10 év telt már el azóta a nap óta.
Nem vagyok a múlton rugózás és a "mi lett volna, ha" kezdetű gondolatok híve, csupán dokumentálom magamnak az idő gyógyító erejének a hatásait, meg van egy-két dolog, ami kikívánkozik, mert az életemnek az a pontja örökké érzékeny lesz valamelyest és mindig itt lesznek bizonyos gondolatok is. Már egyben vagyok nagyjából, sokat haladtam az évek alatt és talán emiatt volt idő, amikor azt gondoltam, hogy feldolgoztam. Már rájöttem, hogy olyan nincs, max. lecsendesedik belül az ember. A január azóta is rossz érzéseket hoz felszínre. Kaptam már párszor olyan 'bölcs' (kéretlen) tanácsot is, hogy keressek egy lányt és akkor elfelejtem, meg ilyenek. Egyrészt voltak kísérleteim az évek alatt, de nem működtek és pár éve már készenállnék ugyan, de jól megvagyok egyedül. Másrészt pedig lehetetlen elfelejteni. Túl kell lépni, amit meg is tettem amennyire lehetett, de Ő az életemnek a része volt 2 évig és nem fogom kitörölni csak hogy nekem könnyebb legyen, meg mert kívülállók okoskodnak. Az nehezíti meg a dolgokat, hogy mindennek egy pillanat alatt lett vége, esély sem volt felkészülésre és búcsúra, így lezárni sem bírom rendesen a kötelékünket. Az a pofon akkorát szólt, hogy így 10 év után is jól emlékszem a megsemmisítő hatására. Azóta ugyan összekanalaztam magam elég jól, de tisztán dereng, ahogy akkor szétszedett a hír és 4 évbe telt összelegoznom a darabjaimat. Az elején egy örökérvényű kínzásként éltem meg a tudatot és magát a létet is. Magamban őrlődtem, aztán jött egy mélypont, amikor fizikailag rongáltam magamat dühömben, kínomban és tehetetlenségemben is, majd a belső vihar egyszercsak kivetült. Jól emlékszem a napra, amikor bekattantam az emléktárgyak látványától és elkezdtem az összeset elrakni. Azóta már újra előkerült egy-két dolog, mert már elbírom a látványukat, de akkor az a rámolás agyoncsapott, mert egy újabb lépcsőfoka volt a lezárás felé haladásnak, ami egyúttal valóssá tette a veszteséget. Akkor kattant át valami nálam és hirtelen kiborult belőlem minden, nem gyenge erővel. Talán jót tett, mert onnantól kezdve legalább már nem alattomosan, belülről kezdett ki a gyász, ki tudtam sírni a szavakkal ki nem fejezhetőt és a belül el nem bírhatót. Rengeteg ilyen "taknyom-könnyem egyben és nem kapok levegőt" kört lefutottam, mire higgadtam kicsit és azt hittem a hátralévő életemre elzárja a sors a csapot, mert sok lesz már a vízdíj, nem marad könnyem, sem képességem erre az általam utált és piszkosul restellt 'tevékenységre', de tévedtem. Gőzöm sem volt arról, hogy a következő évben folytatom, immár az Anyám miatt is, de asszem' jobb is volt az a 'boldog tudatlanság', mert ha addig nem kettyóztam be, ettől a jövőképtől biztos megtébolyultam volna akkor, mivel még az aktuális veszteségről is azt gondoltam, hogy nem fogom ép ésszel elviselni. Persze sikerült, de akkor még nem fogadtam volna rá. Azt sulykolták belém folyamatosan, hogy nekem menni kell tovább és igazuk volt, meg nyugisabb időszakokban én is beláttam, tudtam. Ha jól rémlik, kb. 2 év után jött az enyhülés. Kezdtem észrevenni a környezetemet, nem emlegettem mindig Őt. Igyekeztem tudomásul venni, hogy az én életem folytatódik ha akarom, ha nem és választhatok, hogy végigagonizálom majd, tönkretéve nem csak magamat, de a környezetemet is, vagy fogom magam és talpraállok. Utóbbira szavaztam, mert értelmetlen leragadni! Senkinek nem jó; a szeretett személyt nem hozza vissza, az élő pedig belerokkan úgy testileg, mint lelkileg, amitől a környezete szintén szenved és az élet is elrohan mellette. Persze az ember önkéntelenül is megváltozik, akármennyire igyekszik helyrerázódni és tovább élni az életét. Volt egy Arnold 2010. január 31.