Irka-firka

Lehet, hogy nem jutok fel Pestre, mert felújítás van a Népligetnél és a fater szerint nagy kerülővel és többszöri átszállással jutnánk csak át Palotára, ő meg nem fog kerülni, megmondta. Erre az utazásra vártam már jóideje. 😡 Most várunk, hogy a Gabi megnézze, hogy hogyan lehet ott közlekedni, mert ha mégsem kell nagyot kerülni, akkor megyünk. Kéne, mert különben a kontroll is mégtovább csúszik (bár el ne kiabáljam új probléma nincs egy ideje, szóval nem égető a helyzet), meg a sématerápiát sem szeretném lemondani és az 8.-án már kezdődik. Mondom apámnak, hogy nem is biztos, hogy nagyot kell kerülni tömegközlekedéssel, de ha igen, akkor hívunk egy taxit és elmegyünk vele a Hungária körútig, mivel onnan már amúgy is buszoznánk, meg ott már zavartalan a közlekedés. Erre jött, hogy "drága a taxi, a f@szom költ rá". Aha, mert egy tizenvalahány ezres nadrág pár hónapja nem volt drága, mi? 🙄 Oké, nekem vette, de meg is mondtam, hogy pazarlás volt. A Népligettől amúgy sem nagy táv a Hungária körút, pár villamosmegálló, úgyhogy még ha terelik is a forgalmat, olyan nagyot biztos nem kellene kerülni kocsival, de ugye ami neki nem fontos, azzal nem foglalkozik. Most tehát megint bizonytalanság van és azt marhára utálom. Szó volt a Szegedi Vadasparkról is, de azzal kapcsolatban is megy a "még nem tudom, mikor megyünk, megyünk-e egyáltalán" szöveg. 🙄 Azért remélem, hogy még ebben az évszázadban visszajelez a Gabi, hogy mi újság a közlekedéssel arrafelé.

Érzem a frontokat, tegnapelőtt este jött egy görcsroham is, de nem volt durva, most el sem aludtam utána, csak ködös volt az agyam egy darabig. Továbbra is "üzenem" a szervezetemnek, hogy nincs gond, nem fog visszaesni, csak pár kellemetlen napban van része(m). Most sem vagyok a legjobban, de még aktív vagyok (már amennyire az ízületi gyuszi engedi, de mindig a maximumot hozom ki magamból, így nyilván most is), nem vagyok legyengülve, jó az étvágyam (csak egyelőre nem látszik meg rajtam), a szívem olyan, amilyen, de enged felkelni és ezt-azt csinálni, szóval működöm és azon vagyok, hogy ezt minél tovább fenntartsam. Világos, hogy nemcsak rajtam múlik, de sokat számít a hozzáállás és a gondolatok, szóval rajtam is múlik, ezért ami tőlem telik, azt megteszem.

A bioritmusom kezd visszaállni és ezért nem virrasztok már reggelig, sőt már hajnalig sem, maximum éjjel 1-2-ig, aztán
rámjön az ólmos fáradtság és másodpercek alatt elalszom. Ja, majd' elfelejtettem, hogy kaptam házit a pszichodokitól. Na nem páleszt, hanem írnom kell az álmaimat, mert szerinte azok is megmutatják, hogy mivel foglalkozik sokat a tudatalattim és így meg lehet fogni egy-egy traumát. Ő nem foglalkozik traumafeltárással, de a sématerápia igen. Minden éjjel álmodom, nem is egyfélét, szóval sosem pihen az agyam. Zömmel rémálmok, de vannak baromságok, vágyálmok, félelmek, jó emlékek visszajátszódása is köztük. Mára virradóan is többfélét álmodtam, de 2 maradt meg élesen; egy nagyon jó és azt követte egy rémálom. A rémálom egy gyerekkori traumából fakadt, felismertem. Egy nő és egy férfi volt velem, de nem tudom kik voltak és az egyik régi lakhelyünkön voltunk, mentünk be az udvarba. Veszélyt éreztem és mondtam nekik, hogy húzzunk el onnan, mert meg fog ölni bennünket a Laci. Abban a pillanatban kijött a házból és már nem emlékszem mit mondtam neki, csak az van meg, hogy mindhárman az életünkért futunk. Abba az erdőbe futottunk be, amibe a valóságban is befutott velünk (húgommal és velem) anyám, amikor menekültünk előle. A következő jelenet az álomban, hogy már lent vagyunk a kertvárosban (mert ez egy dűlő volt, ahol laktunk) és mindenhonnan veszélyt érzünk, mert nem tudjuk honnan fog előbukkanni a Laci. Még mindig nem tudom ki a másik két személy, aki velem van. Meglátok egy autót, aminek kicsit nyitva van az anyósülés felőli ajtaja, de sofőr nem ül benne. Beugrunk mindhárman és mondom a másik két személynek, hogy simuljanak a padlóra. Ebben a részletben is felismerem a valóságot, mert a szomszéd udvarán állt egy használaton kívüli autó és amikor átmentünk, én mindig abban játszottam, de a kaput figyelve, mert féltem, hogy megjelenik a Laci. Amikor egyszer megjelent és bekiabált a Lajos bácsinak, hogy ott vagyunk-e, én annyira megrémültem attól, hogy észrevesz, aztán bejön és bánt minket, hogy lebújtam a kocsi padlójára. Gondolom ezt építette bele az álomba a tudatalattim. Visszatérve az álomra; néma csendben, mozdulatlanul kuporogtunk a kocsi padlóján, kb. jeges rémület keringett az ereimben vér helyett (ahogy a valóságban is), mert arra vártam, hogy rájön a Laci, hogy ott vagyunk és árt nekünk. A következő jelenet, hogy beül a kocsi gazdája és értetlenkedik, hogy mit keresünk ott, de mondom neki, hogy azonnal induljon, mert meg akarnak minket ölni, de abban a pillanatban ott terem a Laci az anyósülés felőli ajtónál, benyúl és elvágja a torkát a férfinak, akiről nem tudom ki lehet és a vére telibespricceli az arcomat. Van mégvalaki a Lacival, de nem tudom ki az és ki akarja rángatni a sofőrt a kocsiból, de az nyom egy padlógázt és megmenekülünk. Következő jelenet, hogy autópályán rohanunk, mehetünk olyan 110-120 km/h-val, szóval már messze járunk, mégis az van bennem, hogy mi van, ha kiszálláskor majd felbukkan a Laci, pedig még álmomban is mondja a logika, hogy lehetetlen utolérnie, mégis ettől rettegek. Egy körforgalomban elkezdünk körbe-körbe menni, már több kört mentünk és ekkor ébredtem fel.

A másik álom nagyon király volt, csak abból nemsok maradt meg, mert apám felijesztett és ezért "elillant" a tartalom nagyrésze. A Szabinával lehettem! Annyira valósnak hatott az a kölcsönös ölelés, hogy ébredéskor is borzongtam az élménytől. Évek óta nem zaklatnak fel, vagyis nem nagyon zaklatnak fel az emlékek és az álmok sem, így most sem keserűen, hanem örömtelien ébredtem fel, amiért legalább álmomban együtt lehettünk és érezhettem az ölelését, meg kezdeményezhettem is. Sosem engedtem amúgy az ölelést és érintést másoknak, Ő volt az egyetlen, akitől nem zavart (sőt...) és akinek én is akartam adni. Állítólag már olyan 2-3 éves koromban sem engedtem és nem is kezdeményeztem semmiféle testi kontaktust, ezért nagy szó, hogy az ő esetében nem volt jelen ez a gát. Az álomban valami nagy banzáj volt körülöttünk, körbevett minket az ő családja és az enyém és mindenkinek jó kedve volt. A valóságban nem összetartó a családunk, de az álomban egy jó légkör vett minket körül, mindenki örült nekünk. Nem nagyon tudnám leírni, hogy milyen volt, valami nem evilági légkört érzékeltem. Leginkább Őrá figyeltem, de úgy rémlik, hogy körbeálltak minket és táncoltunk. Nem tudom milyen zene szólt és hogy milyen alkalom volt, csak a nagyon jó érzés maradt meg és a valósnak ható ölelkezésünk.

