Ma

mondta a fater, hogy augusztusban megyünk Szegedre 3 napra, már lefoglalta a szállást. A sors fintora,.hogy Pilóta Panzió a neve és egy kisrepülőgép díszeleg előtte. 😆👍 Rákerestem a neten és akkor láttam. 2 óra innen távolsági busszal, úgyhogy még éppen olyan táv, amit bírok mentálisan is és fizikailag is, ha amúgy jól vagyok. Az a terv, hogy körbenézünk a környéken, talán strandolás is lesz és hajózunk is, mert kétezer forint sincs a jegy! Ebben az eszméletlen drágaságban ezzel élni kell, mert ki tudja meddig lesz megfizethető. A szállás is olcsó ahhoz képest, mert ~ 30 rugó kettőnknek és benne van a bőséges reggeli, ingyen wifi, tisztálkodószert és törölközőt is biztosítanak, bár nyilván viszünk magunkkal. Végre letusolhatunk. 😆 Itthon ugye őskor és lavórozás van... Ha légkondit akarunk használni, az is csak ezer forint felár lesz. Majd kiderül mennyire fogunk megsülni, de gyanítom, hogy a fater beüzemelteti a klímát, mert nagyon nem bírja a meleget sem, nemhogy ezt a kánikulát. Ez már nekem is sok, de legalább Raynaud barátom ismét visszavonult. Remélhetőleg semmi sem jön közbe és eljutunk! A repülőnapokat úgyis buktam, mert szeptember 9-10-11. a dátuma, viszont 5.-én kezdődik a terápia. Tervben van még egy gyógyvizes termálfürdőzés is, az kint van a szomszédos Szerbiában, de mivel egyórányira sincs tőlünk, el tudunk menni, ha az Ildi elvisz. Majd kiderül, mert neki is szokása megígérni dolgokat, aztán annyiban hagyni. Ránk fér már, hogy történjen valami velünk és körülöttünk, mert ez a sivár szar állóvíz, amiben hosszú évek óta tengetjük a napokat nagyon demotiváló. Fater sem öreg még, de én pláne fiatal vagyok ahhoz, hogy a házban rohadjak állandóan. Az élményekből majd töltekezhetem a későbbiekben, ahogy a többiből is tudok, amik értek még régen. Nem kell nekem semmi extra, csak hogy érjenek ingerek, mert ettől az ingerszegény léttől is begolyózom, meg az üresség is kínoz. Kell vetetnem füldugót, mert egyszobában leszünk és a fater horkol, én meg felébredek minden neszre, nemhogy arra a hangos zakatolásra és nem ártana kipihenten ébrednem ahhoz, hogy ne legyek rosszul a csavargások alatt, legalábbis a fáradtságtól, de remélhetőleg mástól sem leszek. 3 nap nem sok, remélem kegyes lesz a sors és nem cseszi el a közérzetem az élményeket. Nagyon kell a környezetváltozás, meg az ingerek és ugyan nem bírom sokáig az idegen közeget, 3 napot még el tudok viselni. A szociális fóbia nem fog örülni a sok embernek, de talán el tud majd terelődni a figyelmem a sok ingerrel. Nem negatív, hanem pozitív izgalommal várom azokat a napokat. A hangulatom mint az időjárás, most épp' megint pörgök (félórája még egy sziklát nyomkodtam le a torkomon 😁), de így legalább tudom szórakoztatni a Tesómat. Már mondta röhögve, hogy hülye vagyok, szóval elértem a célomat és ennek örülök.

Ide fogunk menni 😁

Tegnap éjjel

leszakadt egy újabb nagy darab a folyosó mennyezetéről, ott is fel lehet már látni a padlásra. Felébredtem a puffanásra, apám nem, csak reggel káromkodott, amikor meglátta. Még várható újabb darab, mert látszik, hogy az is engedi el magát. Isten ismét megóvott minket, mert ha nappal történik, lehet, hogy agyonüti apámat, ugyanis elég sűrűn járkál ki-be.

Kiderült, hogy nem augusztusban, hanem szeptemberben lesz a repülőnap. Utánanézek, hogy pontosan mikor lesz, de remélem nem akkor, amikor a terápia is. Több programról is volt szó, hogy majd megyünk, az Ildi elvisz, stb., de gondoltam, hogy most sem lesz belőle semmi, szóval remélem, hogy legalább ez az egy összejön. Állítólag lehet majd repülni is, csak ugye a Doki nem enged, szóval szívás, viszont be lehet ülni a földön vadászgépbe, kisgépbe, helikopterbe, úgyhogy azért így is lesz örömöm - ha összejön végre. Pár éve mondtam a fateromnak, hogy milyen fasza lenne, ha lenne nagygépes sétarepülés, erre nemrég lett, az Aeropark és egy bizonyos légitársaság szervezésében egy Boeing 737-800-assal Ferihegyről hordják a jónépet egy egyórás nézelődésre. Baromira örültem, hogy anélkül próbálhatom ki a nagygépes repülést, hogy külföldre kéne kimenni, erre a Doki már a nagygépre sem engedett fel, pedig 1-2 évvel korábban még azt mondta, hogy rizikós ugyan, de rövid útra mehetek - fekve. Előbbiek fényében esélytelen, hogy a repülőnapon felmenjek kisgéppel, ami a Doki szerint eléggé ráz, meg nincs a fedélzetén sem defibrillátor, sem ilyen esetre (is) kiképzett személyzet. Szívás, de örülni fogok annak is, ami jutni fog, pl. a repkedő gépek, meg hogy a földön meg lehet nézni pár járgányt. Az Ildi ma repült haza Németországból. Mindig fél, mert havonta kell mennie munka miatt, mire mondtam neki, hogy szívesen ingázom helyette. 😁

