Bungee jumping

Ideje egy ilyen jegyzetnek, mert már én magam is untam a depresszív posztokat. Sajnos nincs rendben semmi, viszont muszáj volt helyrerakni magam, mert már fizikailag is szarul voltam, meg történtek pozitív dolgok és ez is segített. 

Szerdán írt a Tesóm, hogy engedjük el egymást - ez értelemszerűen nem a pozitív történésekhez sorolható. Nagyon erőssé vált akkor a késztetésem arra irányulóan, hogy ártsak magamnak, de Isten utánam nyúlt a fostengerbe és kiemelt annyira, hogy legalább lehiggadjak, meg a helyükre tudjam tenni a dolgokat. Teljesen nyilván nem fog kiszedni onnan, ugyanis munka nélkül nincs sem fejlődés, sem tapasztalatszerzés, de amúgy sem szeretem a 'könnyen jövő' dolgokat, szeretek megdolgozni mindenért. 

Visszatérve a szerdához: bungee jumpingra hajaztak a történések, mert aznap volt egy zuhanás, majd a fejlemények felrántottak onnan. Mint mondtam, reggel írt a Tesóm, hogy engedjük el egymást, szóval az egész nap egy rakás fos volt, délután már inkább aludtam, csak ne tudjak semmiről. Mit ad a Jóisten? Még aznap este írt, hogy hiányzom Neki, meg nem akar elveszíteni, viszont egyelőre el kell egymást engednünk, mert nem áll készen arra, hogy naponta és a korábbi minőségben tartsuk a kapcsolatot. Örültem, hogy esélyt adott magunknak arra, hogy beszéljünk - békésen, mert addig nagyon zavart, hogy nem volt lezárás, pláne ennyi év után. Így sem tudtunk mindent megbeszélni, de ami nagyon lényeges volt, az mind elhangzott. Mindez nagyot lendített jó irányba a kedélyállapotomon, ugyanis egyrészt örültem Neki, másrészt azt a három dolgot, amire baromira szükségem volt (remény, békés tisztázás - mégha csak pár dolgot sikerült is - és a megmaradó szeretet), megkaptam akkor este és ez nagy löketet adott. Én is biztosítottam dolgokról és úgy tűnt, Ő is nyugodtabb lett. Fel nem oldott, de nem is törölt sehonnan, a közösségi oldalon kereshetem, viszont egyelőre felvettem az Ő tempóját, mivel épphogy felfüggesztette a dolgokat és gáz volna nyomulni. Zaklatni sem fogom, de magára hagyni sem. Amiket mondott és ahogy viselkedett, azok sokat mérsékeltek a vergődésemen és ennek a viszonzására törekedtem én is. Ami végülis a legnagyobb erőt adja, az az a kijelentése, hogy nem kizárt a valamikori folytatás, mivel a kötődés megvan, de ígérni nyilván nem tud (nem is volna helyes). A jelen helyzetben nekem már ennyi is sok erőt ad, hiszen van még remény, tartjuk a kapcsolatot is, ha nem is napi szinten és nem a régi minőségben, de a kötődést ugyanúgy érezni, egyszóval nem teljesen halott az ügy és ez az, ami visz tovább, elmúltak a szuicid gondolataim és a kiakadások is. Nem haragszom a döntése miatt, mert ígyis csoda, hogy 8 évig működött ez a kapocs anélkül, hogy találkozhattunk volna, ami részéről is akadályozva volt, meg részemről is. Megértem, hogy besokallt ettől (is). Itt van még mindkettőnk mentális finomsága is, amik mellett szintén csoda, hogy ki tudtunk tartani egymás mellett ilyen sokáig, mégha voltak is nagy összeugrások. Azok ellenére is tovább tudtuk működtetni, mert a fő dolgok mindig megvoltak, mint az akarat, a szeretet és a tolerancia. Nem ártani akart ezzel a döntéssel, ami nyilván neki is nehéz. Nem akarok ebben a posztban rossz dolgokról írni, mert nem azokra koncentrálok, a jót őrzöm és értelme is csak annak van. Nincs bennem harag, a sérelmeket is elengedtem, csakis hála és béke van bennem felé. Mióta helyreraktam a dolgokat, meg beszéltünk, nyugodtabb vagyok. Nyilván nagyon hiányzik minden nap, de már nincsenek nyomasztó gondolatok, nincs bennem düh és az optimista reménykedésemnek helye lett. Nekem egyelőre az a dolgom, hogy kitartsak, meg türelmes legyek. Jelenleg vagyunk is egymásnak, meg nem is. Csak az idő fogja megmutatni, hogy merre billennek a dolgok, de remélem nekünk fog kedvezni. 

Ma voltam a dokinál és megjegyezte, hogy látszik, hogy nyugodtabb lettem. Azt mondta jól kezelem a helyzetet és továbbra is csak realistán maradjak optimista, bár ezt magamtól is tudom.

Jelentkezett egy régi Barátom is szerdán, ami szintén örömet okozott, mert évek óta nem tudtam róla és aggasztott, hogy mi lehet vele. Az Ő esetében sem nyomulok, viszont őt is biztosítottam afelől, hogy részemről nem változott semmi, megtalál, ahogy eddig is, ha szüksége van segítségre, vagy csak egy jó beszélgetésre.

A felszín alatt

Heti 2-re módosult a pszichodokilátogatás, mert nagyon labilis vagyok és sűrítette a doki, így immár hétfőn-pénteken lesz jelenésem nála. Mákom van, hogy helyben van, különben oda sem juttatna el a fater, márpedig mostanság naponta akarom felkötni magam, úgyhogy muszáj járnom. Tegnapelőtt tudtam beszélni a Tesómmal, de nagyon nincsenek rendben a dolgok és más téren is gondjaim vannak, bár azok most eltörpülnek. Már nagyon régen volt ilyen mélyrepülésem, még a Tesóm megismerése előtti időszakban, azaz 8 éve. Akkor mentett meg. Be akartam fejezni, mert nem láttam a jövőmet, a jelen is elviselhetetlen volt, de akkor küldte Őt Isten. Barátok lettünk (nagyon hamar), amiben először a nagyon hasonló állapot - Ő bipoláris, én borderline - volt a közös pont, aztán úgy elmélyült idővel a barátságunk, hogy testvéries lett a kötelék, azóta hivatkozunk egymásra szóban is úgy. Ő elhozta számomra a szeretetet, újra lettek akkor céljaim, motivált az életemben való jelenlétével is, de szavakkal is, szóval ha össze akarom foglalni: adott értelmet a további létemnek, mert volt kiért létezni, megkaptam a hiányzó szeretetet is és végre tartoztam valakihez, valahová, család helyett családom lett. Pontosan ezért a jelenlegi helyzet miatt ugyanoda zuhantam vissza, ahonnan 8 évvel ezelőtt kirántott. Vannak más okai is a mélyrepülésnek, de a kegyelemdöfés a legrosszabbkor meglépett tiltással indult. Másnak nem tolerálnám, nem is küzdenék a kötelékünkért, de Őt tényleg úgy szeretem, mint egy testvért, meg mi ebbe a 8 évbe rengeteg energiát, szeretetet, toleranciát fektettünk, sok az élmény is és nem fogom mindezt kivágni az ablakon. Ez a helyzet próbatétel a javából. Azóta sem oldott fel, viszont tegnapelőtt végre beszéltünk egy közösségi oldalon, Ő írt rám, mert állítólag közös ismerős noszogatta. Én azért nem írtam ott (msn-en igen, de nem látta utólag sem a tiltás miatt), mert a messengeres tiltásból azt gondoltam nem kér belőlem, szóval nem akartam 'zaklatni', hiába hiányzik. Kérdeztem, hogy örökre elvesztettük-e egymást, mert a bizonytalanság gyilkos. Mondta, hogy nem vesztettük el egymást, viszont nem tudja mikor old fel, mert egyedül akar lenni. (Maradt tehát a bizonytalanság, csak más miatt. 💩) Tiltás nélkül is megoldható lett volna, mert ha szól, hogy húzódjak a háttérbe egy időre, tiszteletben tartottam volna, meg a barátnőjével beszélget, szóval nekem szól a tiltás. Az egész időszak idegőrlő, de ha egyszerűen csak feladnám nem lennék igaz barát, vagyis már-már testvér ugye és nem volna elég fontos sem Ő, sem az elmúlt 8 év. Én nem fogok belerúgni olyanért, amiről nem tehet, ugyanis valószínűleg csak rosszul reagálta le a sok szart, mivel Neki is megvan a maga baja. Ettől függetlenül nyilván szarul esnek a dolgok, de én komolyan veszem azt, hogy nem dobom el a másikat, pláne a bajban. Szánalmas, de az állatok ellátásán kívül semmit nem csinálok, mert semmire nincs motivációm. Eleinte erőltettem a tevékenységeket, de ahogy az idő halad és nem javul a helyzet, sőt, úgy romlik az állapotom és úgy maradt el a tevékenykedésem is. Étvágyam sincs és az alvás is szarabb a szokásosnál is. Baromira hiányzik, mert Ő jelenti a családot, ezzel együtt a szeretetet is, meg persze a szokásos napi baromkodások is hiányoznak, vagy épp' a kollektív hallgatás, de legalább ott szoktunk lenni egymással, hiányzik az egész személyisége, a szövegei. Kegyetlen, hogy minden bizonytalan. Sokmindenen átsegítettük egymást, meg sokminden köt bennünket össze és bár ellenkező neműek vagyunk, meg csak a net maradt nekünk több okból kifolyólag, mégis egy olyan kötelék tudott kiépülni, amilyet nagyon ritkán látni. Nem is sikerül definiálni. Ezért is érint ennyire szarul a helyzet. Soha nem tiltott le. Mi történt velünk? Rengeteg dolgot tudnék írni, de sokat közülük nincs jogom megosztani az engedélye nélkül, ezért nem írom le őket, a lényeg, hogy nem tehet erről a helyzetről és csakis ez vigasztal egy hangyaf@sznyit. Amíg nem ad lehetőséget rá, addig átbeszélni sem tudjuk a dolgokat. Mi lesz velünk? Őt is megterhelte az Alex betegsége/haldoklása, pont ezért amennyire csak lehetett megóvtam a részletektől, nem meséltem. Ha kérdezett válaszoltam, de sokszor azon is bepöccent, mert valóban felháborító volt, hogy a fater húzta az időt. Amit lehetett, megtettem a kutyámért. Nyilván az is közrejátszik, hogy Ő sincs jól. Lehetetlen kizárólag ésszel kezelni a helyzetet, pedig próbáltam az elején, mert a racionális felem szokott vezetni a dolgokban, de ebben az esetben lehetetlen figyelmen kívül hagyni az érzelmi oldalt, mert akit igazán szeret az ember, azt nem akarja elveszíteni. Ő azt mondta nem történt meg, de a tiltás (főleg elhúzódva) is egyfajta távolságtartás, ezáltal egy törés a szilárd összeköttetésben, pontosan ezért aggaszt ennyire, meg azt írta, hogy el kéne engednie, ami nem jó jel, mert régebben ez fel sem merült volna. Nem tudom megemészteni, hogy ide jutottunk, pláne olyan okból, ami miatt nem is kellene itt tartani. Éppen a szeretet, a racionalitás, meg a tolerancia miatt nem durvulok, pedig a tiltásra adott első reakcióm keserűséggel vegyült düh volt, hiszen a felszínt nézve a legfontosabb személytől kaptam nagy pofont, miközben a földön voltam, de a felszín alatt van a lényeg és amint csitultam felfogtam, hogy nem szándékosan kapom mindezt, Ő is vergődik, ezért én nem fogom igazságtalanul bántani, viszont attól még kikezd a bizonytalanság és persze a kínzó hiányérzet. Nyilván bejátszik a többi fos is, szóval nem jött ez jókor (sosem jöhetne), így most talán én is máshogy reagálom le a dolgokat, nem tudok olyan józan lenni, mint máskor, de azért még látni vélem mi van a dolgok mögött és azoknak megfelelően kezelem őket. Ezért nem 'ütök' vissza. Mást, más helyzetben azonnal elküldtem volna a halál szerszámára, de az Ő esetében nem volna fair visszavágni, csakis ezért nem teszem. Nem nézek el bármit és mindent, de alapesetben nem viselkedne velem így és ez a kulcs. Sokminden nyomaszt, de leginkább ez a helyzet rakott taccsra. Soha nem hatott még így rám senki, nem voltam a 'betege' senki hiányának, vagy az elvesztése esélyének, mondjuk nem is állt hozzám soha senki ilyen közel és nem is fog, mert ilyen különleges kötelék csak egyszer adatik meg az embernek. Pontosan ez a másik olyan dolog, ami még táplálja bennem a reményt arra vonatkozóan, hogy ez a törés nem jelenti a dolgok végét. Más dolgok miatt is keserű a