Volt egy-két rosszabb napom

ezért azt hittem aktivizálódott a kórság, de jobban vagyok, úgyhogy Istennek hála csak az időváltozásokat éreztem. Hiszem (mert tapasztaltam is) a gondolatok teremtő erejét, szóval "be is beszéltem magamnak", hogy jól leszek és inaktív marad a kórság, csupán egy-két napom lesz rosszabb, mert úgy kell lennie! Felfogom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de muszáj pozitívnak maradni. Egyelőre nem estem vissza és imádkozom is rendszeresen azért, hogy tartson meg az Úr a jelenlegi állapotban minél tovább! Az értágító már hat, kevesebb és kisebb mértékű a fagyás. Nyilván számít az enyhülő hőmérséklet is, bár a ház még hideg, mivel át vannak hűlve a falak, de már nincs jégverem. A bokám még mindig vizes és fáj, ahogy a többi begyulladt ízület is, de semmi sem tart örökké, ez a lényeg.

Nagyon hiányzik a fogadott Tesóm!
Nagyon nehéz visszafogni magam, hogy ne írjak neki. Csak az tart vissza, hogy nem akarom felzaklatni.

Vettem egy Adidas cipőt. Nem vagyok márkafanatikus, de a lábbeli egy olyan dolog, aminél számít a minőség, szóval remélem meg fogja érni az árát. Nem mintha sokat járkálnék, de kényelmi szempontból lényeges (nem nyomhat, nem szoríthat, rontva a lábam amúgy is szar keringésén), meg hogy az anyaga normális legyen (légáteresztő). Még nem érkezett meg, így nem tudom, hogy a fentieknek meg fog-e felelni?

Ez, meg az

Nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, hogy nemsokára kimozdulunk végre, mégpedig a Szegedi Vadasparkba. Nagyon ideje van már valami programnak. Kíváncsi vagyok, hogy mikor kerül rá sor, sor kerül-e rá egyáltalán, mert ugye mindig be van zengve egy csomó minden, aztán megvalósulás nem követi a terveket. Mindegy, optimista vagyok és hiszem, hogy ezúttal lesz valami belőle. A pesti utazás is tervben van, csak még nem tiszta, hogy ennek a hónapnak, vagy a jövőhónapnak a végén tudunk felmenni, mert a Gabitól függ, mivel ugye nála szállunk meg. A jövőhónap vége amúgy sem lenne jó nekem, mivel akkor még a terápián leszek, szóval remélhetőleg mehetünk most a hónap végén.

A Dokim fog örülni, mert jóideje tart a remisszió és remélhetőleg még akkor is így lesz, amikor a kontrollra eljutok. Csak az ízületi gyulladás aktív egy ideje, de az nem izgat, mert ugyan igencsak fáj és korlátoz bizonyos mozdulatokban, meg a járkálás sem esik jól, de legalább nem veszélyeztet és ez a fő. A kezemet most nem érinti, úgyhogy rajzolgatni tudok és ma rajzoltam. Ki kellett takarítani a szobát is, ami nehezebben ment az előbbiek miatt, de megoldottam. Már a jobb futóművem is kezd bekrepálni, de remélhetőleg továbbra is lábra fogok tudni állni.

Írt a fogadott Tesóm tegnapelőtt este. Ugyan tudom, hogy ez sajnos nem tud ígymaradni, mégis nagyon felpörgetett. Azért keresett, mert tudta, hogy nagyon megzuhantam és örömet akart okozni, meg akart is még beszélgetni velem. Ilyen ember Ő! Fogalmam sincs, hogy tudunk-e majd még beszélni, de nagyon örülök, hogy tudtunk tegnapelőtt és megint jó volt a légkör, megint röhögtünk is. Sok erőt adott és remélem, hogy én is tudtam Neki! Perpillanat abba az irányba van kattanva az agyam, hogy hiszem, hogy ez sem egy végleges elszakadás lesz! Most nem gondolok arra, hogy milyen könnyen átbillenhet bennem minden és akkor megint pokoljárás, stb.,.muszáj, hogy valami erőt adjon. Remélem Ő is erőt tud meríteni a beszélgetésből és a reményből!

Rézbőrű betörők garázdálkodnak mostanság errefelé, szóval ébernek kell lenni. Van egy-két önvédelemre alkalmas holmink (nem fegyverek) és fater tanult fogásokat is a személy és vagyonőrképző suliban, meg én is ismerek a korábban űzött küzdősport miatt, de remélhetőleg nem kell használnunk egyiket sem.

Az álmatlanság továbbra is boldogít, igaz volt egy-két éjszaka, amikor "csak" kb. 3-ig virrasztottam, de zömmel reggelig agonizálok. Tegnapra virradóan (ha jól rémlik, mert a napok is összefolynak mindig) több, mint 24 órát voltam ébren és már halluztam, meg lebegésszerű állapotban voltam, a ketyegőm sem díjazta a pihenés hiányát, de nem tudtam elaludni. Végül valamikor délelőtt 10 körül borultam fel és úgy is maradtam délután fél 3-ig, ami ha utánaszámolok kevésre jön ki, mert akkor is csupán 4 és fél óra alvás az ajánlott minimum 8 helyett. Amikor alszom, akkor persze jönnek a rémálmok is, de azokkal nem foglalkozom ébredés után, tudomásul veszem, hogy csak álmodtam. Ez az álom-dolog is olyan, hogy sokszor nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Sokszor kiesik az idő is, történések is, zavaros egy csomó minden, szóval nagy a kupi a búrámban. Most épp' szófosásom és gondolatrohanásom van, de mostanság üres volt az agyam, nehéz volt kommunikálnom is. A hangulatom mint az időjárás, de ez nem új. A lényeg, hogy nem ártana már tudni emberi időben elaludni.

Valami gazfickó kinyírta Bercit, a kedvenc törpe kakasunkat. Ma át lett telepítve a banda egy biztonságosabb rezidenciába, amíg meg lesz oldva, hogy ne tudja magát berágni semmi. Csóró Berci teteme ott hevert a lyuknál, mert a delikvens nyilván nem tudta, hogy ahol ő befért, nem fog kiférni a zsákmány.

Nem tudok aludni

úgyhogy írok. Ma - vagyis éjjel lévén tegnap - este 10 körül írt a fogadott Tesóm, mert ugye tegnapelőtt nem tudtunk elbúcsúzni, mivel nem tudott elérni. Mondanom sem kell, hogy kegyetlen volt a búcsú, viszont a légkör legalább békés volt, sőt, kifejezetten szeretetteljes. Mint mondtam, 10 körül kezdtünk beszélni és mondta, hogy akkor búcsúzzunk el, ami egyből szétdurrantott és vagy másfél órán keresztül nem tudtam lehiggadni, megint "rohamig" (nem a görcsroham) jutottam. Neki közben ki kellett lépni egy kis időre, akkor próbáltam észhez térni, kevés sikerrel, fater majdnem észre is vett. Végül aztán ahogy mondtam, kb. másfél óra múlva lecsitult az őrület és még mosolyogni is tudtam párszor. Békésen, szeretettel és itt-ott humorral megspékelve sikerült beszélgetni, de persze azért komolyan is, mindenki kiadta az instrukciókat a másik számára, pl. hogy egyikünk sem hagyhatja el magát, rajzoljunk (mert Ő is szokott), én nem halhatok meg (na nem mintha Ő megtehetné! ☝️), stb. Lényeg, hogy sok fontos dolog elhangzott és tényleg békés volt a légkör. Olyan jól elbeszélgettünk és olyan nyugalmas, szeretetteljes volt a légkör, hogy teljesen megnyugodtam, szinte elfelejtettem, hogy miért is kezdtünk bele. A reakciói alapján talán Ő is nyugodt volt, persze csak ő tudhatja az igazat, de nekem az jött le, hogy egy kicsit neki is jó volt. Nagyon örülök, hogy nem egy neheztelős, balhézós, egymást bántós lezárás sikerült. Így is méltatlan, hogy így lett vége ennek a köteléknek (mármint kényszerből), Ő is mondta és igaza van. Nem tudni mit hoz a jövő, talán most sem végleges az elszakadás, de mivel meglehet, ezért olyan rohadtul nehéz. Fél 1-ig beszéltünk, akkor mondta, hogy mennie kell, meg amúgy is egyre nehezebb már Neki is, szóval akkor elmúlt az a hamis nyugalom és rámjött a következő kör téboly. Most 2 óra van, egyelőre nézek ki a fejemből, mert megint megbénultam. Jobb is, mert elég durva egy "roham" és nem akarom, hogy a fater észrevegye. Az elmúlt napok sem voltak könnyűek, de valószínűleg nem igazán fogtam fel, hogy mi újság. A ma, vagyis tegnap este volt az, ami felrázott és hirtelen felengedett a bénultság is, ami eddig védett. Azt mondta a Tesóm, hogy ne sírjak majd miatta, de lehetetlent kért. Senki sincs, akiért tudnék, mert senki nem áll hozzám olyan közel (az állataimat kivéve), hogy ilyen szinten megrendítsen az elvesztése, de az övé ilyen. Tényleg csak abba tudok kapaszkodni, hogy nem végleges, különben a maradék eszem is elmegy és csakis az hajt, hogy amiket kért, azokat teljesítsem. Azt, hogy ne vegetáljak, hogy küzdjek a kórsággal is, hogy rajzoljak, hogy kössem le magam (most inkább fel szeretném), stb.-stb. Kért fotót, küldtem és mondta, hogy olyan életerősnek és mosolygósnak akar megőrizni az emlékeiben, amilyen azon a fotón vagyok és maradjak olyan. Az a mosoly csak Neki szólt, de majd próbálkozom. Mivel Ő kérte, megyek tovább. Nem ígérem, hogy mosolyogva, de megyek és igyekszem vigyázni magamra. Remélem Ő is fog magára! Istennek hála Ő nem halt meg (és legalább 90 éves koráig ne is tegye), de ettől még a veszteség az veszteség és megint érzem azt a jól ismert "csomó mindenről ő ugrik be", meg az "elmondanám/megmutatnám neki, de már nem tehetem" és társait. Sokmindent tudnék még írni. Nem tudok aludni, pedig nagyon elfárasztottak azok a rohamszerű őrületek. Valahogy tovább kell menni. Remélem Ő is kitart majd! Furcsa, lebegésszerű állapotban vagyok. Fáj a fejem, mert kb. az agyvizem is kifolyt. Megpróbálok pihenni. Remélem Ő is fog tudni!

