😉

😁

Fejlemények

Apámmal nincs gond - lekopogom. Hétfőn műtötték, már itthon van. Jó, hogy nincsenek már rosszullétei és itthon még egyszer sem kezdett vérezni (a kórházban megtörtént 1×). Amíg kell a vérhígító, addig necces, lassabban is fog gyógyulni. Holnapután megy varratszedésre. Most normális és végre pihen. Tegnap sokat volt talpon, mondtam is neki, hogy nem jó ötlet. Kell járkálni, de nem annyit, amennyit ő tegnap talpon volt.
Hétfőn reggel elviszem varratszedésre - van neki is kocsija, de ne vezessen így -, aztán megyek tovább a pszichodokihoz, fél 11-re.

Ma

takarítani, meg mosni kellett, de megmakkant a mosógép, szóval kézzel mostam, amit ki lehetett csavarni. Délután voltam az apámnál. Pihent és nem látta, hogy megyek, mert háttal volt fordulva az ajtónak. Nagyot nézett, amikor odaléptem az ágyához és köszöntem. Vittem neki kekszet, de már nem evett, mert nem ehetett. Csöpögött az infúziója, akkor járt le, amikor eljöttem, úgyhogy kikísért. Dumáltunk kicsit, holnap délelőtt műtik. Én akkor pont a pszichodokinál leszek. Eléggé izgul, ami érthető, de én nyugodt vagyok, mert érzem, hogy minden oké lesz. Majd délután megyek hozzá.

Gergő

Együtt nőttünk fel, tűzön-vízen átmentünk egymásért. 15 évig. 16 lenne, de az utóbbi egy-másfél évben felém sem nézett. Amint nevükön lettek nevezve a problémák, lepattintottak a haverok, de hogy a Gergő is megteszi, azt nem hittem. Ígérte, hogy majd feljön ekkor, meg akkor, de nem jött. Megint ígért, megint nem jött. Utána jött, de csak hogy itt tudjon aludni, mert közelebb van a suli, meg adjam oda a bringámat, ezt-azt. Adtam, meg szívesen fogadtam, ha jött. Elhülyültük mindig az időt, de másnap elviharzott és jóideig ismét nem láttam. A cuccaimat is nehezen kaptam vissza, volt, amit nem is kaptam vissza, utána már nem adtam kölcsön semmit. Észre kellett volna vennem, hogy palimadárnak néz. Utólag mindig könnyebb okosnak lenni. Amikor meghalt a mamája idehívtam, hogy ne legyen egyedül, az öngyilkosságról is ledumáltam. Ő is segített nekem sokszor. Az utóbbi időben már csak én adtam, ezt is utólag látom. Nem gondoltam, hogy ez lesz, de lehet, hogy csak én képzeltem túl sokat a dolgokba; azt hittem, hogy van egy igaz barátom, akivel kölcsönösen megbízhatunk egymásban és kölcsönösen számítunk egymásnak. A minap mondtam a fogadott Tesómnak, hogy jönni fog a Gergő, azt mondja vigyázzak, mert már átvágott párszor. Mondom biztos nem tol ki velem megint, cserben hagyni meg tuti nem fog, mert 15 éve legjobb barátok vagyunk, testvéries a viszonyunk. Mondta, hogy ne legyen igaza, de vigyázzak. Ő átlátta a dolgokat, pedig csak annyira ismeri a Gergőt, amennyit meséltem róla. Én 15 éve barátkoztam vele és nem tűnt fel, hogy mi újság. Ennyit az emberismeretemről. Azt hittem, hogy csak sok dolga van és majd keres. Ha nekem valaki számít, akkor találok rá fél percet, hogy írjak neki, ha már elmenni nem tudok hozzá. Másfél év alatt nem volt fél perce? Ugyan. Leszart kb. másfél évig, üzentem neki közös ismerőssel párszor - nem tudom, hogy megkapta-e - nem reagált. A múltkor felkeresett, hogy jön, aztán lemondta. Tegnap megint keresett, hogy mi van az apámmal? (Honnan tudta, hogy baja van, nem tudom.) Mondom megint kórházban van, azt mondja akkor ma átjön és hozza a barátnőjét is. Mondtam neki, hogy egyedül jöjjön, mert apám nem örülne, ha mást is beengednék. Azt mondja kórházban van, úgysem tudná meg. Mondom neki, hogy figyeltet a szomszédokkal, hogy kit engedek be. Akkor ő nem jön és nem is érti az egészet. Mit?! Olyan nagy baj, hogy 1-2 órára le kell válnia a csajról, vagy mi? Ennyit ért 15 év barátság? Nem fér a fejembe, hogy hogy' működnek azok az emberek, akik szerint ha valakinek társa van, akkor mindenki más le van szarva. Nálam nem volt senki első, meg második, egyenlően törődtem a Szabinával is, meg a barátokkal is, megosztottam az időmet, meg a figyelmemet. Csak akarni kell. Itthagyta az utazótáskáját, amikor idehívtam pár napra a mamája halálakor. Másfél éve rakosgatom. Mondtam neki, hogy igyekezzen érte, mert nem őrizgetem tovább olyannak a holmiját, aki szarba sem vesz már.

Apu

Pokoli fejfájással ébredtem, mintha kompresszorral felfújták volna a koponyámat és az agyam ki akart volna robbanni belőle. Azóta is érzem, egy pillanatra sem hagyott alább. Apunak nem javultak tovább az eredményei, sőt, szóval bentmaradt. Délután leugrottam a háziorvoshoz, kérdezte, hogy mi van apuval, de mondtam, hogy még nem tudom, majd onnan megyek hozzá. Rám tértünk. Nem örült az általános állapotomnak, de azt mondta, hogy stramm a szervezetem. Örököltem, hogy erős vagyok, mert apám már nagyon régen volt kórházban, leszámítva a mostani gondokat, mert mint kiderült, a szívpanaszai sem szíveredetűek voltak, hanem már ennek a kezdete. Az Anyu is erős volt.

Mennem kell majd a nefrológiára, de elég sokára kaptam időpontot, júliusra. Mondta a doki, hogy ha addig baj lesz, nyilván beküld a kórházba. Utána beültem a kocsiba és irány az öregemhez. Odaérve láttam, hogy ballag elém, köntösben. Nem mentünk be, hanem a kocsiban dumáltunk. Éhes volt, de nem ehet semmit, csak ihat. Hétfőn műtik, laparoszkóppal, ha minden igaz. Mondta, hogy pénteken majd jön haza, ha minden jól megy. Mondta, hogy az egyik betegtársa mondta neki, hogy le fognak valamit vezetni az orrán keresztül a gyomráig és majd nyelnie kell, de ő nem akarja és nem fog nyelni. Mondom ne legyél már olyan, mint egy óvodás! Mi az, hogy nem fogsz nyelni? Állandóan alkudoznál, nem lehet mindenhol az, amit te akarsz és nem lehet elkerülni, amit el akarsz. Olyan volt, mint egy dacos ovis, nem is vitáztam inkább, másról dumáltunk. Befüstölt a kocsiba, aminek baromira örültem. Lehúztam az ablakot, viszont akkor megfagytunk, úgyhogy visszahúztam, de a fejem nagyon fájt, a füst meg csak rontott rajta. Dumáltunk még, aztán észre sem vettem, hogy elállt az eső, mondta hogy induljak haza, ne megint zuhogó esőben vezessek. Kiszállt volna csak úgy, köszönés nélkül. Én azért megveregettem a vállát, amire kapcsolt, hogy talán jólesne, ha elköszönne és a vállamra tette a kezét egy pillanatra. Holnap még begurulok hozzá, viszek neki kekszet, csak azt ehet, mert vasárnap már nem ehet egyáltalán. Nyugodt vagyok. Mondtam neki is, hogy ne gondoljon rosszra, mert a szónak teremtő ereje van, szóval semmi olyan gondolat, hogy kinyiffan, meg ilyenek! Jön a Gergő holnap, legalábbis ezt mondta és már nagyon sokszor megígérte, de talán most betartja.

Váltjuk egymást

Tegnap jó hírt kaptam, apám rohamosan javul, a dokik szerint ha ma is jók lesznek az eredményei, akkor hazajöhet. 10 nap múlva megműtik, ki fogják venni az epehólyagját, mert attól gyulladt be a hasnyálmirigye.

Én megint fosul vagyok, joghurton és Nutridrinken kívül semmit nem fogad el a gyomrom napok óta. Tegnap sikerült megennem egyetlen darab szalámis zsemlét. 😁 Ez volt a nagy kajálás egész napra, meg joghurt, Nutridrink. Ma egy almát ettem, meg Nutridrinket ittam. Nem az étvágyam a legnagyobb gond, hanem a vesém megint nagyon fájt tegnap, hányingerem volt, megint nagyon fáradékony vagyok. Remélem, hogy nem kell kórházba mennem, mert nem akarom majd itthagyni az apámat, mivel ha megint baj lesz, nem lesz aki hívja a mentőt. Ha annyira rosszul lesz, mint pár napja, akkor nem fog tudni telefonálgatni. Legalább addig ki kéne húznom itthon, míg jobban lesz és itthagyhatom nyugodtan.

Mondtam, hogy ez lesz!

Hajnali negyed 5 van, 'kalandos' éjszakám volt. Éjjel fél 2 körül arra keltem, hogy apám csandrázik a retyón. Kimentem, kérdeztem, hogy hívjam-e a mentőket? Nem tudott szólni, mert öklendezett. Mondom fasza, hogy ismét megvártad. 2 napja szenved a gyomra miatt, de cseszett orvoshoz menni megint, 4 napja hívtam rá újra a mentőket, bevitték, de megint hazajött, holott mondták, hogy még nincs meg a baj és újra rosszul lehet. Tessék, megtörtént! Pont tegnap mondtam neki, hogy talán gyomorfekélye van, azzal sem kéne játszani. Mintha meg sem hallotta volna. Tüntetőleg a macskát kezdte simogatni és neki magyarázott. Mondom persze, megint tereljél csak! A tegnapelőtti napot teljesen átaludta szinte, a tegnapot is majdnem. Mondtam neki, hogy menjen orvoshoz, de nem. Ilyenkor tudnám elkapni és megrázni, hogy térjen már észhez és ne játsszon! Tegnap is pihent egész nap, aztán éjjel rosszul lett. Csak hányt és hányt, már majdnem elájult. Mondom neki hívom a mentőket, ha tetszik neked, ha nem és bentmaradsz a kórházban! Bejött a szobámba, ledőlt az ágyamra, azt mondja adjam a szemetesvödrömet. Reméltem, hogy jól fog célozni, de végül nem használta. Miután összeszedtem neki a kórházi holmikat, lementem, hogy várjam az ügyeletet. Vagy félórát álltam lent a hidegben alvós szerkóban, mivel álmomból keltett az öregem rosszulléte. Feljöttem és párperccel azután jött az ügyeletes kocsi, szóval lementem eléjük. Feljöttünk, nyitnám a bejárati ajtót, erre beleütközik a fürdőajtóba, mert ki volt nyitva. Be akarom lökni, megakad. Kérdezem mi van itt? Erre apám: én! A földön feküdt. A mentők felsegítették, betámogatták az ágyamra, addig a másik mentőnek diktáltam az adatait. Aztán kijött a másik is, beszéltek, apám közben szólt, hogy fázik, adjak mégegy takarót. Kérték a TAJ-kártyáját, de nem tudta hol van, én meg égtem helyette is, mint a reistag. A doki be akart adni neki farba valami injekciót, erre elkezdi, hogy nem lehetne máshová? Mondom apu, ne már! Nyilván máshová adnák, ha lehetne! A doki rámnézett és vigyorgott. Mondtam neki, hogy engedje magát bevinni, én nem csinálom ezt így tovább, ez megy hetek óta, meg miért kellett megvárnia, amíg ekkora baj lesz?! Vizsgálták, kikérdezték, mondta a doki, hogy valószínűleg hasnyálmirigy gyulladása van. Ők csak ügyeletesek voltak, szóval hívtak mentőautót, mondták, hogy kb. 2 órán belül megérkezik. Elmentek, én meg mondtam az öregnek, hogy ilyet mégegyszer ne csináljon! Kezdte, hogy ne idegesítsem. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy már megint csak magával foglalkozik. Vettem fel pulóvert, meg cipőt, hogy a mentőket ne egy 60 kg-s jégtábla várja. Már lent voltak a kapuban, szóval jöttünk is fel. Kikérdezték apámat, megnézték a papírt, amit az ügyeletesek megírtak és mondták apámnak, hogy öltözzön. Lekísértem, vittem a cuccait, aztán feljöttem, de vihettem le a kutyát is, mert nyöszörgött, aztán feljöttünk és várt a nemes feladat, hogy feltakarítsam a hányást. Már 4 körül volt, mire mindennel végeztem. Kellett Frontin de most kevesebbet vettem be, tanulva a múltkori esetből, hogy két lépést sem tudtam megtenni anélkül, hogy ne imbolyogtam volna. Állandóan rámrak olyan terheket, amiket nem lenne muszáj. Ha megint haza mer jönni anélkül, hogy engedné a kivizsgálást, olyan cirkuszban lesz része, amilyenben még soha! Már adagoltam neki, hogy ilyet mégegyszer ne csináljon, de persze az volt csak a fontos, hogy ne idegesítsem. Hajnali 5 óra van, ebből nem lesz már alvás, talán majd délután kifekszem, miután hazajövök tőle. Hetek óta zavartuk 4-en, hogy menjen orvoshoz, meg hagyja, hogy kivizsgálják. "Á, nem lesz baj."

😆

"Réges régen, a tv hőskorában, esténként a nők olvastak fel esti mese gyanánt. Egy alkalommal, teljesen váratlanul az utolsó pillanatban a bemondónő rosszul lett, és helyette az egyik férfi kollégát kérték fel a mesemondásra.
- Szervusztok gyerekek! – köszönt illendően az ötvenhárom éves szakállas figura. – Fecske anyó vagyok! – folytatta, és a korabeli felvételen látszik, hogy az operatőr megbillenti a statívot a röhögéstől. A mesélő, nagydarab szakállas figura folytatta – …és épp a tojásaimon ülök… – a korabeli kollegák szerint, ekkor a hangosító, valamint az összes díszletes és kellékes halkan kiosont a folyosóra, majd összeesett a röhögéstől. Utolsónak az operatőr maradt, aki a következő mondat után hagyta el a stúdiót: – ….és a fészekből kilóg a szép villás farkam…”