Hogyan tovább?

Menni kéne a pszichodokihoz, le is ültem az 'apámmal', mert pénz kellene rá, azt pedig ő kezeli. Neki az a válasza mindenre, hogy "nem tudom", meg "nincs kedvem beszélgetni erről", vagy pedig nem is reagál, esetleg tüntetőleg elkezd a mobilján játszani, vagy megjegyzi, hogy milyen rossz idő van kint. Menekül. Nem menekülni kell, hanem megoldani a gondot. Én szeretném, de neki úgy látszik mindegy, hogy jobban leszek-e vagy sem. Azzal takarózott, hogy nincs miből finanszírozni. Nem hiszem el, hogy még ilyenkor sem nyílik ki a szeme, hogy dolgozni kéne. Úszkál tovább a langyosban, aztán amire nincs pénz, arra nincs és kész. Fizethetném magamnak a dokit a saját pénzemből, hogyha nem belőlem élne, hanem dolgozna. Egy fűszálat nem próbál odébbtenni azért, hogy valami változzon és segíteni tudjon. Nem fogja fel, hogy nem bírom el egyedül a dolgokat. Mi kell még ahhoz, hogy észrevegye: BAJ VAN! Amikor nyíltan kimondtam, akkor sem segített. Amikor észrevette a vágást, arra is csak további földbe döngölés volt a válasz. Kértem tanácsot, kértem segítséget, voltam szakembereknél is, semmi. Véletlen, vagy direkt módon, de mindig figyelmeztette a sors, hogy segítenie kéne, de nem veszi észre. Mi kell még, hogy felébredjen? Nem azt várom, hogy pátyolgasson, csak lehessen rá számítani, adjon tanácsot, ha valamiben elakadok. Nem tudja, hogy hányszor akarok mindent befejezni, mert nyomasztanak dolgok, amiket nem bírok helyretenni egyedül, viszont nem segít, hogy segítséghez jussak, sem pedig apaként nem segít. Olvastam, hogy a sorstársaim 90%-a segítség nélkül vagy belebolondul a helyzetébe, vagy kinyírja magát. Én nem leszek öngyilkos, viszont tönkremenni sem akarok mégjobban. Az egyetlen lehetőség az volna, ha elkerülnék itthonról, de hová menjek és miből? Mennék a szakemberhez is, hogy elkezdhessük a 'kezelést', meg készenállok lerántani a leplet az óvodás koromtól általános iskolás koromig tartó zaklatásról is, szóval kész' vagyok a változtatásra, de akadályoz a "nincs miből" kifogással. Kérdezem tőle meddig akar a barátnőjéből és belőlem élni? Persze ilyenkor jön a támadással védekezés a részéről. Van már tűzhelyünk (2 év után...), de 3 hónapja az előszobában áll és várja, hogy beszereljék, de sosincs rá pénz, meg idő. Ez is szégyen, nem is ragozom. Mindig van holnap, valahogy mindig lesz, de most mégsem látom merre vezet az út.