-e előtt és van egy másik, azóta. Nyilván már nem ott tartok, mint a baleset napján és az utánakövetkező években, ám már nem vagyok a régi sem - erre mondjuk biztos rátett az Anyu elmenetele is, de a Szabináé volt az első nagy, alapjaimban megrengető pofon. Azért igyekeztem az évek alatt nagyjából helyrebillenni és talán sikerült. Már képes vagyok colát inni (a kedvence volt és miután elment, jó ideig nem bírtam meginni), képes vagyok őszintén mosolyogva emlegetni Őt, nincs már bűntudatom, amikor nevetek, vagy amikor megnézek egy számomra tetszetős lányt, stb., de van, ami még 10 év után sem mindig megy, pl. van amikor ismét felfordulnak bennem a dolgok, ha meglátok/megfogok valamit, ami Tőle van, vagy látok egy összeroncsolódott autót, bizonyos illatok, helyszínek úgyszintén gyomron markolnak egy pillanatra. Nehéz szavakba öntenem a sokmindent, ami bennem van és nem is szokásom kitárulkozni, de jólesik leírni ezt-azt legalább ide, mégha csapongva is. Személyesen úgysem vagyok képes megnyílni és soha nem is voltam, meg nem is szeretek. A pszichodoki anno kitrükközött belőlem pár morzsát, de képtelen vagyok olyan nyíltan és összeszedetten beszélni hús-vér embernek, mint írni. Az segít és csak ez számít. Már nincs bennem harag a vétkes felé. Űr van és kínzó sóvárgás, meg gondolatok, ami agyrém, mivel mi értelme sóvárogni olyan után, akit/amit az ember nem kaphat vissza? Ráadásul hitem szerint találkozunk Isten előtt. Mégis itt van és csak arra tudom visszavezetni, hogy nem volt lezárás. Folyamatában szakadt félbe minden és olyan, mintha hiányozna valami. Nem bírom jól kifejezni. Kb. mintha félbevágtak volna mindent, engem is. Ez is milyen önzően hangzik, holott az igazi vesztes nem én vagyok, hanem Ő. Az én életem folyik azóta is, akárhogyan is, de Neki ott vége lett, ezzel elesett rengeteg lehetőségtől, élménytől, mindentől. Az az ember felelőtlenül a volán mögé ült és azzal nem csak egy életet tett tönkre, hanem minimum 4-et; elsősorban az Övét, mert elvette tőle, a szüleiét és az enyémet. A magáét is kioltotta (amivel nyilván a családjában is kárt tett), ám neki lett volna választási lehetősége, hogy nem vezet olyan állapotban. Az nem mentség, hogy ivott, mert nem kell annyit vedelni, hogy az ember fia ne tudja, hogy mit csinál és annak milyen következményei lehetnek.
Az indulatoktól túlfűtött szakaszon már átestem, most már csak neheztelés maradt és persze egy nagy űr. Nem azért, mert én olyan jófej vagyok, hanem azért, mert már belátom, hogy a gyűlölet sem hozná Őt vissza és a vétkesnek már úgysem tudok beolvasni, szóval csakis magamat sanyargatnám a sehová sem vezető gyűlölködéssel, annak meg semmi értelme.
Ennek az irománynak sem sok van, mert ugyanúgy nem változtat semmin, mégis mindig érzek egy kis megkönnyebbülést írás után.
Van még bennem düh, de ez leginkább már a tehetetlenségből fakad. Ez is ellentmondásos; változtatni akarok, mindent visszaforgatni, miközben az a meggyőződésem, hogy minden okkal és rendelt időben történik. Még az ilyen nagy pofonok is, gondolom tanulságokat kell levonni belőlük és erősödni, kitartani kell, de néha a pokolba kívánom az ilyesfajta leckéket.
Azért nem csak a veszteség lebeg előttem, értékelem a kapott két közös évet és annak minden örömét, élményét, a Szabinát, szóval töltekezni is tudok és szoktam.
A realitás, a 10 év gyógyító és gondolkodásátformáló hatása, a harag és részben a Szabina, meg a közös időszak elengedése ellenére mégis mindig lesz egy részem, ami nem tud felocsúdni és néha - mint most is - annak a sajgását érzem. Ő mindig azt akarta, hogy legyek jókedvű (mellette az is voltam), de talán most megbocsátaná a keserűségemet. Néha elemi erővel tud rámtelepedni a hiányérzet, meg egyes gondolatok és napokig a hatása alatt vagyok, persze nem mutatok semmit kifelé, de idebent megy ám a vergődés. A január mindig a fókuszba helyezi az akkor történteket és a sok gondolatot, amik a tudatom olyan szegletébe vannak elszeparálva, ahol nem zavarnak be a hétköznapokban.
Majd túl leszek rajta.
A fő, hogy ez a 10 év megtette a hatását, gyógyított. Változott, aminek kellett és abba az irányba, amibe kellett. Van, ami nem, de ilyen esetben ez nem meglepő, mivel nem múlik el nyomtalanul egy ilyen hatás.
Ráadásul az a nap nem csak elvett, hanem adott is, mert lerombolt ugyan az alapjaimig, de amennyire vissza tudtam magam építeni, az terhelhetőbb lett - amire akkor jöttem rá, amikor az Anyu meghalt nemsokkal később. Ez a veszteség adott erőt azon veszteség túléléséhez, mivel már tudtam, hogy mire számíthatok és hogy nincs más út, mint előre. Mindig csak előre!
Az én fejem szokás szerint vállalhatatlan, de úgysem én vagyok a lényeg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése