tabuként van valami kezelve, annál inkább ellehetetlenül az elfogadása. Ennek is van ám jó oldala amúgy; a jónak mindig kontrasztot ad a rossz, szóval talán kellenek az embernek keményebb dolgok, hogy (jobban) meglássa és értékelje a jót. Egyébként amíg én nem fogom fel tragikusan a dolgokat, addig másnak sem kell! 😉✌ Oké, azért párszor elzárta egy szikla a torkomat (amit persze letuszkoltam) a Doki mondandója hallatán is, meg hogy örökre lemondhatok a kis- és nagygépes repülésről is, holott egész életemben erre vártam, szóval - hogy megint stílszerű legyek - ideje leszállni a földre és ugyan igyekeztem palástolni a vívódásomat, valamit kihallhatott a hangomból, mert azt mondta, hogy esetleg egy kétfedelű géppel felenged, mert az nem megy nagy magasságba, meg az tapasztalata szerint nem ráz annyira, de az sem lesz kockázatmentes. Ennyi nekem elég is volt, hogy a vigyor körbeszaladjon a fejemen és ne foglalkozzak azzal, amit előtte mondott arról a hajszálról. Foglalkoztat persze, mert kit ne zavarna, de igyekszem elrakni oda, ahová való, a tudatom nem használt szegletébe és annyiban máris én győztem, hogy volt erőm legyűrni magamba a pillanatnyi keserűséget és hogy az első néma sokk után percek múlva már szokott módon optimista voltam, a dacom megint felülkerekedett. Szerencsémre úgy vagyok bekötve, hogy ilyenkor automatikusan a "csakazértis' kitartok" kapcsol be, meg a humorom, amivel gondolom kompenzál a pszichém, de ez mindenkinek csak jó, mert oldja a feszkót. A háttérben munkálkodó gondolatokon meg dolgozom, hogy mielőbb a helyükre kerüljenek. Az sokat segít, hogy nem teljesen halott ügy a repülés, csak találnom kell olyan lehetőséget, ahol kétfedelű géppel lehet repülni. Ez az esély az, ami kerozinként hajt tovább és ami miatt csak félig csüggedtem el azt illetően, hogy más gépeket esélyem sincs kipróbálni. Nem vagyok telhetetlen, ez az esély is nagy ajándék és igyekeznem kell élni vele, mielőtt ez is tiltott lesz. Oldtimer repcsi, nem is rossz kilátás. ✈👌😎 Lehet, hogy nem lesz sportkocsis nekifutás, mint egy nagygép esetében, de azért jó lesz. Mondta a Doki, hogy nagyon örül, hogy a jelenlegi állapotban vagyok, mert tapasztalatai szerint már nem kellene itt lennem és hiszi, hogy tényleg az tart életben, hogy nincs betegségtudatom, vagy ha épp' van is, akkor is tankként megyek előre, meg a humorom megmaradt. Ez nagy löketet adott, mert ugyan eddig is hittem, hogy a gondolatok kihatnak a fizikumra, de ezek után megerősödött bennem, hogy valóban így van. Kérdeztem, hogy ha ennyire a gondolkodásmódom és a hozzáállásom diktál, akkor szerinte van-e esély gyógyulásra, vagy legalább állapotjavulásra? Azt mondta, hogy mivel nem kizárólag én irányítok, hanem adottak bizonyos fizikai határok (nevezetesen a fejletlen érhálózat - amit a szindróma is megfejel -, meg visszafordíthatatlan szervi károk), ezért ezekre képtelenség szugerálással hatni, nem fognak megjavulni, viszont annyit azért tehetek, amennyit eddig: fejben döntök és ha ott továbbra is jól vagyok, a szervezetem továbbra is küzdeni fog, hogy a lehető legjobb szinten maradjon. Azt mondta javulást nem ígérhet, mert ne feledjem, hogy ez egy progresszív kórság (asszem' Bekre Pál lesz az új nevem 😉), de stagnálást elérhetek és ez a megállapodott szint akár 1-2 évig is tarthat, mivel eddig is lassabb romlást figyelt meg, mint