Relapsed

4 hónap - ennyi ideig megálltam, ma viszont sikerült visszaesni. Betetőzött minden, 'apám' az utolsó cseppet töltötte a pohárba. Nem kell pesztrálni, de ha a kölyke vagyok - akiből él is - vegyen emberszámba. Tegnap le kellett volna mennem az orvoshoz, de nem voltam jól (a meleg pörgette a szívemet és olyankor nem szabad mászkálni, főleg 40°C-ban). Mondta, hogy majd lemegy felíratni a gyógyszereket, meg elmondja neki, amit én szándékoztam. Nem ment le, mert tapétáznia 'kellett' a Gabinál. Azt mondja majd holnap. Mondom fogadjunk nem mész le, mert elalszol. "Nem alszom el." Tényleg nem aludt el, hanem telefonálnia 'kellett' a haverjával és "nem ért rá lemenni." Ennyire sem lehet megkérni?! Hány órát dumáltak, hogy nem volt ideje? Nem bírja azt mondani, hogy most dolgom van, de majd beszélünk? Gondolom ráért az én dolgom, mint mindig. Mikor ezeket elmondtam neki, elkezdte, hogy én meg aludtam, nem keltem fel. Itt kezdtem felrobbanni a méregtől, ugyanis tudja - elvileg... - hogy az egyik gyógyszer kiüt és ágyúval sem lehet felébreszteni, mégis azzal takarózott, hogy aludtam. Mikor látja már be, amikor hibázott?! Undorító, hogy mindig csak kibújni tud a felelősségek alól. Ez az eset nem tűnik nagy dolognak, de mióta az eszemet tudom letapos és már ugrom a folytonos elnyomásra. Másokat is folyton elnyom, meg azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb. Másoknak is felhozza a hibáit, amint forró lesz a talaj a lába alatt és érzi, hogy szembe akarják állítani a sajátjával. Figyelmeztetni mertem a mulasztására, meg arra, hogy ő is tud hibázni és egyből támadással védekezett. Csak én hibázhatok, ő tökéletes, neki senki ne mondja meg, hogy rosszul csinál valamit, ő mindenkit elnyomhat. A tököm kivan! Eldurrant az agyam és 4 hónapnyi sikeres önkontroll után megvágtam magam. Józan fejjel eszemben sincs ezt tenni, de akkor nem tudtam gondolkodni, csak elöntött a düh. Miután lejjebb higgadtam, akkor esett le, hogy amit tettem magammal, az elkeserítette a legjobb barátomat. Én csak magamat akartam bántani, mégsem így sült el. Megint nem én irányítottam, úgyhogy kezdem elölről; újra be kell bizonyítanom, hogy bízhat bennem, meg azt is be kell bizonyítanom neki is, magamnak is és akiknek számítok, hogy nem fogok visszaesni, valamint hogy nem így fogom kezelni, ha valamivel nem bírok el. 4 hónap alatt is voltak helyzetek, amik nehezen kezelhetőek voltak, mégsem nyúltam a célszerszámhoz, meg a kezem sem járt el, szóval nem arról van szó, hogy egyből mindenért ezt teszem. Most nem tenném meg, de akkor nem láttam tisztán az agyamat elárasztó lila ködtől.

Pech

Szívtunk a velencei kiruccanással. Mindig bebukunk mindent. :-D Odaértünk a Népligethez a buszpályaudvarra, megvettük a jegyeket, de mondta a csaj, hogy 2 órát kell várnunk a járatra, mert most ment el az előző. Apám rámnéz egyszer, azt mondja szarul nézek ki. Mondom jól vagyok, aztán ahogy odaadtam neki az üdítőt, mondta, hogy tök forró a kezem. 2 nappal előtte is lázas voltam. Mondtam, hogy most már nem megyünk haza, mert megvettük a jegyeket is. Dumálgattunk, ő elment cigizni, meg wc-re, addig a Józsival dumáltam tovább. Lassan telt el a 2 óra. Végre jött a buszunk, aztán kicsit pihentem rajta. Nem volt hosszú az út, kb. 1 óra. Már majdnem elaludtam, mikor apám megbökött, hogy le fogunk szállni. Arconcsapott minket a kinti hőség a légkondis busz után. Elindultunk a tó partjára. Közeledtünk, erre láttuk, hogy le van zárva. Ott volt egy csaj és apám megkérdezte, hogy hol lehet bemenni, erre mondta, hogy végig le van zárva, mert fesztivál van, majd hétfőn lesz újra szabad. F@sza... feleslegesen mentünk el odáig. Mondta apám, hogy nem hagyja annyiban, kerülünk, ha már eljöttünk idáig. Mondtam, hogy ne menjünk sokat, mert leszakad a lábam. Leverekedtük magunkat egy olyan partrészre, ami nem volt elkerítve, erre benyögte a Józsi, hogy neki ott nem jó, mert nincs árnyék. Mondtuk neki, hogy nézzen körül, máshol sincsen árnyék. Apám mondta, hogy oké, akkor átmegyünk máshová. Mentünk mégegy kilométert, de az sem felelt meg a Józsinak, mondjuk nekem sem, mert tömeg volt, lépni sem lehetett annyian voltak. Mondom miért nem megyünk vissza oda, ahol az előbb voltunk, ott alig voltak, árnyék meg itt sincs úgysem. Ne menjünk ezért, meg azért... Mérges lettem, hogy mit kell ennyit szórakozni, mindjárt megyek haza a 'csába. A Józsi is hőzöngött, apám is - azon, hogy a Józsinak semmi nem jó. Végig pattogott, meg lemaradt mögöttünk és mondta apám, hogy többet nem hívjuk sehová. Mentünk megint egy csomót, mert apám mindenáron fürödni akart. Én is szerettem volna, de menni meg már nehéz volt, mondtam hogy ne járkáljunk már, valahol telepedjünk le és kész, de erőszakoskodtak. Odaértünk egy olyan részhez, ahol nem lehetett fürdeni, de apám mondta, hogy legalább levizezzük magunkat. Mondom nem ezért jöttünk, de akkor álljunk meg, mert leszakad a lábam. Leültünk a partra és jöttek a kacsák, megetettük őket, meg mi is ettünk. Levettem a cipőmet, mert beledagadt a lábam. Jó volt megpihenni, csak a Józsi morgott. Ücsörögtünk ott kb. 1 órát, aztán hazaindultunk, szóval tök feleslegesen mentünk le. Hazafelé vonatoztunk és a Józsi kitalálta, hogy ki akarja próbálni az új vonatot (óvoda...), várjunk olyat, apám meg belement, de ülőhely nem volt az állomáson és a lábamban el voltak pattogva az erek, a térdem, meg a bokám 2× akkora volt, úgyhogy mondtam, hogy nekem elég volt a menetelből, nem tudok álldogálni sokáig, meg már az aluljáróból is úgy mentem fel, hogy apám húzott, mert a jobblábamat húztam. Kitalálták, hogy ha nem új vonat jön, várunk olyat, nem fogták fel, hogy rohadtul fájnak a lábaim, de megmondtam nekik, hogy elmegyünk azzal ami jön és kész, nem óvoda, hogy válogassunk. Olyan jött, amit akartak, így megúsztam az ácsorgást. Jó volt megpihenni rajta, elég hamar felértünk Kelenföldre. Ott pokol volt, mikor leszálltunk, mert már mindkét lábamat húztam, apám mondta, hogy fogjam karon, de úgy rohant, hogy rá kellett szólnom. Jól lelassítottam a csapatot, amit a Józsi nem is hagyott szó nélkül. Felszálltunk a buszra, de mondta a sofőr, hogy át kell szállni, mert valami műszaki gubanc volt a járattal. Megint menetel, megint fogtam apám karját, a Józsi megint beszólt, hogy soha nem érünk haza. Mondtam neki, hogy ez van, nem bírok menni, ha nem vette volna észre. Felszálltunk a buszra, ami hazahozott minket. Itt ugye megint le kellett szállni és még kb. 300 métert jönni hazáig. Nem tudtam egyben megtenni, megálltam ~5-10 méterenként. Mondtam, hogy soha többet nem megyek ilyen messzire. Apám is mérges, hogy egy rakás semmiért utaztunk le. Elmentünk ma a dokihoz, megnézte a lábaimat és megijedt - mára mégrondábbak és csak totyogok - mondta, hogy ebből tolószék lesz, ami a nagyobb távokat illeti.
Csomót mentünk feleslegesen, ha ezt tudom el sem megyek, de gondolom apám sem, csak legalább akkor nem gyilkoltuk volna ki a futóműveimet.