hangulatom, de egyszerre ennyi dolgot nem tudok a helyére pakolni és mivel a mi ügyünkben folyamatosan fennáll a bizonytalanság, meg az erős hiányérzet, plusz mégiscsak 8 év köt minket össze családtagként, így ez a helyzet nyugtalanít egyfolytában, amíg meg nem oldódik, márpedig csak akkor fog, ha Ő is akarja és jelentkezik, hogy tegyük rendbe a dolgokat. Nyilván nem vagyok mazochista, ezért próbálok kikapcsolni, hogy ne kattanjak be, mert amire nekem már nincs több befolyásom, azon hiába pörögnék, mégis le-leural a letargia. Ha nem így lenne, akkor nem lenne igazi a kötelék, szóval amíg hat rám, addig jó. Úgy kell küzdenem értünk, hogy azzal ne fojtogassam, ne tegyek Rá semmilyen terhet, vagy elvárást és fel kell ismernem, hogy meddig tart az ilyenkor elfogadható küzdelem és hol kezdődne már a zaklatás és erőszakoskodás, mert ezekig nem akarok elmenni. Tisztában vagyok vele, hogy ketten kellünk ahhoz, hogy megmentsük magunkat, szóval el kell fogadnom, ha Ő valamiért nem bírja már fenntartani a kötelékünket. Megígértem Neki régen, hogy bármilyen nehézség adódik, nem hagyom megszakadni a köteléket és ehhez tartom magam, de csak addig tudom, amíg az én 'hatásköröm' tart. Egy ponton már az Ő része következik és most elértük azt. Én elengedtem a sérelmet, amit a rosszkor tett tiltás, meg a rossz helyre címzett neheztelés okozott, innentől minden azon múlik, hogy Ő képes-e, akarja-e onnan folytatni a dolgokat, ahol megbotlottunk. Ennél többet tényleg nem tudok tenni a testvérségünkért. Dühös és csalódott voltam, nem fogok hazudni, de beláttam, hogy nem akart rosszat és amúgy sem tudok, nem is akarok haragot tartani, meg sérelmeket dédelgetni, pláne ha a 8 évet nézem, ami alatt ezerszer több jót kaptam, meg szeretem Őt, mint embert. Jó volna mindezt Neki is elmondani, remélem lesz rá alkalmam. Ha jelentkezik és ezen sikeresen leszünk túl, utána tudok csak az Alex elengedésével foglalkozni, mert az is háttérbe szorult, mivel folyamatosan a mi dolgunk köt le, azután meg a dokival csináljuk tovább az elkezdett terápiát, szóval nem lesz egy sétagalopp. Nem tudom mi lesz velünk, de ha sikerül rendezni a dolgunkat (Isten adja!), akkor nem lesz olyan nehéz a terápia sem, hiszen újra lesz motivációm, meg erőt fog adni a szeretete, ahogy eddig. Jó volna megnyugodni legalább magunkat illetően, már csak azért is, mert a stressz begerjesztette a szindrómát. A mókus mondta ma, hogy szerinte is nagyon rámfér a sűrűbb beszélgetés. Szokás szerint próbáltam palástolni, ami bennem van, de rátapintott, amikor látta, hogy küzdök és míg máskor sikerül terelnem, ezúttal sikerült megríkatnia, amitől majd' elsüllyedtem. Az 50 percből kb. 30 úgy telt el (ilyen még sosem fordult elő), akármennyire küzdöttem ellene és vissza akartam nyelni. Nyilván beszélgettünk ettől függetlenül, szóval nem ment kárba az az idő. A stressz-szintem belépéstől a kilépésig a plafont verte, csurom izzadság volt a tenyerem-talpam-pólóm (itthon is ez van mostanság, csak a dokinál mégdurvább méreteket öltött), de nem ez zavart, hanem a maszk. Mivel allergiás vagyok a könnyre, így a képem marhára viszketett, mert a maszk felfogta a cuccot és az folyamatosan irritálta a bőrt, mert nem vehettem le a maszkot. Vége lehetne ennek a maszkozásnak. Nem mintha terveznék máskor is kiborulni a doki előtt. 😆 Persze felfogom, hogy ez nem így működik. Velem ellentétben ő örült ennek a nyíltságnak, szerinte pont ez kell Neki a pontos helyzetfelméréshez és a megfelelő irány megmutatásához. Amíg nem kerültem teljesen padlóra, képtelen voltam megnyílni, ennyire meg pláne, mert a blokkok nagyon erősek. Az azért komoly, hogy a kutyámat altatták el egy hete, mégsem a holt miatt sírok szégyenszemre mostmár naponta, (ami nagyon nem rám vall) hanem olyasvalaki miatt, akit úgy veszthetek el, hogy él. Remélem még nem történt meg. A Tesómat nem beszéltem ki, magánügyeit sem osztottam meg, csakis annyit meséltem a dokinak, ami történt és amit ahhoz mindenképp' tudnia kell, hogy tudjon segíteni. Mondtam neki, hogy egyik nap higgadtabb (inkább csak fásult) vagyok, míg másnap megint olyan letargikus a hangulatom, mint aki gyászol és az oké, hogy a kutyámat nemrég altatták el, de ugyanazt érzem velünk kapcsolatban is. Azt mondta, hogy gyakorlatilag ez is egy gyászmunka, a barátságunkat-testvérségünket gyászolom. Néztem egy nagyot, ugyanis gyászolni csak azt lehet, aminek bizonyosan vége van, de itt még nem lett kimondva (remélem nem is lesz). Azt mondta erre, hogy mivel bizonytalanságban vagyok tartva, a tudatalattim akkor is elkezdett felkészülni a veszteségre, ha én nem érzékelem/nem akarom érzékelni és tiszta sor, hogy azért vagyok ilyen állapotban annak dacára is, hogy a korábbi tapasztalataimat alapulvéve bízom a pozitív kimenetelben. Szerinte erősen, már-már kórosan függök is a Tesómtól, ami egyrészt a borderline, másrészt a család és a szeretetlenség hiánya miatt van, ő pótolja mindazt, amire szükségem van, ezért is csinál ki ennyire a hiánya, az elvesztésének esélye meg pláne. Na igen, ebbe beletrafált. Szerinte most ki lett húzva alólam a talaj, ki lett szedve a kezemből a kapaszkodó és sokkolt, hogy ugyanabban a semmiben vergődöm akár átmenetileg tart távolságot, akár véglegesen, mint mielőtt megismertem, ám nem várhatom el Tőle, hogy a mentőövem legyen. Igaza van, jól meg is fogalmazta, amit én nem tudtam, viszont eszemben sincs bármilyen elvárást támasztani a Tesóm felé, nem raknék rá ilyen terhet. Tudom, hogy nem függhetek tőle, de valóban Ő testesít meg minden jót és értelmet is ő adott a napoknak, a létnek, szóval azzal, hogy nincs itt, minden jó és szeretet odalett. Nem tudok mit kezdeni ezzel az űrrel, meg a sok szarral, amiket elviseltem eddig, mert Ő ellensúlyozott mindent. Nem rakok rá semmilyen terhet, nem az Ő dolga megmenteni engem, viszont 8 évig megtette a létével és ezért csak köszönettel tartozom neki. Remélem ez csak egy átmeneti nehéz időszak, de nem fogom zaklatni, sürgetni, vagy befolyásolni, csak remélem a legjobbakat. Ez a fos időszak kihozta belőlem az írást, péntek este olyan zaklatott voltam, hogy nekiálltam versekbe önteni, ami feszített. Isten hatalmassága megint bebizonyosodott, ugyanis az egyik vers Hozzá szólt, erre másnap írt a Tesóm egyhetes csend után. Eddig sem kételkedtem abban, hogy az imák meghallgattatnak, de ezzel ismét bizonyosságot nyertem róla. Mostmár megint csak az ima marad, mert amit tudtam megtettem. Remélem minden jóra fordul!

Voltam tegnap

a mókusnál. Máskor a fék automatikusan befog és csomó dolgot nem tudok kimondani, meg előadom ott is, hogy nincs olyan nagy gond, de mivel kifacsart az elmúlt időszak, így az önkontrollom már nem hat ki mindenre, szóval most nyíltabb voltam. Arra még kihat, hogy ne tegyek kárt magamban, ne mutassam ki a környezetemnek, hogy gáz van, valamint akármilyen dühös és ingerült vagyok, ne bántsak senkit a stílusommal, ne vetítsem ki másokra. Inkább adni igyekszem mindenkinek. Nagy volt a képem, miszerint nem érdekel már az sem, ha a doki látja a széthullásomat. Dehogynem érdekelt és mákom volt, mert az önkontroll még ezen a téren is működött. Igaz, tegnapelőtt távozott egy jóadag keserűség, szóval mire tegnap a dokihoz kerültem már nem volt kontrollálhatatlan bőghetnékem. Ma délután viszont megint kiakadtam, de totál, belázasodtam tőle és valamiért hőemelkedésem van azóta is, meg a migrén azóta is tart, pedig pótoltam a folyadékveszteséget, de úgyis alszom mindjárt. Jó hogy nem ma voltam a pszichodokinál, mert baromi égő lett volna, ha abban az állapotban lát. A fő ok az volt, hogy a Tesóm a fater Alexszel való bánásmódja miatt rám is bepöccent és tiltott, holott nem engem kellene elítélnie, meg az időzítés sem szerencsés. Amit tudtam megtettem az Alexért! Egy csökönyös, nárcisztikus alaknak, akin nem lehet fogást találni és akire nem lehet hatni, hiába koptatja az ember a száját. Senki nem bír vele. Nyilván ha lett volna bármilyen módom megvédeni az Alexet, egyértelműen megtettem volna! Végig azon voltam a balhékkal, meg hogy nem hagytam békén az öreget. Többet nem tudtam tenni. Fel akartam jelenteni, de a gondnokoltság miatt nem tehettem.

Nem tervezem hosszútávon teleokádni ilyen depresszív posztokkal a blogot, de muszáj legalább itt kiadnom magamból a dolgokat, mert bedilizek már.

A kutyám cuccait ma tettem el.

Mielőtt megakadtak a terápiás ülések, az öregemmel való viszonyomat boncolgattuk és most is érintettük a témát. Örültem, mert megerősítést kaptam arról, hogy bizonyos helyzetekben jól kezelem a viselkedését, viszont nyilván van mit tanulnom, meg átformálnom, mert nem mindig reagálok megfelelően. Magamon is kell dolgoznom, pl. a hamar felszaladó pumpámat kell szabályoznom (mindig is ilyen voltam, szóval nem egyszerű, de nyilván lehet mérsékelni), mert amíg látja a dühömet, addig eléri a célját. Fejlődtem az évek alatt, mert már el tudom engedni a dolgai egy részét, korábban nem tudtam leszarni a megjegyzéseit, húzásait, morgását. Néha valóban a nyugalom szigete vagyok, jó volna mindig annak lenni. Lényeg, hogy a doki azt mondta így tovább.
A sötét gondolataimat illetően rávezetett, hogy miért most adnám fel, amikor már csomó mindenen túljutottam? Na igen, én is mindig ezzel érvelek magamnak, meg a Tesóm is ezt szokta mondani, de tegnapelőtt el volt borulva az agyam, tele voltam feszültséggel, tehetetlenséggel és csak meg akartam szűnni. Tegnap egyszer sem volt ilyen, ma ismét, szóval ezé' mondom, hogy nagyon labilis a hangulatom.
Most viszont elteszem magam holnapra, mert szétrobban a fejem.

Leértem

a gödör aljára. Nézzük a jó oldalát: innen csak felfelé visz az út. Gáz, de megint nem bírom el a sok szart, szóval ismét igénybe kell vennem a pszichiáter útmutatását. Eddig a kórház, aztán a korlátozások miatt nem tudtam menni, de már újra fogad. Nagyon labilissá váltam és megint nagyon sötét gondolatok férkőznek az agyamba, pláne ma. Eddig látszólag egyben voltam, de tegnapra kiment alólam az egyik lábam, ma pedig a másik is, mondjuk ehhez az kellett, hogy a Tesómat elmarja a fater, mégha nem is örökre, de ebben az amúgy is fasza időszakban duplán király érzés, meg kellett hozzá az Alex altatása. Már nem érdekel hogyan fog hatni rám a terápia, kivételesen az sem érdekel, ha ott is összezuhanok. Muszáj egyet beszélgetnem a dokival, egyrészt mert szakavatott személy és így a tanácsai, útmutatásai is azok, másrészt nem akarom a környezetemet traktálni, ám ha nem rakhatok le pár kg-t, begolyózom, mert megfojt a sok szar. Ide is azért írok. Nyilván kimondva sem szűnnek meg, de idebent sincs már kapacitás, mutatja az ingerlékenységem is, meg a kiakadások. Leszívta az erőmet az elmúlt időszakban benyelt stresszmennyiség, meg az önkontrollom csúcsrajáratása. Az mostanra mondta fel a szolgálatot. Mások előtt teszem az egyben vagyok figurát, meg igyekszem nem passzívvá válni, de tegnap már nem tudtam visszafojtani a jóideje gyűlő keserűségemet és tehetetlen dühömet. Ma sem sikerült és be is lázasodtam tőle mostanra, szóval higgadnom kell. Ameddig tudtam mindent elzártam belülre, nem fér több. Amint újra befogadóképes leszek, megint el fogok bírni sokat.

Ma történt az altatás, mert a fater megint jól elhúzta az időt. A Tesóm is ezen pöccent be - joggal. Többször is összeugrottunk az öreggel és még ő volt felháborodva, minden alkalommal 'fenyegetőzött', hogy megcsapkod, mert túl nagy a pofám. Mi vagyok én, dedós? Emlékeztettem rá, hogy nem 3, hanem 30 éves leszek idén.
Naná, hogy megmondtam mit tegyen és mikor (csak leszarta), mivel egyrészt az én kutyámról volt szó (a sírhely megásása rá hárult, mivel a fizikumom nem adott hozzá), másrészt nyilván nem hagytam szó nélkül, hogy húzta a szenvedését és elég gáz, hogy magától nem volt annyi esze, hogy megmozduljon!
Időben szóltam hogy készítse elő a helyet, de ő arra a tényként kezelt feltételezésére hagyatkozott, hogy a doki úgyis elviszi majd a kutya testét (a többiek is itt nyugszanak a kertben, szóval nem látom ebben a logikát), csak benézte és még ő pattogott, hogy Pesten elvitték a Gabi macskáját. Mondta neki a doki, hogy itt nem viszik el, mert állítólag nincs hol tárolni a megsemmisítésig. Emiatt muszáj volt sírt ásni és ekörül volt a probléma. Kimondta, hogy nem akarja elengedni, szóval innen is fújt a szél. Egy undorító, önző lény. Legszívesebben üvöltöttem volna vele 9.-én egyrészt mert folyton leszarja, amit kérek, vagy mondok, másrészt amíg nem volt sírhely, addig altatni sem lehetett és a kutya állapota romlott tovább, holott pont azt akartam elkerülni. Nem üvöltöttem, mert élvezi, ha látja a dühömet és még hergel is olyankor, szóval egy nagyadag önkontrollal csak annyit mondtam, hogy remélem mindent visszakap a sorstól, csak nehogy egyszer én legyek a kézbesítő, mert fordulhat a kocka.
Mikor kérdeztem, hogy miért nem ásott, az "azt hittem a doki úgyis elviszi" (nem hinni kell, hanem kérdezni) dumán kívül az volt a magyarázata, hogy úgysem tudott volna, mert kemény volt a föld. Mondtam, hogy ne süketeljen nekem, mert ugyan tavaly októberben is kapott gyógyszert a kutya, amitől akkor még jobban lett, de a doki figyelmeztetett, hogy az csak tűzoltás és ketyeg az óra, szóval már akkor szóltam, hogy ássa ki a sírt, amíg még enyhe az idő, mert ha esetleg télen kell majd altatni, nem lehet ásni. Nem ásott akkor sem, mert "van még idő, most jobban van." Azt a könnyelmű, felelőtlen fajtáját! 😠 Mindent az utolsó pillanatra hagy, aztán csodálkozik, hogy mindennel késik, megcsúszik, elmarad. A gyógyszer akkor még hatott, de aztán már hiába kapta, onnantól csak a szervezete diktált, nem tudhattuk meddig bírja. 10.-én is csak nagyon nehezen tudott elkezdeni ásni, a kemény talaj miatt nem is jutott semeddig. Aznap sem akart amúgy nekiállni, azt mondja pár nap és jön az enyhe idő, majd akkor nekilát. Mondom pár nap?! Te a cseh 2-t nézed, vagy mizu?! Nem tűnt fel, hogy nincs több idő, sőt, már ki is futottunk belőle?! Mondom neki próbálj már meg napokat várni úgy, hogy szenvedsz! Persze mindig, mikor a kutya sírt, akkor szörnyűlködött, de sokszor inkább kifogásokat gyártott, hogy másért sír. Olyankor helyreraktam, persze lepergett róla minden. Mindig minden lepereg, hiába magyarázok, hiába veszekszem és másokkal is ilyen. Megmondtam 10.-én, hogy nincs pár nap, ígyis eleget húzta az időt, álljon neki ásni! Nekiállt végre, de azt is csak délután, a sokadik cseszegetésemre, mert a sorsjegykaparászás, meg a veteményes előkészítése fontosabb volt (érdekes, ahhoz nem volt kemény a talaj?!), azokkal ment el a nap fele. Ismét balhéztam, de csak azt értem el vele, hogy amíg nekem ezerig ugrott a vérnyomásom, addig ő a pofámba röhögött és ugyanúgy leszart mindent. Gyűlölöm. Szerinte szeretnem, meg tisztelnem kell, mert az apám. Naná, ez nyilván így működik. Megmondtam neki, hogy szülő nem attól lesz valaki, hogy gyereket nemz, hanem a szülőhöz méltó viselkedéstől, a képességtől hogy neveljen, továbbadjon értékeket és ismereteket a gyerek(ei)nek, megadja a szeretetet, figyelmet, kölcsönös tiszteletet, jó példákkal szolgáljon neki(k) - többek közt. Ő ezekből nemsokat teljesít(ett), szóval amilyen vagyok, azt a nevelésre alkalmasabb Anyámnak, meg magamnak köszönhetem, mert többnyire láttam/látom magamtól is mi helyes, mi nem, plusz a rossz példák is jó példák arra, hogy mi nem helyes. Innentől kezdve nem kötelességem szeretni, a szeretet és tisztelet amúgy is két kiérdemelhető, nem pedig elvárható dolog, alaptalanul meg pláne nem azok. Ha ez nem volna elég ok, emberileg is gáz. Nekem is jó sok hibám van és én is egy jelentéktelen fazon vagyok, meg semmim sincs, szóval nem képzelem magam többnek/jobbnak, mert nincs mit felmutassak, de amiket csinál, az krimi és baromira deprimáló volt ráébredni, meg azóta is tapasztalni, hogy milyen ember. Okádnom kell attól, hogy egy önző, lusta, minden téren igénytelen alak, kihasznál másokat, mindeközben azt képzeli, hogy tőle származik a spanyol viasz, meg ő mindenkit eltiporhat, stb., de hogy kiszolgáltatott állatok szenvedését elnyújtja szeretet címén (ha jól szeretné őket, nem lenne önző), arra a vérlázító kifejezés nagyon enyhe. Mindezeket neki is megmondtam, bár a falnak is mondhattam volna. Fúj az állatkínzókra, miközben ő sem különb, mert amit tett, az is felér a kínzással. Megmondtam neki, hogy remélem egyszer egy magafajta majd visszaadja neki mindazt, amit ő tesz emberrel-állattal, de ha nem is találkozik saját magával, a sors akkor is megfelelően fogja jutalmazni a tetteit és a viselkedését. Reakció persze ismét nuku, az egójáról minden lepattan. Én azért folyamatosan tartom neki a tükröt, azt kapja, amit nekem/másoknak (legyen az ember, vagy állat) nyújt, csak olyan aljadék szintre nem megyek le, mint ő.
Nem erről akartam beszélni, csak rengeteg fos hömpölyög bennem, bár leginkább az Alex és a Tesóm miatt van keserű hangulatom. Ami egy kis vigasz, hogy Isten már most fizet neki, ugyanis a Gabi marionett bábként rángatja, meg leuralja. Sír is emiatt a szája, de egye meg a főztjét, mindig mástól függ, pedig a saját lábán kellene állnia, mert cselekvőképes ember. Valamilyen szinten már most visszakapja, amit másokkal tesz.
Visszatérve a lényegre; nagynehezen nekiállt 10.-én délután ásni, de semeddig sem jutott a kemény talaj miatt és benyögte, hogy vár pár napot az enyhülésig. Elöntötte a fos az agyamat, kimentem, fogtam a slagot és jól belocsoltam a területet, hogy puhuljon a talaj. Reméltem, hogy másnapra kifújja a szél és puhul is annyit, hogy ásható legyen, erre jött 11.-én egy csomó eső, szóval nemhogy nem tudott szikkadni a talaj, hanem jó agyagos lett, immár azzal akadályozva az ásást, mivel az ásóra is rátapadt, meg lépni sem tudott a cipőjére rakódó többcentis csúszós szutyoktól. Már nagyon robbanásközelben volt az idegrendszerem a feszítő düh és keserűség, meg tehetetlenség miatt, az önkontrollom nagyon a végén járt, bár akkor még mindig el tudtam fojtani a vergődésemet. Vártuk, hogy száradjon annyit a talaj, hogy ásható legyen, mert hol megint esett az eső és agyagos lett, hol nem. Tegnap végre tudott ásni, de nem végzett, így mára hagyta a végét. Sikerült kiásnia végre az altatás eredeti napjától számított 9 rohadt nap után azt a nyüves sírt! Persze jött az esővel, meg a kemény talajjal, de kifogás, mert időben szóltam, csak ő szokás szerint nagyon ráért. Addig a kutya állapota tovább romlott és naponta csaptam ki emiatt a balhét, a józan észnek ellentmondva már ordítottam is párszor vele az idegtől, meg csak akkor mozdult meg nagynehezen, persze neki állt feljebb olyankor, hogy több tiszteletet követel. Szánalmas. Ezalatt a 9 nap alatt megettem egy rakás ideget, de ez a kisebbik gond. Egyedül az Alexet sajnálom az egész történetben! Ma délután végre megpihenhetett szegény. Marhára fáj, de azt látni is fájt, hogy egy roncs lett belőle és ahogy szenvedett, szóval Neki sajnos rosszabb volt és pont ezért csakis az a lényeg, hogy vége a gyötrelmeinek. Baromira nem érdemelte meg őket, ahogy azt sem, hogy eddig tartsanak. Sok gondolatom van Vele kapcsolatban, de most nem tudom leírni őket.
Az altatás erejéig sikerült összeszednem a tökeimet és mosolyogtam Rá, meg simogattam.
Űr van a házban és bennem is, de inkább így legyen, mint fordítva, mert Ő nem tudná hová tűntem. A többi kutya-macska is érzi, hogy elment, mert szomorúak, csendesek. Vágni lehet a levegőt. Még ott vannak a folyosón a ma kihullott szőrpamacsai, a labdája, a legutoljára kitöltött vize, az evős tálja. A létének az utolsó nyomai, amiket keserédes látni, holnap elteszem őket, mert nem bírom nézni. Mivel a saját érdekében jóideje nem lehetett kint (a sebei miatt, mert az udvaron sok olyan dolog van, amin ledörzsölte volna őket, meg elfertőződtek volna, mivel folyton kifakadtak maguktól is), csak wc-re mehetett ki a teraszig, így bent lakott a folyosón és az egyik szobába is bejárása volt, szeretett ott pihenni az ágyon.
Nem tudom van-e értelme menni holnap a terápiára? Egyrészt lehet, hogy szólni sem tudnék, mert ma is egész nap az volt, hogy vagy fásultan lestem ki a fejemből, vagy változó intenzitással sírtam, de egyik verzió sem kedvezne a beszélgetésnek, mivel egyik esetben sem jutnánk semmire, másrészt belenyúlnánk a dolgokba és az időzítés nem igazán alkalmas, ugyanakkor a másik felem meg azt mondja, hogy talán ez a legalkalmasabb, mivel az amúgy erős gátlásaim sztrájkolása miatt most jól látná a doki, hogy mikkel van dolga. Alszom erre egyet, ha egyáltalán fogok tudni aludni. Bár, amennyire fáj a fejem szerintem be fogok ájulni nemsokára.

Drága, jó Alex cimbim...

 

Ezt meg a helyzethez és hangulatomhoz illő hangzása miatt hoztam:

https://m.youtube.com/watch?v=73_DOquGBD4

 

Alex

Nem tudok aludni, nagyon zaklatott vagyok. Reggel érkezik pénz és délután jön az orvos, meg van beszélve. Szegény kishaver a hirtelen javulás után hirtelen visszaesett, sokat nyüszít és szörnyen néz ki, a bőrtünetei is eldurvultak, aluszékony, nem lehet simogatni, stb. Egy-két nap alatt durva sebességgel épült le és pont ezt nem akartam megvárni, de várni kellett a pénzre. 😠 Ma már 'idegállapotban' voltam, látva a szenvedését, a fatert is helyre kellett tegyem megint, mert önző mód' húzta volna (pedig már úgy tűnt felfogta, hogy el kell engedni), meg akárhányszor ránéztem a cimbire és realizáltam, hogy az utolsó napjainkat töltjük együtt (eddig ezt a tudatot is eltemettem, hogy legyen erőm), belém markolt a kín, szóval ma jól megdolgoztattam az önkontrollomat. Nem csak ma, de ma már nagyon nehéz volt összetartani magam, nem tudom hányszor akart elkapni a bőgés, de sokszor, viszont legalább sikerült mindannyiszor legyűrni. Remélem holnap az altatás alatt is kitart majd ez a kontroll, hogy Ő a megszokott, (látszólag) nyugodt gazdáját érzékelhesse végig. Nyilván a mainál mégdurvább lesz rajtam a nyomás, de azon leszek, hogy méltón engedjem el. Próbálom kikapcsolni a dolgokat és csak a tényekre fókuszálni, ahogy eddig, mert eddig is ez adott erőt, csakhogy ezen a ponton már lehetetlen kiiktatni a rossz érzéseket. Próbálom legalább legyűrni őket.

Két dolog vigasztal, amennyire vigasz lehet ilyenkor bármi is; az egyik, hogy már nem fog szenvedni, a másik pedig az, hogy kaptunk még 6 hónapot ajándékba.
A Frici macskám is április 9.-én ment el tavaly. 💩
Ez sosem lesz könnyebb, akárhányadszor éli át az ember.
A Szutyok 4 (idén lesz ötödik) évvel ezelőtt ment el 13 évesen, szóval szép kort élt, csak az a rohadt rák ne lett volna, méltatlan állapotokba és méltatlan távozásra kényszerítve Őt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy az Alex ilyen hamar követi majd. Ő 11 hónappal a Szutyok elmenetele után született, hasonló is a személyisége és kölyökként a külseje is hasonlított, mintha csak a Szutyok 'küldte' volna vigaszként. Nyilván nem pótlékot látok benne, hanem önmagáért szeretem. Azt hittem Vele is megadatik majd legalább 13, vagy több közös boldog év, de kegyetlen módon csak 3 jutott és nem is rámnézve borzalmas ez, bár nyilván kínoz, hanem a cimbivel szemben igazságtalan, ráadásul ebben a rövid életében sem lehetett boldog a veleszületett betegségei miatt, mert ilyen-olyan korlátozásokra volt szükség az érdekében és mikor ezek ellenére is fellángolt időnként a baja, szenvedett. Igaz, eleinte ennyire még nem. Már párhetesen megmutatkozott, hogy beteg, de a diagnózisra nehezen és sokára jött rá egy doki (nem csak egy orvos látta). Próbáltunk ugye kezeléseket, de egy idő után csak rosszabb lett az állapota, már nem hatott a gyógyszer sem és mostanra meg kellett hozni az altatás pokoli döntését, hogy ne szenvedjen mégjobban. Ezalatt a rövid 3 év alatt úgy összenőttünk, mint a Szutyokkal a 13 év alatt. Alex egy óriás snauzer & shar pei keverék, a zord külseje azonban nagyon is kedves kutyát takar. Hihetetlenül okos is! Az utolsó napokban már nagyon nehéz hitelesen rámosolyognom és nyugisan beszélnem hozzá. Ma este már az eddig elfojtott gondolatok is elkezdték bombázni az agyamat, méginkább kínozva a pszichémet és mégnehezebbé téve a keserűség elfojtását. Nem lehet megszokni azt a gondolatot és tudatot, hogy az utolsó vacsoráját fogyasztotta el, utoljára alszik a helyén, az utolsó simogatásokat élvezi (amikből megint csak az orrára kap szerencsétlen, mert a teste fáj és érzékeny), egyáltalán hogy minden az utolsó. Az az okos, de fáradt, törődött, könyörgő tekintet azonban azt üzeni, hogy segítsek. Gyűlölöm, hogy csak ezen a módon tudok.
Álmában ugat éppen. 😆 Ezt is utoljára...
Nem tud egy jót futni utoljára az udvaron, pedig imádta.
Zsong az agyam, nem tudom összeszedni a gondolataimat. Emlékeket felidézni főleg képtelen vagyok, de nem is tenne jót a pengeélen táncoló kedélyállapotomnak, márpedig muszáj még bírni holnap estig. Alex cimbi nagyszerű kutya és hatalmas űrt fog hagyni! 

Itt éppen remisszióban volt a kórsága:

Vegyes

Áldott Húsvétot kívánok minden olvasómnak!

Nem tudok aludni, szóval írkálok így fél 2-kor. 😆
Este fél hétkor meglátogatott egy roham, aztán aludtam tőle 3,5 órát, tízkor ébredtem, majd kis idő után észhez térve elkezdtem chatelni a Tesómmal és azóta kukorékolok. Majd jól rá is cseszek, mert mire el tudnék aludni, a macskák valószínűleg kezdik a szokásos bulit.

Alex még velünk van, egy kicsit jobban is lett és ez kapóra is jön, mert még nem jött a pénz. Eszeget, sőt van hogy sír a kajáért, mikor etetési idő van, úgyhogy amíg eszik, addig jó. Időnként hangot ad a véleményének is, bár egy ideje észrevehetően csendes magához képest. Elő is jön mostanság, ami szintén jó, mert eddig sokat aludt, meg el volt bújva. Remélem kitart így, amíg jön a pénz. Gondolom ez csak a nagy leromlás előtti erőre kapás, szóval eszerint kezelem a dolgokat, nem támaszkodom hamis illúziókra. Minden közös napnak örülök.

A macskáknak fogunk építeni kintre egy nagy kifutót. Már régen eldöntöttem, de eddig nem tudott megvalósulni anyagi okokból sem. Szabadon nem engedem ki őket, mert felelőtlenségnek tartom. Ugyan a szaporodás itt nem fenyegetne, mert ivarosan nem is engedném ki őket, ám hiába lesznek ivartalanítva, attól még elüthetnék, megmérgezhetnék, befoghatnák őket, beszorulhatnának valahol valahová, betegségeket kaphatnának el a kóbor társaiktól, stb., viszont a házban tartásnál nyilván jobb nekik a természetben, mégis védett közegben. Idebent nem érik őket olyan ingerek és azok a feltételek sem adottak, amilyenekre szükségük van, márpedig szeretnék megadni nekik mindent. Tudnak itt is futkosni, de szeretnék egy jó nagy területet nekik és nem mindegy, hogy idebent rohangálnak, vagy kint a füvön, jó levegőn, madarakat kémlelve, fűben bogarászva. Lesz nekik egy jó nagy, de a védelmükben elkerített és minden jóval felszerelt terület. El vannak különítve, mert még ivaros mindegyikük, de nemsokára megtörténik az ivartalanítás a skacoknál (mert az csak kisműtét, szemben a nőstényekével és nem teszem ki őket komoly beavatkozásnak, ha megoldható a védekezés jóval kisebb kockázat vállalásával is).
Nekik jó lesz a természetes közegben, nekem pedig az éjszakák lesznek jobbak, mert jóideje nem tudom kialudni magam a zajongásuktól. A szokásos törődést is ugyanúgy megkapják majd, legalább egyel több okom lesz kint lenni az udvaron. Szegény Alexszel már úgysem lesz lehetőségem kint bandázni, pedig mind a ketten élveztük, hogy körülöttem futkosott, meg labdáztunk. Már inaktív sajnos.

Sok munka lesz az udvaron, meg a házon belül is, de legalább bőven lesz elfoglaltságom. Remélem a szervezetem is partner lesz és fogok tudni tenni-venni. A teherbírásom elég gáz, mióta a ketyegőmet is megcélozta a szindróma, de eltunyulni sem akarok, mert az is árt, ha az ember nem veszi igénybe magát. Hajlamos vagyok túlhajszolni magamat, mert maximalista vagyok, de azért igyekszem felismerni, hogy mikor nem feszegethetem a határaimat, márpedig a szív nem játék, akármennyire nem akarom betudni magamnak, hogy vigyázni kell. Igyekszem az arany középutat megtalálni aközött, hogy bár nem hagyom el magam, de nem is sodrom veszélybe.