Elvették

a közgyógyot és az ápolásival is szórakoznak. Az egyik ismerősünktől már el is vették valami idióta indokkal. A rokkantnyugdíjasoktól is elvették sok helyen a pénzt. Mire fel?! Hirtelen meggyógyultak, vagy mi a frász? Kisemmizik az embereket. Undorító! Ha elveszik az ápolási díjat is, akkor hogyan fizetjük az albérletet? Apám mondta, hogy úgy felhúzták a Kormányhivatalban, hogy majdnem borította az asztallal együtt a bagázst, 6.000 forintot akartak neki adni. Abból hogyan veszünk gyógyszert, amikor 20 ezren felül van a költség? Még a havi tápszeradag sem jön ki 10 alatt sem és még hol vannak a gyógyszerek? 12 féle lett a 2 újjal együtt, ebből a véralvadásgátló, a szívgyógyszer, meg az értágító nagyon fontos volna, de így nem lesz. Az öregem is tiszta ideg és velem ordítozott - amiért először majdnem felkaptam a vizet, aztán beláttam, hogy ideges, de azért megkértem, hogy ne velem ordítson, mert mindenki minket figyelt a folyosón. :-D Jó lenne már hazamenni, 13.-a óta itt rohadok. A vesém javul, megérte a sok infúzió, meg gyógyszer. Végre tudok sárgázni is. Micsoda örömök. :-D Ha ráfekszem, akkor még érzem, meg kicsit még nyom alapból is, de az már alig érezhető. Az étvágyam gyenge, de próbálok enni. Az egyhetes hőemelkedés is megszűnt, hurrá! Tegnap tök jó volt a keringésem is, pólóban vagyok 2 napja és nem fázom. Meleg lett tegnap a lábam is 1-2 órára. Remélem, hogy nem csesznek ki velünk mégjobban! Ha elveszik ezt a pénzt, mehetünk az utcára. Nem értem apám miért nem kezd el melót keresni? Ha meg sem próbálja, akkor nem is lesz semmi!

:-((

A szobatársunk feladta a küzdelmet. A gondolatokat próbálom elhessegetni, amik a fejembe férkőznek. Asszem' nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal. Egy közösséget alkotunk, mert visszajárók vagyunk és ismeretségek alakulnak ki, meg mivel egycsónakban evezünk, akaratlanul is arra gondol az ember, hogy "velem is ez fog történni?" és nem szabad hagyni, hogy ez befészkelje magát a gondolatainkba. Nem lehet ezzel a tudattal élni, nem is szabad. Van Valaki, aki erőt ad, ösztönzően hat rám, aki miatt nem fogok magamba zuhanni, nem lehet megállni keseregni, meg agyalni, de nem is akarok. Ez a valaki olyan hatással van rám, hogy zsigerből jön az, hogy tartani kell az iramot, mert számít rám és vannak még emberek körülöttem, akik szeretnek, a haverok, ismerősök, szóval nem lehet, hogy az ember maga miatt aggódjon, rájuk kell gondolni és az majd erőt ad. A felelősség, meg a szeretet érzése nagy löketet tud adni. Nyilván átfutott az agyamon ez-az, de nem ragadtam le, inkább azon töröm a fejemet, hogy hogyan szugeráljam meg a szervezetemet, hogy szedje má' össze magát. Ez a pofon arra is jó, hogy felébressze az embert mi forog kockán, meg hogy bármennyire is próbálja eltemetni a tudatot, az ott van, viszont ha nem adja fel, akkor talán kap haladékot, mert a kórság 'megérzi' ki fáradt el és ki bírja még, szóval muszáj akarni szinten maradni, csak ugye van egy határ, ahol már kevés az akarat, mert a test nem tud együttműködni, nyilván a sorstársunk is küzdött volna tovább, ha bírja. Valahogy ebből a fos helyzetből is erőt kell meríteni, csak így lehet továbbhaladni. Nem szabad elhasalni.

Lekerültem a nefrológiára, mert a vesém fáj egyfolytában, meg alig tudok produkálni a retyón, pedig iszom, meg infúziót is kapok. A vérnyomásomat sem hagyja békén, szédelgek, nem jó az egész közérzetem. Nem vagyok fájdalomcsillapítóevő, csak a végső esetben, tegnap mégis kértem délután, de csak estére hatott. Azt hittem sosem lesz jobb, azon voltam, hogy kérek mégegyet, de végül estére jobb lett már, csak a hányingerem megmaradt. Utána a térdemben akart az ízület felrobbanni, mondom ez fasza, enyhül valami és erősödik más, pedig adják a gyulladáscsökkentőt is. Izzadtam, mint egy ló, csatakos volt az ágynemű, a ruhám, aztán fáztam és ez váltogatta egymást. Elmentem zuhanyozni, meg lecserélték a lepedőt. Nehezen aludtam el és rosszul is aludtam. Fáj a vesém, de még bírható fájdalomcsillapító nélkül.


Ami jó:

Apám most elviselhetőbben viselkedik és végre elmegy hétfőn intézni a közgyógyomat.

Nem kell elmennem a neurológiára 8.-án, mert megtalálta apám a papíromat, amin rajta van a neuropátia diagnózis, tehát nem kell újra vizsgálat, hogy legyen papír róla.

A talpam már nem fáj (viszont a bokám és térdem igen, szóval sántikálok tovább, csak más miatt. :-D)

A mellhártyám javul tovább.

Negatív és pozitív

Kezdem a negatívval, utána jobb a pozitívval foglalkozni.


- Még itt leszek, mert ugyan a vérképem jobb, de a vesém nem jó, adnak rá infúziót

- A mellhártyám még mindig gyulladt

- A vérnyomásom ingadozik

- A sebességem szégyen, hozzám képest egy csigának is lobog a haja (szemei, na). A térdeim hagyján, de a bal talpam (melyik bal?) egy része érzékeny érintésre is, ráállva mégrosszabb, sántikálok. Nem kapott vért, meg szétfagyott, ennyit az értágításról. Nem a kezeléssel van baj, hanem az ereimmel. Ma tüsszentettem és egyből elszédültem, de csak a koponyám baloldalában éreztem a szédülést. A másik felem 'tiszta' volt. Fájt a bal szemem is, mint kiderült elpattant néhány ér benne. Mondta a doki, hogy gyengék az érfalaim.

- Apám itt sem hagy békén, bár valamelyest most jobb a helyzet

- Haldoklik az egyik szobatársunk, az intenzíven van. Összenéztünk, de sejtem mi járhatott a fejekben. Nem szabad, hogy ez visszavessen bennünket, sőt! Mégnagyobb löketet kell adjon ahhoz, hogy próbáljunk szinten maradni

- El akarják venni a közgyógyigazolványomat. Megjött a papír, apám elment érte, aztán hívták, hogy nem kaphatok igazolványt. Kitalálták, hogy eddig csak azért kaphattam, mert méltányosságból járt, mivel még emelt családit kaptunk de mivel az megszűnt mikor elkezdtem kapni a másik pénzt, így már nem jár. Ez hülyeség, mert már akkor sem családit kaptam, mikor a közgyógy elindult! A másik indokuk, hogy kettőnknek "túl sok pénzünk van" és így nem jár. Az a "túl sok pénz" elmegy az albérletre + rezsire, meg a kajára és még ígyis sokszor kisegíti apámat a Gabi (mondjuk ennek nem így kéne lenni, jó esetben munkából kéne lennie). Apám tiszta ideg és igaza van, én is mérges vagyok. Mondta, hogy holnap bemegy az Önkormányzathoz, meg a háziorvosomhoz. Már nincs semmilyen gyógyszerem, vagyis még Naftilong van, meg Cataflam, de semmi egyéb. Ventolint is már csak a Zsuzsa jóvoltából kaphattam a múltkor, mert neki volt tartalék. Van amit ki sem adnak, csak közgyógyra, pl. amiket legutóbb felírt a doki, azokat csak arra kaphatnám meg. Rohadjon meg az egész bagázs, hogy ellehetetlenítik a népet. Tápszer sincs már hónapok óta.


+ Az étvágyam rohamosan megindult, feneketlen kútként tűnnek el bennem a kaják

+ A hangulatom elviselhető, 3 napja nem vettem be Frontint, nélküle is tudom kezelni az életet

+ Új esélyt kaptam

+ Már nincs tüdőgyulladásom. Remélem a mellhártyámról is lemegy már

+ Jobb erőben vagyok

Tegnap

kaptam vért, szóval már nem olvadok bele az ábrázatommal a kórház fehér falaiba. :-D Van erőm is, sétálgattam a folyosón este. Előtte már evés közben is félig aludtam, mert semmihez nem volt erőm és hamar fáradtam, meg a sápadtság lett gyanús az orvosnak, aztán jött a teszt és az eredmény, hogy kellenek azok a vörösvértestek. Volt lázam előző éjjel és tudtam, hogy ha nem múlik el, vagy újra lesz, akkor nem adhatják a vért. Reggel már csak hőemelkedésem volt és délutánra, mire a vérre készítettek elő már nem volt gond. Utána 2 óra fekvés, szokás szerint, azután pedig lehetett már mozgolódni, de én még pihentem plusz egy órát. Később kimentem sétálgatni a folyosóra és lementem volna sétálni az udvarra, mondták is, hogy milyen virgonc vagyok, de nem mentem le, mert amilyen gyorsan jött a lelkesedés, olyan gyorsan el is múlt. Én már csak ilyen vagyok. Ma kaptam az utolsó értágító infúziót és nem tudom, hogy az használt-e, vagy az enyhébb idő, de tegnap a lábam már csak hűvös volt, nem az a jeges, mint amit a mélyhűtőből vettek ki és éreztem a lábujjaimat is. Néha úgy elfagynak, hogy majd' pofáraesem, mert alig/nem érzem őket. A vesém fáj megint, nem bírok a jobboldalamra feküdni és ha nevetek erősen, akkor is fáj, szóval meglesik majd, hogy mi a gáz. Sejthető persze. A mellkasomon belül kezdenek a dolgok rendeződni, volt röntgen, a gyuszi eltakarodott a tüdőmről, most már csak a mellhártyámat kéne békénhagynia. Az étvágyam változó.

Itt vagyok

a kórházban, mert nagyon vérszegény lettem megint és várom a vért, azt mondták, hogy csütörtökön kapok. Az értágítás is folyik - szó szerint - tegnap már kaptam egy adaggal és ma is megkaptam. A lábam nagyon durva mostanában, 25 fok van otthon a szobámban, de térdig fagyott, itt is jó a hőmérséklet, mégis fagy. Fájnak a lábujjaim, meg viszket a lábfejem, fagyás van rajta. Itt van a Gábor megint, szóval el tudunk dumálni. Vissza-visszajárnak az emberek kezelésekre és így ismeretségek alakulnak ki. Ő régóta hadakozik a fossal és már nagy károkat tett benne, őt látva én kicsattanok az egészségtől. Étvágyam megint nincs, szóval sejtem, hogy újra leugrott az a szerencsétlen 1 kg, ami nagy' nehezen felmászott rám. A vérnyomásom nagyon rossz volt a múltkor, az orrom is vérzett, de valami csoda folytán jobb a helyzet, nem vérzik az orrom már egy hete és a vérnyomásom sem akarja az agyamat kirepíteni a fejemből. Néha felugrik, de a múltkorihoz képest ez semmi. Itt van ez a makacsul fennálló mellhártyagyulladás is, ugyan már csak néha köhögök, de a légzés még rossz.

Bennem is bőven van hiba, de amit az 'apám' csinál, az vérlázító és elkeserítő. Nyíltan kimondta, hogy semmit sem érek, defektes vagyok. Elvárja, hogy javuljak, de hogyan, mikor folyton visszalök a szakadékba?! Nem csak nekem kell változni, de ő sosem fog és így hiába kapálódzom, a dolgok egyikfele mindig olyan marad és ez visszaránt. Ha nem akarnék javulni nem jártam volna több pszichiáternél, beletojtam volna az állapotomba, meg nem próbálnám meg visszafogni a késztetéseimet arra irányulóan, hogy magamban kárt tegyek akár pillanatnyilag, akár véglegesen, mindig igyekszem elterelni a figyelmemet, ha elkap a ronyó, szóval próbálkozom, csak néha nem tudok megállni. Egy idő után kimerítő idegileg a sok fos, de legalább próbálkozom, csak ő hajlamos ezt figyelmen kívül hagyni, mert ő csak a hibáimat látja, minden másra vak. Nekem ne mondja ezek után, hogy jó így nekem! Neki csak saját maga a fontos, ő tökéletes és "neki nem lehet ilyen elb@szott kölyke." Elfelejti, hogy ő is elcseszte a dolgokat, otthagyott minket és utána pokol volt minden. Legalább egyórán keresztül szapult és jött azzal, milyen fos vagyok. Persze kiálltam magamért amennyire lehetett, ugyanis minden lepereg róla. Neki nem lehet megmondani, ha valamit nem jól csinál. Amint valaki figyelmezteti, két lábbal tapos bele az illetőbe és döngöli a földig. Azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb, több joga van dolgokhoz, mint másoknak, mások felett áll. Segítséget nem fogad el, csak így tönkretesz másokat. Gondolom abból fakad ez a felsőbbrendűségérzés, hogy lenyomták gyerekkorában. A képembevágta, hogy pszichésen csődtömeg vagyok, mindezt úgy, hogy ő sem a mentális egészség mintaképe ezzel a viselkedéssel, meg sok más dologgal. Néha nem tudom, hogy tényleg ennyire érzéketlen, vagy csak az alázás része, amikor így viselkedik. Mikor mondtam neki, hogy soha nem beszélgetünk, közölte hogy ő éli az életét, nem egy szobában rohad. Ne röhögtessen már! Az neki az élet, hogy szomszédba jár? Aki éli az életét, az eljár dolgozni, eljár társaságba, programokra, a családjával törődik, stb. Én sem csinálom ezeket, de legalább nem is papolok róla. Osztotta az észt, hogy ő éli az életét, mert feljár a szomszédhoz és itt már felröhögtem, mondtam is neki, hogy most aztán megmutatta a jó példát, mert az sem élet, amit ő él, csak azt hiszi. Otthon mobilozik/gépezik, tévézik, meg feljárogat a szomszédokhoz, ilyen keményen beleveti magát az életbe! Azzal kérkedik folyton, hogy volt depressziós, mert barmok voltak a szülei, meg begyógyszerezte magát, mégis itt van. Mondom akkor ne azt vidd tovább, amit a szüleidtől láttál, mert érezhetted, milyen szar. Ne a gyerekeidet büntesd a szüleid hibái miatt! Mondtam neki, hogy én is gyógyszerezek, meg más dolgokat csinálok, szerinted ez normális, miközben itt vagy a közelemben? Hogyan juthat el valaki idáig, ha vannak körülötte? Úgy, hogy te sehol nem vagy, hiába kértelek többször, hogy beszéljünk, mert gondok vannak. Nem vagy olyan, akihez fordulhat az ember. Mondtam mindent, ami a csövön kifért. Nem akartam elmondani neki egy-két dolgot, de már forrt az agyvizem. Mindez nem volna, ha lehetne rád számítani, mert akkor hozzád fordulnék, nem a bogyókhoz, meg nem ütném, vagy