Jelentkezett a fogadott Tesóm

Tudtam, hogy fog valamikor, ezért naponta többször ránéztem az alkalmazásra, amin keresztül beszélünk. Nagyon dühös vagyok, mert egy rohadt görcsroham miatt használhatatlan voltam és Ő pont abban az időpontban írt, szóval elkerültük egymást, pedig búcsúzni jött. Szó sincs arról, hogy nem akart (ezt mondjuk nem is feltételeztem, csak nem tudtam mi az ok), csupán Neki is qrvára nehéz (sejtettem aztán, hogy ez lehet az) és ez teljesen érthető. A magánügyeit nyilván nem írom ki, de ezúttal is megvan a jó oka, hogy miért kell mennie és ezért harag egyáltalán nincs bennem. Aggodalom és elviselhetetlen keserűség annál inkább. Az egyedüli megnyugtató dolog ebben az enyhén szólva is nyugtalanító helyzetben, hogy ha csak üzenetben is, de legalább békésen sikerült lezárni a köteléket, ami amúgy sosem lesz lezárva, mert ő is mondta és én is, hogy nem fogjuk egymást elfelejteni soha és szeretni fogjuk a másikat a távolból is. Talán egy nap még újra összehoz minket a sors, én is hiszem, ugyanúgy, ahogy '21-ben tettem, aztán a hit elhozta a vágyott viszontlátást! Adja a Jóisten, hogy egy nap újra így legyen! Pontosan ezért ezután sem adhatom fel és ha a kórság fog tombolni, akkor is küzdenem kell majd, hogy ha egy nap keres, megtaláljon! Csakis ez hajt tovább. Ő ebben a lassan 10 évben milliószor többet adott és fogadott el, mint amennyit a család, vagy bárki más. Nem lehet, de nem is akarnám mindezt eldobni! Többször bebizonyosodott ebben a majd' 10 évben, hogy sem a távolság, sem a nemi, sem a korkülönbség nem számít, ha a kötelék valódi! Ilyen nem mindennap adatik meg az embernek, szóval ezen a téren nagyon szerencsések vagyunk! Ő egy nagyon jó ember, nemhiába ilyen fontos a számomra. Nem tehet a körülményeiről, sem arról, hogy a nehéznél is nehezebb időszakot él meg ismét és ezért nincs most ereje jönni. Egyéb akadályok is vannak, amikről szintén nem tehet. Neki is ugyanolyan pokoli, hogy meg kell szakítania a kommunikációt, szóval nem érdemel ítéletet! Megint BPD "roham" kapott el, amint elolvastam a levelét és nyilván ő is padlón van. Mondta, hogy talán még fel tud majd nézni 1-2×, de nem ígéri. Nekem már ez a remény is nagy öröm és remélem nem fogjuk megint elkerülni egymást. Eddig is figyeltem a chatet, mert tudtam, hogy fog még jelentkezni, csak a rohadt front bekavart és mikor hozzon rám görcsöt, ha nem akkor, amikor lehetőségünk lett volna elköszönni. 😡 Próbálom lekötni a figyelmemet mindennel és bármivel, úgy, mint 2 éve és úgy, ahogyan anno a gyászok idején. Most is az van, hogy vagy le van fagyva az agyam kb. és ki van ürülve, ahogy én magam is, vagy nem is tudok arra figyelni, amit csinálok/olvasok/hallgatok, mert a figyelmemet teljesen elvonja a pokol. Nyilván Neki is ilyen nehéz és Isten adjon erőt neki is! Nappal is nehezen kötöm le magamat, de este mégkönnyebben rámzuhan a valóság, mert olyankor már nincsenek feladatok. Váltakozik a bénultság és az őrület. Váratlanul tud a fásultságomba bevillanni, hogy mi újság és olyankor kiborít a valóság. "Kicsit" már ismer, írta, hogy ne ártsak magamnak. 