Ejnye!

Az idegrendszerem mostanra felmondta a szolgálatot. Nem evés (ha eszem is, visszaköszön), gyomorfájás, rémálmok (amikor tudok egyáltalán aludni), kiakadás (vagy zombizás), kilátástalanság, arra irányuló gondolatok, hogy ártsak magamnak, stb. Ez nem én vagyok és mégis. Én az vagyok, aki mindig meglátja a pozitívumokat, aki reméli a jobb holnapot, aki nem adja fel a dolgokat, aki nem zuhan össze, de az a felem mostanra kimerült. Apámat is hiába húznám a pozitív irányba, ő nem hajlandó észrevenni a jót és még lecsesz, ha mondom, hogy szörnyű ez a pesszimizmus. Egy igazi energiavámpír, ebből sem kérek tovább. A kaput az tette be az alapból sem stabil kedélyállapotomnak, hogy a ház kezd szétesni. Éjjel 3-kor menekülhettünk, nehogy ránk omoljon a tető. A kamrában kuporogtunk hajnalig, de miután 3× is rosszul lettem a levegőtlenségtől, vissza kellett menni a házba, de semmit nem aludtunk szinte. Reggel feljöttünk Pestre a Gabihoz, de holnap már megyünk haza. Holnap is veszélyes lesz a ház, nem? Értem, hogy itt a Gabinál nem lakhatunk, de ott sem. Azt mondja megcsináltatja. Ja... mikor? Mikor pénz sincs anyagokra, meg munkadíjat fizetni? Addig orosz rulettezünk, hogy vagy elnyeklik a tető, meg a terasz, vagy nem? Már eddig is recsegett a ház, tudtam, hogy egyszer baj lesz. Persze volt olyan okos az "apám", hogy meg sem győződött arról, lakható-e biztonságosan? Gyorsan beköltözött, csak mert ingyen lakhatunk benne. Egy házat - főleg ami fa -, amiben évek óta nem laktak, beköltözés előtt csak megnézet az ember, nem? Elkezdett szétcsúszni és csak Isten keze tartja össze. Nagyon hiányzott ez. Értem, hogy az élet úgy jó, ha zajlik, de ez övön aluli húzás volt a gonosztól. Ez már az utolsó csepp volt a pohárban a többi idegtépő dolog tetejébe és most szakadt el az a cérna is, ami már évek óta feszült. Nem találtam még meg a kiutat, mert elég pénzem sincs, ám most bárhová is, de mennem kell, ha nem akarok kinyíródni. Mostanában 3× is rosszullétig stresszelt hol az alázással, hol a vihar körüli cirkusszal, nekem ez nem kell. Nem tudom hová, hogyan, mikor (mihamarabb), de mennem kell. Ilyen mélyponton évek óta nem voltam. Ő meg szemrebbenés nélkül rugdos tovább. Nem baj, amilyen az adj' Isten... Egyszer szabaduljak ki ebből a pokolból, soha többet nem lát. Ugyanolyan szar, semmirekellő kölyök leszek, mint a húgom, meg a másik gyereke, de nem érdekel. Talán magába kellene nézni: 3 gyereke is menekül. Vajon miért? Persze ő erre is azt mondja, hogy mi vagyunk a rosszak. Nyilván engem is megtagad és kiutál majd ugyanúgy (már most is fúj rám, hogy menni készülök), de ha ilyen gőgös, meg még ilyenkor is csak maga és a büszkesége (mire?) a fontos, akkor csak szánni tudom. Amúgy sem halmozott el eddig sem a kötődésével és szeretetével. Most, hogy totál kiakadtam, megérzi a dühömet és sértődősködik, hogy ingerült vagyok. Talpraállok majd megint, más választásom amúgy sincs, de egyelőre nem látom a kiutat és fáradt vagyok azt mutatni tovább, hogy rendben vagyok. Majd összeszedem magam, de ahhoz idő kell, meg majd környezetváltozás fog kelleni és az, hogy "apámmal" megszakítsak minden kapcsolatot. A Tesóm erőt adott ma is, meg persze Isten. Imádkoztam ma is, hogy mutasson utat, merre tovább?

Megjött a határozat, folyósítják tovább az ápolási díjat. Mondjuk ha lelécelek, akkor elveszik, de most már ne belőlem éljen az, aki nem is akarta, hogy megszülessek. Mindenesetre amíg "ápol", addig kapja.

Ez a helyzet mostanában

Nehézkesen indul ez az út, amire rálépni készülök, mert egy rohadt időpontot nem bírok kicsikarni egy hete a pszichodokihoz, de ahogy szokták mondani: ami rosszul kezdődik, az legalább olyan jól végződik. Nem hiszek ezekben, viszont párszor tényleg így jártam. Múltkor felhívtam a számot, amit kaptam, amin elérhetem őt. Sejtettem, hogy kell majd párszor próbálkozni, de mikor már a 2. órája hívogattam és 3× foglaltat jelzett, a többi esetben meg csengett, aztán megszakadt, kezdtem morcos lenni. Kíváncsiságból számoltam a hívásokat, a 10.-re vették fel végre a telefont. Unott hangú nő szólt bele, hallhatóan már belefásult, hogy a "betanult" szöveget kell mondania, meg gondolom sokan hívják. Mondtam a nevemet és hogy kit keresek, készséges volt, mondta hogy szabadságon van a pszichodoki, de szerdán hívhatom már. (Ez a párbeszéd hétfőn zajlott.) Örültem, hogy szerdán tudok vele időpontot egyeztetni. Eljött a szerda, már "rutinosan" készültem rá, hogy megint nehéz lesz elérni bárkit is. Úgy is lett, párszor megint foglalt volt, de ezúttal hamarabb felvették. Megint bemutatkoztam, kértem a doktornőt kapcsolni. Ugyanaz a nő volt, mondta, hogy kapcsolja. Gondoltam, végre! Aztán mondta, hogy mégsem tudja kapcsolni, mert éppen telefonál. Semmi gond, visszahívom. Vártam kb. negyed órát, hogy addigra csak megbeszéli, amit kell. Újrahívtam a számot, mondtam, hogy remélhetőleg most már elérhető lesz a doktornő. Hallatszott a nő hangján, hogy már a háta közepére sem kíván, de nem tudok mit tenni, ha nehéz elérni a dokit. Kapcsolta. Végre elértem! Csupa pozitív visszajelzést kaptam a Dokiról és nem csalódtam. Ahogy beleszólt a telefonba, egyből szimpatikus volt, ami nem utolsó dolog egy pszichiáternél, meg én nagyon zárkózott vagyok, a bizalmamat sem könnyű kiváltani, de neki meg tudok majd nyílni. Az első benyomásom nagyon jó. Rendes volt, türelmesen elmondta, hogy nem ő tud időpontot adni, hanem az asszisztense, hívjam őt ezen és ezen a telefonszámon. Mondta, hogy szerinte csak augusztus első heteire tud majd adni, mert most szabadságon lesznek. (Mondom magamban ez érdekes, akkor eltájolta magát a nő a telefonnál hétfőn, még csak most lesz szabadságon a doki.) Mondtam semmi gond, bármikor jó nekem. Megköszöntem a tájékoztatást, majd hívtam az Általa adott számot. Ugyanaz a szám volt, amiről az unott hangú nő odakapcsolt hozzá, de gondoltam biztos az asszisztensét is azon érem el. Mondtam, hogy megint én zaklatom, az imént beszéltem a doktornővel, aki ezt a számot adta meg, mint időpontkérésre alkalmas számot. A nő már kb. melegebb éghajlatra küldött, hogy ő nem tud időpontot adni, hívjam ezt és ezt a számot. Mondani akartam, hogy valami félreértés lehet, ugyanis pont azon a számon beszélünk, meg hogy nem tőle várom, hanem az asszisztenstől, de rámcsapta a telefont. Lement a pénz, addig hívogattattak. Tegnap fel lett töltve a kártya, újrapróbáltam a dolgokat. Másik diszpécser volt, de mondta, hogy már szabadságon van az asszisztens is, nem tudok időpontot kérni. 24.-től próbálkozzak, szóval egy időpontot is alig lehet egyeztetni. Nem baj, 2 hét múlva megpróbálom.

Kb. 2 hete megjött az ORSZI értesítője a 2 évenként esedékes felülvizsgálatról. Minden 2. évben el kellett játszani az ezzel járó kálváriát, holott az áll a szakvéleményemen, hogy az állapotom végleges, rehabilitációm nem lehetséges, valamint a felülvizsgálat sem szükséges, mivel javulás nem várható. Ennek ellenére mégis mindig futkoshattunk friss papírokért, meg kijöttek leellenőrizni, beteg vagyok-e még. :-D Azok után nem lep meg, hogy az amputált lábú nagybátyámat is felülvizsgálták. Megmondta nekik, hogy nem nőtt vissza a lába és nem is fog, szóval hagyják békén ezekkel a felesleges körökkel. Már felkészültünk, hogy futkoshatunk, meg kezdhetjük újra összeszedni a papírokat, töltögetni, stb. Küldtek egy nyomtatványt is, amiben ugyanazok a kérdések voltak, amiket kérdezni szoktak, mikor kijönnek vizsgálni, szóval ki kellett tölteni, beadni, hogy aztán újra kikérdezzék, csak szóban... Mindegy, muszáj volt. Apám bevitte múlthét hétfőn a Kormányhivatalba. Mikor jött haza mondta, hogy beadta, az ügyintéző szólt egy kollégájának, mert valami segítséget kért és állítólag mikor a kolléga megnézte a papíromat, azt reagálta, hogy "ja, neki nem kell vizsgálat, mert véglegesítve van az állapota, majd küldik a határozatot". Végre nem rángatnak be feleslegesen. Gondolom a nyomtatvány, meg az eddigi papírjaim alapján fogják tovább folyósítani az ápolási díjat. Nem értem idáig miért nem így volt. Ja, mondta apámnak az ügyintéző, hogy kérjen komplex minősítést, mert nem kapok rokkantságit, pedig elvileg járna és így talán megadják, csak ugye nem volt munkaviszonyom, mivel már rokkant voltam, mielőtt eljutottam volna a melóig. Most egyelőre könnyebbséget jelent, hogy az ápolási-ügy már zajlik és nem kellett azon átmenni, amin évekig.

Fizikailag tök jól vagyok, ha leszámítom a kánikula hatásait. Most még a végtagjaim is csak időnként fagynak, akkor is inkább a lábam, de az sem mindennapos. Végre nem kesztyűben, meg zokniban töltöm a nyár 3/4-ét, mint eddig. :-D Kesztyű nem kell egyáltalán, zokni is csak időnként és csak 1-2 órára. Értágító nélkül ilyen jó a helyzet, köszönhetően a kánikulának.

Apám az idegeimen táncol. Folyamatosan keresem a kiutat, egyszer meglesz. A viharokon való agyalásával mostanság a sírba visz. Folyton arról beszél milyen veszélyesek, tiszta ideg, mikor vihar van, nem lehet beszélgetni sem vele, mert befogja a fülét, hogy ne hallja a dörgést. Mikor mondtam neki, hogy ez beteges, meg ovis dolog, én voltam a selejtes, hogy nem tojom össze magam akkora vihartól, nem fogom fel a veszélyt. Mondom mitől lenne jobb, ha összetojnám magam? Akkor nem lenne veszélyes, vagy mi? Senki nem csinál olyan cirkuszt. Elkezdte, hogy én senkivel sem vagyok kapcsolatban, honnan tudom, hogy senki? Mondom onnan, hogy felnőtt ember nem viselkedik 5 éves módjára. Állandóan az időt figyeli, meg az előrejelzést és szörnyülködik, nekem meg égnek áll minden hajszálam, hogy már megint témánál van, meg mit kell így félni? Tegnap este bemenekült hozzám, hogy itt alszik. Boldog voltam. Próbáltam beszélgetni vele, egyrészt hogy tereljem, másrészt unatkoztam is, mert netezni sem lehet, meg zenét hallgatni, mert mindig áramtalanítja a házat, 2 dörgésnél is. Dumálni akartam, erre ingerülten rámszólt, hogy hallgassak, ő most befogja a fülét. Mondom neki olyan vagy, mint egy ovis. Persze szerinte én vagyok beteg. A szobám kb. 9 négyzetméter, alapból szauna, ha kánikula van, erre bejött ő is és becsukta az ajtót, hogy ne lássa a villámokat. Mondom ígyis alig van oxigén, megfulladunk csukott ajtóval, bakker! Agybajt lehet kapni tőle. Kimentem a konyhába a kanapéra aludni, mert nem volt bent oxigén, apám horkolt is, meg majd' lelökött, pedig hatalmas az ágy. A panelben nem csinált ekkora cirkuszt. Azzal jön, hogy ez egy faház és ha becsap a villám nekünk annyi és hogy ezek a viharok már durvábbak. Oké, de mondom akkor minden viharnál műsorozni fogsz? Mondtam neki, hogy beszéljen pszichodokival, mert nem egészséges ez a viselkedés és ilyen fokú szorongás a vihartól egy 54 éves férfi részéről. Persze leordított, szerinte én vagyok tudatlan, óvatlan és idióta. Már nagyon érik, hogy elmenjek, de nincs még meg a kiút. Ezt neki is mondtam, hogy el fogok költözni, függetlenségre vágyom már régen. Olyan, mint egy sértődős csaj, elkezdte hogy köcsög vagyok, meg akarok szabadulni tőle. Mondom neki ne vicceljen már, mindenki kirepül egyszer, minden felnőtt függetlenségre vágyik. Ezek szerint az ő szemében akkor minden ember egy köcsög, aki magára hagyja a szüleit? Mindjárt elhallgatott. Nem tudom mit gondol. Nem láncolhat magához, főleg hogy itt nem szeretetről van szó, hanem kell neki a Bank, meg a társaság, hogy ne éljen egyedül. Ő maga mondta a képembe. Azért, mert fél a magánytól (ezért sem kellene mindenkit elmarni...), meg nem dolgozik és nincs elég pénze eltartani magát, nem köthet magához. Pont tegnap agyaltam, hogy sokszor volt már pénzem és sosem lett a jövőm megalapozva, mindig kiment az ablakon, most meg szívok, mert nem tudok elköltözni ebből a pokolból, hisz' nincs mihez hozzányúlni. Valahogy pedig ki fogok törni. Megmondtam neki is, hogy egészségtelen együtt élnünk, nem jövünk ki egymással. Az igénytelenségét és a putrit sem vagyok köteles elviselni, meg ezeket a dilijeit és akkor én vagyok a beteg, szerinte ő tökéletes. Igyekszem terelni a figyelmemet, meg Istenbe, Tesómba, barátokba és a céljaimba kapaszkodni, de néha telítődöm és olyankor legszívesebben ordítanék, hogy kijöjjön a sok feszültség. Asszem' rám fog férni tényleg a pszichodoki kezelése, mert kezdek megint visszaesni.

A Frici tök jól beilleszkedett, már kergetőzik a Margittal. Aranyosak. Egyik itt hever, másik ott, nincs velük semmi baj.

Ha minden jól megy, nemsokára megejtjük az első programot a tervezettek közül. A hajózást.

Megérkezett

Készen van a kennel, a Margó már ki is merészkedett levegőzni és a Frici is megérkezett tegnap. Ma már látták egymást a Margóval. Az én harcias macskám most ügyes volt, mert nem bántotta az új családtagot. Próbált párszor kezdeményezni, érdeklődött, vajon ki lehet az a másik szerzet, de szerencsétlen Fricinek állt a szőr a hátán-farkán és remegett, mint a kocsonya, ahogy farkasszemet néztek. Nem siettetünk semmit, még új neki a hely, meg itt van egy másik macska is, persze hogy zaklatott ennyi ingertől. Minket már ismer régóta, ahogy jártunk a Gabihoz, ennyivel is kevesebb a sokkoló tényező. Az viszont jó jel, hogy már ki-kimászik a búvóhelyéről és hagyja a simogatást. Enni még nem igazán akar. Egyelőre békénhagyjuk, időnként simogatjuk, a Margittal most nem "ijesztgetjük", majd fokozatosan összeszoktatjuk őket. A Margitnak is sok(k) még az új helyzet.
Örülök, hogy végre itt van már nálunk és hogy a kezdet biztató, még nem ugrottak egymásnak. Biztos lesz majd hatalmi harc. :-D Szerettem volna képet is hozni róluk, de az még várat magára, mert amint közel megy a Margó, a Frici tolat hátra, ettől a Margit is megijed és ő is hátrál. Lesz még itt játékos kergetőzés, csak idő kell.