vagdosnám szét magam idegemben, de te is csak azt fújod, hogy mi a rossz bennem, akkor miért becsülném meg magamat?! Miért látnék magamban értéket, miért számítana a testi épségem, ha a saját apámat sem érdeklem?! Ha folyton csak a szart hallom, miért gondolnám, hogy jó is van bennem? Minden lepergett róla. Kérdeztem, miért szarod le ennyire a gyerekeidet? Tudod egyáltalán mi van a húgommal? Mondom neki néha nézz magadba, nem csak a másik lehet a hibás. Én mindig belátom, ha hibáztam, de ő sosem. Nem véletlen, hogy a Cintia is elment itthonról, amint tudott, erre jött a "mert ő értelmes, nem egy életképtelen szar." Szólok neki, hogy mosd meg a lábadat, mert megint nagyon büdös, erre támad, mert megsértődik és terelésként jön a hibáimmal, vagy az a válasz ilyenkor, hogy "és amikor neked volt?" Én nem elhanyagoltam magam, mint ő, csak edzésem volt, ne keverje már össze a kettőt. Amint hazaértem mentem zuhanyozni, nem ültem be a szobába büdös lábbal, hogy kit érdekel, majd akit zavar, az kimegy, de őt sose zavarja a saját mocska. Leszarja, hogy másokat zavar az igénytelenséggel, a modorával, vagy akármivel. Képtelenség szembesíteni őt a hibáival és ocsmány módon tudja alázni a másikat. Értem, hogy szar gyerekkora volt és nem látott példát arra, hogyan kell jól gyerekeket nevelni, de ami szar volt, azt nyilván megjegyezte és legalább azt ne csinálná a saját gyerekeivel. Mondták már nekem többen, meg a pszichodoki is, hogy próbáljak meg vele leülni beszélgetni. Megpróbáltam már sokszor, de nem lehet, mert lepereg róla minden és kiforgatja az ember mondandóját, támadással védekezik, alázni kezd, persze nem hagyom magam, érvelek, kimondom, amit gondolok. Ezzel a legutóbbi 'beszélgetéssel' - inkább veszekedés volt - végleg elvágott minden szálat, mert kimondta, hogy nem érek semmit. A tesómat szintén fújkálja a szél és szeretném felkarolni, de még magammal sem tudok mit kezdeni. Nagyon komolyan elgondolkodtam rajta, hogy befejezem, elkezdtem a cuccaimat összepakolni, meg hogy mit kire hagyok, aztán végiggondoltam, hogy nem szállhatok ki, mert van valaki, aki összeroppanna, csak néha teljesen elborul az agyam és nem látok kiutat, most is ez volt. Az egyetlen szerencséje 'apámnak', hogy van ez a barátom - szinte tesóm - és hogy ilyen hatással van rám. El kell mennem, de nem tudom hová és hogyan tegyem. Először magamat kéne helyretenni, hogy ne egy idegroncs legyek. Csak gyógyszerrel vagyok 'nyugodt' (zombi inkább), de úgy legalább lehet velem valamelyest beszélni, meg úgy tudok aludni is. Gyógyszer nélkül folyton az öngyilkosságon forognak a gondolataim és mindig az állít meg, hogy van ez a barátom. Megint azon gondolkodom, hogy keresek egy újabb szakembert, hátha mégis jutunk valamire, mert nem maradhatok így, meg nem süllyedhetek ennél is lejjebb. Nem vagyok az 'apám', aki beletojik mindenbe, csak mert úgy kényelmesebb. Ez minden, csak nem egy kényelmes helyzet. Most egyelőre arra kell koncentrálnom, hogy itt a kórházban a lehető legkevesebbet lássanak a vívódásomból és nem is zuhanhatok össze. Ha kiengedtek, akkor pedig keresek pszichodokit. Próbáltam önerőből erősödni, de úgy tűnik nem fog menni. Próbálok most gyógyulni, hogy innen kikerüljek a lehető leghamarabb.