Korai ébresztőm volt

¼ 5-kor egy rosszullét formájában (biztos a kettősfront a ludas, de legalább nem volt vészes), viszont utána nem tudtam visszaaludni. Legalább ott tudtam lenni a fogadott Tesómnak, mert ő sem tudott aludni és öntöttem bele egy kis lelket. Nem vagyok kipihent. Max. agyilag pihent. 😁 Próbáltam aludni a foglalkozások közt, de valaki, vagy valami mindig felkeltett. Nem gáz, majd este. Úgy tűnik, mintha visszaestem volna 5 hónapnyi remisszió után, de még bízom abban, hogy csak a kettősfront tett oda a szervezetemnek. Megint nem tudok enni, vannak rohamok, érzem a heves szívdobogásomat, stb. Mindegy, szerdán már megyek haza, szóval ha lerobbanok, nem akadályoz már a terápiás foglalkozásokon és üléseken való részvételben. Egyet-egyet már ki kellett hagynom. Azért remélem, hogy vaklárma. 

Ma egyéni terápián belementünk a dokival a borderline(om) kialakulásába. Érdekes, hogy csak most, a terápia végén, de lehet hogy azért, mert megvárta, amíg össze tudom rakni a képet és beilleszteni ebbe a keretbe. Sejtelmeim mondjuk voltak már, mert a logika segített és be is bizonyosodott, hogy jó helyen kapisgáltam. Azért jegyzem le ide, mert hátha jár erre sorstárs, akinek segít egy támpontot adni, hogy hol gyökerezik a dolog (a gócpont állítólag majdnem mindenkinél közös, ami a kisgyermekkori érzelmi elhanyagolás és a biztonságérzet hiánya). Az alapok a mentális betegségekre való hajlammal (anyám, apám, nagyszülők is valamennyien érintettek voltak), a csecsemő- és kisgyermekkori érzelmi elhanyagolással (fizikai gondozás legalább megvolt), ambivalens hozzámállással lettek lerakva, arra rakódtak az elhagyatás érzését sorra kiváltó cselekedetek, azután pedig az érzelmi- és fizikai bántalmazás, az örökös anyagi és lakhatási bizonytalanság, a mondandóm érvénytelenítése, meg az óvodai-iskolai és úgy általában a mindennapi közegemből érkező kiközösítés és az, hogy sosem lehetek elég jó (ebből adódik állítólag az ún. könyörtelen mércék sémám, ami miatt a saját szememben sem elég jó semmi, amit csinálok, ha elértem a maximumot sem hiszem el, ezért nem erősít a dicséret, ill. nem tudom elfogadni, hogy az nekem jár). Az oké, hogy van egy alapból is introvertált személyiségem, de a kiközösítés hatásai nemhogy a feloldódást nem segítették/segítik, hanem arra késztettek/késztetnek, hogy falakat húzzak, amik védenek. Már gyerekként is voltak szuicid gondolataim, aztán később a többi tipikus jel is megvolt (ami nyilván visszatekintve látszik csak), de egyrészt akkoriban a koromból kifolyólag még nem is lehetett volna diagnosztizálni (18 éves kor alatt nem mondják ki), másrészt pontosan 18 éves koromban mutatkozott meg élesebben a dolog, amihez kellett egy újabb olyan veszteség, ami megsemmisített. Az első ugye apám volt, mégha ő nem is halt meg, de a négyéves fejemnek sok(k) volt, hogy eltűnt az életemből. A borderline-t igazán rámrobbantó hatás a Szabina elmenetelének, apám hozzámállásának, anyám betegsége romlásának triója volt.
Apám nárcizmusa is megint téma volt, mert az is hozzájárult. A doki szerint faterom nem kőkemény nárcisztikus, de erősen mutatja a vonásokat. Megtudtam, hogy a nárcizmus egyébként nem feltétlenül betegség, állítólag van egy egészséges szintje is, mert egy spektrum mentén helyezkedik el a cucc. Az egészséges nárcizmus biztosítja az önbecsülést, az ambíciót, a kreativitást, a sikereket, de az egészségtelen nárcisztikusok legrosszabb formájukban erős haragra képesek, veszélyesek és károsak lehetnek, szóval ez a két végpontja van a(z 1-10-es) skálának és közte vannak a fokozatok. Az elmondottak alapján apámat 6-7 szint környékre tette. Szerinte nála ez megküzdési stratégia, mert úgymond „a körülmények áldozata”, szóval jól sejtettem, hogy a gyerekkorában van a dolog gyökere. Nagyon fontos neki a személyes szabadság és az élete felett megtartott kontroll (bár nincs sok felette, mert akkor nem ott tartana, ahol), a tisztelet, az elismerés, a figyelem és időnként a csodálat, meg azt hiszi okosabb mindenkinél. Képes empátiára, de csak korlátozottan, mert ő sem kapott. Vannak területek, ahol ő olyan, mint egy vak, akinek el kell magyarázni/meg kell tanítani, hogy mi az, hogy piros szín, neki pedig meg kell érteni, hogy van olyan, hogy piros szín. Az a gáz, hogy ő az a fajta, akinek hiába magyaráz az ember, nem fogadja el. Csak a maga szemszöge és igazsága lehet a valós, minden más baromság. Természetesen tagadja azt is, hogy nárcisztikus vonásai vannak, vérig sértődik. Csenddel és akinél teheti, annál eltűnéssel büntet. A doki szerint terápia kéne neki is, de esélytelen, mivel mint mondtam, nem látja be. A depresszióját sem. A doki szerint a terápia már eleve abban is segítene neki, hogy heti 1 alkalommal képes legyen tartani magát valamihez, amit nem ő szab meg. Szerinte nála is befigyel egy kis antiszociális rész, mert csak kismértékben empatikus, nehezen érzi a másik igényeit, érzéseit és nehezen veszi figyelembe, hogy rajta kívül más is létezik. A hidegsége, a higgadtsága is innen indul.
Újra rám tértünk, a töredezettségemre. Szerinte eleve szét vagyok törve több részre (enyhe antiszoc., elkerülő, dependens, kényszeres személyiségrészekre, meg ugye a borderline-ra, ami önmagában is töredezett személyiséget takar, amiben van egy boldog, egy dühös és egy sérült gyerek, illetve egy egészséges felnőtt. Mondtam neki, hogy halad a 'gyerek' naplója, aminek örült. Ez a (felnőtt) részem képtelen megnyílni, sosem tudtam volna elkezdeni belemenni a múlt dolgaiba, de a 'gyerekből' ömlik a szó. Most kiokád mindent, amit eddig nem mondhatott ki még a szülőknek sem, mert nem hallgatták meg. Nincs az a szégyenérzete sem, ami ennek a felnőttnek nagyon is erős. Nem tudnék olyan nyíltan kimondani dolgokat. Van erős szégyenérzete annak a résznek is, de képes nyíltan beszélni, akárcsak egy igazi gyerek. Majd kiderül, hogy lesz-e haszna? 

