Sémadrámán

és egyéni terápián is megint kiborultak páran (meg később is), némelyek megint 'rohamig' (ami valójában csak sírás, de az intenzitása miatt fizikai tünetekkel is jár és azért emlegetik rohamként, mert heves, nincs felette kontrollja az embernek). Én voltam az egyik, aki nem fogott padlót, de kivételesen nem azért, mert vasszigorral fogtam magam vissza (mondjuk a 'rohamot' képtelenség is), hanem le vagyok blokkolva érzelmileg. Kicsit könnyeztem kb. 2 percig, azt' csókolom. Olyan 'rohamokat' nyomtak egyesek, hogy rossz volt nézni (meg hallgatni). Az egyik szobatársam meggyújtotta a cigit a szobában (ami persze nem engedélyezett) és az őrület közben elnyomkodta a karján a cigit. Egy csaj is úgy sírt valamelyik szobában, hogy kihallatszott a folyosóra. Továbbra sem tudok nyitni a többiek felé, így nem igazán beszélgetek (ha kérdeznek, nyilván válszolok azért), de hallottam, ahogy páran beszélgettek és mondták, hogy kemény volt nekik is az egyéni, mert olyanokat hallottak, amik rendesen odavágtak nekik. Ezek szerint ma kollektív szembesítés volt, mert az én egyéni dokim is az arcomba tolt olyan érzéseket, gondolatokat és tényeket, amik ugyan itt vannak bennem, csak nem mondtam ki, vagy nem is ismertem fel őket. Komoly, ahogy 'leolvasott' engem is, meg az életemet is ebben az eddig eltelt 2 hétben és pontosan lát mindent, pedig tele vagyok fallal és blokkal. Otthon durván el tud kapni a téboly, itt meg szinte semmi, de állítólag ez is egy védekezőmechanizmus, szóval talán még nem ment el a maradék eszem. Gondolom majd utólag fog minden visszaütni, ahogy szokott. Higgadtan ültem le a beszélgetés kezdetekor, egy darabig az is maradtam, majd amint az első trigger elhangzott, egyből jöttek a stressz miatti kényszermozdulatok, meg az előre-hátra 'hintázás' és ilyenkor szoktam kiborulni, ami aztán 'rohamba' fordul, de most valami lebénított és a feljebb említett könnyezés szintjén megállt a dolog. Minden valószerűtlennek hatott és én is úgy belassultam, mint akit leszedáltak. Félig nem is voltam a jelenben, de a még adást vevő agysejtjeim miatt mégis érzékeltem, hogy lelassultam és a beszédem is lassulttá, motyogóssá vált, mint aki nyugtatókat ebédelt. A doki segített 'visszajönni', de a ringatódzás (ami állítólag egy kisgyermekkorba visszavezethető önnyugtatás) megmaradt és a gondolataim is leblokkoltak. Persze végigvittük az ülést, de azóta is újra, meg újra belezuhanok abba a lebegésszerű, "minden valószerűtlen, még az én létem is" állapotba. Mivel már erről is tudom egy ideje, hogy miért van, így nem lep meg. Majd ha csitul a bensőm, kikapcsol ez a 'funkció' is (mert ez is egy védekezési mód). A mai csoportfoglalkozás megintcsak ismerős volt, mert textilcsíkot kaptunk (mindenki egyet), amit egy madzaggá kellett összekötni és ahogy körben ültünk, a kezünkben kellett tartani. Ez most is egy összeköttetést szimbolizált (mint a spárga a terápia elején) azért, hogy ha valaki mesélés közben elsírja magát, akkor a mellette ülő finoman meghúzza a zsinórt, ezzel jelezve a másiknak, hogy nincs egyedül. Nem borultam ki egyszer sem idáig, mert ugyanaz van, mint eddig; amikor beszélnem kell a rossz dolgokról, akkor olyan, mintha nem is velem történtek volna. Oké, volt olyan párszor a 2 hét alatt, hogy egyénin berezgett a léc, de ugye ott meg bekapcsolt az erős önkontroll. Van, hogy emlék van, de nincs hozzá érzelem, míg máskor érzelem van, de a forrását nem találom. Máskor random jönnek a 'flashek' valami gázos szituációról és ilyenkor is előjön az az állapot, mintha nem is léteznék, minden valószerűtlen (ilyenkor állítólag disszociatív állapotba kerülök, ami egy védekezőmechanizmus), míg máskor bekattint, vagy kiborít egy-egy emlékbetörés. Érdekes, hogy bár itt piszkálgatják a kényes területeket, de ahelyett, hogy darabokra hullanék, mint a többiek (nem vágyom rá persze, csak a különbséget akarom érzékeltetni), méginkább leblokkolok, alig jön fel emlék, érzelem, alig férek a gondolataimhoz is, nem tudok sírni (néha majdnem, de akkor befog a fék, vagy a bénultság miatt nem megy, mint ahogy ma is az tartott egyben), üres vagyok, míg otthon nem turkálnak könyékig a poklomban, nem kérik, hogy idézzek fel ezt, meg azt, nem szerepjátékozunk, stb., mégis random képes bombázni mindenféle fos és van, hogy trigger sem kell ahhoz, hogy kiakadjak, ami 'rohamig' fajul. Totál fordítva vagyok összerakva, vagy nem tudom, de most kb. az van, mintha elmentem volna fogorvoshoz és nem tudnám kinyitni a számat és ő is hiába feszegetné szét az állkapcsomat, mert a szájzár nem engedné. A saját pszichém ejtett foglyul, vagy nem tudom mi van, bár a dokinak erre is volt magyarázata, mégpedig az, hogy ez is egy védekezőmechanizmus. Oké, de miért csak nálam kapcsolt be? 🤔 Azt mondta nem vagyunk egyformák. Ez igaz, de rohadtul dühít, hogy saját magam állok önmagam útjában és mégcsak nem is tudom, hogy hol lehet magamat kikerülni. 😡 Imaginációban keresni kellett gondolatban egy biztonságos helyet számunkra kellemes illatokkal és hangokkal, aztán felidézni egy fájó gyerekkori konfliktust, majd egy felnőttkorit is. Ez sem új a számomra. Úgy kellett lefolytatni mindkét beszélgetést, ahogy valamelyik nap a cetlikkel csináltuk; mondani kellett az elhangzott dolgokat, majd a vágyott kijelentéseket, aztán újra a biztonságos helyre kellett vonulni és azután térni vissza a jelenbe. Kielemeztük mindenki párosítását. Most esik le, hogy arról a cetlis feladatról nem írtam (meg némelyik másikról sem, mert nem mindig van kedvem/agysejtem/energiám posztot írni). Valamelyik sématerápián volt ez a cetlis feladat, ami számomra megintcsak ismerős volt. 2-2 cetlit kaptunk, a sárgákra fel kellett írni a 2 legbántóbb mondatot, amit valaha kaptunk akár szülőktől, akár bárki mástól, azután fel kellett olvasni és egy olyan képre ragasztani, amin egy kiskölyök volt, akire 2 felnőtt kiabált kétoldalról. Mire mindenki végzett, a cetlik beborították a gyereket. A kék cetlikre 2 olyan mondatot kellett írni, amit szívesen hallottunk volna a sárga cetliken lévő mondatok helyett. Miközben ezeket olvastuk fel, le kellett szedni a sárgák közül a 2 sajátot és az ordibálós fejekre tenni azzal a hangosan kimondott mondattal, hogy "ez nem nekem szólt, hanem rólad szólt!" A kék cetliket a papír aljára kellett ragasztani. Mire mindenki sorrakerült, a kölyök megszabadult a durvaságoktól, amik immár a 2 üvöltő felnőttet borították be. A gyerek tele lett kedves, megerősítő mondatokkal, amilyeneket kapnia kellett volna az embernek. Volt egy másik feladat is, ami ugyancsak nem volt új számomra. Egy nagy anyagdarabra kellett közösen rárajzolnunk a "Csoportszörnyet". Mindenki hozzátehetett valamit a saját megéléseiből, így alakult ki. Elég furcsa figura lett. Komplett mondatokat is írhattunk rá, amiket az ún. 'büntető hang' mond, vagy amit érez az ember. A végén arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk a szörnnyel, ami a belső világunkat, a sérüléseket, meg a 'büntető hangokat' jelképezi. Végül közösen megsemmisítettük úgy, hogy mindenki összevághatta egy részét. Baromira kimerült vagyok már, mert sosem tudok eleget és pihentetően aludni, ami ugye már a bejövetelem előtt is így volt, csak otthon más zajok keltettek fel állandóan. Ma is megkíséreltem aludni az utolsó foglalkozás után, mert már ülve elaludtam kb. és sikerült is aludni, de csupán egy órát, mert a szobatársak felvertek. Valamelyest azért használt ez a kevés alvás is, mert egy fokkal éberebb vagyok, de nyilván nem fog csodát tenni többheti alig alvással egy-egy ilyen felületes és rövid alvás. 12 nap múlva szélnek leszünk eresztve, amit várok is, meg nem is. Jó lesz már a bundás csapattal együtt lenni. Remélem apám is normálisabb lesz, mert van, hogy 1-2 napig az, amikor hosszabb ideig nem vagyok otthon.