😁 Nem fogok, ha Ő kéri. Csak Ő tud visszafogni ebben is. Teljes a káosz bennem. Olyan, mintha az a figura, akit Ő kiváltott belőlem, megszűnt volna létezni. Ugyanez volt akkor is, amikor meghalt a Szabina, meg az anyu, stb. Bárki olyat veszítek el bármilyen módon, aki fontos volt, vele veszik oda az a "karakter", akit az adott személy "hozott létre". Ezt még sosem mondtam a dokinak, de a következő ülésen felhozom, kíváncsi vagyok, hogy mivel magyarázza majd. A holnapi ugye elmarad, de majd a jövő péntekin megdumáljuk. Amikor tavalyelőtt ment el a fogadott Tesóm, akkor is megszűnt az a részem, amit ő vált ki, de amikor tavaly visszatért, "feléledt" vele az a karakter is, viszont most megint megszűnt, mármint amíg még néha tudunk esetleg beszélni, addig még "él". Elég bonyolult, de a doki biztos tudni fogja mi ez. Nem találom a helyemet. Máskor sem, de most még annyira sem. Borzasztóan hiányzik!

Tesóm, gondolom olvasod ezt a posztot is, szóval Neked szól ez a pár sor (bár amennyi mondandóm volna, az messze kimerítené a karakterlimitet 😁).
Mindent köszönök! Ez a lassan 10 év nagyon értékes volt, ezért lehetetlen volna kitörölni, de nem is akarom! Remélem Neked is sok jót adott és kívánom, hogy te is tudjál majd belőle erőt meríteni! Nyilván nem most, mert most még a jó is fáj mind a kettőnknek. Nem tudhatjuk mit hoz a jövő, talán egy nap tényleg újra kapcsolatba kerülhetünk majd, szóval tudd, hogy ha csak rajtam múlik, meg fogsz találni, nem foglak elzavarni, ahogy tavaly sem tettem, sőt! Nagyon boldoggá tettél! Halál komolyan megmentett a visszatérésed és ezért sem lehetek elég hálás! Próbálj Te is kitartani, én is igyekszem. Muszáj lesz, különben ha nem vigyázunk magunkra, nem tudunk majd újra beszélni, ha esetleg a sors újra kegyes lesz hozzánk! Nagyon szeretlek és ez sosem fog változni! Köszönöm, hogy erről Te is biztosítottál! Nem akartalak megbántani a búcsúzásról szóló sorral, azt nem vádnak szántam, csak idiótán tudom kifejezni magamat és állandóan félreérthető vagyok. Köszönöm, hogy megadtad a lehetőséget és megértem, hogy qrva nehéz Neked is befogadni a valóságot, ezért azt is megértem, hogy nem akartad érzékelni! Köszönöm, hogy tegnap olyan sokáig vártál és sajnálom, hogy hiába! Remélem tényleg lesz még lehetőségünk beszélni és akadályozó tényező sem lesz, mint pl. a tegnapi roham és el tudunk búcsúzni normálisan, nemcsak üzenetekben.
Leginkább azt remélem, hogy ez a búcsú sem lesz végleges! (Ámen! 🙏)
Sokmindent tudnék még mondani. Majd mondom, ha esetleg tudunk beszélni, ide nem írom ki, mert csak Rád tartozik. Ide csak azért írtam, mert nem tudom, hogy fogod-e látni az üzenetet, amit írtam válaszként és tudatni akartam pár lényegesebb dolgot. Nagyon sok erőt kívánok Neked és jobbulást, meg jobb sorsot! 🙏 Gondolni fogok rád, ahogy eddig is tettem! 

Fogadott Tesóm

Amikor visszatért az életembe tavaly februárban, nagyon boldog lettem, olyannyira, hogy rohamosan javulni kezdett az akkoriban igencsak szar fizikai állapotom, de az a hatalmas löket pozitív energia jól hatott a szervezetemre is. Gyakorlatilag megmentett és ezt akkor meg is köszöntem Neki. Nincs jogom leírni a magánügyeit, de egy ideje nagyon rosszul van mentálisan és ezért (meg egyéb okokból is) alig jelentkezett egy ideje. Rettegtem is, hogy megint elmegy, na meg attól, hogy baja esik. Próbáltam segíteni Neki, de úgy tűnik kevés voltam, mert ma este olyan üzenetet kaptam, amitől rettegtem. Az alkalmazás szerint 9-kor írt, én viszont csak fél 10-kor láttam, mert vacsoráztam. Bűntudatom van, amiért nem tudtunk emiatt elbúcsúzni. Nem tettem rosszat, csak nincs már kapacitása semmire, meg más okból is nehéz volt számára a kapcsolattartás. Ettől függetlenül is padlóra tett a dolog, ugyanúgy, mint 2 éve és amíg akkor még ott volt a remény, hogy talán visszatér, ezúttal talán már nem fog és ettől mégnehezebb. Aki nem így kötődik, az úgysem értheti. "Normáliséknál" hat az "engedd el", de a magamfajtánál minden veszteség (különösen egy kiemelten fontos személyé) felér egy megsemmisüléssel, meg egy gyásszal. Ez nem egy sirám, csak hogy érthető legyen, miért üt ekkorát a dolog. Most legalább nincs bennem az a tudat, hogy utál, vagy hogy én tettem tönkre a barátságot (ami ugye már-már testvérség volt, család helyett család voltunk a másiknak), mert amikor tavaly visszatért, megbeszéltük, hogy valójában azért ment el 2 éve is, mert nagyon mélypontra került. Most is ez az ok és aggódom Érte, mert ez a lépése is mutatja, hogy megint milyen rosszul van és nyilván most mégrosszabb neki is. Így sem bírom elviselni, hogy elment, de ha haragban lettünk volna, ennél is pokolibb lenne, viszont szerencsére a legutóbbi beszélgetésünk békés volt. Az már több, mint egy hete volt és ma csak megírta, hogy elmegy, nem fogom elérni. Nem adott lehetőséget az elköszönésre. Ettől függetlenül továbbra is nagyon szeretem, mivel a szeretet nem tud elmúlni, ha valódi. Idén lett volna 10 éves ez a már-már testvéries barátság és ezalatt sok szeretetet, odafigyelést, nevetést, segítséget kaptam Tőle (nyilván kölcsönösen mentek ezek a dolgok) és megtehette volna, hogy tavaly nem keres fel, mégis úgy tett, holott akkor sem volt jól, meg egyéb nehézségei is voltak. Most épp' üres vagyok. Amikor elolvastam az üzenetét, egyből elkapott egy BPD-s "roham", aztán szokás szerint kiüresedtem (a doki szerint ez egy védekezőmechanizmus) és azóta is ez a két dolog váltja egymást; pokol, majd bénultság. Kegyetlenül érzem magam. Holnap a második infúzióra kéne menni, de szerintem nem fogok tudni aludni éjszaka. Bezsongtam és azt mondtam, hogy leszarom az egészet és nem megyek kezelésre, de aztán tisztább pillanatban arra gondoltam, hogy nem akarná ezt, sőt, keményen lecseszne, hogy meg ne próbáljam. Egyelőre ez a tudat segít, hogy folytassam a kezelést (is). Isten adjon erőt Neki is, nekem is!

Égzengés

Szinte még mindig áll az összes szőrszálam, ugyanis az imént hallottuk azt az érdekes égi, kürtszerű hangot, amiről évek óta szólnak időnként a hírek. Azokból tudtam, hogy ártalmatlan jelenség, mert csupán hanggal jár, de elég hátborzongató az a hang, főleg élőben. Fater kérdezi, mi ez a hang? Mondom szerintem az a furcsa égzengés, aminek az okait találgatja a jónép és tényleg, kinyitva az ablakot jobban lehetett hallani azt a furcsa nyikorgós hangot, vagy mintha egy gigantikus vonós hangszeren játszottak volna az éterben. Azt mondják az égből jön, de valójában meghatározhatatlan volt, olyan volt, mintha mindenhonnan szólt volna, körbefogott mindent. Találgatnak a tudósok, de hívő lévén én a Bibliához kötöm, mivel abban szó van az eljövetelt jelző harsonákról. Mindenesetre eléggé ijesztő hangja volt, fater is mutatta a karját, ami libabőrös volt. 😁

Raynaud és egyebek

Múltkor nagymellénnyel magyaráztam, hogy végre behúzta a féket, de aztán jött a lehűlés és azóta ismét nagyon színes egyéniség vagyok, meg szívtájékon is érzek néha szorongatást, ami állítólag a koszorúér görcsét jelzi. A mellékelt fotókon melegvízben próbáltam kiolvasztani a kezeimet és a lábaimon is még szinte ott a melegvíz, mégis olyan színes maradt mindenem. Beszéltem múlthéten a Dokival és holnaptól péntekig bejárok a szokásos, ötnapos infúziós körre. Valószínűleg ez lesz az utolsó egy darabig, mert ugye jön már az enyhülés.
Más téren nincs gond, leszámítva a még mindig aktív ízületi gyulladást a bokámban és itt-ott, de rohamok és egyéb durvább dolgok nincsenek, ne is legyenek! A frontot érzem, de nem vészesen, szóval nincs okom panaszra.

Mióta a faterom elismeri a borderline-t, azóta ki van rá hegyezve, mert állandóan előhozza, amikor olyasmit mondok/teszek/máshogy értelmezek dolgokat. Persze ezek nem új dolgok, mert sosem voltam másmilyen, csupán ő még csak most hajlandó összekapcsolni a dolgokat. Eddig tagadta maga előtt is, meg mindenki előtt, mert "neki nem lehet elbaszott kölyke" (ezt még akkoriban mondta, amikor kiderült), de a múltkor állítólag elmondta az Ildinek. Náluk volt és állítólag amikor szóbakerültem, megint megjegyezte az Ildi, hogy furcsa szerzet vagyok és erre állítólag elmondta neki a fater, hogy miért. Kérdeztem, hogy mit szólt, lenézett-e mégjobban, de állítólag csak annyit reagált, hogy "az fasza..."

Mostanság nem alkottam, de ma nagyon alkotó kedvemben vagyok. Rajzoltam (kályhánál melegentartva a kezemet, hogy normálisan működjön 😄), írtam egy verset és tervemben van az agyagozás is, csak ahhoz agyag kéne. Írhatnékom is van, de még nem döntöttem el, hogy belekezdjek-e a könyvbe. Több, mint 10 évvel ezelőtt 3-at írtam egyszerre, az egyik már 200+ oldalas volt, aztán egy nap mindhármat kitöröltem, mert az volt bennem, hogy úgyis szar mindegyik. 😁 Ezért nem vagyok biztos abban, hogy ezúttal elégedett lennék-e vele és ebből kifolyólag megmaradna-e, végigírnám-e? Alszom még erre. Már ha alszom, mert mostanság rendszeresen éjjel 3-ig, vagy tovább lesek ki a fejemből. 😁