az eddigi ilyen betegein. Helyes, legalább más beteg reményt kap, ha esetleg megemlíti neki az esetemet, úgyhogy már nem is csak magamért küzdök. Mindezeket hallva nincs okom panaszra, mondjuk ha lenne sem panaszkodnék. Mondta, hogy a pillanatnyi megrendülésem is azt bizonyítja, hogy tényleg nem betegként élek, mert aki betegségtudattal él, az számított volna arra, amiket mondott. Valahol én is tudok mindent, csak mindaz el van rakva oda, ahová való, mivel nem tudok és akarok azonosulni vele (ezért is 'felejtem' el, a napi emlékeztetők dacára is), nem azoknak a gondolatoknak és szemléletnek van itt az ideje. A jelennek, az optimizmusnak, kisebb céloknak, magának az életnek, de legfőképp' az akaratnak, mert anélkül egyik sincs és ez ösztönösen jön, nekem legfeljebb annyi a dolgom, hogy néha (mint tegnap), amikor valami előhívja az ellenséget, azonnal toloncoljam vissza a helyére. Félig már ott van, haladok. 👍 Bepróbálkozott a fos, hogy ellepjen, de fogtam egy szörfdeszkát és felkerültem a tetejére, mert ezt csak így lehet. Nagyon hiányzik a Tesóm, ő ilyenkor is mindig erősítette bennem a reményt, a hitet és mindig mondta, hogy hisz bennem, persze nem csak a megerősítése hiányzik, hanem Ő maga. Ez a másik, ami hajt; mindig itt lesz bennem az a remény, hogy egy nap mégis jelentkezik és itt kell lennem, hogy megtaláljon. Mindent összevetve tehát cumi van, de lehetne sokkal rosszabb is és lehet, hogy kaptam egy-két maflást, de egyből jött a simogatás is, én pedig nyilván arra fogok fókuszálni, ami előre visz, nem visszafelé húz. A Tesóm miatt is (ha nem jelentkezik soha többé, akkor is, mert ezt előre nem tudhatom és így az esély mindig 50% arra, hogy mégis és amíg valamire nem 0 az esély, addig mindig megéri hinni benne), meg amiatt is, mert nem azért jutottam el idáig, hogy beleszarjak a saját munkámba, illetve az Orvosoméba! Ez egy egyirányú út, ami csak előre visz. Andris barátom korábban felajánlotta a segítségét, mert van pilóta barátja és mondta, hogy ha gondolom megdumál vele egy repülést kisgépen. Mondom még szép, hogy gondolom, de előtte meg kell kérdeznem a Dokimat. Akkor volt az, hogy nem engedett kisgéppel, szóval annyiban maradt a dolog, de most pofátlan módon (amúgy nem, mert azt mondta szóljak, ha egyszer mégis mehetek) megkérdezem az Andrist, hogy repül-e kétfedelűvel a barátja, mert ha igen és még mindig áll az ajánlat, akkor élnék vele. Ha bármilyen okból nem jön össze, akkor még mindig elkezdhetek máshol nézelődni, de ha lehet, előbb ismerős terepen próbálok szerencsét. Tegnap hívott minket az Öcsém és tényleg úgy reagált a nyaralásra invitálásra, ahogy sejtettem, azonnal rávágta, hogy naná. Jót röhögtem, mert szóbakerült a repülés, meg Vele is közöltem a fentieket (dióhéjban), mármint hogy nem érdekel semmi, megyek tovább, erre elkezdi "Arni, te egy kib@$zott gép vagy!" Jól jött ki, persze kontráztam is egyből, hogy akkor már egy 225-ös Antonov! 😃 Ez is egy kis örömforrás, hogy jön az Öcsém. Megint felröppent (má' megin' az a repülés 😃) az a hír is, hogy a kamionozás is össze fog jönni, bár az még távoli, de húzóerőnek jó, mivel fától-fáig futok. Na, a kamionozásnak tuti nincs orvosi ellenjavallata. 😎 Úgy tűnhet, hogy milyen fasza kedvem van, pedig csak a pszichém kapcsolta be a szokásos szarhelyzet kezelő üzemmódját. Nem baj, ez legalább mindenkinek jó.