Ami a mentális állapotomat illeti, durván váltogat a hangulatom - többek közt. Néhány napja volt éjjel az a téboly, aztán másnap éjjel egy durvább mértékű, majd következő nap is közelgett az aznap esti, de aztán nem terített le, mert a Tesómmal való beszélgetés terelte a figyelmemet. Másnap, azaz tegnapelőtt napközben többször is le akart szakadni az álarcom, de sikerült magamon tartani, aztán estére nyugodtabb lettem. Tegnap pedig a semmiből felpörögtem, totál az ellentétes végletbe estem át. Nemhogy bőghetnékem nem volt, de röhögtem ok nélkül, az addigi némaság után csomót dumáltam, fater már rámszólt, hogy sok vagyok, a letargia átcsapott kirobbanó jókedvbe, az addigi lassult mozgásom kapkodó lett, a nyomasztó gondolatok helyét csupa jó vette át, az életet királynak éreztem, pedig előtte meg akartam szűnni, az egész világgal pacsiztam volna, stb. Ez eltartott valameddig (1-2 órát kb.), aztán visszaváltottam a depresszív hangulatba. Hallucináltam is párszor az elmúlt napokban vizuálisan is, meg hangot is hallottam (csak telefoncsörgést) és megint eltávolodtam párszor a valóságtól, pedig most nem volt BPD-s 'roham'. Valamelyik nap ettem a dinnyét és ahogy a kést fogtam, arra gondoltam, hogy mi van, ha kattan egyet az agyam és ártok vele magamnak? Volt már ilyen máskor is, amikor lerántott a pokol. A terápián sok társam is beszámolt arról a szorongásáról, hogy attól tart, elveszíti a kontrollt a cselekedetei felett és ártani fog magának. Nagyon instabil vagyok mostanság, libikókázik a hangulatom és persze a világlátásom, meg a kapott ingerek feldolgozása is olyan, mint az időjárás.

Ma rohamoztam, bár nem volt nagyon erős. Remélhetőleg nem lesz megint mindennapos, meg nem kéne lerobbanni, mert nemsokára terápia. Nem tudom mire jutnak velem a dokik, de hátha ezúttal többre megyünk, mint az előző körben, mert mostanság instabil vagyok és ilyenkor kicsit lazulnak a blokkok.

Szeptemberben

visszamegyek a terápiára. Nincs erőm leírni az okokat, de a lényeg, hogy gáz van és kezdeni kell magammal valamit. Nappal eljátszom, hogy nincs semmi gond, de 2 napja estére elfáradok és beborít a pokol. Tegnapelőtt este jött egy BPD-s 'roham', ami majd' 2 órát tartott. Másnap, azaz tegnap persze rajtam volt a maszk, fater nem tud semmit ezekről a pokoljárásokról. Nem véletlenül. Ő elítéli a gyengeséget, márpedig aki teljesen szétesik, az akkor éppen gyenge és azon kívül, hogy szénné égnék a szégyentől, nincs szükségem a magyarázásra és az alázásra olyan állapotban, így nagyon vigyázok, hogy ne szerezzen tudomást az ilyen alkalmakról. Még sosem látott-hallott szétesni és remélem nem is fog. Néha nagyon necces, de eddig sikerült kivédeni. Visszatérve a tegnapra; tettem a szokásos 'minden oké' figurát, de estére ismét kimerítettem a tartalékokat, ezért le tudott teríteni a téboly. Most este 10 óra van, még egyben vagyok, de már érzem, hogy ma is le fog rántani. Azt gondoltam, hogy a tegnapelőtti durva volt, de nem az volt a keményebb, hanem a tegnapi. Az ugyan csak egyórás volt, de intenzívebb, olyannyira, hogy egy ponton mintha elment volna az eszem. Nem egyszerű szavakba önteni, de olyan volt, mintha elszakadtam volna saját magamtól. Nem érzékeltem a testemet, csak láttam, de valószerűtlen volt, hogy hozzám tartozik és maga a lét is felfoghatatlan volt az addigra elfüstölt agyamnak. Azon darált a maradék 2 agysejtem, amit még nem foglalt be magának az őrület, hogy most mi a frász van? Mintha a valóságot nem tudtam volna felfogni. Valami félig létező és azt felfogó, félig viszont az őrület ködébe veszett lény voltam, aki próbált a jelenben maradni, de folyton belecsúsztam abba a bizonytalan állapotba, amiben nem tudtam a valóságot felfogni. Kiesett akkor az idő és minden más is. Nagyon furcsa és kényelmetlen állapot volt, mert tiszta pillanatokban azt hittem, hogy be fogok kattanni és bennemaradok abban a valóságtól eltávolodott állapotban. Elkezdtem fizikai ingereket okozni magamnak, mert az újra 'összekötött' a testemmel és azáltal egyúttal visszahozott a valóságba is. A kommunikációmon már meglátszik, hogy gond van és az ingerlékenységem is mutatja, de enni, aludni és nappal 'szerepet játszani' még tudok. Amit tudok megteszek, hogy működjek.

Mivel tegnap használható voltam

délutánig, leszedtünk valamennyi cserepet a terasz tetejéről, hogy némileg tehermentesítsük. Az egészet el kell bontani, mert a lehelet tartja a gerendákat és ezzel együtt a cserepeket. Tekintve, hogy hőség sem volt és még mindig használható voltam, megkíséreltem lekaszálni a füvet, de nem jutottam sokra, mert az én motorom fordulatszáma a fűkaszáét is lepipálta. 😁 Pár percig tudtam csak csinálni. Fater kishíján megvakult a fél szemére. Vágtam a füvet, ő meg jönni akart oda hozzám, amikor a kasza kilőtt egy kavicsot, egyenesen a szemének csapva azt. Lélegzetelállító pillanat lehetett a számára, mert csak állt, kezét a szemén tartva, hiába kérdeztem, hogy mi történt, mivel én nem láttam, csak azt, hogy odakapott. Mikor szóhoz jutott, akkor mondta, hogy valamit odavágott a kasza, nyilván kavicsot. Nem merte elvenni a kezét, mert azt hitte annyi a szemének, de csak a szemhéjának vágódott. Mákja van, hogy ennyivel megúszta. Isten nemcsak őt óvta meg, hanem engem is, ugyanis tegnap leszakadt a folyosó mennyezetéről egy hatalmas vakolatdarab, nagyjából 3-4 perccel azután, hogy ott mentem el alatta. Ha később megyek, vagy az engedi el magát hamarabb, agyhelyen ütött volna. Most megspóroljuk a padlásra vezető utat, ugyanis a folyosóról is fel lehet látni. 😜 A gáz az, hogy továbbra is életveszélyes ott járkálni, mert vannak még nagy, leesni készülő részek és ha fejbecseszik valamelyikünket, akkor game over. Fater le akarja verni, hogy ne essen ránk, csak akkor mégnagyobb lesz a lyuk. Valami észkombájn az egyik törött, mennyezeten benyomuló tetőgerendát nem korrigálta, hanem fogta és rávakolt jó vastagon a belógó részre! Gondolta jóvanazúgy'. Mekk Elek megirigyelné azokat a 'megoldásokat', amik ebben a kéróban vannak. Az a fasza, hogy a tetőt is hagyták ázni, így a többcenti vastagon felvitt és emiatt amúgy is nehéz vakolatrész méginkább lefelé kéretzkedett, ahányszor megszívta magát a vízzel. Fater alátámasztotta egy léccel az egyik necces részt, de a többi le fog esni. Senki nem jön dolgozni, itt lakunk 4 éve és nemhogy semmit nem haladt a ház, egyre szarabb. A ház faláról is leszakadt egy nagyadag vakolat még tavaly ősszel. A Jani, meg a Zoli kőművesek, de nem segítenek, pedig kifizetné a fater, meg elvileg rokonok vagyunk, vagy mi. Azt akarja az öregem, hogy rakosgat félre pénzt (eddig nem volt honnan, de most jobban állunk anyagilag) és eladja 1 milkáért a házat, ami nagyon kevés, főleg egy 5+fél szobás kéróért, de az állapota miatt többet nem lehet belőle kivenni, viszont a jelenlegi formájában is voltak már rá jelentkezők, leginkább vállalkozók, akik felújították volna maguknak, csak akkor még nem adta a fater, mert azt hitte fel tudja újíttatni. A kapott 1 millióból + gyűjtött összegből át akar menni egy másikba, ami lakható, ezt meg felújítja magának az új tulaj. Nagyon jól fog járni, mert ekkora kérót, ráadásul a városközpontban nem kapna ennyiért. Mi is jól jártunk vele ugyanezért, csak nem halad a felújítás és itt esik szét. 👏 Nem tudom, hogy ebből a tervből lesz-e bármi, tekintve hogy eddig egy sem valósult meg, de sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, lehet hogy ezúttal tényleg jutunk valamire. A további terv az, ha ez összejön, hogy a leendő lakható házat 'fullosra' újítjuk, mert átlagos állapotúak is vannak errefelé ~ 15-20 millióért, szóval egy teljesen felújított többért is elmegy, így vissza tudunk menni legalább Pest közelébe. Pestre esélytelen az ingatlanárak miatt, de ha nem 4, hanem maximum 2 órányira, vagy mégközelebb lennénk, már az is jó volna, mert oda kötnek a dokik is, stb. Nem is akartunk lejönni a térképről, de csak a világvégén találtunk a rendelkezésünkre álló összegért kecót. Épp'hogy hűlt a levegő, meg kicsit fúj a szél és máris aktiválódott a Raynaud, hosszú öltözéket és zoknit kellett húznom, mert fájt és színesedett a lábfejem a fagyástól. Július közepén. 🤣👍 A kezem szintén zenész, de kesztyű nem kell. 😁 Napok óta ugrál a vérnyomásom és pulzusom a hőingadozástól, megint jön a meleg is. Ma majdnem elájultam, úgy leesett a vérnyomásom, el is aludtam pillanatok alatt. Nagyon sok a napokban az érezhető ritmuszavar is, jelenleg is 'remeg' a szívem. Ma is aludtam 2×, egész nap rosszul voltam, még most sem múlt el. Gondolom ha stabilizálódik valamelyest a légkör és a szervezetem tud mihez alkalmazkodni, akkor elmúlnak ezek a rosszullétek is.

Ez volt a kiinduló állapot, amikor beköltöztünk:

Ez lett belőle tegnap:

 

Tegnap délben kiengedtek a kórházból

Fél egy körül ért oda értem a fater, de a távolsági busz csak 4-kor indult volna, viszont szarul voltam már délelőtt is és mertem volna fogadni egy nagyobb összegben, hogy rosszabb lesz, mire indul a busz. Fater mondta, hogy fasza ez így, ugyanis a Gabihoz nem tudunk menni, mivel kb. egy hete megsértődött és azóta nem beszél vele. Mondta, hogy várjuk ki a végét, lehet hogy jobban leszek, mire indul a busz, addig kóválygunk. Persze nem lettem jobban, mert nyilván feküdnöm kellett volna, nem ténferegni, aztán fél 3-kor indulni kellett a Népligetbe a buszpályaudvarra. Éreztem, hogy rosszul leszek, a kérdés csak az volt, hogy mikor? Már beletörődtem a 'sorsomba', hogy 4 órát zötyöghetek szar közérzettel, meg ott fog érni a rosszullét, ami miatt megint megáll a busz, megint mentőre várunk, stb., aztán a villamoson megcsörrent a fater mobilja. A Robi hívta, aki amúgy csak kb. 2-3 havonta keresi, szóval a sors megint alakított. Mindig össze akar futni a faterommal, de sosem tudnak, mert ritkán jár Pesten az öregem és kihallatszott, ahogy most is kérdezte, hogy mikor lesz Pesten apám, mire mondta, hogy ott vagyunk, viszont már a buszhoz tartunk, megyünk haza. Kérdezte a Robi, hogy van-e időnk, hogy bedobjanak egy kávét, meg dumáljanak pár mondatot? Volt, mivel ráhagyással indultunk, hátha lassú lesz a forgalom és ez a plusz idő jól jött. Szóbakerült, hogy szarul vagyok és esélyes, hogy a buszon leszek rosszul, mire mondta, hogy ne jöjjünk haza, aludjunk nála, úgyis dumálni akar az öregemmel és akkor én is tudok pihenni. A sors nem csak kicseszni tud velem/velünk. 😁 Mennyi volt erre az esély? Kb. semennyi. Elindultunk hozzá, de akkor már elég szarul voltam, úgyhogy amint felértünk a lakásba, le kellett feküdnöm és el is aludtam. Kb. másfél óra múlva ébredtem, sokkal jobban akkor sem voltam, de jólesett az alvás és legalább nem jött rám a roham (olyankor is jön, ha kimerül a szervezetem). Nem tett volna jót a hosszú út, mivel alapból is fosul voltam, aztán úgy járkáltunk még 2 órát, azután mégszarabbul kezdtem lenni, a buszon oxigén sem lett volna, amitől 100%, hogy elkapott volna a rosszullét, mert 4-kor még javában meleg van, viszont légkondit nem kapcsolhatnak a sofőrök, állítólag takarékossági okokból. 🤔 Tegnapelőtt rosszabbul voltam, de szerencsére már a művészetterápia végeztével jött rám. Cefet szarul lettem szívügyileg és görcsrohamoztam is 2× egymás után. Amint ébredtem az elsőből, jött a következő, aztán nem jött több, de rosszul voltam továbbra is. Enni sem tudtam, pedig éhes voltam, de az alap hányinger a kaja gondolatára is fokozódott. Este fél 11-kor végre uzsonnáztam. 😜 Az egyik szobatársamnak migrénje volt, szóval talán csak a hidegfront tett oda nekem is, remélem nem térnek vissza ezek az élvezetek, mert ugye tegnap is szarul voltam, de legalább nem rohamoztam. Ma sem vagyok jól, de megint hidegfront van és vihar várható délutántól, ami éjjelig kitart, gondolom azt érzi a szervezetem. 'Mekiztünk' tegnap a kóválygás alatt, mert megéheztünk, aztán vásároltunk itthonra, majd hol itt, hol ott időztünk a szabadban, mire indulhattunk a buszhoz, aztán ugye a Robinál kötöttünk ki. Az volt az utolsó feladat a terápián, hogy írjuk meg miért fontos a búcsú és azokat az irományokat kellett felolvasni a reggeli csoportos ülésen, ahol mindenki elmondhatta azt is, hogy hogyan hatott rá a terápia és hogy mik a tervei, milyennek látja az 'új' életét. Az első posztok egyikében említettem, hogy kapunk egy új szakvéleményt a terápia végén. Jó nagyot lestünk a faterommal, mert kaptam új diagnózisokat. Ő a borderline-t sem ismeri el, mivel anno a panelben felettünk lakott egy szintén borderline-os csaj, aki botrányosan viselkedett és a fater vele azonosítja az állapotot, viszont mivel én a 'szelíd' fajtában vagyok érintett, közölte, hogy rossz a diagnózis, mert nem vagyok olyan, mint a Babi. 👏😆 Nyilván ő ezt is jobban tudja, még a pszichodokiknál is jobban. 😆 Emiatt persze most is jött a "mi ez a baromság már megint, megint azt írták a papírra" szöveg. Mondtam neki még a friss diagnóziskor évekkel ezelőtt, hogy olvasson utána a csendes borderline-nak, de nem hajlandó, mert "minek? neked nincs ilyen bajod". Agyf@szt tudok kapni ettől, hogy mindenkinél okosabb(nak hiszi magát). Nem vitáztam, mert nincs értelme, meg nem akartam mindjárt balhéval indítani. A borderline mellett van állítólag egy kevert személyiségzavarom is, ami az elkerülő, dependens és kényszeres személyiségzavarok egyes jegyeiből áll, valamint alexithymia is fennáll állítólag, amit így itthon utánaolvasva nem értek, de gondolom abból is csak egyes elemek igazak. Anno bipoláris depresszióról kaptam diagnózist, egy darabig az volt a papírokon, aztán arra jutott egy új doki, hogy átfordultam borderline-ba és azóta a másik sem talál ebben kifogást, meg ha nem így volna, az kiderült volna a terápián, mivel kifejezetten borderline-osoknak van felépítve. Ennyit a fater okoskodásáról. Érdekes ez az 'átfordulás', mert a bipolaritás egy kedélybetegség, míg a borderline a személyiség zavara, bár tény, hogy nagyon hasonlítanak a tüneteik és mindig mutattam a korábbi doki szerint borderline jegyeket. Utánanéztem ezeknek az újonnan kapott diagnózisoknak és valóban mindegyikben látni egyezést, de majdnem egészében csak az eddig meglévő csendes borderline igaz. Az alexithymia nagyjából azt takarja, hogy nincsenek az embernek érzelmei és sem magában, sem másban nem ismeri fel őket, így nem tud együttérezni sem. Vannak érzelmeim, mégha egyes területeken valóban gyengék/hiányoznak is, de inkább az van, hogy nem mindet tudom kifejezni és nem mindig jól. Van empátiakészségem is annak ellenére, hogy nem minden esetben értem és érzem a másik adott érzelmeit, szóval nem vagyok teljes érzelmi analfabéta. 😁 Gondolom ezt sem egészében kell érteni, mint ahogy a többinek is csak egyes elemei passzolnak, viszont akkor annyi stimmel, hogy nehezen fejezem ki némelyik érzelmemet és hogy esetenként nem ismerem fel másét. Nem mondom, hogy nem érte meg ez az 1 hónap, mert szereztem tapasztalatokat és ismereteket, meg sikerült 1-2 dolgot megérteni, de a fő célt nem értem el és ennek én magam voltam az akadálya. 🤬 A tudatalatti blokkokkal. Mindenki olajozottan haladt, mert vágta, hogy mi zajlik a bensőjében és azt is tudta hogyan fejezze ki, nem is restelltek megnyílni. Tudtak imaginálni, mert hozzáfértek az emlékeik jórészéhez (nyilván más is akadt, aki ehhez-ahhoz szintén nem fért hozzá), művészetterápián alkotni, ki tudták és merték sírni (a srácok is), amit máshogy nem tudtak már elviselni. Ez mind véletlenül sem panasz, csak a kontraszt kedvéért írom le. Nálam ezzel szemben az volt, hogy csomó dolgot nem tudtam kifejezni sem szóban, sem máshogy. Ebből van a probléma a társas kapcsolataimban is, már amennyi van. Eleve nehezen ápolok kapcsolatokat, de amiket sikerül, azokat is kinyírom az önkéntelen zárkózottságommal és gyér kommunikációs készségemmel. Időnként magamba záródom teljesen, vagy épp' nehezen mondom ki mi zajlik bennem. Nem tudtam a terápián sem kifejezni magam, csak a felszínt karcolgattam ott is, mert a blokkok nem engedtek mélyebbre. Pontosan ebből következik, hogy sokszor imaginálni sem tudtam, maximum 2-3× és nehezen, mivel sok emkékhez nem érek el, viszont ami feljött, az legalább felhozta a dühöt is, meg a keserűséget, de azokat sem túl erősen, mert a védekezőmechanizmus nem engedett fel teljesen. Ez abból is látszik, hogy a csoport majd' minden tagja jó pénzt hozott a papírzsebkendőgyárnak az 1 hónap alatt, míg engem nem igazán tudtak megríkatni, mert az sem megy könnyen. Ahhoz színültig kell telnie a szartartálynak, vagy ún. trigger kell. Csak az utolsó 1-2 hétben érték el, 3×, ha jól rémlik, bár nálam ez már komoly teljesítmény. 😆 A lényeg, hogy nehezen fejezek ki érzelmeket és ezért nem haladtam, viszont megérte, mert más területen profitáltam a terápiából. Ma korán ébredtünk, hogy kiérjünk a Népligetbe a buszhoz, ami 11 óra után tett le minket itthon. A szőrös csapat nagy ovációval fogadott, mindenki mászott rám. Hoztam nekik játékot, de jobban érdekelte őket az, hogy hazajöttem. Budira sem mehetek, mert a bácsalmási macskakórus rázendít. Máskor is, de gondolom most azt hiszik, hogy megint itthagyom őket. Fater vett egy létrát, míg a terápián voltam, úgyhogy ha valamelyik nap jobban leszek, leszedjük a terasz tetejéről azokat a cserepeket, amik leesni készülnek. Ő mászik fel, én csak tartom a létrát, meg majd segítek a taligába bepakolni. Látom a fű is nagy, majd meglátom, hogy bírom-e szuflával a kaszálást, meg hogy mikor leszek jobban. Ha a ketyegőm beint, akkor nem fog menni. Úgy néz ki egy ideje jobban dolgozik, mert nem kényszerít nonstop ágyba és nem üt félre olyan sokat, jobb az erőnlétem is. Oké, mostanság jelzi, hogy létezik, de ez nyilván a frontoktól van. Mondta a doki, hogy tud javulni az EF-érték (pumpafunkció, ha jól rémlik) és úgy tűnik, tényleg javult. Remélem kitart még így egy darabig. Vannak ugyan rosszullétek és pörög minimális terhelésre továbbra is, de nem olyan durva a helyzet, mint pár hónapja. Nincsenek ájulásközeli állapotok sem és nem kihívás az ágyból felkelés, vagy akár a felülés, maximum rosszabb napokon. A 40+ °C-os kánikulát is egész' jól viselte magához képest, persze voltak/vannak ágybanfekvős, szar közérzetes gyenge napok, de sokkal rosszabbra számítottam pár hónapja. Nyilván az is számít, hogy a Raynaud inaktív a meleg miatt és mivel nem buzerálja a koszorúeremet, jobban dolgozik a szívem, mivel nem akadozik annyiszor a vérellátása. Ehetem a fagylaltot is, az sem okoz gondot. 30 fok alatt igen, de egy ideje nem ment alá a hőmérséklet és ezt a kezem-lábam is meghálálja. Ha le is fagy a kezem valami hidegtől, viszonylag hamar visszamelegszik, a lábam meg jóideje nem fázik komolyabban, pedig az a gázosabb. Mindjárt nyár közepe és csak 1× kellett a zokni valamelyik nap, szóval szinte nincs is fagyás. 👍 Ha jól számolom kb. 2 hónapja remisszióban van a kórság és csak a frontokat, meg a hőingadozást érzem. Dicsőség az Úrnak, hogy viszonylag jó állapotban tart, igaz naponta kérem, hogy tartson meg benne és a rosszulléteket is hamarabb elveszi, meg nem nagyon erősek, az 1-2 erősebbet így könnyebb elviselni.

Sémadráma

Ahogy én következtem és kiültem középre, előhívta 'Csernus' a 'gyerek' személyiségrészt és elkezdett dühíteni. Állítólag azt tesztelte vele, hogy mennyire dühös és mennyire képes azt kifejezni. Nem kellett sokat provokálnia, mivel már kölyökként is pillanatok alatt tudott felmenni a fos az agyamba és a rendelkezésemre álló módokon ki is fejeztem (amiknek egy részére jött a verés, rontva a helyzeten). Ha már a dühnél tartok; kiderült, hogy a 'roham' alatti erős sírásnak csupán kb. a fele fájdalom, a másik fele valójában düh. Azt mondta a doki, hogy dühös vagyok a fateromra, a tehetetlenségre, arra, hogy a kórság csomó lehetőséget elvett, arra hogy elvesztettem a szeretteimet és arra, hogy olyan gyerekkorom volt, amilyen. Én eddig ezek közül csak a fatert és a tehetetlenséget ismertem fel, de be kell látnom, hogy igaza lehet. Leginkább a faterommal kapcsolatban van bennem düh és keserűség, amire szintén rátapintott, viszont ahhoz képest, hogy milyen dolgokat meséltem el vele kapcsolatban, van bennem kötődés (a szeretetet kiölte), aminek az oka a doki szerint az, hogy az Anyu meghalt, ezért rettegek attól, hogy meghal. 20 éves voltam, mikor az Anyu meghalt, szóval nem gyerek, de a 'gyerek rész' érzi állítólag ezeket és az kötődik, az retteg. Ha az egyik szülőt elveszíti a magamfajta, akkor a másikat próbálja megtartani, különben nem marad senkije (mármint szülő) és ugye egy BPD-s személynek a magárahagyottság az ellensége. Így már tiszta, hogy miért akkora saller minden olyan alkalom, amikor a fater részéről leszarást, elutasítást, megnemértést tapasztalok; azért, mert szembesülök azzal, hogy nincs szülőm. Fizikailag van, de azzal nem megyek sokra. A doki úgy fogalmazott, hogy minden traumát, ütést, érzelmi elérhetetlenséget, cserbenhagyást, stb.-t elnyelt a pszichém, mintha meg sem történtek volna, de attól még a hatásuk érezhető. A lefogós verést, pedofíliát (azt nem a fater követte el), meg egyebeket is egyszerű történetként mesélek el a hasítás miatt, ugyanakkor időnként felzaklat egy s más, mert érzem a dühöt. Furcsán, ambivalensen működöm. Ma 'Csernusék' sémadrámán a képembe tolták a valóságot (mindenkiébe a sajátját), nem volt lehetőség eldugni, alibiket gyártani, stb. és ez eltalált, elöntött a düh és keserűség. Erre mások is sírni kezdtek, a rajtam kívül 3 srác közül is ketten, ami nem tudom hogy szimpla empátia volt-e, vagy magukra és a sorsukra ismertek, aztán betalált nekik a felismerés. Mindenki 'előadásánál' így reagált a csapat jórésze (én a kevés kivételhez tartoztam, de attól függetlenül, hogy nem sírok ilyen helyzetekben, együtt tudok érezni). Amikor a megküzdési módoknál ki kellett rakni a ránk leginkább jellemzőeket, mindet kiraktam. 'Csernus" azt mondta, hogy egy összefüggő segélykiáltás vagyok, amire süket a környezetem (másnak is mondta). Szerinte a betegségek is a kommunikációs nyelvemhez tartoznak, mivel ha pszichésen fosul vagyok, belobbannak a kórságok. Azért jönnek a 'rohamok', mert nagyon telítődve vagyok dühvel és keserűséggel, amiket nem tudok kifejezni, így gyűlnek, aztán amikor elfogy a kapacitás, vulkánszerűen kiokádja a pszichém, mint a lávát. Kifelejtettem a 'büntető hangos' részt, ami még a megküzdési stratégiák előtt volt. Azokat a szülői elvárásokat, verbális bántalmazásokat, degradálásokat, erős kijelentéseket mondta, amiket elmeséltem és amik 'kísértenek', meg amiket a mai napig hallgatok otthon. Megszégyenülést, keserűséget, meg tehetetlen dühöt éreztem. Meg kellett védenem magam a 'kritikus hanggal' szemben, de az ún. tanult tehetetlenség lebénított, ahogy anno a való életben is. Csak egy idő után tudtam reagálni, amikor a bénultság elengedett. Ebből kiderült, hogy a gyerek rész önvédelmi eszközei fejletlenek, alig vannak határai, így szinte bárki átgázolhat rajta, de mást meg tud védeni, ahogy meg is tettem mindig gyerekként (is), meg amikor 'Csernus' megkérdezte, hogy mi lenne, ha a fogadott Tesóm ülne a széken és őt bántanák, akkor mondtam, hogy nem hagynám. A 'felnőtt részem' meg tudja védeni magát is, mást is. A 'büntető hangnál' ordibálnom kellett szembeszállva vele, mire a többiek maguktól felálltak a hátam mögé és ők is kiabáltak, káromkodtak. Utána volt az, hogy engedett a bénultság és felszínre került a dühöm. Miután kiraktam a megküzdési módoknál az összeset, ki kellett cserélnem azokat egészséges megküzdésekre. Miután kicseréltem (ráírtam az előzőekre a papíron), el kellett volna húznom a széken ülő 3 embert a szoba másik végébe székestől, de a ketyegőm beintett az első után, szóval nem kellett megcsinálnom, csak úgy vették, hogy megtettem, ezzel jelképesen megszüntettem a régi, rossz módokat. Azután jött a feloldás (mindenkinek személyreszabottan), Ehhez nálam - mivel tele vagyok dühvel és keserűséggel - a bokszzsákot használták, meg a káromkodós beolvasás lehetőségét fateromnak is, Lacinak is. Biztatott mindenki, a dokik is. A bagázs nagyrésze 'rohamot' kapott a saját előadása alatt (én azon kevés kivételbe tartoztam megint, aki nem). Azt mondták a dokik, hogy az egy ún. stresszsírás és az árt, nem könnyebbíti meg az embert (akkor már vágom mér' nem), tisztulósnak kéne lennie, ami megkönnyebbülést hoz. Nem tudom milyen az, mondjuk a stresszessel sincs nagy kapcsolatom, mert nem borulok ki gyakran annak ellenére, hogy instabil vagyok. Van olyan időszak, de nem az a a jellemző. Utána megkérdezték mit érzek, mire mondtam, hogy zaklatottságot és dühöt. Ezután jött egy záró körbeszélgetés arról, hogy a többi résztvevőnek milyen érzés volt a főszereplő - jelen esetben én - történetét és reakcióit látni, hallani, aztán lekerekítettük a dolgokat. Mindenkinél így ment minden, csak a sztorik, a kiborulás mértéke (többeké durva volt) és a feloldás módja tértek el. Már csak 2 napot leszünk itt, mert 7.-én megyünk haza. Várom is, meg nem is. Csak az állataim miatt várom, meg mégiscsak a megszokott közegben leszek. Pacsi a szervezetemnek, hogy kitartott és nem kellett félbeszakítanom a terápiát. Vannak ugyan rosszullétek, de nem olyan durvák és nem kényszerítenek nonstop ágyba. Remélem otthon is ezen a szinten leszek, mert lesz dolgom.

Hétfőn

lesz az utolsó sémadráma, ott a legkínzóbb dolgot kell előadni úgy, hogy belehelyeznek bennünket a 'sérült gyerek' részbe és az fogja kiadni, ami kínozza. Dühít, hogy nem haladtam szinte semmit, szóval ezt muszáj lesz jól csinálnom. Kudarc és szégyen lenne, ha úgy mennék haza, hogy semennyit sem léptem előre. Ha nem jönnek fel és ürülnek ki a dolgok, akkor a további életemben is zabálni fognak. Nem arról van szó, hogy feltétlenül most kell itthagyni a szemetet, mert visszajöhetek, hanem arról, hogy megvan-e a képességem ahhoz, hogy bármikor is feloldjam, amit kell? A téma megvan, viszont nem tudok rájönni, hogy melyik emlék működteti. Mások traumáihoz képest csekélyek az enyémek. 'Csernus' azt mondta valamelyik nap, hogy ezeket a csökkentértékűség séma érezteti és véleménye szerint sérültebb vagyok, mint a többiek, amit ezek a nagyon erős blokkok és az 'amnézia' mutatnak. Én viszont úgy gondolom, hogy nekem van itt a legkisebb gondom. Többen felvagdosták magukat, kiborulásrohamaik vannak, injekciókat kellett beadni nekik. Erre azt mondta 'Csernus', hogy aki kívül csendes, az sokszor belül jobban ordít, mint mások. Lehet, de olyan sorsokat ismertem meg a lassan 1 hónap alatt, hogy összerakom kezemet-lábamat a sajátom miatt. A sémadrámának az a lényege, hogy rekonstruálja az eseményeket, de úgy, hogy a végén beleépít a terapeuta olyan elemeket, amik elvileg segítik a mérgező tapasztalatok felülíródását, meg kiadható közben a düh, keserűség, stb. Gyakorlatilag egy csoportos szerepjáték, amiben a főszereplő kiválasztja azt a gyerekkori tapasztalatát, ami a legjobban kínozza, aztán felidézi és részletesen elmeséli a hozzá kapcsolódó traumát. Ez csak azért gáz, mert egyrészt annyira erős blokkok védik a pszichém egyes területeit, hogy kb. amnéziás vagyok, nem tudok felidézni konkrét dolgokat, csak a hatás érezhető. Olyan, mint amikor az ember megsérül, de nem emlékszik hogyan szerezte a sebet. Hogyan oldok fel olyasmiket, amiket (látszólag) törölt az agyam és nem tudom felidézni? Az oké, hogy olyan eseményt választok, amihez hozzáférek, de amikhez nem, azok ugyanúgy bennem maradnak, alattomosan mérgezve tovább. Az a másik gond, hogy mindig megnémulok, amikor olyasmiről kellene beszélnem, ami a csontjaimig berágta magát, egy csoportnyi ember előtt meg pláne szájzárat kapok amúgy is, de muszáj lesz kicsikarni magamból valamit hétfőn, különben nem tudnak segíteni és akkor hiába jöttem. Amikor az ember elmesélte a kiválasztott traumát, bekapcsolódik a többi csoporttag és mindannyian szerepet kapnak az előadásban. Egy csoporttag játssza a sérült gyermeket (azt a személyiségrészt, amelyik átélte a traumát és megrekedt azon a szinten). Egy másik alakítja a dühös gyermeket (a személyiség azon része, amelyet bántalmazott és/vagy érvénytelenített, elnyomott a környezete és ettől tombol benne a tehetetlen düh). Szintén egy másik tag játssza a büntető/kritikus hangot (azokat a szülői elvárásokat, verbális bántalmazásokat, degradálásokat mondja, amiket elszenvedett az ember és azóta se tud tőlük szabadulni, mert visszajátszódnak.) Egy sokadik tag az adott gyerekkori traumára alkalmazott megküzdési módokat szemlélteti (elkerülés, önalávetés, túlkompenzálás, lefagyás, öngyilkossági szándék - ha volt/van.) Az egyik mellékszereplőnek az a dolga, hogy felírja azokat a gondolatokat és érzéseket, amik a felidézett és újraélt gyerekkori trauma alatt hatalmukba kerítik a főszereplőt (aki azokat kimondja.) Ezen a ponton már nem kicsit bőgni szokott szinte minden főszereplő, nemtől függetlenül. Én még egyszer sem tettem, mert benne sem voltam érzelmileg a dolgokban, mivel olyan, mintha nem is velem történtek volna. A büntető/kritikus hang színésze is felírja azokat a negatív mondatokat, amikről a főszereplő beszámol (amiket a szülőktől/környezetétől hallott és az agya folyton újrajátssza az őrületbe kergetve őt.) A megküzdési módok színészei is felírják, hogy milyen stratégiákkal próbált a főszereplő kijönni a 'flashelésből' és megnyugtatni magát. Ezután az egész csapat visszaolvassa neki a leírtakat egymás szavába vágva, hangosan, ahogy a fejünkben üvöltenek a rossz dolgok, a főszereplő pedig megmondja, hogy melyiket hallja a legjobban (ebből kiderül, hogy mi kísérti leginkább és ott kell feloldani.) Ehhez változatos eszközöket használ a terapeuta attól függően, hogy kinek mi használhat a leginkább, pl. basketball ütővel püfölhet az ember egy bokszzsákot/összetekert matracot, vagy földhöz/falhoz vághat valamit, megtaposhat valamit, esetleg lefeküdhet és rátesznek egy matracot, amire 2-3 ember ráfekszik (szimbolizálva az illetőre nehezedő nyomást), neki pedig ki kell másznia alóla, továbbá beszólhat a büntető hangnak káromkodva, az esetlegesen már halott bántalmazójának is beolvashat/megvédheti magát utólag és olyan is van, amikor valakit megölelnek, vagy lekuporodnak mellé a földre, betakarják, stb., ha ilyesmire van szüksége. Ezután a főszereplő odalép a sérült gyereket alakító színészhez és gyakorlatilag megvígasztalja saját magát,.majd ugyanezt megteszi a dühös gyerek színészével is, ezután helyet cserélnek és a 2 gyermeki rész visszamondja a felnőttnek, amit ő mondott nekik, majd mindenki megölel mindenkit. A legvégén a főszereplő megszünteti mindenki szerepét és egy záróbeszélgetésen mindenki elmondja, hogy milyen hatással volt rá az egész. Ez a sémadráma és ez lesz hétfőn.

Ma szarul vagyok, de nem panaszkodom, mert egész' jól viseli a szervezetem a kánikulát. Ez a hőség már az egészséges szervezetnek is megterhelő, meg jön egy hidegfront éjszaka, viharral, nyilván ez így sok a szervezetemnek. 4-kor lett vége az utolsó foglalkozásnak, azt még kihúztam ülve, de már nagyon fekvésre szavazott a szervezetem. Ma lementem az udvarra, de jöttem is fel egyből, mert nem lehet kint megmaradni. A kórteremben is nehezen, de tudtunk csinálni egy kis huzatot.