Kaptam híreket otthonról. Állítólag tele van darázzsal a padlás, ami azért fasza, mert ugye az előszoba mennyezete igencsak szellős azzal a bazi nagy lyukkal és nem volna jó bedagadni a mentőbe egy ostrom után. Le kell fedni a lyukat, aztán alkalom adtán szakival kilakoltatni a kolóniát. A másik hír, ami legalább jó, hogy talán idén télen már nem válok egy 60 kg-s jégtáblává a szobámban, mert lesz fűtés. Nem hiszem el, mert 4 éve ezt hallgatom, de a kardhal megy elöl, mögötte a lepényhal, a remény hal meg utoljára. 😉 Azért örülnék, ha összejönne. Kérdeztem, hogy mi újság a bundás bagázzsal, állítólag híztak és már felvették a télikabátot. Örülök, hogy jól vannak. Annak is, hogy mostanság a fogadott Tesómmal rendben vagyunk. Működik a kommunikáció, nincs feszültség sem. Legalább a kötelékért nem kell aggódni, úgyis mind a kettőnknek van miért. Tényleg igaz, hogy bármit képes elviselni az ember, ha van kiért.

Hétvégente

nem történik itt semmi, szóval most megint lesz 2 unalmas nap. Haza lehet menni ilyenkor, de nekem nem érné meg, mivel ~ 200 km-re lakom, szóval épphogy hazaérnék, indulhatnék vissza. Nem gáz, mert már csak egy hétvégét töltök itt, mivel 5.-én vége a terápiának. Nem igazán haladtam most sem. Annyiban, hogy 9.-én a doki rávilágított dolgokra, de ennyi, nem tudok úgy haladni, ahogy a többiek. Akkor pokolian éreztem magam és úgy hittem, hogy nem tudnak majd összerakni, meg hogy nem tudok a doki általi megvilágosodásokkal tovább élni, de a pszichém megint fogta magát és mindent leblokkolt, le van minden bénítva, ezért látszólag már jól vagyok. Jó nagy kamu még magam előtt is, de nem én irányítok. Mivel véd ez a blokk, elkezdem a gyerekkort feldolgozni, amit a leírásra értek, de vehető ezáltal szó szerintinek is. Megnyitom azt a naplót, aztán majd jutok valamire. Először még úgysem lesznek nagyon kemény részek érintve, szóval a kezdet nem lesz nehéz, nem fog visszarántani. Legalább hasznosan telik a hétvégém, szóval talán mégsem fog megenni az unalom. Ma jól indult a nap, mert reggel beszéltem a fogadott Tesómmal. Töltöttük egymást egymás pozitív tulajdonságainak kiemelésével.

A tegnapi nap

nagycsoporttal indult, aztán volt meseterápia, majd sématerápia, ami alatt üvöltözött az egyik csaj, mert kiakadt valamin, mire egy másik kirohant, hogy hív nővért. Közvetlenül utána kirohant a Zoli is, jól bevágva maga mögött az ajtót. Akkor már többen ordibáltak, fasza volt. Megakadt a terápia. Kezdett a séróm égnek állni a feszültségtől és a sok ingertől zsongani a fejem, szóval elindultam a szobánkba, bár ahhoz sem volt humorom, hogy a Zoli idegesítsen. Nemhogy nem genyózott, de teljesen ki volt akadva, már a szoba előtt hallottam, hogy bőgve magyaráz magának. Azért bementem, gondoltam ha zavarom úgyis szól, vagy kimegy. Ott gubbasztott a sarokban, BPD-s rohamozott. Komoly volt így látni a nagyszájú csávót, aki mindenkinek beszólogat, meg leperegnek róla dolgok. Van azért gyenge pontja, mint látszik és az telibe lett kapva. Zavarban voltam a helyzettől, mert feszélyez, ha valaki sír a közelemben, a 'roham' meg nem is egyszerű sírás,.de azért megkérdeztem mi a baja, amire csak annyit mondott, hogy "meg akarok dögleni!" Kérdeztem, hogy mitől akadt így ki, de arra már nem tudott válaszolni. Mikor csitult egy kicsit, kinyögte valahogy, hogy bevillant neki, ahogy gyerekkorában az apja a nyakához szorít egy kést. Az fasza! Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy egyesekéhez képest az én gondjaim nevetségesek, szóval nem igazán jogos az ittlétem. Nagyon kemény sorsok vannak. Gondolom a Zoli nárcizmusa is egy pajzs, talán így próbálja védeni a sérült részét. Szóltam egy nővérnek, hogy mi van, mire elindult hozzá, én meg leültem a folyosón. A bagázs többi része is szétszéledt, egy része nem tudom hol volt, páran szintén a folyosón voltak. Az egyik csaj elkezdett bőgve kiabálni, hogy rosszul van, majd elkezdett rohanni, de Vuk gyorsabb volt nála. Az a sématerápia kemény volt nekik, mint látszik. A hétfői egyéni ülés megint fájt egy kicsit, de közel sem annyira, mint a kilencedikei, 'rohamig' sem fajult a helyzet. Ma mozgásterápia, mindfulness, illetve művészetterápia volt. 

Most már színesre, fájdalmasra és zsibbadtra fagy kezem-lábam, szóval el kell kezdeni az értágítót. Ma kesztyűben feszítettem, voltak is kikerekedő tekintetek, hogy házon belül viseltem. 😁 Kellett legalább egy óra, mire végre aktivizálta magát a keringés a kezeimben, de amint levettem a kesztyűt, újra hűlni kezdett. Majd kiderül segít-e a tabletta, vagy az 5 napos infúziús kúra fog kelleni.

Hétfőn

nagycsoporttal kezdtünk, aminek keretein belül meg lehet beszélni az esetleges konfliktusokat, vagy akármit, ami a csoporttal kapcsolatos. A Zoli (szobatársam) erősen nárcisztikus, senki nem csípi, mert mindenkire degradáló megjegyzéseket tesz, amit nagycsoporton meg is említett a banda, de mindent tagadott. Annak ellenére, hogy mindenki kerüli, ő tök nyugodt és nem magában keresi az okot, hanem mindenki másban. Egyből az apámat juttatta eszembe és erős dühöt éreztem. Volt aznap meseterápia is, meg mindfulness, ami segít a jelenre koncentrálni és a stresszt is csökkenteni.

Kedden a szokásos művészetterápia volt, ezúttal festettünk. Az alkotáson keresztül be kellett magunkat mutatni, mire én többfélét alkottam a lapra, szimbolizálva minden oldalamat. Kommunikáció óra is volt kedden, amin olyan helyzeteket kellett szimulálni, amikben nehezen kommunikálunk. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy melyek azok, mivel kb. minden helyzet ilyen. 😁

Szerdán megint volt egyéni ülés, ezúttal nem barmolt szét. 😁 Azóta nem is 'rohamoztam', pedig azt hittem pénteken, hogy az csak a kezdet. Örülök, hogy nem vagyok annyira lekvár. Javasolta a doki, hogy engedjem 'beszélni' a gyerek Arnoldot, akár írásban. A legkorábbi emlékektől haladjak. Nem fogok otthon füzetbe írni, mert a fater megtalálja és elolvassa. Nem fog államtitkot tartalmazni nyilván, de jönne a szövegelés, a tagadás, az érvénytelenítés, meg annak a megszabása, hogy hogyan reagálhatok dolgokra, ehhez pedig semmi kedvem, mert tuti, hogy nagyon összeugranánk (verbálisan), amihez megintcsak nem lesz kedvem, szóval itt fogok egy másik naplót indítani. A doki szerint ezzel is csökkenthetem a súlyt, meg kapcsolatba léphetek azzal az énemmel, mert beszéltünk arról is, hogy nem foglalkozom vele, maximum annyit, hogy engedem érvényesülni a hétköznapokban bizonyos helyzetekben, de még sosem kapott szót és vigasztalni sem jutott eszembe soha, azt sem tudom hogyan kell. Másokat sem tudok, max. sután. Várok azzal az 'időutazással' és a saját magamba csontig mászással, mert az sem lesz egy élvezet, egyelőre azt kell megemésztenem, amit a múltkor felforgatott a terapeuta. Magam sem hiszem el, hogy itt vagyok és azzal foglalkozom, meg másoknak (dokiknak) is engedem, hogy azzal foglalkozzanak, mi van bennem, mert nem vagyok egy 'lelkizős' típus, ami nyilván férfi mivoltomból is, meg a látott és elsajátított családi mintából fakad, de eljutottam arra a pontra, hogy muszáj foglalkozni a csomagom tartalmával, kipakolni az egész pakkot, kidobva a mérgező dolgokat, mert ez a súly már eltöri a gerincemet és a lábaim is azért rogynak meg az utóbbi években, mert túl nehéz a batyu.

Tegnap művészet-, mese-, illetve sématerápia volt. Művészetterápián agyagoztunk. A sématerápián az a 2 feladat volt, mint ami az előző ittlétemkor is; az elsőn 2 különböző színű 'post it' cetlit kaptunk, a zöldekre fel kellett írni a két legbántóbb mondatot, amit valaha kaptunk, aztán fel kellett olvasni és felragasztani a képre, amin egy gyerekre két felnőtt kiabál. Mire mindenki feltette a magáét, a cetlik beborították a gyereket. A sárgákra két olyan mondatot kellett írni, amiket szívesen hallottunk volna a zöld cetliken lévők helyett. Amikor ezeket kellett felolvasni, akkor le kellett szedni a zöldek közül a két sajátot és az ordibálós fejekre tenni azzal a mondattal, hogy "ez nem nekem szólt, hanem rólad szólt!" A sárga cetliket a papír aljára kellett ragasztani. Mire mindenki sorrakerült, a gyerek mentesült a szitkok alól, a 2 felnőttet viszont betemették. A gyerek tele lett ragasztva olyan mondatokkal, amiket kapnunk kellett volna. A másik játékban egy nagy anyagdarabra kellett közösen rárajzolnunk az ún. "Csoportszörnyet". Ugyanúgy, mint amikor először voltam itt, csak most nyilván más lett az eredmény, de ugyanúgy mindenki hozzátehetett valamit az alapján, ami benne zajlik. Most is írhattunk rá olyan mondatokat, amiket a büntető hang mond, vagy ami lejátszódik bennünk. A végén most is megbeszéltük, hogy mit tegyünk a szörnnyel, ami a poklunkat jelképezi. A meseterápián a terapeuta elindított egy mesét, amihez mindenki hozzárakott valamit. Egy kislány a mezőn sétált a kutyájával, aztán talált egy nyakláncot, majd jött a vihar, de a nap próbált kisütni. Én azt tettem hozzá, hogy talált egy elhagyatott, régi házat, amibe behúzódott. Ebből azt olvasta ki a terapeuta, hogy védelmet és tőrődést nyújtok, miközben velem nem törődik a környezetem. Érdekes, bár valóban védelmező típus vagyok és a környezetemre is valóban figyelek. A többiek által lett egy tulajdonosa a háznak, aztán annak egy felesége, stb. és utána eljátszottuk a mesét.

Ma szintén volt egyéni ülés, mozgásterápia, illetve meseterápia.
Sokszor túltelítődöm az ingerekkel és nem tudok többet befogadni. Persze kizárni nem lehet őket, maximum annyit tudok tenni, hogy félrevonulok, amikor már egy nesztől is tombolni tudnék. Múlt szombaton rám is jött egy dühroham a feszültségtől. Nem tudtam mi az ok, de törni-zúzni, meg üvölteni tudtam volna és úgy felhúzott a szobatársam a nárcisztikus megjegyzéseivel (amikkel 'be is triggerelt' apám miatt), hogy majdnem megcsaptam, pedig másokkal szemben nem vagyok agresszív, csak magammal. Mielőtt tényleg olyat teszek, ami helytelen, lementem az udvarra. Káromkodtam, meg a kezemet vertem az épület falába. Nem túl intelligens megnyilvánulások, de jobb, mintha bántanék másokat. Gyerekként még nekiugrottam annak, aki felhúzott, de annyit legalább fejlődött az önkontrollom, hogy ne tegyek ilyet. Nagyon erős düh tud elborítani. Órákon át egy kétlábonjáró idegbaj voltam, elkerültem inkább mindenkit. Legszívesebben saját magamat is elkerültem volna. Késő délután kattant csak vissza az agyam, újra nyugodt voltam, legalábbis nem akartam őrjöngeni. Abban a higgadt állapotban tudtam csak tippelni arra, hogy mi kattinthatott be; a kialvatlanság, az elfojtott erős düh, a - számomra mostanság - túl sok inger, meg az előző napi egyéni terápia (amiről írtam, hogy 'rohamig' juttatott) utóhatásaként fellépő zaklatottság. Nem tudom melyik volt, lehet, hogy mindegyik.

A Raynaud aktiválódott, ami nem lep meg, mivel 30 °C alá ment a hőmérséklet. Az első, ami fagyni kezdett, az a lábam - szokás szerint - de így sem panaszkodhatom, mert idén nyáron sem igazán látott zoknit, pedig voltak évek, amikor még nyáron is viselnem kellett. Idén nyáron talán 2× kellett felhúznom és azt is max. fél órára, a kezem pedig egyáltalán nem fázott, hidegvizes kézmosás után is hamar visszatért bele a keringés. A jobb vérkeringés miatt a szívtájékomon sem voltak különösebb gondok, a szokásos magas pulzust leszámítva. Most, hogy 30 °C alatt van a hőmérséklet egyből fagynak a futóművek, a kezem is többször és a szívtájéki & bal kar szorítás is megtalált már, de még nem túl gyakori.
Nem vagyok jól, de a kettősfrontra fogom.

Innen lesz szép nyerni

Ezúttal hozzáfért az egyéni terapeuta egy-két gázos területhez, amikbe bele is ásta magát a napokban és a ma délelőtti egyéni ülésen sikerült atomjaimra robbantania. Onnantól szégyenszemre szinte végigsírtam a napot, persze nem folyamatosan és a mérték is széles skálán mozgott, de nem sokszor voltam 'nyugodt' (inkább fásult). Ezt máskor elhallgattam volna, de már minden mindegy. Nem voltam egyedül ezzel a szép teljesítménnyel, mert ma kollektív 'kínzás' volt. Ahogy elnézem a bandát, leforgathatnánk egy The walking dead részt, a zombiként kóválygás befigyel. Egyrészt fárasztóak a BPD-s 'rohamok', másrészt vannak, akik gyógyszert kaptak, hogy lenyugodjanak és attól vannak 'beállva'. Minden erőmmel igyekeztem talponmaradni, de a földdel tett egyenlővé az egyéni ülés. A terapeuta telibekapott egy-két kényes területet, azzal pedig rámzúdult a hozzájuk kapcsolódó eltemetett/addig fel nem ismert pokol. Majd' belepusztultam/belepusztulok dolgokba. Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mi is van bennem. Még sosem voltak azok a területek komolyabban megpiszkálva, mert a doki szerint ösztönösen lehasítottam, ami túl nagy falat, ezért nem beszéltem róluk, meg ezért nem ismertem fel egy csomó mindent. Ezúttal ő leásott mélyre és keményen a képembe tolódtak a dolgok, meg elkezdtem érezni azokat a területeket is, amik ösztönösen le voltak bénítva. Nem szoktam megreccsenni az üléseken, de ezúttal sírvafakadtam (akkor még nem nagyon), mert a doki fájó igazságokban erősített meg és világított rá addig nem látottakra, meg elkeserítő lépéseket javasolt, valamint rájöttem, hogy nincs kiút a poklomból akkor sem, ha lelépek, mert bizonyos dolgok sosem fognak ereszteni, értelemszerűen önmagamat is viszem akárhová is megyek, veszítek is megint dolgokat. (Persze nyerek is valamennyit.) Nem tudtam/tudom egyelőre lekezelni azt a mértékű súlyt és keserűséget, amit mindez rámzúdított. Sokat bírok, de ez az adag meghaladja a kapacitásomat. Nem tudom hogyan lehetne kifejezni, hogy mi történt belül, de valami megsemmisült. Vajon hányszor lehet belül meghalni úgy, hogy látszólag él tovább az ember? Nincs jobb szavam arra, amit kiváltottak a hallottak és ráébredések. Nem látok előre, csak egy káosz, meg egy pokol van előttem, körülöttem és bennem is. Meg sem tudom fogalmazni a sokmindent, csak mar, tép minden. Elviselhetetlen. 'Betriggerelt' a doki néhány dologgal és pillanatok alatt 'rohamig' fokozódott az addigi nem erős sírás. Még soha, senki nem látott 'roham' közben, mert arra mindig vigyáztam, hogy senki ne tudja a létüket sem, nemhogy még láthassa is bárki, de most nem volt hová 'elbújni', mert nem tehettem meg. Égtem rendesen. Nem engednek ki bennünket a helyiségből (és azáltal az adott helyzetből), de akkor is kimentem. Mivel egyből felszínre hozta a téma és a helyzet a 'gyerek' személyiségrészt, ezért végig abban voltam és az előző ittlétemkor tudtam meg, hogy ezek a 'rohamok' is a 'gyerek' módban megrekedt személyiségrészből fakadnak, mivel nem tud megküzdeni a dolgokkal és csak ezen a módon tudja lekommunikálni, hogy szenved, mert nincsenek fejlett eszközei hozzá. Az a rész elkerülő 'üzemmódba' váltott (ez ösztönzi a magamfajtát arra, hogy kimenjen a szobából/adott helyről, azzal együtt a helyzetből), de utánam jött a folyosóra a doki, meg egy ápoló is odajött és nem engedtek tovább. Le kellett ülnöm a földre, mert addigra lezsibbadt mindenem. A doki kérdéseket tett fel, de nem tudtam rájuk válaszolni, nem is emlékszem miket kérdezett, mert be volt szűkülve az agyam. Úgy megborultam a fent vázoltaktól, meg az addig otthon és még itt is elfojtott dolgoktól, hogy egyenes adásban hoztam le nekik az összekuporodós, majd ringatódzós (állítólag ösztönös önnyugtatás ilyenkor), egész testben zsibbadós, aztán kínomban magamat ütős, istenigazából zokogós és attól levegőt nem kapós élvezetet. Szánalmas vagyok. 🤬🤬🤬 Ezért vigyázok, hogy senki még csak ne is tudjon róluk és ezért is volt rohadt égő, hogy most először volt 'közönség'. A blog más, itt nem kell a környezetem előtt szégyenkezni, nincs az, hogy nem tudok az idetévedő(k) szeme elé kerülni, bár itt sem szívesen írtam le. Annyi agyam és méltóságom még maradt, hogy a szám elé gyűrjem a pólómat, mert elszállt minden kontroll és nem akartam egy önkéntelenül hangosan felzokogó óriáskölyökké válni. Egy ponton már nem is volt külvilág, csak utólag akartam továbbra is elásni magam. Akkor csak a megsemmisítő pokol vett körül törhetetlen üvegből készült búraként, amin át láttuk egymást a külvilággal, de nem jutottunk el egymáshoz. Ez mindig is jelen volt és jelen van valamilyen mértékben, amiről eddig azt hittem csak én érzékelem, de kiderült a napokban, hogy a sorstársak közül is sokan élik meg így a létet. Sosem látott-hallott senki a 'roham' szánalmas és méltatlan állapotában, pedig már vagy 10 éve jönnek időnként, de szívesen a föld alá süllyedne ilyenkor az ember, ezért mégcsak nem is tudja a környezetem, hogy részem van efféle tébolyban. A doki folyamatosan kérdezgetett és mondta, hogy a kérdésekre figyeljek, meg az egyes testrészekre, ahová kérte, hogy a figyelmemet irányítsam. Attól helyreállt a légzésem és tudtam beszélni, meg lassan a zsibbadás és többi tünet is kezdett visszahúzódni. Egyetlen haszna van, hogy most először (és remélem utoljára) látott egy doki abba a remek állapotba kerülni; megtudtam a technikát, amivel kihozhatom magam a 'rohamból'. Mivel eddig sosem látott közben doki (meg senki), ezért nem is volt, aki kihozzon belőle és ezért általában 1, durvább esetben akár 2,5-3 órát is eltartott, de mostantól tudom hogyan kell kizökkenteni magamat. Baromira kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog rám hatni a terápia a továbbiakban. Most laposkúszásban közlekedem, pedig mások is 'rohamoznak' - egyesek durvábban - és fickóként sem vagyok vele egyedül, mert a csoport másik srác tagja (aki a szobatársam is) szintén rohamozott már, de ez sem tudja a szégyenérzetemet csökkenteni. Kíváncsi vagyok össze tudnak-e rakni a terápia végére? Jelenleg úgy érzékelem, hogy nem, de egyrészt a magamfajta mindig az "itt és most"-ot érzékeli örökérvényűnek, másrészt valószínűleg csak az van, hogy ugye a terápia is olyan, mint az antibiotikum; mielőtt hat, felerősödnek a tünetek. Ami ma megsemmisült, az persze úgy is fog maradni, de remélem használhatóra Legoznak össze, mert egyelőre lélegezni is kihívás és örökérvényűnek hat ez a pokol. Ez a nap minden téren kimerítő volt. Amikor nem voltak ülések, meg foglalkozások, mindig lementem az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejemet, meg ott nem láttak. Az egyéni ülések után többen végigsírták a csoportülést is, vagy épp' egy-egy foglalkozást, én persze próbáltam legalább olyankor egyben lenni a fent említett szégyenérzet miatt. Volt egy keserédes tapasztalásom, miközben az udvaron - a legeldugottabb részen - ültem. Ahogy ott üldögéltem, egyszercsak odajött megint a kórház környékén kóválygó macskák közül egy, mint az előző ittlétemkor és biztos megérezte, hogy gond van, mert felugrott mellém a padra és elkezdte az arcomat, meg a szememet szaglászni, amolyan "mi a gáz, haver?" kisugárzással. Szánalmas, de már azon is bőgtem, hogy egy állat ott néz rám szeretettel a szemében és ha tudná megkérdezné mi a gond, meg vigasztalni próbál a dörgölődzéssel, míg a 'családom' sosem éreztette, hogy szeret (anyu valamelyest igen), sem pedig azt, hogy érdekli őket a hogy'létem, vigaszt sem kaptam soha. Nem mintha bőgtem volna előttük (jó sokáig még magam előtt sem), de nem csak olyankor kellhet pár erőt adó szó. Ezért 'triggerelt' be, hogy egy macska megadta, amit nekik kellett volna. Egyéni terapeuta volt ő is. 😄 Teljesen bekettyóztam, mert egyszercsak elkezdtem röhögni. Nem tudom miért, de nagyon elkapott az is, de közben a sírást sem tudtam abbahagyni. Persze akkor már saját magamon is röhögtem a helyzet miatt. Már csak a kényszerzubbony hiányzott. 😄 Nem tartott sokáig, pár pillanat múlva a kontrollálhatatlan és heves röhögést elvágták és visszazuhantam a poklomba. Később már csak lestem ki a fejemből és azóta is valami félig érző, félig zombi mix vagyok. Megint itt volt ma gyakran az is, hogy 'kiestem' a valóságból, legalábbis csomószor valószerűtlennek hatott a lét. Pl. most itt van mellettem az éjjeli szekrény és meg kell fognom, hogy valósnak hasson, de sokszor még abban sem vagyok biztos, hogy én magam létezem. Persze egy nemlétező dolog érzékelni sem tudna, szóval valós kell, hogy legyek, de minden furcsa, zavaros. Szóltam erről és állítólag a pszichém így védekezik most, mivel túl sok(k) volt neki a mai nap. Innen lesz szép nyerni. Az egyik felem egy kifacsart, üres váz, akinek önmaga vonszolása is kihívás, de a másikban itt van, hogy segítenem kell a Tesómnak. Talán ez majd visz tovább. Szórakoztatni nem tudom egy ideje, ami gáz, de azt tudja, hogy számíthat rám. Az egyik felem úgy érzékeli a helyzetet, hogy nem tudok így tovább élni és megint itt van a fejemben a "mikor?" és a "hogyan?", de a másik felem egyelőre leinti, hogy nem tehetem meg a Tesóm miatt. Isten adja, hogy ez féken tartson továbbra is, mert én magamat nem tudom.

Ma művészetterápián

zenélnünk kellett. Körbeültünk, mindenki kapott valamilyen hangszert és először egyénileg kellett valamit összehozni, aztán közösen úgy, hogy rá kellett hangolódni egymásra. Pl. elkezdett valaki furulyázni, aztán valaki elkezdte kísérni a saját hangszerén és így tovább. Nem számított, hogy nem mindenki tud jól zenélni, mert az egymásra hangolódáson volt a hangsúly. Komoly volt, hogy az improvizált dallamokból mennyire érzékelhető volt sokak számára az adott dallamot létrehozó illető hangulata. Én nem tudtam 'kiolvasni' a hangulatot a dallamokból. Ma a csoportos ülésen a csoport összetartó ereje volt a téma, most is bevetette Unoka doki a spárgás szemléltető módszert, amit az előző ittlétemkor is, mert ugye a csoport egy része először van itt. A kezére kötötte a végét és a gombolyagot odadobta valakinek, akinek el kellett mesélnie miért van itt. Aki elmondta a magáét, az továbbdobta valakinek a gombolyagot, aki szintén elmondta az ittléte okát és így tovább, amíg mindenki sorrakerült. Ismét kialakult így egy látható és kézzelfogható háló a spárgából, ami jelképezte az összeköttetést és ismét kaptunk egy darabot a spárgából, amit most is magunkra kötve kell viselni a terápia végéig, ezzel szimbolizálva, hogy egycsónakban evezünk és hogy összetartunk. Volt dráma is, amin egy mesét kellett eljátszani. Olyan szerepet választottam, amiben nem nagyon kellett beszélnem, mert egyrészt nem megy ez a mások előtt szereplősdi, másrészt a rögtönzésben sem vagyok jó. A végén el kellett mondani, hogy kiből mit váltott ki, amire szinte mindenki azt mondta, hogy szomorúságot, míg én csak a feszültséget éreztem, amiért szerepelnem kellett. Nagyon aggódom a Tesómért és a kötelékért is, mivel esélyes, hogy megszakad egy időre. Istenben bízom, hogy nem örökre és hogy Ő is jobban lesz! Nagyon szar volt az estém emiatt, de próbálok bízni, meg persze erőt adni neki.

Ma nagycsoporton

megvolt az első konfliktus és a durva 'rohamokat' produkáló csaj ki is borult. Mivel most 'vegyes' a csoport (régiek, 1 hete bentfekvők és tegnap érkezettek alkotják), ezért a régiek hőzöngtek, hogy az 1 hete érkezettek miatt borultak a megszokott dolgaik, ettől pedig kiakadt a csaj, mert elmondása szerint azt élte meg ezáltal, hogy nem fogadják be. (Tipikus borderline 'trigger'.) Egyből elkapta a sírásroham és ki akart menni, de nem engedték. Senki nem szeret beégni, de egy BPD-s emberben alapból erős szégyenérzet működik. Direkt nem engedik ki ilyenkor az embert, aminek az okát úgy magyarázták, hogy "hisznek a bentmaradás gyógyító/problémamegoldó erejében". Egy borderline-os személy ha beég, vagy számára túl nagy falatnak ígérkező dologgal szembesül, akkor automatikusan a helyzetből való kihátrálást választja (a megküzdési módok közül ez az ún. elkerülés), de a terápia azon is dolgozik, hogy az ember megtanulja kezelni az olyan helyzeteket is, amik túlmutatnak a határain, ne pedig kimeneküljön belőlük. Azt mondták, hogy egy védett közegben tanítják meg az embert túllenni az érzelmi kitöréseken és kontrollálni azokat, amennyire csak lehet, mindezt nem magára maradva az ajtó másik oldalán, ahogy akkor történne, ha kiengednék. Teljesen másfajta értelmezést kell itt megtanulnia az embernek önmagáról, a betegségéről, a megküzdésről és persze a külvilágtól kapott ingerekről. Szándékosan 'kényszerítik' az embert a komfortzónáján kívülre, hogy kibillentsék, ami kegyetlennek látszik és érződik, de az érdekünkben történik. Egy edzés verejtékkel és esetenként fájdalommal jár, pont olyan ez is, csak itt nem a fizikum van tréning alatt. Művészetterápián agyagoztunk.

Elkezdődött a terápia

Ma jöttem be, október 5.-én lesz vége, épp' a születésnapomon. Megint itt vannak a rosszullétek és volt már egy-két görcsroham is, de nem akartam lemondani a terápiát, mert lehetséges, hogy előbbiektől függetlenül végig tudom vinni, mivel még nem vészes a helyzet. Ha mégis eldurvul, akkor még mindig hazamehetek. Lehet, hogy csak az időváltozás cseszteti a szervezetemet és pár gázosabb nap után rendben leszek. Ezúttal nem fogok olyan részletesen írni a foglalkozásokról, maximum ha olyasmit csinálunk, amit az előző ittlétemkor nem csináltunk, mert nekem is, meg azoknak is, akik olvasnak unalmas lenne, hogy gyakorlatilag ugyanazokat írom, mint az előző bentlétemkor, mert ugyanaz fog ismétlődni, mint az előző körben, mivel adottak a terápiás módszerek és értelemszerűen minden csapatnál ugyanazt alkalmazzák, így aki másodszor, vagy sokadszor van itt, az ismétel. Az előző kört tekintve nem tudom, hogy ezúttal jutnak-e velem valamire, bár elég fos lelkiállapotban vagyok egy ideje, igaz még nem reccsentem meg. Majd kiderül meddig bírom ezt fenntartani a terápia hatásaival együtt. Megszakítottam a kapcsolatot az Ildivel (az unokatesóimmal nem is volt kapcsolatom, ezért csak vele kellett), mert undorítóan viselkedett. Klikkesednek, meg lenéznek bennünket és igazságtalan is velem szemben az Ildi. Levegőnek is néznek mindig. Fater csak pár lépés távolságot tart, én viszont teljesen kizárom a bandát, mert semmi értelme erőltetni, ami nem megy. Nem tudom a fater miért teszi, de az az ő dolga. Most csak ketten vagyunk srácok a csoportban, az előző csapatból pedig itt van 2 csaj, az egyikük az, akinek a visítva sírós rohama szokott lenni. Nem lep meg, hogy újra itt van. Most nem 'Csernus' az egyéni terapeutám, de ő is ugyanúgy jelen lesz a csoportfoglalkozásokon és a sémadrámákon. Keddenként és csütörtökönként lesz a művészetterápia és heti 3× lesz nagycsoport. Ma csoportterápia és meseterápia volt. Érkezéskor egy rakás vizsgálaton átestem, köztük covid-teszten, amihez ismét felnyúltak az agyamig. 😁 'Becsekkolás' után beszéltem a dokival, aki az egyéni terapeutám lesz, azután volt egy rajzteszt. Utána orvosi vizsgálat következett, aminek keretében kikérdezett a doki a betegségeimről, megnézte a reflexeimet, a nézésemet és a járásomat 😂, mert volt szemvizsgálat és a járásomat figyelte, meghallgatta a légzésemet, stb. A pszichológus adott egy csomó 'házit' már most. Na nem páleszt, hanem két kisebb füzetnyi kérdőívet kell kitöltenem és kell írnom egy szubjektív önéletrajzot arról, hogy szerintem mitől lettem az, aki vagyok.