úgyhogy írok. Ma - vagyis éjjel lévén tegnap - este 10 körül írt a fogadott Tesóm, mert ugye tegnapelőtt nem tudtunk elbúcsúzni, mivel nem tudott elérni. Mondanom sem kell, hogy kegyetlen volt a búcsú, viszont a légkör legalább békés volt, sőt, kifejezetten szeretetteljes. Mint mondtam, 10 körül kezdtünk beszélni és mondta, hogy akkor búcsúzzunk el, ami egyből szétdurrantott és vagy másfél órán keresztül nem tudtam lehiggadni, megint "rohamig" (nem a görcsroham) jutottam. Neki közben ki kellett lépni egy kis időre, akkor próbáltam észhez térni, kevés sikerrel, fater majdnem észre is vett. Végül aztán ahogy mondtam, kb. másfél óra múlva lecsitult az őrület és még mosolyogni is tudtam párszor. Békésen, szeretettel és itt-ott humorral megspékelve sikerült beszélgetni, de persze azért komolyan is, mindenki kiadta az instrukciókat a másik számára, pl. hogy egyikünk sem hagyhatja el magát, rajzoljunk (mert Ő is szokott), én nem halhatok meg (na nem mintha Ő megtehetné! ☝️), stb. Lényeg, hogy sok fontos dolog elhangzott és tényleg békés volt a légkör. Olyan jól elbeszélgettünk és olyan nyugalmas, szeretetteljes volt a légkör, hogy teljesen megnyugodtam, szinte elfelejtettem, hogy miért is kezdtünk bele. A reakciói alapján talán Ő is nyugodt volt, persze csak ő tudhatja az igazat, de nekem az jött le, hogy egy kicsit neki is jó volt. Nagyon örülök, hogy nem egy neheztelős, balhézós, egymást bántós lezárás sikerült. Így is méltatlan, hogy így lett vége ennek a köteléknek (mármint kényszerből), Ő is mondta és igaza van. Nem tudni mit hoz a jövő, talán most sem végleges az elszakadás, de mivel meglehet, ezért olyan rohadtul nehéz. Fél 1-ig beszéltünk, akkor mondta, hogy mennie kell, meg amúgy is egyre nehezebb már Neki is, szóval akkor elmúlt az a hamis nyugalom és rámjött a következő kör téboly. Most 2 óra van, egyelőre nézek ki a fejemből, mert megint megbénultam. Jobb is, mert elég durva egy "roham" és nem akarom, hogy a fater észrevegye. Az elmúlt napok sem voltak könnyűek, de valószínűleg nem igazán fogtam fel, hogy mi újság. A ma, vagyis tegnap este volt az, ami felrázott és hirtelen felengedett a bénultság is, ami eddig védett. Azt mondta a Tesóm, hogy ne sírjak majd miatta, de lehetetlent kért. Senki sincs, akiért tudnék, mert senki nem áll hozzám olyan közel (az állataimat kivéve), hogy ilyen szinten megrendítsen az elvesztése, de az övé ilyen. Tényleg csak abba tudok kapaszkodni, hogy nem végleges, különben a maradék eszem is elmegy és csakis az hajt, hogy amiket kért, azokat teljesítsem. Azt, hogy ne vegetáljak, hogy küzdjek a kórsággal is, hogy rajzoljak, hogy kössem le magam (most inkább fel szeretném), stb.-stb. Kért fotót, küldtem és mondta, hogy olyan életerősnek és mosolygósnak akar megőrizni az emlékeiben, amilyen azon a fotón vagyok és maradjak olyan. Az a mosoly csak Neki szólt, de majd próbálkozom. Mivel Ő kérte, megyek tovább. Nem ígérem, hogy mosolyogva, de megyek és igyekszem vigyázni magamra. Remélem Ő is fog magára! Istennek hála Ő nem halt meg (és legalább 90 éves koráig ne is tegye), de ettől még a veszteség az veszteség és megint érzem azt a jól ismert "csomó mindenről ő ugrik be", meg az "elmondanám/megmutatnám neki, de már nem tehetem" és társait. Sokmindent tudnék még írni. Nem tudok aludni, pedig nagyon elfárasztottak azok a rohamszerű őrületek. Valahogy tovább kell menni. Remélem Ő is kitart majd! Furcsa, lebegésszerű állapotban vagyok. Fáj a fejem, mert kb. az agyvizem is kifolyt. Megpróbálok pihenni. Remélem Ő is fog tudni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése