A tegnapi és a mai nap is jól indult

Igencsak morcosan ébredtem ma hajnalban is, miután jóideje nem tudom magam kipihenni (mára virradóra is 4 órát aludtam csupán, azt is 2 részletben), de a sors kárpótolt, ugyanis tegnap kora reggel is és ma kora reggel is írt a Tesóm. Utoljára július végén tudtunk beszélni, úgyhogy már úgy kellett, mint egy falat kenyér. ~ 2 órát beszéltünk tegnap is, ma is, ami nem tűnt annyinak, mert nagyon jót beszélgettünk. Ma mondjuk nem voltam jó beszélgetőpartner, mert zombi vagyok az alig alvástól és leginkább bambán lestem ki a fejemből, de tegnap élénkebb voltam. Egyikünk sincs jó passzban, mégis tudtuk egymást szórakoztatni, főleg tegnap, de ez mindig is így volt. Abban a tegnapi és a mai 2 órában is elfelejtettem minden fost, őszintén röhögtem és tegnap folyékonyan jött belőlem is az ökörség, amiken meg Ő röhögött és remélem neki is erőt ad, hogy itt vagyunk egymásnak, mégha nehézkes is a kapcsolattartás. A hitem mellett Ő ad erőt. Azt kérte legyek erős. Igyekszem.

Ért egy másik öröm is tegnap délután, mégpedig egy ismerősöm által, aki képes volt azért 'besurranni' egy reptérre, hogy repülőt videózzon nekem. Ejtőernyős ugrókat vittek fel és állítólag csak úgy akarták megengedni neki, hogy közel menjen egy géphez, ha ő is ugrik. Mondta, hogy kihordott lábon egy infarktust még a gondolattól is. 😁 Én ugranék (ez is bakancslistás pont volt), csak ugye nemhogy ugrani nem mehetek, de repülni sem. 🤬 Végül aztán megengedték neki, hogy levideózzon egy érkező gépet. Maga a gesztus is jólesett, a felvétel meg kincset ér a számomra. 😁 Zene a füleimnek a légcsavar hangja. Remélem eljutok nemsokára Szegedre nemcsak a Vadasparkba, hanem a repülőtérre is.

Ma is megvolt a heti beszélgetés a pszichológussal. Rossz passzban vagyok az utóbbi időben, de mivel tegnap is, meg ma is felpörgetett a Tesóm, így stabilabban mentem a dokihoz, ami jól jött, mert az elmúlt hetet elnézve biztosra vettem, hogy szét fogok esni, ha belemegyünk a dolgokba. Mákom volt és nem történt meg. Nem szívesen vallottam be dolgokat, de muszáj, különben nem tud segíteni. Elmondtam, hogy megint sokszor 'kiesem' a jelenből, meg random kiakadok (olykor 'rohamig'), olyannyira random, hogy valamelyik nap kaja közben a semmiből lepett meg, a falat meg kishíján megakadt, mert elszorult torokkal nem igazán lehet nyelni. 😁 Képtelen voltam uralni a dolgokat, mert hirtelen tört rám és elviselhetetlen volt a keserűség, majd pár pillanat múlva elvágták és nem értettem mi volt a gond, sőt, elkezdtem röhögni is, szintén hirtelen és ok nélkül, majd azt is mintha elvágták volna. Érik a kényszerzubbony. 😉 Az az erős és tehetetlen düh, ami az utóbbi időben állandóan elönt, szelídült annyit, hogy néha teljes nyugalommal kezelek olyasmiket, amikért máskor robbanok. Egyszer röhögök, egyszer kiakadok. Egyszer darálom a szöveget (nekem nem tűnik fel, fater mondta), egyszer megszólalni sincs kedvem. Egyszer nem vagyok képes leállni a teendőkkel, egyszer meg minden túl nehéz, még mozogni is, mert olyan, mintha nehezek lennének a tagjaim és minden téren lassult vagyok. Egyszer tombolok, egyszer meg hidegen hagy az is, amiért máskor (vagy 5 perccel előtte) dühöngtem. Minden téren végletekből-végletekbe csúszkálok mostanság. Máskor is, de mostanság én is érzékelem, hogy nagyok a kilengések. Igyekszem azért lekötni magam (ha már fel nem köthetem 😁), mindenbe beletemetkezem, meg adok másoknak, az sem izgat, ha idegenek, mert egyrészt ebben a rideg világban mégfontosabb (lenne) az odafordulás, másrészt engem nem lemerít, hanem tölt, ha segítek. Nyilván megesik, hogy nincs erőm hozzá, de most még van. Ehhez van, de magamat összetartani és kontrollálni egyre kevésbé. 👏😁 Már meg sem lep az ellentmondás.

Ma egy kétlábonjáró katasztrófa voltam, ön- és közveszélyes, már fater is röhögött. 😁
Ma lenne az anyu 61 éves.

Még élek

Tegnapra virradó éjjel jó nagy vihar volt felénk is, ami eltartott kora reggelig. Úgy beáztunk az özönvízszerű esőtől, hogy a konyhában ~ 1 cm víz állt, meg az előszobába is folyt be a mennyezeten lévő nagy lyukon át. Csodák csodájára csak egy kisdarab vakolat esett le az újabb ázás miatt, holott vészjóslóan néz ki az a terület. Elvileg nemsokára meg lesz csinálva a mennyezet, de majd akkor hiszem, ha látom. Kárunk 'csak' a beázás lett, meg a jég kilyukasztott 2 sárgadinnyét, szóval egész' jól megúsztuk.

Nem lett semmi a házi kennelből, mert hol az időjárás miatt nem tudtuk építeni, hol az anyagokra kellett várni egy csomót, pedig már majdnem minden meglett hozzá, szóval fater begőzölt és rendelt egyet készen. Persze drágább így, de muszáj kikerülni az udvarra az állatoknak. Ha minden jól megy, talán a most következő héten meg is érkezik a kutyáké, aztán később majd a macskák is kapnak.

Szerdán megy apám Pestre a Gabihoz, mert el kell hoznia tőle cuccokat, meg mennek vásárolni is. A Tomi felviszi kocsival, mert csak úgy tudja a sok holmit elhozni. Én nem megyek, mert egy rohanás lesz az egész.

Fizikailag megvagyok, úgy tűnik valóban csak a front okozhatott gondokat a terápia végefelé, meg azóta is jönnek-mennek a panaszok, szóval még tart a remisszió és ez a fő! 👍
A hangulatommal és egyebekkel vannak inkább gondok. Pénteken megvolt a szokásos heti beszélgetés a dokival, bár tegnap ígyis megtalált a BPD-s őrület, meg nagyon ingerlékeny vagyok az utóbbi időben, kb. mindenen dühöngök. Ha faterom nem lenne kopasz, mostanra már akkor is az volna. Lehet, hogy miattam kopaszodott meg. 😄 Na, de viccet félretéve én is érzem, hogy idióta vagyok és én is nehezen viselem el saját magamat. Már eleve 'idegállapotban' voltam dolgok miatt, aztán ő is tett rá a viselkedésével, majd erre a tortára felkerült a hab, amikor 3 hét után végre tudtam volna beszélni a Tesómmal, de nem tudtam, mert le volt kapcsolva a villanyóra a vihar miatt és amikor újra netre tudtam jönni, akkor láttam meg, hogy keresett. Alig vártam, hogy tudjunk beszélni, meg ugye Ő tud leginkább megnyugtatni, felpörgetni, ő ad szeretetet, stb., így dühös voltam, hogy ismét elkerültem és ki tudja mikor tud legközelebb jelentkezni. Már robbanásközelben voltam az utóbbi időben felgyülemlő feszültség miatt, de próbáltam visszafogni magam. Beleestem abba a lebegésszerű állapotba, amiben félig mintha nem is léteznék, de közben félig még érzékeltem, hogy az őrület szélén vagyok és éreztem, hogy úgy mozgok, mint egy lassított felvétel, meg gondolkodni sem tudtam. Fater be is szólt, mert kérdezett és nem tudtam válaszolni, de a bénultságtól reagálni sem tudtam arra sem, hogy beszólt. Nem tudom meddig ültem az ágyon abban a furcsa állapotban, aztán éreztem, hogy muszáj fizikai ingereket okoznom magamnak, hogy 'visszajöjjek'. Nagyjából 'visszatértem' a valóságba és ettől persze erősebben éreztem, hogy mindjárt megőrülök. Erősen magamba ütöttem párszor, mert amíg arra a fájdalomra figyelt az agyam, addig nem a jóval nagyobb lelkire figyelt, ami megőríteni és kiborítani készült. Mivel megígértem a Tesómnak, hogy nem használok semmi éleset, így jóideje nem is teszem, de valami kell ilyenkor, ami fizikai fájdalmat okoz és maradt ez a 'módszer'. Amint múlni kezdett a fizikai fájdalom, erősödött a lelki, ezért muszáj volt párszor megismételnem, hogy egybenmaradjak. Apám pont akkor ment át a szomszédba, ami jól jött, mert előbbiekkel csak késleltetni tudtam az őrületet. Amint kilépett az ajtón, kioldott a fék, 'rohamig' kiborultam, annak minden szokásos velejárójával, többek közt az alatt is jött egy ilyen 'elszakadás magamtól' és csak akkor éreztem meg, hogy fáj a kezem (a fallal találkozott párszor), amikor észhez tértem és kezdett az a lidokainszerű zsibbadtság kimenni belőlem, meg újra felfogtam a külvilágot. Jó, hogy faterom még sosem látta ezt a tébolyt és remélem nem is fogja. Nagyon rosszul érzem magam mostanság, de próbálok javulni, meg nem a földön maradni. Erővel csinálok mindent, erővel eszem és azzal fogok kimozdulni is, ha tényleg megyünk valamerre. Ma jól jött, hogy egyedül vagyok, mert üvölttethettem a zenét és az is az egyik módszerem arra, hogy levezessem a feszültséget, mivel ahogy a zene tombol, úgy olyan, mintha én is azt tenném és ez ugyan nem mindig, de sokszor segít. Ma is segített. Gondolom nemsokára hazaér apám, de legalább ma nem vagyok egy kitörni készülő vulkán és így könnyebb, mert nem kell magam visszafogni, ami ördögi kört hoz létre, mert az is növeli a feszültségemet. Csak én segíthetek magamon, a terápia is csak mankó, de ha nem használom a lábaimat, akkor cseszhetem, szóval muszáj magam odatenni és mindent beleadni, mégha rohadt nehéz is. A Tesóm támogatása és szeretete is egy nagyon lényeges 'hozzávaló' a kitartásom receptjéhez, nélküle semmi sem menne. Lehet, hogy pofáraestem megint, de amíg felkelek, addig nincs minden veszve. Na, hazajött a fater.

Tesóm, Neked pár sor: sajnálom, hogy megint elkerültük egymást! Dühített, hogy azon a rohadt áramszüneten múlt az egész, mert amúgy a vihar miatt ébren voltam abban az időpontban, amikor az üzenetet írtad. Köszönöm a soraidat és hogy írtál, holott ebben a hónapban hol ezért, hol azért kerültük el egymást. Remélem legközelebb nem lesz semmilyen akadály, mert már te is nagyon hiányzol, meg szeretnék mondani ezt-azt. Most megint nem írok konkrétumokat a magánügyeid miatt, de tarts ki Te is! 🙏 Remélem nemsokára tudunk beszélni. 😘

Itthon vagyok

14.-én lett volna vége a terápiának, viszont a szervezetem nem akart tovább együttműködni. Gondoltam, hogy ezt a pár napot féllábon is kihúzom, mert nem most kezdődtek a gondok és eddig sikerült a terápiákon részt venni, viszont mégis haza kellett jönnöm, mert 2 nap is használhatatlan voltam és nem lehet hiányozni a terápiákról. Remélhetőleg csak az egymást érő frontok nem tetszenek a szervezetemnek, meg a lehűlés aktiválta a Raynaudot és az ugye piszkálja a szívkoszorúeremet is, ezért (is) vagyok azóta szarul, bár nem folyamatosan, ami legalább jó, meg az is, hogy újra melegedés várható és esélyes, hogy akkor újra jól leszek. A kórházból a Gabihoz mentünk egyrészt mert le kellett pihennem, másrészt akartak apámmal vásárolni, meg dumálni, így ma a kora reggeli busszal jöttünk haza. Nagyon örült nekem a bundás csapat és persze kölcsönös volt a viszontlátás öröme. Amint kimegyek a szobából, ezer decibellel nyávognak utánam.

Mint az eddigi két alkalommal, úgy most is az volt az utolsó feladat a terápián, hogy írjuk meg, miért fontos a búcsú és az irományokat fel kellett olvasni a reggeli csoportos ülésen, amin emellett mindenki elmondhatta, hogy hogyan hatott rá a terápia és hogy mik a tervei, milyennek látja a további életét. A fő célt ezúttal sem értem el. 😠 A doki ugyan mondta, hogy hosszú folyamat a javulás, de én még el sem kezdtem, mert tele vagyok blokkokkal és hasításokkal. 😠 Az is igaz, hogy mindent azonnal akarok, különben motivációmat vesztem, azonban ezesetben nem (sem) fogok azonnali eredményt látni, ezt el kell fogadnom. Ismét csak a felszínt karcolgattam, mert a blokkok mindent elzártak és nem fértem/fértünk hozzá a dolgokhoz. Az előző két ittlétemkor valamit ki tudtam/tudtunk csikarni belőlem, de ezúttal nehezebb volt, értem ezalatt pl. a művészetterápián való önkifejezést, a sémadrámán való szerepjátékok átélését (most is mintha nem is velem történtek volna a dolgok), az imaginációkon is alig-alig sikerült felhozni egy-egy emléket, meg érzelmileg is le voltam blokkolva, szinte egyszer sem borultam ki (egyetlen egyszer kb. 2-3 perc könnyezés volt a max.), míg a többieknek a végére már kb. csak levegő jöhetett a szemükből, mert könnyük nemsok maradhatott. Nem mintha erre vágytam volna én is, csak a kontraszt kedvéért mondom. Ez mind nem panasz, csak a tények, meg a dokumentáció magamnak. Azt mondta az egyéni terapeuta, hogy kemény dió vagyok, de előbb-utóbb le lehet dönteni a védőfalaimat, csak sok és nehéz munkába telik. Legalább van remény. 

Arcon csaptak az itthoni körülmények a 'civilizáció' után (nyilván nem ért meglepetésként, de attól még dühítő és elkeserítő), meg apám dolgai is lehúztak és a tudat, hogy nem mozdulhatok innen, de ennek az okáról nem írhatok. Egy hónapig nem voltam itthon és reméltem, hogy ezalatt az idő alatt történt valami pozitív változás itthon (bár elég naiv gondolat volt, mert eddig sem történt), de nemhogy pozitív nem történt, inkább újabb gondok adódtak a házzal. Mondtam (ezredszer) apámnak, hogy ez így nem mehet tovább, így nem lehet élni, mire egyből belázadt és elkezdett ordítozni, hogy "milyen okos lettél most, hogy egy hónapon keresztül tömték tele a fejedet baromságokkal!" Mondom mi van?! Egyrészt nem tömték tele semmivel, másrészt ha figyelnél rám bármikor, feltűnt volna, hogy nem először mondtam, hogy történjen már valami haladás a házzal, vagy húzzunk el innen! Elkezdi, hogy nem tud mit tenni, mert most nem vett sorsjegyeket. A füleim akkorára nőttek, mint egy elefántnak. Mondom te tényleg a kicseszett sorsjegyektől várod a csodát??? 🤬 Akkor akár itt rohadhatunk meg a nyakig érő fosban, mert lutri az egész! Elkezdi "van valami ötleted a megoldásra, ha már ekkora a pofád?!" Jellemző ez az állandó hárítás. Megint kezdte, hogy "teletömködték a fejemet, de felőle költözzek akkor a nagyon okos terapeutákhoz, akik biztos tudják mit kéne tenni." 🙄 Jót röhögtem, amikor szóbakerült a család és közölte, hogy a nagyanyám abszolút alkalmatlan volt arra, hogy életek legyenek rábízva. Jó nárci'hoz méltón fel sem ismeri, hogy amiket mond, azok rá is igazak és meg van róla győződve, hogy ő mindent jól csinál és mindenben neki van igaza, meg mindig mindenről más tehet, mindenre van valami kifogása, meg magyarázata is. Nem is akarok belemenni jobban, mert semmi értelme, de a lényeg, hogy várja a sült galambot a sorsjegykaparászás közben, mert az kényelmesebb, mint megpróbálni ténylegesen tenni azért, hogy kitörhessünk ebből a rémálomból. Amikor ezt közlöm, jön a támadással védekezés, hogy én sem teszek. Nagyon okos, ha képes lennék rá, már rég' nem itt cumiznék vele, mivel önállóan élnék. Amikor protekciót akar, vagy alázni, olyankor tud jönni a gondnoksággal, de amikor olyan helyzet adódik, amiben megmutatkozik, hogy miért van rá szükség, olyankor 'elfelejti', mert kell valaki, akire lehet hárítani, nehogy be kelljen látnia, hogy ő sem képes boldogulni. Már régen meg kellett volna oldania a helyzetünket, mint elvileg cselekvőképes egyénnek, de amikor ezzel szembesítem, rámolvassa, hogy "én sem vagyok rá képes, mert még a seggemet sem tudom egyedül kitörölni". Tipikus ez a támadással védekezés. Oltogatni tud, de nem veszi észre, hogy ő sem képes megállni a lábán, pedig már a hatvanas éveibe lépett. Van ilyen, hogy valaki képtelen boldogulni, de akkor ne vállaljon felelősséget másért, ha magáért sem tud! Elkezdte megint, hogy "2 év múlva oda mész, ahová akarsz, mert akkor már lesz valami kis lóf@sz nyugdíjam, amiből majd elvergődhetek, amíg éhen nem döglök!" Egyrészt ocsmány, hogy addig jó lennék, amíg még 2 évig beszállok az anyagiakba, azután felőle fel is fordulhatok és ezt még a pofámba is tolja, másrészt az is undorító, hogy a lelkiismeretemre próbál hatni, harmadrészt tudja, hogy nem mehetek el 2 év múlva sem, mert akkor minden összeomlik (de ennek az okát nem írhatom le). Jól összebalhéztunk. Elkezdi, hogy ha tudok valami megoldást, hallgatja, ha viszont nem tudok, akkor fogjam be. Mondom biztosan lenne valami, te érted a hivatalos dolgokat, meg el tudsz menni körülnézni, hogy van-e valami lakhatóbb és megfizethető kéró a környéken, de ha minden lehetőséget elvetsz, mondván nincs megoldás, akkor nem is fogunk kikeveredni ebből a fostengerből! Nagyon gondolkodom, hogy hogyan tovább? Állandóan ezen agyalok, mert nehezítő tényező, hogy el nem mehetek bizonyos okok miatt, így ez az opció nem játszik, de biztosan van megoldás a körülmények megváltoztatására, csak ahhoz az kell, hogy ő is igazán akarja. Sokmindent tudnék írni, de én szégyellem magam helyette is, úgyhogy nem írok konkrét dolgokat. Ő maga is el van hanyagolva, olyan büdös, mint egy hajléktalan. Persze amikor a Gabihoz megy, képes nagyjából rendberakni magát, de ez jól jött most nekem is, mert addig sem kellett behánynom a 2 méteres körzetében, meg a kórházban és a buszon sem égtem miatta. A Gabinál annyiból igen, hogy a lába szokás szerint büdös volt és megkérdezte a Gabi, hogy melyikünknek ilyen büdös a lába? Elvileg tudnia kéne, mert tapasztalhatta sokszor, hogy sosem én vagyok a buké tulajdonosa, de nem ez izgat, hanem az elv, hogy apám ezzel is beéget. Na, de a lényeg, hogy úgy tűnik, hatott valamelyest a kirohanásom, de nem értem miért mindig csak akkor kap észbe, amikor besokallok és kifakadok. Kezdtem megzuhanni, de aztán pár órával később belémvágott, hogy nem rogyhatok össze, ki kell tartani és ki is akarok! Szüksége van a Tesómnak is arra, hogy legyen erőm, meg amúgy is csak ez az egy út van. Oké, egy ponton cseszhetem az akaratomat és a józan eszemet, de egyelőre egyik sem hagyott cserben és azon vagyok, hogy ez ne is történjen meg! Hiszem, hogy lesz jobb is, mert úgy kell lennie! 🙏 Már egy csomó mindent átvészeltem, ezt is át fogom és egy nap csak egy szar emlék lesz ez az időszak is. Már most látszik, hogy ez sem múlik majd el nyomtalanul, de már annak is örülni fogok, ha vége lesz, mert vége lesz! Ez tartja bennem a reményt. Persze könnyebb, ha van az ember előtt egy támpont, mert ez így most egy végeláthatatlan vakrepülés, de nincs más opció, mint kitartani és remélem megéri! Muszáj pozitívnak maradnom, különben begolyózom. Jönni fog a jobb, mert nem lehet mindig csak rossz! Erőt ad a hitem, a Tesóm támogatása és az is, hogy számít rám, márpedig csak akkor tudok segíteni, ha van miből adnom és a makacsságom is segít, meg az, hogy képtelen vagyok feladni, mégha időnként úgy is érzem, hogy nem megy tovább. De igen, mennie kell és menni is fog, mert ez egy egyirányú út, amin csakis előrefelé lehet haladni!

(Köszönöm Tesóm az üzenetet! Már csak itthon láttam, mert a távolsági buszon ültem, amikor írtál és nincs mobilnetem. 'Idegállapotba' is jöttem, hogy megint elkerültelek. Köszönöm a soraidat és majd ha összefutunk, bővebben is reagálok, de a magánügyeidet ide nyilván nem fogom kiírni. Tarts ki Te is! 😘)

Utolsó hét

Jövő hétfőn irány haza. Tegnap délután meglátogatott egy görcsroham, de nem lep meg, mert hidegfront volt, azelőtt meg melegfront. Remélhetőleg stabilizálódnak már valamelyest a légköri viszonyok. Aludtam a roham után majd' két órát, ami nagyon rámfért. Éberebb mondjuk nem igazán lettem tőle, maximum annyival, hogy utána nem akart minden pillanatban leesni a fejem. A mai meseterápián egy orvosról szólt a mese, aki a szamuráj sereg orvosa volt és összeomlott, látva a tevékenysége értelmetlenségét és elrohant egy Zen mesterhez. A mester megkérdezte, hogy miért ment, mire mondta neki a doki, hogy úgy érzi felesleges a munkája, ugyanis hiába gyógyítja meg a sereg sérüléseit, azok újra és újra visszamennek a csatába, majd ő kezdheti elölről a gyógyítást és már nem bírja elviselni, hogy potyára dolgozik. Erre a mester azt mondta neki, hogy nem az a kérdés, hogy minek van értelme, hanem hogy ő kicsoda, mondta neki, hogy várja meg erre a választ! Az idő telt, hónapokig meditált a doki a csendben, majd amikor a szokásos hajnali harangszó ismét meditációra hívta a szerzeteseket, az orvos felugrott és elrohant. Meg is kérdezte tőle mosolyogva a mester, hogy hová rohan, mire futás közben visszakiabált neki, hogy "vissza a sereghez, a sebesültekhez!" Odakiáltotta neki a mester, hogy úgysincs értelme, hiszen újra megsebesülnek, netán meg is halnak, erre az orvos így felelt: "ez igaz, de ők szamurájok és az az ő dolguk, én pedig orvos vagyok, gyógyítanom kell!" Ezután a csoportnak tették fel azt a kérdést, hogy mi tudjuk-e, kik vagyunk? Naná, hogy nem, persze nyilván nem is véletlen, hogy ez volt a mai téma. Komoly volt, ahogy az értékesnek tűnő emberek mennyire lealacsonyították magukat. Ma volt csoport-, illetve egyéni terápia is. (Köszönöm Tesóm a csütörtöki üzenetet! Sajnálom, hogy nem futottunk össze, de amikor írtál, akkor még az egyéni terápián ültem. Remélem mielőbb sikerül beszélnünk, addig is tarts ki! 😘)

Sémadrámán

és egyéni terápián is megint kiborultak páran (meg később is), némelyek megint 'rohamig' (ami valójában csak sírás, de az intenzitása miatt fizikai tünetekkel is jár és azért emlegetik rohamként, mert heves, nincs felette kontrollja az embernek). Én voltam az egyik, aki nem fogott padlót, de kivételesen nem azért, mert vasszigorral fogtam magam vissza (mondjuk a 'rohamot' képtelenség is), hanem le vagyok blokkolva érzelmileg. Kicsit könnyeztem kb. 2 percig, azt' csókolom. Olyan 'rohamokat' nyomtak egyesek, hogy rossz volt nézni (meg hallgatni). Az egyik szobatársam meggyújtotta a cigit a szobában (ami persze nem engedélyezett) és az őrület közben elnyomkodta a karján a cigit. Egy csaj is úgy sírt valamelyik szobában, hogy kihallatszott a folyosóra. Továbbra sem tudok nyitni a többiek felé, így nem igazán beszélgetek (ha kérdeznek, nyilván válszolok azért), de hallottam, ahogy páran beszélgettek és mondták, hogy kemény volt nekik is az egyéni, mert olyanokat hallottak, amik rendesen odavágtak nekik. Ezek szerint ma kollektív szembesítés volt, mert az én egyéni dokim is az arcomba tolt olyan érzéseket, gondolatokat és tényeket, amik ugyan itt vannak bennem, csak nem mondtam ki, vagy nem is ismertem fel őket. Komoly, ahogy 'leolvasott' engem is, meg az életemet is ebben az eddig eltelt 2 hétben és pontosan lát mindent, pedig tele vagyok fallal és blokkal. Otthon durván el tud kapni a téboly, itt meg szinte semmi, de állítólag ez is egy védekezőmechanizmus, szóval talán még nem ment el a maradék eszem. Gondolom majd utólag fog minden visszaütni, ahogy szokott. Higgadtan ültem le a beszélgetés kezdetekor, egy darabig az is maradtam, majd amint az első trigger elhangzott, egyből jöttek a stressz miatti kényszermozdulatok, meg az előre-hátra 'hintázás' és ilyenkor szoktam kiborulni, ami aztán 'rohamba' fordul, de most valami lebénított és a feljebb említett könnyezés szintjén megállt a dolog. Minden valószerűtlennek hatott és én is úgy belassultam, mint akit leszedáltak. Félig nem is voltam a jelenben, de a még adást vevő agysejtjeim miatt mégis érzékeltem, hogy lelassultam és a beszédem is lassulttá, motyogóssá vált, mint aki nyugtatókat ebédelt. A doki segített 'visszajönni', de a ringatódzás (ami állítólag egy kisgyermekkorba visszavezethető önnyugtatás) megmaradt és a gondolataim is leblokkoltak. Persze végigvittük az ülést, de azóta is újra, meg újra belezuhanok abba a lebegésszerű, "minden valószerűtlen, még az én létem is" állapotba. Mivel már erről is tudom egy ideje, hogy miért van, így nem lep meg. Majd ha csitul a bensőm, kikapcsol ez a 'funkció' is (mert ez is egy védekezési mód). A mai csoportfoglalkozás megintcsak ismerős volt, mert textilcsíkot kaptunk (mindenki egyet), amit egy madzaggá kellett összekötni és ahogy körben ültünk, a kezünkben kellett tartani. Ez most is egy összeköttetést szimbolizált (mint a spárga a terápia elején) azért, hogy ha valaki mesélés közben elsírja magát, akkor a mellette ülő finoman meghúzza a zsinórt, ezzel jelezve a másiknak, hogy nincs egyedül. Nem borultam ki egyszer sem idáig, mert ugyanaz van, mint eddig; amikor beszélnem kell a rossz dolgokról, akkor olyan, mintha nem is velem történtek volna. Oké, volt olyan párszor a 2 hét alatt, hogy egyénin berezgett a léc, de ugye ott meg bekapcsolt az erős önkontroll. Van, hogy emlék van, de nincs hozzá érzelem, míg máskor érzelem van, de a forrását nem találom. Máskor random jönnek a 'flashek' valami gázos szituációról és ilyenkor is előjön az az állapot, mintha nem is léteznék, minden valószerűtlen (ilyenkor állítólag disszociatív állapotba kerülök, ami egy védekezőmechanizmus), míg máskor bekattint, vagy kiborít egy-egy emlékbetörés. Érdekes, hogy bár itt piszkálgatják a kényes területeket, de ahelyett, hogy darabokra hullanék, mint a többiek (nem vágyom rá persze, csak a különbséget akarom érzékeltetni), méginkább leblokkolok, alig jön fel emlék, érzelem, alig férek a gondolataimhoz is, nem tudok sírni (néha majdnem, de akkor befog a fék, vagy a bénultság miatt nem megy, mint ahogy ma is az tartott egyben), üres vagyok, míg otthon nem turkálnak könyékig a poklomban, nem kérik, hogy idézzek fel ezt, meg azt, nem szerepjátékozunk, stb., mégis random képes bombázni mindenféle fos és van, hogy trigger sem kell ahhoz, hogy kiakadjak, ami 'rohamig' fajul. Totál fordítva vagyok összerakva, vagy nem tudom, de most kb. az van, mintha elmentem volna fogorvoshoz és nem tudnám kinyitni a számat és ő is hiába feszegetné szét az állkapcsomat, mert a szájzár nem engedné. A saját pszichém ejtett foglyul, vagy nem tudom mi van, bár a dokinak erre is volt magyarázata, mégpedig az, hogy ez is egy védekezőmechanizmus. Oké, de miért csak nálam kapcsolt be? 🤔 Azt mondta nem vagyunk egyformák. Ez igaz, de rohadtul dühít, hogy saját magam állok önmagam útjában és mégcsak nem is tudom, hogy hol lehet magamat kikerülni. 😡 Imaginációban keresni kellett gondolatban egy biztonságos helyet számunkra kellemes illatokkal és hangokkal, aztán felidézni egy fájó gyerekkori konfliktust, majd egy felnőttkorit is. Ez sem új a számomra. Úgy kellett lefolytatni mindkét beszélgetést, ahogy valamelyik nap a cetlikkel csináltuk; mondani kellett az elhangzott dolgokat, majd a vágyott kijelentéseket, aztán újra a biztonságos helyre kellett vonulni és azután térni vissza a jelenbe. Kielemeztük mindenki párosítását. Most esik le, hogy arról a cetlis feladatról nem írtam (meg némelyik másikról sem, mert nem mindig van kedvem/agysejtem/energiám posztot írni). Valamelyik sématerápián volt ez a cetlis feladat, ami számomra megintcsak ismerős volt. 2-2 cetlit kaptunk, a sárgákra fel kellett írni a 2 legbántóbb mondatot, amit valaha kaptunk akár szülőktől, akár bárki mástól, azután fel kellett olvasni és egy olyan képre ragasztani, amin egy kiskölyök volt, akire 2 felnőtt kiabált kétoldalról. Mire mindenki végzett, a cetlik beborították a gyereket. A kék cetlikre 2 olyan mondatot kellett írni, amit szívesen hallottunk volna a sárga cetliken lévő mondatok helyett. Miközben ezeket olvastuk fel, le kellett szedni a sárgák közül a 2 sajátot és az ordibálós fejekre tenni azzal a hangosan kimondott mondattal, hogy "ez nem nekem szólt, hanem rólad szólt!" A kék cetliket a papír aljára kellett ragasztani. Mire mindenki sorrakerült, a kölyök megszabadult a durvaságoktól, amik immár a 2 üvöltő felnőttet borították be. A gyerek tele lett kedves, megerősítő mondatokkal, amilyeneket kapnia kellett volna az embernek. Volt egy másik feladat is, ami ugyancsak nem volt új számomra. Egy nagy anyagdarabra kellett közösen rárajzolnunk a "Csoportszörnyet". Mindenki hozzátehetett valamit a saját megéléseiből, így alakult ki. Elég furcsa figura lett. Komplett mondatokat is írhattunk rá, amiket az ún. 'büntető hang' mond, vagy amit érez az ember. A végén arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk a szörnnyel, ami a belső világunkat, a sérüléseket, meg a 'büntető hangokat' jelképezi. Végül közösen megsemmisítettük úgy, hogy mindenki összevághatta egy részét. Baromira kimerült vagyok már, mert sosem tudok eleget és pihentetően aludni, ami ugye már a bejövetelem előtt is így volt, csak otthon más zajok keltettek fel állandóan. Ma is megkíséreltem aludni az utolsó foglalkozás után, mert már ülve elaludtam kb. és sikerült is aludni, de csupán egy órát, mert a szobatársak felvertek. Valamelyest azért használt ez a kevés alvás is, mert egy fokkal éberebb vagyok, de nyilván nem fog csodát tenni többheti alig alvással egy-egy ilyen felületes és rövid alvás. 12 nap múlva szélnek leszünk eresztve, amit várok is, meg nem is. Jó lesz már a bundás csapattal együtt lenni. Remélem apám is normálisabb lesz, mert van, hogy 1-2 napig az, amikor hosszabb ideig nem vagyok otthon.

Sémák és az okaik

Elsősorban nyilván magamnak firkálok, azonban ha valami másvalaki(k)nek is a hasznára válhat, akkor duplán éri meg leírni, így talán ezzel a poszttal is segíthetek amellett, hogy dokumentálom magamnak a dolgokat. Tegnap kaptam meg a tesztek eredményét és azok - meg az egyéni terapeuta véleménye - alapján a 18 sémából szinte az összes aktív nálam, ami komoly, mert tavaly még csak a fele volt aktív, ergo vagy nem volt helyes az az eredmény, vagy ennyire elcsesződtem mostanra. Nagyvonalakban elmagyarázták nekünk a sématerápia elején, hogy mi a 18 séma és mik az okaik, hogy értsük mi miből fakad, meg hogy idővel felismerjük az aktiválódásukat és majd a tanult módokon reagáljunk rájuk, de mivel harmadszor vagyok itt, ezért van amit már tudtam róluk magamtól is. Magamnak későbbi viszonyítási alapként jegyzem fel, melyek aktívak jelenleg.

- Elhagyatottság/instabilitás séma (aktív)
Az az érzés, hogy az embert nem szereti, nem támogatja a környezete (sokunké valóban rideg és nem támogató), vagy hogy elveszíti valamelyik szerettét, mert az meghal, vagy elhagyja.
Az ezzel a sémával élő ember meglehet, hogy gyermekotthonban volt, vagy családban maradt ugyan, de passzolgatták egymás közt a rokonok, akár a focilabdát. Az is kiválthatja a sémát, ha meghal az egyik szülő, vagy lelép a gyerek életéből, netán azzal fenyegeti(k) a szülő(k), hogy megválik tőle, esetleg szeretetmegvonással bünteti(k). Mindez azt eredményezi, hogy a gyerek azt hiszi minden kapcsolat bizonytalan, beleértve a szüleivel valót is. Állítólag különösen romboló egy olyan helyzet, amikor a gyerek körül balhék vannak, majd a megszokott közegéből kiszakad és ezt mondjuk többször is átéli, akár éveken keresztül (költözések, vagy gyermekotthonok, több nevelőszülő, stb.) Ezt a példát azért volt fasza hallani sématerápián, mert pont ebben volt részem, viszont legalább már tudom, mi a séma kiváltó oka. Ilyenkor állítólag a gyerek - nyilván - nem képes elemezni a helyzetet, hanem (sok kognitív torzításon keresztül) arra jut, hogy az emberekre nem lehet számítani, mert jönnek-mennek és ezt viszi tovább a felnőttkorba, állandóan attól retteg, hogy elhagyják, így felszínes emberi kapcsolatai vannak, mert önvédelemből nem engedi, hogy azok elmélyüljenek, nehogy újra átélje a veszteség érzését. Nekem itt van a Tesóm és állítólag sok borderesnek van olyan emberi kapcsolata, amiben kb. függ a másiktól, de mindig csak egyetlen személyhez tud ennyire kötődni.
- Bizalmatlanság séma (aktív)
Az az érzés, hogy mások szándékosan ártanak az embernek (bántják, becsapják, kihasználják, stb.)
Több oka lehet állítólag ennek a sémának, de a legdurvább a gyermekkori bántalmazás, legyen az verés, pedofília, vagy állandó kritizálás, szidás. Érzelmi elhanyagolás is az okok közt szerepel, pl. ha nem beszélgetnek a gyerekkel. Az is kiválthatja állítólag, ha többször becsapták, meg ha a gyereket körülvevő felnőttek kiszámíthatatlanul viselkedtek, pl. amiért egyszer jutalmazták, azért máskor büntették, vagy hirtelen és látszólag ok nélkül változott a viselkedésük, pl. egyik pillanatban foglalkoztak a gyerekkel, a következőben ignorálták. Ok lehet még állítólag az is, ha a gyerek eltanulta a szülő(k) világképét. Az ember számára az válik természetessé, hogy verik, becsmérlik, megalázzák, becsapják és nagy eséllyel a párkapcsolatában is ilyen partnere lesz. (Nálunk mondjuk ez nem játszott, a Szabina normális volt.) Állítólag azért van ez így, mert hajlamos az ember olyanba beleszeretni, aki aktiválja a sémáit, mivel idegen számára a normális kapcsolat. Épp' valamelyik csoportterápián volt ez téma és mondta a doki, hogy sokszor azért nem szállnak ki a bántalmazottak a káros kapcsolatokból, meg azért mondják, hogy "de ettől még szeret és rendes ember", mert az van beléjük táplálva, hogy a verés, az alázás, stb. belefér a szeretetbe. Az ember ennél a sémánál is kerüli az emberi kapcsolatokat, vagy legalábbis nagyon keveset tart fenn a bizalmatlanság miatt, valamint megelőzés gyanánt sokszor ő használ ki és bánt másokat (nyilván ez sem vonatkozik minden érintettre, pl. nekem sem szokásaim ezek), enyhébb esetben 'csak' nyomoz, ha arra gyanakszik, hogy megcsalja a társa.
- Érzelmi depriváció séma (aktív)
Az az érzés, hogy az ember sosem kapta és kapja meg azt a mennyiségű és minőségű szeretetet és törődést, amire szüksége van. (A Tesóm ezen enyhít a szeretetével és a törődésével.)
Az oka állítólag elsősorban a szülői meg nem értés, ölelés, simogatás, meghallgatás, megértés és/vagy segítség (védelem, jó tanács) hiánya.
Ez a séma állítólag olyanoknál is aktív lehet, akiknek semmi tragédia nincs az élettörténetükben, nem volt velük rideg az anyjuk, nem verte meg, vagy hülyézte le, nem is kritizálta őket és akár vigaszt is nyújtott nekik, esetleg a fontos eseményeiken is ott volt, viszont állítólag elég, ha nem értette a szükségleteikre vonatkozó jelzéseiket. Állítólag főleg az élet első két évében jelentősek ezek a dolgok, viszont így már értelmet nyer egy s más az esetemben (pl. állítólag pont 2 éves voltam, amikor vigasz helyett letolt anyám, amiért üvöltésre ért haza, holott ő hagyott egyedül a kiságyban). Igaz, hogy csak foszlány, de emlékszem, hogy dühösen kérdezi, hogy "miért kell mindig üvölteni?" (Inkább az a kérdés miért kellett egyedül hagyni, ráadásul ismétlődően, főleg ha tudta, hogy mindig kétségbeesem?) Állítólag kevés ilyen emléke van az embernek, mert egy idő után a gyerek feladja a próbálkozást, ami miatt nyilván nem is tapasztal értetlen reakciókat, viszont így nincs is mit elraktároznia. Emiatt a séma miatt van az, hogy az ember szeretetlennek és magányosnak érzi magát függetlenül attól, hogy esetleg vannak körülötte (mondjuk ha rideg a közege, akkor nem is csoda), vagy van párkapcsolata. Mivel nem közli az igényeit és a többi ember értelemszerűen nem gondolatolvasó, így nem is tudják mire van szüksége az embernek, viszont benne az a bevésődés dolgozik, hogy miért közölné amire szüksége van, hiszen úgysem értenék, úgysem segítenének, pontosan ahogy gyerekkorában tapasztalta. Különféle pótcselekvésekbe, vagy függőségekbe menekül az ember és itt is az van, hogy szinte senkit nem enged közel magához, ami akár odáig is fajulhat, hogy tüskés lesz és kifejezetten ellenségesen viselkedik azokkal, akik barátkozni szeretnének vele. Hajlamos lehet a sírásra, a hisztériára, a sértődött elvonulásra, vagy akár az öngyilkossággal való fenyegetőzésre, de enyhébb esetben csak mindenkitől azt várja, hogy meghallgassa és megértse és nagyon rosszul viseli, ha nem így történik. Akár a pszichológustól is többet várhat az ember, mint amire a szerződésük szól és zokon veheti például, ha a pszichológus az óra végén pontosan lezárja a foglalkozást (ez (is) ismerős 😁), hiába tudja, hogy az a szabály. Ez a séma vastag falat emel az ember köré (az enyémen át tudta verekedni magát a Tesóm, de eddig csak ő), megakadályozva a közeli kapcsolatok kialakításában.
- Csökkentértékűség/szégyen séma (aktív)
Az a meggyőződés, hogy az ember (sok)mindenért hibás, nem kívánatos társaság, alsóbbrendű másoknál, nem jár neki jó, szégyellnie kell magát dolgokért, továbbá attól fél, hogy mások rájönnek a hibáira és attól is megszégyenül. Érzékenyen reagál a kritikára, az elutasításra és a saját maga által elkövetett (vélt, vagy valós) hibákra.
Az ember totál defektesnek látja magát és akkor is magában keresi a hibát, ha állítólag nyilvánvaló, hogy nem benne van. Nem hallja meg a pozitív visszajelzéseket, vagy legalábbis leértékeli őket, hiszen neki olyanok nem járnak. Hajlamos halogatni is és kerülni a kudarcot, pl. olyan helyzetekben, amikben teljesítenie kell a bukás elkerülése a célja és mércéjét túl alacsonyra, vagy túl magasra teszi. A másik véglet a saját (vélt, vagy valós) erényeit felnagyítja, mások pozitívumait ellenben nem látja meg, vagy ha mégis, akkor leértékeli, bezzeg hibákat talál bennük bőven.
- Társadalmi elszigeteltség séma (aktív)
Az az érzés, hogy az ember mindenhonnan kilóg, mert nem tud beilleszkedni és nem is fogadják be.
Állítólag leginkább annál alakul ki ez a séma, aki úgy nőtt fel, hogy különbözik a többiektől, pl. mozgássérült/egyéb testi különbözősége van, másokhoz képest le van maradva/fejlett valamiben (akár mentálisan), gazdag/szegény, valamilyen kisebbséghez tartozik, örökbefogadott, stb., de amiatt is kifejlődhet, mert gyermekkorában bántalmazták és ennek a következményeit nem tudta hová tenni.
Folyamatosan a közte és a mások közti különbségeket keresi és nem látja meg a hasonlóságokat más emberekkel. Nem igazán jár társaságba. A másik végletbe tartozó kényszeresen igyekszik beilleszkedni bárhová, oda is, ahol valóban nem látják szívesen. (Ez utóbbi apámra jellemző.)
- Dependencia séma (aktív)
Az az érzés, hogy az ember sok helyzetben nem tud önállóan funkcionálni (nálam mondjuk jóhogy fennáll, mivel gondnokság alatt állok, szóval ez kivételesen nem feltétlenül csak a környezetem által belémtáplált élmény), magyarul nem képes a mindennapokban boldogulni.
A séma oka az olyan szülő(k), aki(k) nem hagyja, hogy a gyerek az életkorának megfelelően viselkedjen, mert mondjuk félti, vagy rosszul méri fel a képességeit, esetleg időt és energiát akar spórolni (pl. “én gyorsabban végzek, ne te csináld!”), vagy pedig képtelenek átengedni a kontrollt (pl. “csak az a jó, amit/ahogy én csinálok!”) Ezeknek persze hangot is ad, amivel persze megintcsak azt éri el, hogy az ember egy alkalmatlan, béna fazonnak gondolja magát és ez felnőttkorra is megmarad, akadályozva egy csomó mindenben. Ha neki is lát dolgoknak, ezerrel szorong, pláne ha elcsesz valamit és máris valamelyik szülője hangján ordítja a fejében az ún. büntető hang valamelyik szokásos kritikát. Gyermekmódba kapcsolva segítséget kér, mert totál leblokkol. Személyfüggő, hogy ki mennyire képes a mindennapjaiban működni. Az ember távoltartja magát az olyan helyzetektől, ahol valami újat kellene elsajátítania. Nyilván nem minden esetre igaz ez, de vannak ilyen helyzetek. A másik végletbe esők viszont büszkék arra, hogy mindent egyedül oldanak meg, mert ódzkodnak a segítségkéréstől, hiszen szerintük más úgyis elrontja, csakis ők csinálják jól (ez is apámra jellemző).
- Veszélyeztetettség séma (most épp' nem aktív, de van, amikor aktiválódik)
Az ember túlzott mértékben szorong attól, hogy megbetegszik, vagy valami katasztrófa sújt le rá.
Amiatt alakul ki ez a séma, mert pl. a gyerek végignézte egy hozzátartozója betegségét és halálát, vagy egy váratlan balesetnek volt a szemtanúja, de meglehet, hogy nem innen fúj a szél, hanem a szülei viselkedtek úgy, mintha csak idő kérdése volna egy katasztrófa bekövetkezése, ezért nem alakult ki a biztonságérzete és emiatt csomó mindentől retteg, nem megy olyan helyekre, amiket veszélyesnek gondol, de kényszerbetegség (pl. állandó takarítás, kézmosás, stb.) is kialakulhat nála, mert keresi a biztonságot és ezekben megtalálni véli, hiszen nem betegedhet meg, ha agyonsterilizálja a környezetét és magát is. Itt is megvan a másik véglet, aki nem törődik a veszéllyel, sőt.
- Éretlenség séma (aktív)
Az az érzés, hogy az ember 'szimbiózisban' van valamelyik szülővel, netán valaki mással.
Ez a séma a szülővel/szülőkkel való túl szoros kapcsolat miatt alakul ki, vagy ha ez nem lehetséges, mert elutasítóak, akkor ez később lehet párkapcsolatban a másik fél, vagy bárki, aki megadja az embernek a szeretetet, törődést és biztonságot. Meggyőződése, hogy nem tudna létezni a másik fél folyamatos támogatása nélkül és olyan szorosnak érzi a köteléket, mintha ők ketten egy személy volnának. Amikor felmerül annak a lehetősége, hogy határokat állítson kettejük között, azt lehetetlennek tartja. A dokik szerint akinek ilyen sémája van, az valahol elakadt a felnőtté válás útján, de állítólag lehet valaki úgy is "nagyra nőtt gyerek", hogy az éretlenség más sémával van összefüggésben.
A másik végletbe tartozó ember igyekszik független maradni.
- Kudarcra ítéltség séma (aktív)
Az a hit, hogy mindenben kudarcot vallott eddig az illető és ez ezután sem lesz másképp'.
Ennek a sémának is több oka lehet, pl. lehet, hogy valamilyen képességzavarral küzdött az ember gyerekként és látta a különbséget a saját és a többiek teljesítménye közt, ezért hülyének gondolta magát és ez bevésődött neki. Az is lehet, hogy nem innen fúj a szél, hanem a szülei és/vagy a környezete (akár óvodai/iskolai közege) rendszeresen negatív kritikákkal illette és akár másokhoz hasonlítgatta. Az is ok lehet még állítólag, hogy olyasmit erőltettek rá, amihez tényleg nem volt tehetsége (pl. zenélést botfülekkel, stb.)
Akinél aktív ez a séma, annak a számára természetes, hogy ő kevésbé okos és ügyes, mint mások és szinte semmivel sem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről, már csak azért sem, mert az ilyen ember állítólag a legtöbbször valóban sikertelen, ugyanis lebénul egy vizsgán, egy állásinterjún, kibukik az egyetemről, mert el sem megy egy-egy nehezebb vizsgára, halogatja a feladatait, hogy ne kelljen szembesülnie az “úgysem fog menni” tudathoz kapcsolódó szorongással. A másik véglet nemhogy nem fél a kihívásoktól, hanem hajt, mint a barom mégha sejti is, hogy nem jár sikerrel, mert abban bízik, hogy talán mégis eléri a célját.
- Feljogosítottság séma (nem aktív)
Az a meggyőződés, hogy az ember mindenkit felülmúl mindenben, mert egy kuriózum, ami lehetővé teszi számára a különleges jogokat és kiváltságokat is. (Magyarul nárcisztikus az illető.)
Az a séma oka, hogy az embert elkényeztették (vagy épp' elhanyagolták gyerekként), nem szabtak neki határokat (vagy erősen beszabályozták), állandóan ráhagyták, hogy csináljon, amit csak akar, így nem tanulta meg, hogy meddig tart ő és hol kezdődik a másik ember és nemcsak egy-egy személyt, hanem az egész világot a tulajdonának tekinti, így el is várja, hogy a világ késlekedés nélkül kielégítse az összes szükségletét. Elviselhetetlen a viselkedése már gyerekkorában is és amíg akkor még csak hisztizik, felnőttként már több eszközzel szerzi meg, amit akar. Jellemzi a versengés, a másokon való uralkodás, az erőfitogtatás, az önfényezés és kontrollálni akarja mások viselkedését, cselekedeteit. El tudja játszani az empatikus figurát, de képtelen a valódi empátiára. Önző, mások igényeit nem veszi figyelembe. Bármit kimond, bármit megtesz, bárkin átgázol. Nagyon megnyerő tud lenni a stílusa, de könnyen félrecsúszik rajta ez az álarc, amint valami nem tetszik neki. Mindennek róla kell szólnia és ezért nem szívesen vesz részt olyan helyzetekben, ahol nem irányul rá kellő figyelem. Aki elkerülő módban van, az állítólag úgy viselkedik, mintha ő nem számítana, körülugrál másokat, lesi a kívánságaikat, miközben saját igényeit nem fejezi ki. (Mintha az Önfeláldozás séma lenne nála aktív.) Mint mondtam, annál is kialakulhat ez a feljogosítottság séma, akit elhanyagoltak, bántottak, megaláztak, mert ezek következtében a lelke mélyén értéktelennek érzi magát, olyasvalakinek, aki nem kaphat szeretetet, törődést és odafigyelést, ezért könnyen válhat felnőttként nárcisztikussá. (Apámnál ez az ok a doki szerint.) A dokik szerint ilyenkor az van, hogy gyakorlatilag pótolni, kompenzálni akarják a dolgokat, hozzájutni mindahhoz, amit nem kaptak meg, csak ezesetben már szélsőségesek a megnyilvánulások.
- Elégtelen önkontroll séma (aktív)
Az ember nem képes, vagy nem mindig képes uralkodni az érzelmei, a vágyai és a cselekedetei felett.
Akinek aktív ez a sémája, az nem - vagy csak nehezen - képes fékezni a feltörő indulatait, késztetéseit, érzelmeit, vagy nem tud olyan feladatokat végigcsinálni, amik szükségesek volnának ahhoz, hogy beilleszkedjen a társadalomba. Felnőttként újra és újra bajba keveri magát, mert nem tudja késleltetni a szükségletei kielégülését, vagy mert hiányzik a következetessége az impulzivitása miatt. A gyerekkorban megtanult önkontroll az, ami segít a dühöt féken tartani és szalonképesnek maradni, de ha nem fejlődött ki az önkontroll képessége, vagy legalábbis gyenge, akkor az ember törhet-zúzhat, üvöltözhet, a másik embert szidalmakkal árasztja el, netán megüti, megveri, durva esetben meg is ölheti. A dokik szerint csendes borderlineban (az van nekem is) az illető jellemzően inkább befelé dühöng/sír és a bántalmazás is önmaga elleni. Nálam ugyan nem csupán befelé fordul a düh, viszont ami kitör, az csak töredék, mert jórészét elfojtom, akárcsak a keserűségnek (azt kb. teljesen). A bántalmazás kizárólag magam elleni, bár jó ideje maximum ütök, egyebeket nem csinálok a Tesómnak tett ígéret miatt. Állítólag tipikusak ilyen sémánál a be nem fejezett tanulmányok, be nem fizetett csekkek, félbehagyott feladatok, ugyanakkor a másik végletben érintettek túl precízek, túlságosan rendszerezettek, a spontaneitás teljesen hiányzik náluk (ez vagyok én 😁). Innen már csak egy lépés állítólag a kényszerbetegség. (Valamelyest be is figyel nálam.)
- Behódolás séma (aktív)
Az a hit, hogy az embernek át kell adnia az irányítást másoknak, elnyomva a vágyait és a véleményét a harag, megtorlás, vagy elhagyás elkerülése érdekében.
Ez a séma akkor alakul ki, ha a gyerek nem fejezheti ki az érzéseit, vágyait, gondolatait, mert ha megteszi, akkor büntetés jár érte (fizikai, vagy lelki). Akinél aktív ez a behódolás séma, az engedi, hogy mások irányítsák az életét, bármilyen körülményhez alkalmazkodik (de közben tombol benne a tehetetlen düh), sokszor nem fejezi ki a haragját, csak célozgat rá (pl. képeket vág, megsértődik, duzzog). Irtózik minden olyan helyzettől, ahol alul-felülrendeltségi helyzetbe bonyolódhat. A másik véglet lázad akkor is, ha célszerűbb volna alkalmazkodnia, állítólag ilyenkor az ún. 'lázadó gyermek' mód aktiválódik.
- Önfeláldozás séma (aktív)
Az ember túlzottan önzetlen, mások igényeinek kielégítésére összpontosít a sajátjai a rovására.
Ez a séma ugyancsak amiatt keletkezik állítólag, mert a gyerek nem fejezheti ki szabadon az igényeit, érzelmeit, gondolatait, mivel a szülei/a környezete nem engedik. Kivetítik rá a saját dolgaikat,.pl. ha valamelyikük fázik, akkor tuti, hogy a gyerek is fázik, mindegy mit mond. (Ez is milyen ismerős. 😁) Van, amikor a gyerek olyan felelősséget kap, ami nem neki való, pl. gondoskodnia kell a kistestvéréről, rosszabb esetben pedig bűntudatkeltésről van szó, pl. ha a szülőnek nem tetszik, amit a gyerek csinál, akkor esetleg szidja, önzőnek és érzéketlennek nevezi (ezt is hányszor megkapom a mai napig). Az ilyen séma miatt az ember mindenkinek segít, kb. bármiben, ami tőle telik. Az ún. elkerülő módban lévők állítólag igyekeznek megúszni az olyan helyzeteket, ahol adni, vagy kapni kell. A másik véglet igyekszik a lehető legkevesebbet adni másoknak, mert nem akarja, hogy kihasználják.
- Jóváhagyáskereső/elismeréskereső séma (aktív)
Az a hit, hogy csak akkor ér valamit az ember és csak akkor érdemel szeretetet, meg elfogadást, ha valami komolyabb dolgot, teljesítményt felmutat.
Akkor alakul ki ez a séma, ha a környezet adott teljesítményt vár el és ha a gyerek megugorja az adott magasságba helyezett lécet, akkor minden oké, de ha nem, akkor jön a kritika, esetleg büntetés. Akinél aktív ez a séma, az már-már kényszeresen próbál eredményeket felmutatni azért, hogy megkapja az áhított megbecsülést, törődést, szeretetet, vagy pedig mindig visszajelzéseket, megerősítéseket vár, mert bizonytalan és mert meg akar felelni. Az elkerülő igyekszik kimaradni az olyan helyzetekből, amikben nem kapna elegendő pozitív visszajelzést, súlyosabb esetben kerüli azok társaságát, akiknek az elismerésére vágyik, mert nem akar csalódni. A másik végletben érintettek nem megfelelni akarnak, hanem mások rosszallására utaznak.
- Negativitás/pesszimizmus séma (nem aktív)
Az ember az élet negatív történéseire koncentrál és alig, vagy nem ismeri fel a pozitívakat.
Ezt a sémát állítólag gyakran transzgenerációs traumák alakítják ki, szóval feltehetően a gyerek szülője, vagy nagyszülője is pesszimista volt és mindig a legrosszabbra készült. Meglehet, hogy régebben jól jött, azonban ha a megváltozott körülmények dacára is megmarad ez a látásmód, akkor már nem az életbenmaradást garantálja, hanem állandó elégedetlenséget és szorongást szül. A másik végletbe esők túl optimisták, ami állítólag ugyanúgy a valóság tényeinek figyelmen kívül hagyása, mint a negativizmus.
- Túlkorlátozottság/érzelmi gátoltság séma (aktív)
Az ember érzelmi reakciókat és gondolatokat fojt el a negatív következmények (megszólás, büntetés) elkerülése érdekében.
