Ma 10 éve

Most nem írok emlékposztot, mert azt már megírtam. Most csak ezt a dalt teszem be:

Nem jutottam el

a pszichodokihoz a hónapban, de már kértem másik időpontot, 7.-én fogad. Rám fog férni a terápia. Nincs kedvem belemenni a sűrűjébe, a lényeg, hogy eléggé kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Még egyben vagyok, de nagyon ingadozik a hangulatom és megint olyan gondolataim vannak, amiknek nem kellene lenniük. A napokban majdnem összeszakadtam a nyomástól, ami rajtam van. Igyekszem talpon maradni, majd kiderül meddig sikerül.

Ma jól jártam. Cseréltem a macskáknak az almot, addig ők szokásuk szerint felmentek a szekrények tetejére és ott rohangáltak, meg a szekrények közvetlen szomszédságában álló kennel tetején is szeretnek futkosni. Mindig ezt csinálják, nem volt eddig gond. (Nem vagyok amúgy állatkínzó, mielőtt valaki azt hiszi, a kennelbe csak éjszakára kell bemenniük, mert különben nem lehet aludni tőlük, vagy ha vendég jön. Nappal is szoktak benne pihenni, de az ajtaja nyitva, szabad a ki-bejárás nekik kedvük szerint.) Ma megadta magát a kennel tetejének rögzítése (ami egy farostlemez, mert a kennel tetején valami furcsa logika alapján nincs rács és a macskák simán kimásztak, szóval kellett oda valami) és beesett a kennelbe. Hallottam a nagy robajt magam mögött és fel akartam pattanni, hátha a kennel is eldől (ami eddig a falhoz volt fogatva, pont a balesetveszély miatt, csak a fater kiszedte a csavarokat "festjük a falat és elvesszük addig a kennelt" címszó alatt, persze azóta sem lett festve), de nem tudok csak úgy felugrani, szóval épp'hogy elkezdtem a guggolásból felállni, már hátbavágott a rámboruló kennel, földhözvágva engem is. Mivel szőnyegem nincs a penész miatt, közeli kapcsolatba került a homlokom a betonnal, az egyik térdkalácsom szintúgy. Megúsztam a dolgot egy púppal a fejemen, meg a térdemen, szóval gond egy szál sem, a legfontosabb az, hogy Istennek hála a macskákra nem zuhant rá a cucc. Az egyik macskám benne volt, de neki sem lett baja, gondolom akkor futott ki, mikor eldőlt az a szar, a másik két haramia pedig a szekrények tetejéről skubizta a csatateret és a helyzetnek anyázó gazdájukat. 😂 A fater most is hozta a formáját. Bejött a robajra és ugyan leszedte rólam a hóbelevancot, de én voltam a hibás, hogy rámborult. 😂👏😬 Mondom mégis hogyan képzeled a történteket, direkt magamra rántottam, vagy láttam, hogy dől, de malmozva vártam, míg rámesik? Azt mondja miért nem mentem el onnan? Mondom egyrészt hátul nincs szemem és nem láttam, hogy dől, de mivel átfutott az agyamon ez a lehetőség is, el akartam ugrani, de guggolásból nem megy, mivel nyúl sem vagyok. Pillanatok alatt zajlott az egész, arra volt csak időm, hogy ledobjak mindent és felálljak, de mire megmozdultam, eltrafált az a szar. Itt puffogott. Segítettem felállítani a kennelt, meg összetákolni a szétesett részeit, közben az egyik macska után is mehettem át a másik szobába, aztán itt bunkóskodott, hogy nem használom az eszemet és lassú a felfogásom. Kérdezem miért? Azt mondja nem raktam a tűzre, pedig azt akarja. Mondom nyisd már ki a szemedet, eddig épp' neked segítettem, aztán macskát keresgéltem, de majd szólok, ha megtanultam osztódni és egyelőre még a gondolatolvasást sem sajátítottam el, honnan kellett volna tudnom, hogy tegyek a tűzre? Mostanában megint bunkó és ő van megsértődve, ha szólok. Én normális vagyok, de egy pontnál már én is leoltom (mint a fenti példa mutatja), amikor már felcsesz vele.
A lényeg, hogy a macskáknak a bundája sem görbült 😆 és én sem sérültem meg szinte. Visszaraktam ma a csavarokat, mert a nyakamat rá merem tenni, hogy nem lesz még itt festés (se), szóval nem kell esélyt adni egy újabb ilyen esetre.

Beújítottam nemrég egy bőrtünetet, de nem foglalkoztam vele, gondoltam majd elmúlik. Nem múlt el, azóta is viszket, ég, vörös, száraz és makacsul kitart, igaz nem is kezeltem, mert amíg nem tudom mi az, addig nem csesztetem semmivel. Megmutattam a bőrgyógyásznak, aki szerint ekcéma. Javasolt rá krémet, majd kiderül jó lesz-e.

Tegnap volt nálunk

egy kőműves, felmérni a ház állapotát. Az előző szakival szemben ő már azon a véleményen volt, hogy ez a ház nem reménytelen. Szerinte rosszabbnak néz ki, mint amilyen valójában és egy alapos felújítással élhetővé lehet alakítani. Ez jó hír!
Elvileg nemsokára átköltözünk az albérletbe, itt pedig elkezdődik a tatarozás. A kéményt és a tetőt fogják elsőkörben rendbehozni, aztán valamikot majd következnek a belső munkálatok.
Ma elég jó idő volt felénk, úgyhogy a fater elvitt magával vásárolni. Lehet, hogy nemsokára meglesz a mopedem is és akkor nem kell tologatnia. Jó volt kimozdulni.
Azért elfoglalom magam itthon, tákolgatok ezt-azt a házon, hogy élhetőbb legyen, fater szintén tesz-vesz, aztán majd a szakik helyrepofozzák rendesen. Végre látni a fényt az alagút végén!

Ma már 3/4 5-kor

kukorékoltam, köszönhetően egy olyan rémálomnak, amiből felriadtam. Álmomban tűz kezdte felemészteni a bolygót, lángokat láttam az égen terjedni és hőség volt. Mondtam a fateromnak, hogy elég durva így januárban a 33 fok. Mivel stimmelt a hónap, méginkább valósnak hatott az álom, meg a Tesómmal chateltem. Heves zivatar pattant ki a hőség miatt, majd egyszercsak újra verőfényes napsütés lett, néztem a kék eget a fehér felhőkkel, majd ismét terjeszkedő tűztakaró jelent meg, perzselt a hőség és sárgára váltott a tűztől az ég. Mikor a hőtől vérfagyasztó ordításba kezdtek az emberek - én is, akkor ijedtem fel. Megnyugodva konstatáltam, hogy csak álmodtam az egészet, de nem tudtam visszaaludni, mivel még hatott rám, szóval felléptem a 'fészbúkra', figyelmet elterelni. Valahogy csupa tűzzel kapcsolatos hírt adott be az oldal, meg hogy Ausztráliában sárga az ég a tűztől. Na, itt léptem ki, mert állt a hátamon a szőr. 😆 Ha előbb olvasok a tüzekről, meg a sárga égboltról, akkor azt mondom, hogy a tudatalattim visszadobott ezt-azt álom formájában, de előbb álmodtam és csak azután tudtam meg olyan részleteket, amikről álmodtam. Elég para.

Írtam valamelyik előző posztomban, hogy a Gina megellett és lett 5 kölyke. Tegnap elment közülük egy. 😕 Az a bosszantó, hogy megint úgy, hogy feleslegesen szenvedett. Látszott, hogy beteg, epilepsziás volt és nem is fejlődött, mert szopóreflexe sem volt, az utolsó napokban egyre csökkent a testhőmérséklete is, de az öregem megint Istent játszott és "majd ő helyrehozza". Tömködte volna bele a tápszert cumisüvegből, de alig bírt enni a kiskutya. Jól lecsesztem, emelt hangon és emlékeztettem az előző kutyám kölykére, aki szintén beteg volt és akivel szintén kísérletezgetett. 😠 Mondtam neki, hogy nem igaz, hogy nem tanult az ő esetéből, legalább ezt a kiskutyát ne kínozza! Dumálhattam neki. 😠 Az a másik kiskutya egy napig élt (azalatt is meghalt egyszer, de a fater újraélesztette, holott az élet neki szenvedés volt), ez a kiskutya 3 hétig vergődött (mert neki sem volt élet, amiben része volt) és tegnap már egyszer ő is elment, de a fater őt is visszahozta, mert "olyan szép, meg aranyos". Mintha 2016-ba mentünk volna vissza... Ugyanezzel indokolta akkor is, hogy annak a kiskutyának még okozott néhány óra szenvedést, mire elment, persze akkor sem hallotta meg, mikor mondtam, hogy embertelenül viselkedik. Most is hiába veszekedtem vele, ment az önző, csökönyös feje után. Már visított szerencsétlen megállás nélkül, ürített egy csomót és sorozatosan elkapták a rohamok. Leordítottam a fatert, hogy így most biztos jó annak a szerencsétlennek és minek kell nyújtani a kínjait, hagyja már elmenni végre! Megmondtam neki, hogy remélem én sosem kerülök teljesen kiszolgáltatott állapotba, mert a nyakam teszem rá, hogy velem is ezt tenné. Nem tetszett neki, de nem hat meg. Undorító, ahogy kihasználja az erőfölényét a neki kiszolgáltatott élőlények felett! Szereti az állatokat nagyon, ezt nem vitatom, de ilyenkor baromira elfelejti, hogy nem az a szeretet, hogy mindenáron életbentartja a haldoklót, a szenvedőt. Nagyon pipa voltam, hogy az a szerencsétlen azt a rövid életét is végigvergődte és a fater nyújtotta neki. Csúnyán hangzik, de vártam a 'végét', hogy megszűnjenek a kínjai. Tegnap éjjel felkeltem slagolni és akkor már ránéztem a kiskutyára is, mert nyöszörgött. A mellkasomon mindig megnyugodott, szóval leültem vele és a mellkasomhoz fogva simogattam a fejét. Kezdett megnyugodni, aztán egyszercsak levizelt, nagy adaggal. Utána jött a kábel is, szintúgy. Rögtön elkezdte a görcs berántani a testét, aztán elaludt. Nem mertem egyedül hagyni, úgyhogy figyeltem. Mindig elég gyakran ébredt, főleg ha leraktuk, mert szeretett kézben lenni és gyanús volt, hogy nem vonyított nemsokkal azután, hogy leraktam az anyjához. Az anyja amúgy már el sem fogadta az utolsó napokban, ez is jelezte, hogy baj lesz, de a fater ezt sem akarta belátni. Egy idő után ránéztem, mert szokatlanul csendben volt és akkor már nem élt. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, amiért megszűntek a szenvedései. Neki már nem fáj és egyedül ez számít!
Apám meg tehet egy szívességet! 😠
A Gina keresi és nem hazudok, könnyes a szeme! Nagyon sajnálom szerencsétlent.
A többi kölyök jól van, bár van egy, aki kisebb, de figyelve lesz rá, hogy tudjon enni. Megmaradt a tápszer, amit a másik kiskutyának vett az öreg, legfeljebb majd azzal kipótoljuk a kajamennyiségét, ha nem tud eleget enni az anyja tejéből. Haragszom egyébként az Ildire is, mert szaporító. Neki kellettek ezek a kölykök, azért hozta át a Ginát, hogy a faterom kutyája befedezze. Mivel időközben a Ginát lepasszolta végleg és az enyém lett, mondhatok nemet és meg is teszem. Eleinte a fater nagyon lelkesen belement a dologba, hogy az Ildivel "összedolgozik" és akkor ebből is lesz pénz, de szerencsére rájött, hogy ez nem jó a Ginának hosszútávon. Plusz kifakadtam, hogy rengeteg kóbor, meg menhelyi állat van és a szaporítók tőlük veszik el az esélyt azzal, hogy egyes emberek tőlük vesznek kutyát/macskát, nem pedig utcáról/menhelyről fogadják be az árvákat, ezzel pedig az öregem is egyetértett. Meg fog történni az ivartalanítás és be van fejezve ez a tevékenység, mielőtt még elkezdődne. Az állatok nem árucikkek, vagy marionett bábok, akikkel azt tehet az ember, amit akar!

Itt még teljes a csapat:

Itt már csak 4 kölyök él:

10 év után

Nem tudok aludni. Inkább írok, az mindig könnyít rajtam valamennyit.
10 év telt már el azóta a nap óta.
Nem vagyok a múlton rugózás és a "mi lett volna, ha" kezdetű gondolatok híve, csupán dokumentálom magamnak az idő gyógyító erejének a hatásait, meg van egy-két dolog, ami kikívánkozik, mert az életemnek az a pontja örökké érzékeny lesz valamelyest és mindig itt lesznek bizonyos gondolatok is. Már egyben vagyok nagyjából, sokat haladtam az évek alatt és talán emiatt volt idő, amikor azt gondoltam, hogy feldolgoztam. Már rájöttem, hogy olyan nincs, max. lecsendesedik belül az ember. A január azóta is rossz érzéseket hoz felszínre. Kaptam már párszor olyan 'bölcs' (kéretlen) tanácsot is, hogy keressek egy lányt és akkor elfelejtem, meg ilyenek. Egyrészt voltak kísérleteim az évek alatt, de nem működtek és pár éve már készenállnék ugyan, de jól megvagyok egyedül. Másrészt pedig lehetetlen elfelejteni. Túl kell lépni, amit meg is tettem amennyire lehetett, de Ő az életemnek a része volt 2 évig és nem fogom kitörölni csak hogy nekem könnyebb legyen, meg mert kívülállók okoskodnak. Az nehezíti meg a dolgokat, hogy mindennek egy pillanat alatt lett vége, esély sem volt felkészülésre és búcsúra, így lezárni sem bírom rendesen a kötelékünket. Az a pofon akkorát szólt, hogy így 10 év után is jól emlékszem a megsemmisítő hatására. Azóta ugyan összekanalaztam magam elég jól, de tisztán dereng, ahogy akkor szétszedett a hír és 4 évbe telt összelegoznom a darabjaimat. Az elején egy örökérvényű kínzásként éltem meg a tudatot és magát a létet is. Magamban őrlődtem, aztán jött egy mélypont, amikor fizikailag rongáltam magamat dühömben, kínomban és tehetetlenségemben is, majd a belső vihar egyszercsak kivetült. Jól emlékszem a napra, amikor bekattantam az emléktárgyak látványától és elkezdtem az összeset elrakni. Azóta már újra előkerült egy-két dolog, mert már elbírom a látványukat, de akkor az a rámolás agyoncsapott, mert egy újabb lépcsőfoka volt a lezárás felé haladásnak, ami egyúttal valóssá tette a veszteséget. Akkor kattant át valami nálam és hirtelen kiborult belőlem minden, nem gyenge erővel. Talán jót tett, mert onnantól kezdve legalább már nem alattomosan, belülről kezdett ki a gyász, ki tudtam sírni a szavakkal ki nem fejezhetőt és a belül el nem bírhatót. Rengeteg ilyen "taknyom-könnyem egyben és nem kapok levegőt" kört lefutottam, mire higgadtam kicsit és azt hittem a hátralévő életemre elzárja a sors a csapot, mert sok lesz már a vízdíj, nem marad könnyem, sem képességem erre az általam utált és piszkosul restellt 'tevékenységre', de tévedtem. Gőzöm sem volt arról, hogy a következő évben folytatom, immár az Anyám miatt is, de asszem' jobb is volt az a 'boldog tudatlanság', mert ha addig nem kettyóztam be, ettől a jövőképtől biztos megtébolyultam volna akkor, mivel még az aktuális veszteségről is azt gondoltam, hogy nem fogom ép ésszel elviselni. Persze sikerült, de akkor még nem fogadtam volna rá. Azt sulykolták belém folyamatosan, hogy nekem menni kell tovább és igazuk volt, meg nyugisabb időszakokban én is beláttam, tudtam. Ha jól rémlik, kb. 2 év után jött az enyhülés. Kezdtem észrevenni a környezetemet, nem emlegettem mindig Őt. Igyekeztem tudomásul venni, hogy az én életem folytatódik ha akarom, ha nem és választhatok, hogy végigagonizálom majd, tönkretéve nem csak magamat, de a környezetemet is, vagy fogom magam és talpraállok. Utóbbira szavaztam, mert értelmetlen leragadni! Senkinek nem jó; a szeretett személyt nem hozza vissza, az élő pedig belerokkan úgy testileg, mint lelkileg, amitől a környezete szintén szenved és az élet is elrohan mellette. Persze az ember önkéntelenül is megváltozik, akármennyire igyekszik helyrerázódni és tovább élni az életét. Volt egy Arnold 2010. január 31.-e előtt és van egy másik, azóta. Nyilván már nem ott tartok, mint a baleset napján és az utánakövetkező években, ám már nem vagyok a régi sem - erre mondjuk biztos rátett az Anyu elmenetele is, de a Szabináé volt az első nagy, alapjaimban megrengető pofon. Azért igyekeztem az évek alatt nagyjából helyrebillenni és talán sikerült. Már képes vagyok colát inni (a kedvence volt és miután elment, jó ideig nem bírtam meginni), képes vagyok őszintén mosolyogva emlegetni Őt, nincs már bűntudatom, amikor nevetek, vagy amikor megnézek egy számomra tetszetős lányt, stb., de van, ami még 10 év után sem mindig megy, pl. van amikor ismét felfordulnak bennem a dolgok, ha meglátok/megfogok valamit, ami Tőle van, vagy látok egy összeroncsolódott autót, bizonyos illatok, helyszínek úgyszintén gyomron markolnak egy pillanatra. Nehéz szavakba öntenem a sokmindent, ami bennem van és nem is szokásom kitárulkozni, de jólesik leírni ezt-azt legalább ide, mégha csapongva is. Személyesen úgysem vagyok képes megnyílni és soha nem is voltam, meg nem is szeretek. A pszichodoki anno kitrükközött belőlem pár morzsát, de képtelen vagyok olyan nyíltan és összeszedetten beszélni hús-vér embernek, mint írni. Az segít és csak ez számít. Már nincs bennem harag a vétkes felé. Űr van és kínzó sóvárgás, meg gondolatok, ami agyrém, mivel mi értelme sóvárogni olyan után, akit/amit az ember nem kaphat vissza? Ráadásul hitem szerint találkozunk Isten előtt. Mégis itt van és csak arra tudom visszavezetni, hogy nem volt lezárás. Folyamatában szakadt félbe minden és olyan, mintha hiányozna valami. Nem bírom jól kifejezni. Kb. mintha félbevágtak volna mindent, engem is. Ez is milyen önzően hangzik, holott az igazi vesztes nem én vagyok, hanem Ő. Az én életem folyik azóta is, akárhogyan is, de Neki ott vége lett, ezzel elesett rengeteg lehetőségtől, élménytől, mindentől. Az az ember felelőtlenül a volán mögé ült és azzal nem csak egy életet tett tönkre, hanem minimum 4-et; elsősorban az Övét, mert elvette tőle, a szüleiét és az enyémet. A magáét is kioltotta (amivel nyilván a családjában is kárt tett), ám neki lett volna választási lehetősége, hogy nem vezet olyan állapotban. Az nem mentség, hogy ivott, mert nem kell annyit vedelni, hogy az ember fia ne tudja, hogy mit csinál és annak milyen következményei lehetnek.
Az indulatoktól túlfűtött szakaszon már átestem, most már csak neheztelés maradt és persze egy nagy űr. Nem azért, mert én olyan jófej vagyok, hanem azért, mert már belátom, hogy a gyűlölet sem hozná Őt vissza és a vétkesnek már úgysem tudok beolvasni, szóval csakis magamat sanyargatnám a sehová sem vezető gyűlölködéssel, annak meg semmi értelme.
Ennek az irománynak sem sok van, mert ugyanúgy nem változtat semmin, mégis mindig érzek egy kis megkönnyebbülést írás után.
Van még bennem düh, de ez leginkább már a tehetetlenségből fakad. Ez is ellentmondásos; változtatni akarok, mindent visszaforgatni, miközben az a meggyőződésem, hogy minden okkal és rendelt időben történik. Még az ilyen nagy pofonok is, gondolom tanulságokat kell levonni belőlük és erősödni, kitartani kell, de néha a pokolba kívánom az ilyesfajta leckéket.
Azért nem csak a veszteség lebeg előttem, értékelem a kapott két közös évet és annak minden örömét, élményét, a Szabinát, szóval töltekezni is tudok és szoktam.
A realitás, a 10 év gyógyító és gondolkodásátformáló hatása, a harag és részben a Szabina, meg a közös időszak elengedése ellenére mégis mindig lesz egy részem, ami nem tud felocsúdni és néha - mint most is - annak a sajgását érzem. Ő mindig azt akarta, hogy legyek jókedvű (mellette az is voltam), de talán most megbocsátaná a keserűségemet. Néha elemi erővel tud rámtelepedni a hiányérzet, meg egyes gondolatok és napokig a hatása alatt vagyok, persze nem mutatok semmit kifelé, de idebent megy ám a vergődés. A január mindig a fókuszba helyezi az akkor történteket és a sok gondolatot, amik a tudatom olyan szegletébe vannak elszeparálva, ahol nem zavarnak be a hétköznapokban.
Majd túl leszek rajta.
A fő, hogy ez a 10 év megtette a hatását, gyógyított. Változott, aminek kellett és abba az irányba, amibe kellett. Van, ami nem, de ilyen esetben ez nem meglepő, mivel nem múlik el nyomtalanul egy ilyen hatás.
Ráadásul az a nap nem csak elvett, hanem adott is, mert lerombolt ugyan az alapjaimig, de amennyire vissza tudtam magam építeni, az terhelhetőbb lett - amire akkor jöttem rá, amikor az Anyu meghalt nemsokkal később. Ez a veszteség adott erőt azon veszteség túléléséhez, mivel már tudtam, hogy mire számíthatok és hogy nincs más út, mint előre. Mindig csak előre!

Az én fejem szokás szerint vállalhatatlan, de úgysem én vagyok a lényeg: