Ejnye!

Az idegrendszerem mostanra felmondta a szolgálatot. Nem evés (ha eszem is, visszaköszön), gyomorfájás, rémálmok (amikor tudok egyáltalán aludni), kiakadás (vagy zombizás), kilátástalanság, arra irányuló gondolatok, hogy ártsak magamnak, stb. Ez nem én vagyok és mégis. Én az vagyok, aki mindig meglátja a pozitívumokat, aki reméli a jobb holnapot, aki nem adja fel a dolgokat, aki nem zuhan össze, de az a felem mostanra kimerült. Apámat is hiába húznám a pozitív irányba, ő nem hajlandó észrevenni a jót és még lecsesz, ha mondom, hogy szörnyű ez a pesszimizmus. Egy igazi energiavámpír, ebből sem kérek tovább. A kaput az tette be az alapból sem stabil kedélyállapotomnak, hogy a ház kezd szétesni. Éjjel 3-kor menekülhettünk, nehogy ránk omoljon a tető. A kamrában kuporogtunk hajnalig, de miután 3× is rosszul lettem a levegőtlenségtől, vissza kellett menni a házba, de semmit nem aludtunk szinte. Reggel feljöttünk Pestre a Gabihoz, de holnap már megyünk haza. Holnap is veszélyes lesz a ház, nem? Értem, hogy itt a Gabinál nem lakhatunk, de ott sem. Azt mondja megcsináltatja. Ja... mikor? Mikor pénz sincs anyagokra, meg munkadíjat fizetni? Addig orosz rulettezünk, hogy vagy elnyeklik a tető, meg a terasz, vagy nem? Már eddig is recsegett a ház, tudtam, hogy egyszer baj lesz. Persze volt olyan okos az "apám", hogy meg sem győződött arról, lakható-e biztonságosan? Gyorsan beköltözött, csak mert ingyen lakhatunk benne. Egy házat - főleg ami fa -, amiben évek óta nem laktak, beköltözés előtt csak megnézet az ember, nem? Elkezdett szétcsúszni és csak Isten keze tartja össze. Nagyon hiányzott ez. Értem, hogy az élet úgy jó, ha zajlik, de ez övön aluli húzás volt a gonosztól. Ez már az utolsó csepp volt a pohárban a többi idegtépő dolog tetejébe és most szakadt el az a cérna is, ami már évek óta feszült. Nem találtam még meg a kiutat, mert elég pénzem sincs, ám most bárhová is, de mennem kell, ha nem akarok kinyíródni. Mostanában 3× is rosszullétig stresszelt hol az alázással, hol a vihar körüli cirkusszal, nekem ez nem kell. Nem tudom hová, hogyan, mikor (mihamarabb), de mennem kell. Ilyen mélyponton évek óta nem voltam. Ő meg szemrebbenés nélkül rugdos tovább. Nem baj, amilyen az adj' Isten... Egyszer szabaduljak ki ebből a pokolból, soha többet nem lát. Ugyanolyan szar, semmirekellő kölyök leszek, mint a húgom, meg a másik gyereke, de nem érdekel. Talán magába kellene nézni: 3 gyereke is menekül. Vajon miért? Persze ő erre is azt mondja, hogy mi vagyunk a rosszak. Nyilván engem is megtagad és kiutál majd ugyanúgy (már most is fúj rám, hogy menni készülök), de ha ilyen gőgös, meg még ilyenkor is csak maga és a büszkesége (mire?) a fontos, akkor csak szánni tudom. Amúgy sem halmozott el eddig sem a kötődésével és szeretetével. Most, hogy totál kiakadtam, megérzi a dühömet és sértődősködik, hogy ingerült vagyok. Talpraállok majd megint, más választásom amúgy sincs, de egyelőre nem látom a kiutat és fáradt vagyok azt mutatni tovább, hogy rendben vagyok. Majd összeszedem magam, de ahhoz idő kell, meg majd környezetváltozás fog kelleni és az, hogy "apámmal" megszakítsak minden kapcsolatot. A Tesóm erőt adott ma is, meg persze Isten. Imádkoztam ma is, hogy mutasson utat, merre tovább?

Megjött a határozat, folyósítják tovább az ápolási díjat. Mondjuk ha lelécelek, akkor elveszik, de most már ne belőlem éljen az, aki nem is akarta, hogy megszülessek. Mindenesetre amíg "ápol", addig kapja.