A sémát az váltja ki, hogy az ember gyerekként nem mutathatta ki, mi zajlik benne. Megtanulta a környezetétől, hogy az érzelmek rosszak, feleslegesek; nem szabad őket megélni, főleg nem kimutatni (pláne ha fiúgyerek). Minden körülmény között erősnek, higgadtnak kell mutatkozni; sírni szigorúan tilos.
Ha vért izzad is higgadt marad, sőt akár szórakoztat másokat.
- Könyörtelen mércék/hiperkritikusság séma (aktív)
Az ember magas elvárásokat támaszt maga (és sokszor mások felé is) és egyre csak többet és jobban akar teljesíteni, magyarán maximalista. Csakis a legjobb eredményt fogadja el saját magától, vagyis még azt sem, mert mindig jobbat és jobbat vár magától, sosem elégedett a teljesítményével.
Ez a séma abból fakad, ha a szülők merevek, túl sok szabályt állítanak fel, kritikusak, esetleg a rosszat látják a gyerekben és ezt közlik is vele, vagy elégedetlenek a fejlődésével. Az ember azt gondolja, hogy majd elfogadják, szeretni fogják, elismerik az igyekezetét, meg talán ér majd annyit, mint mások, ha 100, de inkább 110%-ot nyújt. A sémában érintettek között állítólag sok a munkamániás, a tisztaságmániás, továbbá az érintett állandóan fáradt, stresszes, fejfájásra hajlamos és alvásproblémákkal küzd, mert képtelen pihenni. Aki elkerülő módban van, az halogat, bele sem kezd bizonyos teendőkbe, mert tudja, hogy úgysem lenne elégedett az eredménnyel és ezért kb. sosem végezne az adott teendővel.
A másik végletet megélőket nem érdeklik az elvárások és mércék, nemtörődöm stílusban végzik a dolgaikat.
- Büntető készenlét séma (aktív)
Az a meggyőződés, hogy minden bűntettért büntetés jár, az ember önmagát is megbünteti, sokszor keményen.
Ez a séma akkor alakul ki, ha a szülők nevelése tekintélyelven alapszik, magyarul a szülő ellentmondást nem tűrve parancsol, a gyerek pedig engedelmeskedik, különben megszívja, mert büntetést kap, akár keményet.
Aki a sémában érintett, az kegyetlen lehet másokkal és önmagával szemben is (én csak magammal vagyok az). A hibákat nem bocsátja meg, a gyarlóságokat sem tolerálja. Aki hibázott, azt ugyanazzal a szemrehányó hangsúllyal kéri számon, mint amilyennel régen őt kérték számon a szülei. Aki elkerülő módban van, az kerüli az embereket, mert fél a saját reakcióitól, amiket egy esetleges hibára adna, de attól is fél, hogy őt büntetik meg. A másik végletben érintettek irreális mértékben megbocsájtóak másokkal szemben.
Ez tehát a 18 séma lényege.
Komoly, hogy csupán 3 nem aktív. Két dolog jutott egyből eszembe; az egyik, hogy nem gondoltam, hogy ilyen durva a helyzet, a másik, hogy felköthetem magam, na de viccet félretéve felköthetem az összes gatyámat, mert mire ezt a sok aktív sémát kiterápiázzák belőlem, nyugdíjba vonulok. 😁 Unatkozni nem fogok, az ziher. Úgyis ellenségem az unalom. 😄 Ezt tényleg csak poénnal lehet kezelni, mert ha belegondolna az ember, mégjobban becsavarodna. Az a gond az egyéni terapeutám szerint, hogy a túlkontrolláltság és a szégyen séma különösen erős és kapcsolódnak is, viszont addig haladni is nehéz, amíg nem tudom elengedni magam. Tényleg valami nagy gebasz van a toronyban, mert a csapatból szinte már csak én vagyok ilyen 'kemény'. Egy fokig jó is, ha van tartása az embernek, de mint látszik, néha inkább már átok. Mindjárt vége a terápiának és azon kívül, hogy megint tanultam dolgokat, nem jutottunk velem semmire. 😳🤬
A tegnapi csoportfoglalkozás témája megintcsak ismerős volt, ugyanis a gyermekmódokról volt szó, azon belül is 3-ról (boldog, sérült, dühös), utána az ún. büntető hangról volt szó, ami az olyan negatív megjegyzéseket, mondatokat játssza újra és újra az ember fejében, amiket a szülőktől, rokonoktól, környezetétől hallott, vagy amiket önmagáról gondol. Nálam leginkább a fateromtól és a Lacitól hallott dolgok játszódnak vissza, néha az anyutól, de időnként más emberektől is, illetve a saját magamról alkotott negatív véleménynek megfelelő megjegyzések. Ez a 'hang' kiélesíti a sémákat, ahogy az is, ha ugyanaz a személy mond továbbra is degradáló dolgokat, mint aki régen (pl. esetemben apám), vagy bárki más. Ilyenkor ún. trigger (automatikus érzelmi reakció) történik, az ember 'bekattan' és amiatt reagál túlzottan bizonyos dolgokra, vagy fagy le bizonyos szituációkban. Én úgy tudnám ezt érzékeltetni, mintha megnyomnának bennem egy gombot, ami aktiválja a dühöt/kiborulást/lefagyást. Vannak az ún. megküzdési módok (elkerülés, önalávetés, túlkompenzálás, érzelmi eltávolodás, vagyis lefagyás és öngyilkossági szándék/kísérlet - ez nem mindenkinél játszik.) Nálam (és nemcsak nálam) állítólag mind bekapcsol a megfelelő triggerre. Mindegyik arra szolgál, hogy a gyermek módban lévő személyiségrész sérült részét védje, de valójában a dühös rész is arra szolgál, viszont ha nem jár sikerrel, akkor jönnek állítólag ezek a megküzdési módok. Az elkerüléshez tartozik állítólag az izoláció (a tényeket és az érzelmeket elválasztja a psziché, ezért tudok tárgyilagosan beszélni durvább dolgokról is), a bezárkózás, a csenddel verés, az alkohol, vagy bármilyen drognak minősülő cucc használata (nálam ezek régebben a nyugtatók voltak), pótcselekvések, konfliktuskerülés, vagy azoknak a helyeknek a kerülése, ahol a negatív hatások érik az embert. Önalávetéskor az ember ráhagy dolgokat a másikra, igazat ad neki, mégha nem is ért vele egyet, vagy meg sem szólal, csak a másik fél hagyja abba az alázást, vagy épp' azt elkerülendő teszi az ember az előbbieket. Túlkompenzáláskor az ember üvölt, támad, beszólogat, magyarul az erejét (vagy akiben van nárcisztikus beütés, az a felsőbbrendűségét) akarja megmutatni. Faterom pont ilyen, úgyhogy túlkompenzál ő is. Lefagyáskor az ember leblokkol, ezért nem tud reagálni a helyzetre, mivel bekapcsolnak bizonyos sémák, a tanult tehetetlenség. Az ember minden olyan helyzetben leblokkol, amit nem tanult meg kezelni, mert nem tanították meg neki, vagy akadályozták abban, hogy megtanulja. Eljátszottunk most is bizonyos helyzeteket valamelyik sémadrámában nemrég. Az egyik terapeuta most is kérte, mint az előző ittléteimkor is, hogy mindenki személyesítsen meg egyet és az ahhoz kapcsolódó érzéseket, gondolatokat egyszerre kellett kimondanunk. Ezzel most is azt az állapotot szemléltette, amikor a 'büntető hang' elkezdi az ember agyát a rengeteg negatív megjegyzéssel bombázni, amitől megőrül és ami miatt nem jut el hozzá az egészséges 'felnőtt hang', amit a doki alakított. Folyamatosan pozitív dolgokat mondott állítólag, de senkihez nem jutottak el, ahogy a mindennapokban is elnyomják a pozitív visszacsatolásokat a bevésődött negatív megjegyzések.
Vasárnap, vagy hétfőn (összefolynak a napok) megint tudtunk beszélni a Tesómmal. Jó volt beszélni, meg röhögni, mégha nem is volt rá sok időnk. Minden ilyen alkalom sok erőt ad és remélem Neki is!