Szennyes

Nem is tudom hol kezdjek bele a jegyzetbe, annyi minden akar egyszerre kiíródni. Elkezdem valahol, aztán majd valami kikerekedik belőle. Ez a pár sorom is mutatja, milyen összeszedett vagyok mostanság.

A rizsa előtt még annyit, hogy a doki megküldte tegnap a zárójelentést, de az Immunológiától még mindig nem jött az eredmény, szóval még mindig nem tudom mi a fene eszi a szindróma mellett az érrendszeremet. A körzeti Dokim csak annyit mondott, amennyit neki mondott az immunológus, vagyis hogy tele van a vérem valami tudom is én milyen limfocitákkal és valami ereket rongáló kórságot talált. Most már jó lenne tudni, hogy pontosan mi van. Attól nyilván nem leszek jobban, de ez a bizonytalanság nyugtalanít. Gondolom a következő héten már megérkezik, hiszen lassan 3 hete vették le a vért, meg 19.-én már tudta a doki, hogy tele van a kis genyókkal, meg hogy mire támadtak rá, akkor mostanra csak meglesz már a teljes eredmény. Szerintem ez a tömény stressz, ami az utóbbi hetekben, hónapokban volt indította be a bajokat. Na, ezért is kell elmennem "itthonról".

Most nem panaszkodni fogok, csak leteszek egy kis súlyt.
Ambivalens érzések és gondolatok kavarognak bennem az elmúlt időszakban; az egyik felem a pincéig zuhant, de a másik már tápászkodik fel és kiabál a lent fetrengőnek, hogy gyerünk, talpra! Addig jó, míg ez a felem létezik és aktív, addig nincs nagy baj. Nincs kedvem és agyam sem részletezni, hogy mi lökött a pincéig, a lényeg annyi, hogy összegyűlt sok súly és ugyan szokás szerint amíg csak tudtam, előre tekintettem, meg tereltem a figyelmemet, hittem a jobb holnapban, ahogy szoktam, szóval igyekeztem kitartani, de mégis elért egy szintet a fostenger és elnyelt. Ez nem panasz, ez az egész jegyzet nem sirám, csupán jólesik kiírni magamból, meg később még képet adhat magamról.

Éreztem, hogy csak gyarapszanak a súlyok a vállamon és a lábaim elbizonytalanodtak. Gondoltam ez van, már sokszor volt ilyen, majd túlleszek rajta most is. Apámra ezúton is számíthattam, rám pakolta annak a terhét is, hogy vele mi lesz, ha elköltözöm és elmondott mindennek, a lelkiismeretemre játszott - sikerrel (bár, aztán felfogtam, hogy csak érzelmileg zsarol, meg a Tesóm is mondta, hogy ez a célja és hogy ne törődjek vele, eleget nyeltem, eleget használt már ki, meg ő mikor törődött az én igényeimmel?, nem az én dolgom eltartani egy egészséges embert, aki tudna dolgozni, meg a lakhatását fizetni, menjen csak melózni és igaza van a Tesómnak!). Közben itt vannak ugye az embertelen körülmények is - pont ezek miatt is készülök koccolni -, meg a ház is csoda, hogy áll, de itt van az, hogy hová menjek és miből, meg egyebek. Ez a sok elfojtott stressz, meg keserűség a felszínre tört, maga alá temetve. Először még csak ingerült, érdektelen lettem, meg elment az étvágyam, jöttek a rémálmok, meg az álmatlanság, aztán jött az öregem ezzel a cirkusszal, alázással, meg a nélkülem való nem boldogulása súlyának rámrakásával, meg ugye a körülményektől amik itt vannak alapból sincs kedve az embernek semmihez, ráadásul gőzöm sincs merre induljak, szóval ez egyszerre sok volt. Éreztem, ahogy nő a feszültség bennem, de lefojtottam. Inkább tomboltattam a zenét, az mindig segít, meg a Tesómmal beszélgettem - a gondokról nem, félre akartam tenni. Ask.fm-re, Face-re is feljártam, az is terelt, meg nem akartam begubózni és hogy bárki tudja-lássa, hogy baj van. Teltek a napok, tettem a szokásos "minden oké" figurát, de a színfalak mögött erős vívódás zajlott. 2-3 nappal ezelőtt betelt a pohár. Rosszul voltam már az erővel lenyelt kíntól, de nem akartam gyenge lenni, elhasalni, úgyhogy gondoltam alszom egyet és talán segít, ébredéskor hátha nyugisabb leszek és fizikailag is jobb lesz. Aludtam egy kicsit, némileg valóban segített. Másnap ugyanez a mázsás súly ült rám, viszont akkorra már betetőzött a fos, pedig megfogadtam, hogy bármi jön, nem fogok hasra esni. Bezsongtam a nyomástól, majdnem visszaestem az önbántalmazásig - pedig sacc/kb. 1-1,5 éve sikerül megállni -, végülis annyi agyam még maradt, hogy azt ne is tegyem meg, de más felett már nem volt kontrollom, elárasztotta az agyamat mindenféle gondolat, a kín szoros hevederekként szorongatott és minden erőlködés ellenére sírvafakasztott. Azt mondja a Tesóm "nem baj, tisztán fogsz látni." :-D Amennyit "tisztult" a szemem mostanság, már leköröznék egy sast az éleslátással. Innentől jöttek az igazán fos napok, random kiakadások, stb., bár teljesen nem hagytam lerántani magam, erővel ettem, erővel válaszoltam levelekre, hallgattam zenét, biztattam magam, hogy lesz kiút, meg hogy gyerünk, felállni!, szóval próbáltam nem befordulni teljesen, szerintem a környezetem észre sem vette/veszi, hogy mi zajlik bennem és ez a célom. Senkit nem akarok terhelni, meg ezek az én gondjaim. Nekem sem volna jó teljesen elmerülni, nincs más út, mint összeszorítani a fogaimat és menni előre. A hitem és a remény ilyenkor is bennem van. Fel fogok állni, ahogy eddig, más választás nincs is, de én is ezt akarom. Dühös vagyok és szégyellem magam, hogy gyenge voltam.
Még nem jöttem rá arra sem, hogy hogyan kapcsoljak ki mindent az "apám" iránt. Szeretetet már nem érzek, azt sikeresen kiölte. Itt van viszont a csalódottság, a düh, a bizalmatlanság, a mély szomorúság, amiért sosem szeretett, a szégyenérzet a megjelenése és modora miatt és az idióta, barom, agyatlan fejemmel bűntudatom is van, hogy ezeket érzem, holott az eszem tudja, hogy csak magának köszönheti és nem szolgált rá másra. Jó lenne eljutni oda, hogy teljes közönyt érezzek. Nem éri meg egy ilyen ember miatt őrlődni, az eszem tudja, de szívvel is el kell fogadnom. Sosem volt apám, szóval elveszíteni nem tudom. Gondolom az is közrejátszik, hogy szar gyerekkora volt, de pont ezért kellett volna máshogy csinálnia. Jó, ő nem lett alkoholista, mint a szülei és nem vert minket agyba-főbe, mint őt a szülei, de ő is elvert jópárszor ha stresszes volt és nem ez a legrosszabb, hanem az érzelmi terror. Mindig panaszkodik, hogy mennyit bőgött a hülye szülei miatt, de mégis ugyanezt teszi velünk és felnőttem ugyan, meg hiába nem tudja, de a mai napig megtörténik velem, mert nem sikerült feldolgozni, amit kaptam/kapok. Nem fogom neki megmondani, de ez a valóság. Talán ha el tudok végre költözni, akkor gyógyulni kezdhet az a terület, amit ő gyerekkorom óta rongál, meg nem lesz alázás, sem pedig méltatlan körülmények mert ő lusta, meg igénytelen és önző. A húgom is lelécelt, amint tudott. Én is már régen mentem volna, ha tudnék.

Ez mind nem panasz, csak a valóság. Aki ismer, az tudja, hogy nem szeretek és nem is szoktam panaszkodni, inkább írok, mint most. Néha pofáraesem, de ez van, felállok és irány tovább.

Fizikailag megvagyok.
Lett savlekötőm és végre nem fáj a gyomrom.
A fagyás nagyon durva, lefagyott a bal lábamnak a nagyujja kb. 2 hete, de már javul. Erős érgörcsök vannak, olyankor az egész lábszáram feszít, zsibbad - amikor a kettő egyszerre, az az igazi -, már kacsintgattam a Cataflamra valamelyik nap. Ha megint olyan durva lesz, veszek be.

Hírek

Voltunk bent a háziorvosnál, mondtuk neki, hogy mi volt a kórházban és elképedt. Megnézte a véraláfutásokat és Jézusomozott, de mondtam neki, hogy ez már szép az eddigihez képest, meg hogy azok a puklik nagyobbak voltak, csak már szinte felszívódtak. Ez már a javult állapot:

Azt mondja felhívta őt a belgyógyász-immunológus (aki a kórházban "kezelt") és mondta, hogy megvan az immunpanel eredménye, ami szerint egy ereket támadó autoimmun betegséget jelez a vérképem. A szemem kigúvadt, hogy mi van?! Mondta a dokim, hogy majd küldi az eredményeket az immunológus. Kérdeztük, hogy mi a betegség neve, de azt nem mondta állítólag az a doki, majd a papírt küldi, szóval semmit sem tudunk, csak hogy az ereimet támadja. Boldog vagyok, nem volt elég a Raynaud. Ezt sem értem, hogy ha elmondja a dokimnak, hogy talált valamit, akkor miért nem nevezi a nevén? Kíváncsi vagyok mi a diagnózis és miket rejt az egész paksaméta, amit küld majd. Olyan pipa voltam a napokban, hogy azt mondtam nem megyek több kivizsgálásra, de lehiggadtam és nyilván az életem függ azon, kiderül-e és mi derül ki a felszívódási zavar okával kapcsolatban, úgyhogy majd be fog fektetni a dokim - ezúttal végre a gasztrora. 

Egyelőre várjuk az eredményeket.

Tragikomédia

Elvileg még a kórházban volnék, de eljöttem. Ha nem velem történik mindez, el sem hinném talán, olyan abszurd dolgok voltak, mint valami paródiában! Egyrészt nem azokat a vizsgálatokat végezték, amikről szó volt, másrészt megaláztak és ezt már unom. Aláírom, hogy kevés az orvos, meg túlterheltek, de nem a betegeken kell leverni a feszkót.
Odamentünk csütörtök délelőtt, bár néztem, hogy miért a belgyógyászatra kell menni, amikor a gasztroról volt szó? Mondom a fateromnak fogadjunk megint kivizsgálást akar a dokim, de nem fogok azért befeküdni ezredszerre is, hogy megint ne tudjanak semmit és megint a "pszichés ok" legyen a végkövetkeztetés. 15 nyomorult évig hallgattam, hogy lelkieredetű minden panaszom és folyton megaláztak, hogy szimulálok, meg ennyi baja nem lehet valakinek, mire végre kiderült a szindróma, meg az immun-szarságok és egyéb - ezekhez képest - apróság. Mivel sosem jöttek rá a diagnózisokra, könnyebb volt arra fogni, hogy csupán pszichésen vagyok defektes és az okoz mindent. Érdekes, annyi év után mégis lettek, akik komolyan vettek és tudtak is diagnózisokat adni, szóval beigazolódott, hogy nem pszichések voltak az okok. 15 évvel ezelőtt még sokminden gyerekcipőben járt, érthető, hogy fogalma sem volt a dokiknak a Raynaud-szindrómáról, mivel sokuk még ma sem hallott róla. Pár éve mentem vizsgálatra és a doki könyvből nézte meg, mi fán terem ez a cucc. A lupuszt ismerték, mert van pár ismerősöm, akik már a 90'-es években, meg azelőtt is kezelésre jártak miatta.
Tudja a dokim, hogy nem megyek már kivizsgálásra, mert belefáradtam, hogy annyi évig futkostam ki-be a kórházakba és szerintem most megkerült engem, mégis kivizsgálásra utalt be. Azt hittem apám is benne van, pipa voltam rá, de azt mondta ő sem tudta. Sejthette volna, amikor a belgyógyászatra kellett vinnie, holott ott volt a gasztroenterológia is, ahová eredetileg utalt be az orvos. Volt nemrég az az eset, amikor a dögmelegben potyára utaztunk a kórházba, mert időpont nélkül nem vettek fel és ott nem is volt gasztro. Azért lettem átirányítva ebbe a kórházba, mert itt van, de most nem a gasztrora utalt be az orvosom, pedig nekem azt mondta. Akkor minek kellett a kavarás múltkor?! Ennyi erővel ott is lehettem volna, belgyógyászat ott is volt. Holnap bemegyünk a háziorvosomhoz, hogy ez mi volt?
Gondoltam, hogy megint felesleges köröket futunk, miközben ismét megaláznak, de muszáj volt befeküdnöm. Apámmal elment a doktornő felvenni az adatokat, kórtörténetet, stb.-t, addig jött egy nővér EKG-t készíteni. Nem hazudok, amint rámtette a cuccot, még fél perc se telt el, már vette is le. Kérdezem, hogy ennyi? A ritmuszavarom nem állandó, főleg gyógyszer mellett egész' jó a helyzet. "Majd ő tudja." Aztán jött a doktornő - a fődoki, aki 'kezelt'. Kérdezgetett, aztán vizsgálni kezdett. Ugyanolyan 'alaposan' meghallgatta a szívemet, mint ahogy a nővér EKG-zott, járt a kezében a sztetoszkóp, mint a motolla. Gondoltam így semmit sem fog észrevenni, ha elkapkodja a vizsgálatot. Mondta nagy' cinikusan, hitetlenkedve, hogy "Arnold, semmit nem hallok, pedig az édesapja szööörnyű nagy zörejekről beszélt..." Innentől én is elővettem a cinikus oldalamat. Mondom neki, hogy nem zörejekről beszélt, hanem szabálytalan ritmusról, meg pitvarfibrillációról (jól figyelt, de ha vette volna a fáradságot beleolvasni jobban a papírjaimba, olvashatta volna), de különben sem hallhat problémát, mivel mondtuk, hogy ritmusszabályozó gyógyszert kapok - csak erre nem (sem) figyelt. Gyógyszer nélkül kellene vizsgálni egy rakoncátlan szívet, mert így aligha kapja el a hibát. Majdnemcsak kimondta, hogy a szívem rendben van. Mondtam neki, hogy nem poénból szedem a gyógyszert. Mért vérnyomást mindkét karomban, mondván "hogyha eltérés van, az is bajt jelez." Megmérte, majd mondta, hogy van eltérés, "de ez normális". Mi van? Most akkor kóros, vagy normális? Lehúzta a zoknit a lábaimról és fogdosta a lábamat. Kérdezi "melege van?" (Hideg volt a lábam.) Mondom nem. Azt mondja "nyirkos a lába." Mondom mindig olyan, amikor fázik. Nézett értetlenül, hogy olyan nincs. Mondom hogyne volna, az érsebész mondta, hogy a fázó végtag lehet nyirkos az elégtelen keringés miatt. Nem szólt, inkább az ujjaimat nyomogatta, meg a talpamat nézte nincs-e seb, vagy fekély, a lábfejemben pulzust figyelt (csak kézzel, sztetoszkópot nem használt, pedig az érsebész mindig szokta hallgatni azzal is), jól belenyomta az ujját, mert alig talált pulzust, majd mosolyogva közölte, hogy "van benne gyenge keringés." Hurrá, majd akkor lesz gond, ha elkezd lerohadni a lábam. Ekkorra már a bizalmam elszállt, mint a sóhaj, gondoltam nem maradok egy ilyen felületes, hitetlenkedő, figyelmetlen, leereszkedő modorú doki kezében. Visszahúzta a zoknikat, majd felhúzta a nadrágom szárát, mert "apuka valami csúúúnya puklikról beszélt" (Ebben a stílusban.) Az ereim szétdurrantak mindkét lábamban pár helyen és ahol a vér kifutott, kék-zöld, meg lila, kemény, fájó gumókba állt. Ez egy-két nappal korábban történt, így mire a kórházba kerültem, már zöld-sárgák lettek és lappadtak is kicsit, de még ki lehetett őket tapintani. Nézi a dekorációkat a lábszáramon, meg is simogatta őket, majd foghegyről közölte, hogy "ó, aki ennyire sovány, annak látszanak az erei, ez teljesen normális." Bakker, ennyi eszem nekem is van, de itt nem a bőr alatt futó ép erekről van szó, hanem szétpattant erekről és véraláfutásokról. Mondom hová kerültem?! Mondtam neki, hogy szerinte eddig minden tünetem normális. Csak azt veszi komolyan, aki már kb. haldoklik? Semmit nem vett komolyan, a vizsgálatokat is csak mutatóban végezte, lezavart mindent kapkodva. Felállított, hogy tegyek lépéseket. Jött a szokásos részegség, meg a jobbra elhúzás. Elkapott, hogy ne dőljek fel. Becsukatta a szemeimet, most úgy menjek. Az eredmény megint a keljfeljancsira hajazott, megint elkapott. Nyújtsam ki a karjaimat magam előtt. Abban nem volt hiba. Aztán leültünk átbeszélni miket tervez, meg "lehet, hogy adunk értágító infúziót is." Utána apám visszajött. Mondtam neki, hogy nem maradok, mert ez a doki nem vesz komolyan. Ő is morgott, hogy vele is lekezelő, felszínes volt és semmi nem érdekelte, amit elmondott a kórtörténetemből, meg szinte azt mondta, hogy semmi bajom - pedig kapott egy rakás orvosi papírt, de meg sem nézte, csak fél szemmel egyet-kettőt, meg gondolhatná, hogy egészséges embernek nem adnak szívritmusszabályozót, sem vérhígítót, sem egyebet. Fater mondta, hogy a doki szerint nem lehet valakinek ennyi baja fiatalon és sejti mi lehet a bajom, szerinte pszichés - pedig akkor még meg sem vizsgált, csak felvette a kórtörténetet. Hogy' vonhat le bármit is csak úgy rá(m)nézésre?! Öregemnek menni kellett, jött az ebéd. Leültem enni, aztán jött a nővér, aki az EKG-t csinálta korábban. Mondta vesz vért. Levett 5-6 csővel, aztán leragasztotta a vénát, azt mondja nem kell nyomni. Mondom véralvadásgátlót szedek. Azt mondja nem baj, leragasztotta. Eszem tovább, aztán lenézek és vígan folydogál a vér az alkaromon. Akkor vettem észre, hogy a karomra tényleg jól rányomta a ragasztót, de a vattás rész tök laza volt, semmi sem nyomta a szúrás helyét. Lemostam, aztán rányomtam rendesen a vattát. A nap többi része eseménytelen volt. Esti vizitkor mondták, hogy másnap reggel ne egyek, csak igyak, mert hasi ultrahangra visznek 8-kor. Jött az éjszakás, hozott szoba wc-t, "fiatalember, pisi-kaki ebbe menjen!" Mondtam, hogy ki tudok menni wc-re. "Nem baj, alig bír lábraállni, meg szédeleg, nem kísérgetem." Mondtam, hogy nem kell kísérni, de már kiviharzott a szobából. Vécéztem én már kacsába is sokszor, meg ágytál is volt alattam, de akkor nem tudtam kimenni, most igen és addig ki is megyek, amíg tudok. Másnap hajnalban (fél 5-kor) keltett, hogy adjak vizeletet és már nyomta a kezembe a poharat, hogy igyak. Kivitettem a szobai wc-t és kimentem slagolni, hogy leadjam a cuccot. Utána visszaaludtam és 8-kor keltettek, hogy megjött a reggeli. Eltettem, mert nem ehettem. Máskor nem vagyok éhes reggel, most bezzeg kiégett a bélésem. Ültem az ágyon, várva a beteghordót. Eltelt egy óra, még mindig nem jöttek értem. Valamikor betoppant a kezelőorvosom vérnyomást mérni. Rendben volt, a pulzus is. Megfogta a (hideg) kezemet, azt mondja meleg. Nézek nagy szemekkel, megint azt gondoltam, hogy jobb, ha hazamegyek, mert semmivel sem törődik. Azt mondja nem lehet, hogy nem eszem, meg nem iszom, ott a reggeli. Mondom neki eszem-iszom rendesen, de azt mondták nem ehetek. "Miért?" Mondom mert hasi ultrahang lesz, bár még nem jöttek értem. Azt mondja az nem lehet, ma nincs hasi uh, az hétfőre van beírva, ma fül-orr-gégészet és mellkasröntgen van. Na, mondom magamban fasza. Kérdeztem mi köze a mellkasröntgennek és a f.o.g.-nek a felszívódási zavarhoz? "Kell." Köszönöm a kielégítő magyarázatot. Össze-vissza vizsgálgattak, nem azzal foglalkoztak, ami miatt bementem, az alapbetegségeket totál leszarta a kezelőorvos, sőt elkezdte, hogy ő még sosem hallott olyan betegségről, amiben az erek szétdurrannak. Majdnem mondtam, hogy adja vissza azt a diplomát, mert semmit sem tudott eddig, amit elmondtunk, meg amit tapasztalt. Majdnemcsak kétségbevonta a 2 érsebésztől származó szakvéleményt, amiken ott van mindkét esetben ugyanaz a diagnózis. Mondta, hogy egyek nyugodtan. Rá is ugrottam a reggelire, de a belémdiktált sok folyadék megtette a hatását. Indultam a retyóra, amikor a beteghordó elment mellettem és hallottam a nevemet a kórteremben. Visszaszóltam, hogy én vagyok az, jövök mindjárt, el kell mennem a wc-re. "Nem ilyenkor kéne pisilni!" Legközelebb majd beszabályozom. Amúgy is egy órája vártam! Visszafordultam, mert gondoltam majd elmegyek wc-re, amíg várok a f.o.g.-en. A saját székemben tolt át, aminek örültem, mert így tuti nem keverték el. "Várni kell, nincs orvos." A szobatársamat is pont oda hozta a beteghordó. Ott ültünk 2 órát, ami nem volna sok, de a szobatársam 80 éves volt és gyenge, nekem meg már nagyon menni kellett slagolni, csak nem mertem elmozdulni, hátha behívnak, aztán nem bírtam tovább tartani és elmentem slagolni. Ennyi erővel a beteghordó is várhatott volna, hogy az osztályon elintézzem. Még további negyedórát kint szobroztunk, meg bent is töltöttem jópár percet, szóval jó, hogy elmentem retyóra. A sok kiszolgáltatott idős, vagy magatehetetlen ember jól jár ilyen helyzetben, simán bepisálhatnak és ez a szerencsésebb állapot. Végre behívtak. Lecsekkolta a doki az orromat, számba is benézett, meg a fülembe. Mosni kellett. Tudtam, mert mondtam az öregemnek sokszor, hogy vigyen el, de persze sosem ért rá. Fecskendővel csapatta a doki a vizet a fülembe, de úgy beletolta, hogy karcolta a dobhártyámat, amire reflexből megrándult a fejem. "Ne mozgassam." Mondom böki a dobhártyámat! Jól kimosta, jól hallok. A szédülés és fülzúgás ugyanúgy megvan, de ezt is elmondtam a kezelőorvosnak, hogy már kimosták a fülemet korábban is és nem ott van gond, mert akkor is megmaradt a zúgás, szédülés, egyensúlyzavar. Toltak kifelé a vizsgálóból és apám pattant elém, mondta a dokinak, hogy majd kitol. Nagyot néztem, hogy ott van. Pipa volt, hogy mit keresek ott? Mondom nem tudom és onnan még visznek mellkasröntgenre. Elmondtam, hogy mik voltak, meg hogy nem mosnak kezet vizitkor, mikor egyik betegtől mennek a másikhoz - pedig a kórtermünkben volt mosdó - és forrt az agya. Mondta, hogy hétvégén hazavisz, ennek az össze-vissza vizsgálgatásnak semmi értelme, miközben azt nem is csinálják, amivel beküldött a házidoki, pl. erősítő infúziót egyszer sem kaptam, pedig elvileg azért (is) mentem, értágítót sem, meg elbagatellizálja, figyelmen kívül hagyja a doki az alapbetegségeket, tüneteket. A megalázó viselkedés és bánásmód miatt is pipa volt. Mondjuk a - ránézésre stroke-os - idős férfira is olyat mondtak lenézően a fiatal nővérek, hogy "ez má' megin' befosott" meg "fuj, baz'meg, mindjárt behányok!", kiabáltak vele. Nyitott ajtónál pelenkázták. Egy nővel is kiabált egy ápoló, hogy "nem ebéd előtt kéne beszarni!" Majd beprogramozza, hogy mikor kelljen neki, nem? Elment apám, engem közben vittek a röntgenre. Aznap még délután is jött az orvos, hogy a vizeletben fehérje van (vesegyuszit jelez, már kívülről fújom ezeket), a vérem szerinte oké, "csak súlyos vashiányom van, a hemoglobinom is kicsit kevés és a pajzsmirigyértékeket ők is megnézték, egyértelműen túlműködés van, háromszoros lett megint az érték, szóval az egy kicsit magasabb". Csomó értékem súrolja vagy az alsó, vagy a felső határt, szóval tényleg minden rendben van. 😆 Ott értetlenkedett, meg egy másik doki is, hogy hogyan működhet túl a pajzsmirigyem, hiszen akkor már kövérnek kellene lennem. Szerinte pszichés minden bajom és őt nem csapom be, azt sejti a soványságom azért van, mert hánytatom magam. Egyrészt azt tudtommal nők csinálják, másrészt minden 'bizonyíték' nélkül rámhúzza ezt. "Ne nevessek, nem lehetnék ilyen sovány túlműködő pajzsmiriggyel". (Beszélgessen a házidokimmal...) Értem, szóval ha nem tudja az okot, akkor csakis pszichés lehet és csakis hányhatok, ez a magyarázat mindenre. Nem baj, hogy az emésztést senki nem nézte. Gőzük nincs mi a bajom, mégis elkönyvelték megint a pszichés fa$zságot. Na, ebből van már rohadtul elegem! Deja vu-m van, biztos várhatok megint 15 évet, mire valaki végre felállít egy értelmes, alátámasztott diagnózist, addig megint pszichés bajom lesz. Így már összeállt a kép, hogy miért nem engedtek ki wc-re, biztos azt hitte hányni megyek, meg miért nézték az orromat, torkomat, ugye aki sokat hány, annál ezek kimaródnak és miért csípődött be neki a pszichés dolog. Gondolom azért szarta le az alapbetegséget is, mert neki csak ez az elképzelése lebegett a szeme előtt és nem érdekelte semmi egyéb. Ez a hánytatós megalázás betette a kaput az addigi baromságokra, megmondtam, hogy holnap megyek haza, senki nem vesz komolyan és nem azt keresik, ami a baj. "Nem mehetek." Mondom hogyne mehetnék, nem börtönben vagyok. Hétvége jött, szombaton nem történt semmi, hajnalban kértek mégegy vizeletet. Ja, mikor bekerültem, átállították a gyógyszereimet, "vegyem be reggel mindet, mert ők ott úgy szokták adni." A vérhígítót, vasat be is vettem reggel, de a szívgyógyszert nem, ne állítgassák át, amit a dokim jól beállított és amivel jól vagyok. Szombaton szem előtt maradt a szívgyógyszer és kérdezte a nővér, hogy reggel miért nem vettem be? Mondom azért, mert akkor délutánra már gondok vannak, mivel addigra elmegy a hatás. Elvette, hogy akkor azt kidobja. Mondom ne dobja ki, délután szoktam bevenni. "Az a szabály, hogy ki kell dobnunk, amit nem vesz be a beteg." Mi van? Maradjon az ember gyógyszer nélkül a következő gyógyszerosztásig? Tényleg kidobta, ennek eredményeképp' délután már össze-vissza dobogott a szívem (és csak koraeste hozták az estit, addig anélkül voltam). Nem voltam jól, megnyomtam a nővérhívót. Mértek vérnyomást, 108/88 volt. Újabban nagyon leesik, pedig eddig mindig a normális és a magas között mászkált. Nem csoda, hogy remegtek a lábaim, ha felálltam, meg húzott vissza az ágy, szédültem. Nem kaptam meg a gyógyszert és még ellenőrizni sem jött később, hogy mi a helyzet azóta a vérnyomással, meg a pulzussal.
Ez a 3 nap elég volt.
Szombaton végül nem tudott értem jönni apám, csak tegnap. Holnap beszélünk a házidokimmal, hogy miért a belgyógyászatra küldött, mikor nem azt beszélte velünk? Ma felhívta apámat a kórházból a doki, próbált okoskodni, de az öregem megmondta, hogy nevetséges volt, ahogy 'kezeltek' és bosszantó, ahogy a betegekkel bánnak. Mondta az orvos, hogy felhívja holnap az orvosomat, hogy ilyen betegeket ne küldjön oda. Milyet? Aki ki mer állni magáért és aki szólni mer, hogy felületesen végzi a dolgát? Gondolom megszokta, hogy a sok idős beteg tűr, de itt életekről, meg azok minőségéről van szó, jóhogy szól az ember, hogy tisztességesen vizsgálják meg és figyeljenek oda arra, amit elmond, mert sok múlik azon. A helyes diagnózishoz az kell, hogy képben legyen. Mondta apámnak, hogy elküldi az eredményeket a háziorvosnak.
Nesze semmi, fogd meg jól! Illetve nem; a fülem ki lett mosva, kapok vasat és tisztázódott melyik pajzsmirigyérték a valós - csak épp' szart rá az orvos, mivel elkönyvelte, hogy nem működhet túl ilyen alkattal. Tipikus tünet a fogyás, a háziorvos mondta a múltkor, hogy szerinte a túlműködés lesz a valós eredmény, mert sovány vagyok, meg a többi tünete is megvan. A háziorvosom is hülye, csak ő repülő? Jó volna, ha be lehetne állítani a hormonszintet és tudnék hízni. Gurulni tuti nem fogok, mivel itt van a felszívódási zavar is, de biztos számítana egy kordában tartott pajzsmirigy és akkor talán pár kg felmászna rám végre. Nem mindegy, hogy két kór zabálja le rólam a kilókat, vagy csak egy, aztán ha valami csoda folytán kiderül a felszívódási zavar oka is és még kezelni is tudják, talán lesz egyszer emberi formám is. Azt mondta a kórházban a doki, hogy a jelenlegi súlyommal 100%, hogy nem repülhetek és tenni kell valamit, mert ha tovább fogyok, kampó. Mértek és 58 kg vagyok, legutóbb még 60 voltam. Vagy a kórházi mérleg téved - ebben bízom - vagy ledobtam 2 kg-t 2 hét alatt. Ha ez van, az szarügy'.
Nem tudtuk meg tehát, hogy mitől fogyok el, ill. ez a pajzsmirigy közelebb visz, de hogy mi van a táplálékfelvétellel és hasznosulással, azt nem tudjuk, még jó, hogy azért voltam beutalva. 😆 Fontosabb volt hánytatás jelei után kutatni, mert csakis attól lehetek ilyen gebe. 😁 Ki kéne nyomozni mi van az emésztésemmel, de asszem' érthető, ha a fentiek tekintetében nem vágyom már kórházba.

Kíváncsi vagyok, mit mond holnap a házidokim erre az egészre és arra, hogy miért nem a gasztron voltam, mikor azt mondta, hogy oda küld.

Fejlemények

Az öregem tegnap volt otthon, levitte a Mekk Eleket, hogy nézze meg hol szivárog a víz a fürdőben, meg leszerelték a bojlert, mert a múlthéten megláttam, hogy a fal megdőlt egy picit a súlyától és szóltam apámnak. Tegnap ért rá a Krisz lemenni. Ami a vizet illeti, valószínűleg a talajvíz tör fel a Krisz szerint, mert a csöveknél nem talált törést, nem szivárog egyik sem, szóval a talajból jön fel a fugázásnál. Az fasza, mert alámosódik a ház. Így nem csoda, hogy kezd szétesni, amin nem segítenek az ott jellemző erős szelek sem és a sok eső. Minden széllökéskor reccsen valami a házon. Mondta apám, hogy amikor szedték le a bojlert, meglökdöste a falat a Krisz, hogy mi újság és mozgott, szóval jól láttam, hogy megdőlt. Durva.
Kezdek immunis lenni a szarra, vagy csak védekező módban vagyok, esetleg optimista, hogy majd megoldjuk, nem tudom, de már csak kussban beletörődtem a hírekbe. Keressük a lakhatási lehetőséget folyamatosan. Istenben bízunk, hogy találunk valamit, amit meg tudunk fizetni és hogy addig kitart a ház is. Kezd az agyamra menni a helyzet, mert 3×-ra álmodtam azt, hogy összedőlt a ház. Igyekszem lekötni a gondolataimat mindig valami mással.

Én ittmaradtam tegnap a Gabinál. Elfelejtettem elhozatni otthonról a krémet-fáslit, pedig napok óta szétmegy a térdem, meg fájnak az ereim mindkét lábamban és csupa kék-zöld folt a lábszáram. Lehet, hogy a vérhígító okozza. A vérnyomásom is magas mostanában, mindig bevérzik a szemem és tegnap este fekve is nagyon szédültem. A szívem se' oké, de szerintem az utóbbi kettőben erősen benne van a stressz is. Megint leért a hullámvasutunk, de ezután újra jön a felfelé ívelő szakasz, mindig így van. Hiába a hit és bizalom, meg az optimizmus, a hangulatom nagyon hullámzó. Nem a fos helyzet keserít, mert hiszem és tudom, hogy megoldjuk, ez pedig erőt ad, hanem amikre ráébredtem mostanság és még nem sikerült a helyükre pakolni.

Voltunk ma a dokinál. Nézett egy nagyot, amikor elmondtuk a múltkori kórházas kálváriát. Azt mondta nem érti és írt egy emailt a kórháznak, most várunk, hogy választ kapjon; mehetek-e és mikor? Azt mondta lehet, hogy már a napokban fogadnak. Telefonál majd, hogy mit reagált a kórház.

Holnap megint hazamegy apám, elhozza a kórházi pakkot, meg a krémet + fáslit is elhozatom vele.

Összeszedtem magam

amennyire lehet ebben a helyzetben. Nem kellett nagyon, mert nem estem szét, de nem sok választott és választ el tőle. Muszáj erősnek lenni, mert nincs más út, meg ha szétcsúszik az ember, az nem segít, sőt és újabb fékezőerő nem kell ebben az alapból is szar helyzetben. Most arra kell a figyelem és erő, hogy megoldást találjunk. Legalább amíg beletemetkezünk a ház/lakáskeresgélésbe, addig sem tudunk agyalni a kiborító dolgokon, "apámat" is erre sarkallom. Esténként és éjjel már - mostanság nappal is - beférkőzik a gondolataimba és a hangulatomba az a rossz érzés, de mindig próbálok másra figyelni. Naponta huszonötször fojtogat a bőghetnék a kiszolgáltatottságtól (amiből nem is tudom lesz-e kiút, mert nincs pénzem elköltözni), tehetetlenségtől, bizonytalanságtól, apám alázásától, meg hogy fokozatosan ráébreszt(ett) az élet, milyen ember és hogy velem szemben is mennyire önző, hideg, de ki kell bírni ezeket, nem lehet összecsuklani. Gondolom a viselkedésének oka a neveltetésében, az alapszemélyiségében és abban van, hogy "becsúsztam", állítólag az Anyu könyörgött, hogy ne kelljen elvetetnie. Már úton voltak állítólag - ha igaz, mert apám mondta (asszem' ilyet se' szokás a gyerekkel tudatni) és az ő szava gyakran hihetetlen. Ez is elmond valamit "apámról" és arról, mennyire nem vagyok kívánatos az életében és ezek után össze is állt a kép, miért ilyen velem. Azt nem értem viszont, hogy a húgomat és a féltesónkat miért löki el ugyanígy? Lehet, hogy velük sem minden kerek (?), vagy egyszerűen alkalmatlan szülőnek. Az eszem felfogja, mert mutatják a fentiek az okot, de szívvel sosem fogom tudni feldolgozni, amit kapok és hogy az orromra kötötte, hogy úton voltak megölni, ráadásul ő akarta. Ki az az elvetemült, aki ilyeneket elmond a gyerekének?! Ez lehet, hogy durván hangzik, de jobb lett volna az Anyuval maradni. Sokminden más lenne, jobb lenne. Mindegy, ez a vonat elment.

Visszatérve a lakhatási gondokhoz:

Próbálom úgy felfogni, hogy ez is egy feladat, amit meg kell oldani. Idegőrlő, főleg ennyi éven át, de biztos van valami célja ennek is. Eddig mindig volt megoldás, Istennek hála!, most is meg fogjuk találni. Hiszem, tudom. Nem vagyok kétségbeesve és ahogy látom, "apám" is kezd higgadni és a megoldásra koncentrálni, csak az az elkeserítő, hogy ő most is azt nézi, hol potyázhat. Értem, hogy alig van pénz, de ingyen sehol nem lakhatunk! Ez most szerencsés kivétel, hogy itt lehet, csak innen menni kell, ha nem akarjuk, hogy ránk dőljön a kóceráj. Ő ingyen keres... Mondom neki, hogy olyat nem fog találni és ami időt erre fordít, azalatt lehet, hogy lenne valami kibírhatóbb összegű albérlet. Ne dumáljak bele, mert neki kell megoldani... Bakker, de ha szarul csinálja?! Én nézegetem az albérleteket, meg többször mondtam, hogy kérjen segítséget, szociális lakást, stb., erre elintézte azzal, hogy ő nem kuncsorog. Ne szórakozzunk... máskor tud kuncsorogni??? Meg engem felhasználva pitizni? Van az a helyzet, mikor muszáj segítséget kérni, meg a büszkeséget odébbtenni és ez most pont olyan helyzet. Erre is csak oltani tudott, jellemző. Lehet, hogy neki mindegy hogyan él, de nekem nem! Ha azt akarja az is rendben van, de akkor ne kelljen a pénzem, meg a társaságom, hogy "ne legyen egyedül". Ehhez is vastag arcbőr kell, hogy a képembe mondja. Ordítani tudnék, hogy rá vagyok utalva és visz bele mindenbe, meg akar mindent szabni (de már sikerült leállítanom pár dologban), stb. Nem hiszem, hogy az a sorsom, hogy úgy kell leélnem az életemet, hogy rá vagyok utalva és hogy nem élhetek szabadon. Talán lehet gondviselőt váltani, remélem. Bemennék én már egy otthonba is, csak legyen vége ennek a káosznak és annak, hogy kihasznál minden téren. Nézegettem otthonokat is, de a legtöbb az idősek otthona, meg ott is min. 90 rugóval indul a dolog és a mostani 120 ezer összpénzből csak 54 az enyém. Azzal hová megyek? Ha megadnák a rokit, azzal talán jobban állnék. Nem úgy van, hogy fogom magam és lekoccolok! Ha csak rajtam múlna, már rég' nem cumiznék itt, nem vagyok mazochista. Kell a rossebnek ez a légkör, a stressz, az alázás, a sok szar. Ki az az elmeroggyant, aki önként viselné éveken át ezt az életformát? Már voltak páran, akik nagyon okosan kiosztottak, hogy ne tűrjek, húzzak el innen. Kösz' a tippet, ezer örömmel mennék én bárhová, ha lenne elég pénzem elindulni, meg nem kellene segítség a mindennapokban. A roki elvileg járna, gyakorlatilag le vagyok ejtve, mert nem volt munkaviszonyom a megrokkanásom előtt. Egy iskolás kölyök hol dolgozott volna? Vagy mi van azzal, aki születése óta beteg? Hiába vagyok én is az, rokkantá csak sok év múlva tett a kór, de aki kicsi kora óta rokkant, az sem kap pénzt, mert egy csecsemő, vagy ovis még nem melózik? Vicc. Egyébként tudok pár rokkantról, akik kapnak rokkantságit úgy, hogy sosem lehetett munkaviszonyuk, szóval baromság, hogy ez kizáró ok. Na, így akkor mégis honnan legyen anyagi keretem elköltözni?! Egyedül nem élhetek, de "apámmal" meg már nem tudok, elviselhetetlen az igénytelensége is, meg a viselkedése is. Én csak szeretnék normálisan élni, amennyire lehet. Biztonságos, rendes helyen, alázás, kihasználás nélkül és függetlenül. Belegolyózom, hogy nincs szabadságom. Nem tudom menni fog-e, vagy hogy meddig fog menni, de nagyon igyekszem nem megborulni. Amin nem változtathatok, azért kár keseregni, amin változtathatok, azért meg felesleges. Ja, így könnyű kimondani és elhinni, csak van, mikor bekattan az agyam a sok szaron és nincsenek észérvek, realitás, csak a sok elfojtott düh, keserűség, amiktől az elmém és lelkivilágom akár egy mérgező parazitától, idegen testtől, úgy próbál szabadulni és akaratom ellenére felülírják az önkontrollomat, majd gejzírként távoznak. Régen sem volt kánaán az életem (ahogy sokan másoknak sem az), de azért emlékszem még a régi Arnoldra. Ha jött a fos, higgadt volt és igyekezett kiállni, meg persze tenni a javulásért, már amennyit tehetett gyerekként. Igyekeztem az Anyut mentesíteni pár dolog alól, vigasztaltam ha sírt, vigyáztam a húgomra, stb. Mindezt természetes nyugalommal, mondjuk lehet, hogy a gyermeki tudatlanság védett meg és adott erőt. Bár azért sokmindent felfogtam ám, azt is, amit az Anyu próbált elrejteni előlem. Lényeg, hogy én azt az énemet keresem, mert nagyon nem oké a lassan 26 évemmel depressziósnak, boldogtalannak lenni, fiatal vagyok. Hitem és reményem mindig van, ez legalább jó, de szánalmas a mostani önmagam a gyerekhez képest. Próbálok megint olyan kitartó és erős lenni, de valami mégis mindig a mélybe ránt. Azért próbálkozom, a feladás nekem nem megy, szerencsére. Lehet, hogy időnként pofáraesem, de amíg fel akarok és tudok állni, addig szerintem nem nagy a baj. Most is azt nézem, merre van az előre, csak nehéz, na.

Közben beugrott, hogy most a héten lehet, hogy be sem fektetnek a kórházba, mivel időponthoz kötött és ismeri mindenki, milyen hamar kerül sorra az ember... Na, majd kiderül. Most nincs kedvem befeküdni, hogy ilyen a helyzet és nem tudnám mi van itthon. Mindegy, ez nem kívánságműsor. Hétfőn kell menni a dokimhoz, akkortól rendel már.

Most fizikailag sem vagyok túl jól, nyilván jót tett a stressz.

Na, mindegy, ki fogok tartani, más opció nincs is. Ez az egész sem panasz, csak ki kellett írni magamból egy töredékét a katyvasznak. A Tesóm is számít rám, egyben kell lennem.