8. ülés

Szerdán az 1. szakasz (feltérképezés és stabilizáció) végéhez értünk. Rendszereztük az eddig gyűjtött tapasztalatokat és a következő ülésen kezdődik a mélyebb, kognitív munka; azon sémák átírása, amik az érzelemelfojtást fenntartják, mert ugye most az a cél, hogy oldódjon, különben nem tud elkezdődni a javulás.

​A múltkor ugye arról volt szó többek közt, hogy a védekező énrészem parancsokat ad, amik fenntartják a falakat és az érzelmek elfojtása mögött is ilyen belső parancsok állnak. Megnéztük, miket ordít nekem a 'belső hang' a leggyakrabban:
- A „gyengeség tiltása” parancs: „Ha sírnál, az azt jelentené, hogy elbuktál és hogy szánalmas vagy.”
- A „veszélyjelzés” parancs: „Ha elengednéd magad, olyan lavina jönne, amit nem tudsz megállítani és a végén csak egy roncs lennél.”
A „bizalmatlanság” parancs: „A sírás sebezhetővé tesz, a sebezhetőség pedig a múltadban is mindig 'veszélyes' volt és a jelenedben is az.”

​Ránéztünk arra is, hogy a racionális oldalam mit ért el eddig:

- Képessé vált arra, hogy esetenként már észrevegye, amikor a védekező énrész aktiválódik
- Esetenként már meg tudja különböztetni a valós veszélyt a fiktív (vagy múltbéli) helyzetektől
- El tudja terelni a figyelmét külső tevékenységekkel (zene, írás, filmnézés).

Amikor rákérdeztem, miért kellett ez a 'bevezető' (a feltérképezés és a stabilizáció), elmagyarázta a doki, hogy azért, hogy ne a teljes káoszban kelljen az érzelmek elfojtásával dolgozni. Azt mondta, hogy ez a stabilizáció adja meg azt a 'biztonságos bázist', ahonnan a racionális oldalam már szembe tud nézni a sémákkal.
A következő ülésen állítólag már nem az lesz a kérdés, hogy hogyan tereljem el a figyelmemet, hanem az, hogy miért tiltja a védekező énrész a sírást és hogyan tudja a racionális, cselekvő oldalam átírni a tiltást engedéllyé.

Kérdezte a mókus, hogy a felsorolt parancsok közül melyik az, amelyik a leginkább irányítani szokta az elfojtást a mindennapokban, mire mondtam, hogy leginkább az első (elbuksz, gyenge vagy, szégyellned kell magad), de a többi is (lavina és sebezhetőség). Azt mondta erre, hogy az, hogy mindhárom parancs jelen van, de az „elbuksz, szégyelld magad” a legerősebb, ez megvilágítja nálam az elfojtás gyökerét, magyarul itt is a mélyen bevésett szégyenérzet a kulcs.

​Az lesz a következő lépés a doki szerint, hogy szembemenjünk ezekkel a parancsokkal. A racionális oldalam feladata az lesz, hogy lebontsa a gyengeségtől való irtózást és megtanítsa a védekező énrésznek: a sírás nem vereség, sem pedig bűn, hanem a feszültség egészséges kiútja.

Kérdezett a mókus többek közt ilyesmiket, hogy amikor azt mondja a 'hang', hogy „ha sírsz, elbuksz és gyenge vagy”, pontosan mi az, amitől a védekező énrész félt engem? Mi történne, ha egyszer csak utat kapna a sírás? Azt is kérdezte, hogy hol van az a hely, vagy ki az a személy, ahol a védekező énrész képes lenne lazítani a „gyengeség tilalma” parancson? (Mert a megélés nem tud elindulni ott, ahol az idegrendszer még mindig teljes védekezésben van.) Visszajelezte, hogy eddig a racionális énrészem szép munkát végzett a kontroll visszavételével (zene, írás, valóságvizsgálat, stb.), de az érzelmek elfojtásának feloldása ezesetben nem a kontroll visszavételét, hanem a kontroll elengedését követeli meg és kérdezte, hogyan viszonyul ehhez a racionális felem?

​Tisztáztuk, hogy a védekező énrész nem véletlenül tiltja a sírást; egy belső 'katasztrófától' véd és a szégyenérzettől.
Az idegrendszerem azt hiszi: „ha egyszer elkezdem, már nem leszek a régi, teljesen szétesem." A doki szerint ez egy trauma-logika: a védekező énrész a sírást egyenlővé teszi a teljes megsemmisüléssel (mert a múltamban a tehetetlenség valóban 'veszélyes' volt). A racionális énrészem feladata itt az lesz, hogy felismerje: a kiborulás nem megsemmisülés, hanem egy fizikai és érzelmi feszültséglevezetés, aminek vége van és nem úgy, hogy romhalmazt csinál belőlem.

Azt is tisztáztuk, hogy a védekező énrész továbbra sem fogja elengedni a gyeplőt, ha úgy érzi, „ellenséges területen” vagyok, vagy ha azonnali készenlétben kell lenni, éppen ezért a racionális, ésszerű énrészemnek ki kell jelölnie egy olyan fizikai teret, ahol a védekező énrész képes lesz megengedni magának, hogy letegye a 'páncélt'.

​Beszéltünk a kontroll elengedéséről is (ez a legnehezebb pont). Az eddigi ülések arról szóltak, hogy a racionális, tudatos oldalam visszaveszi a kontrollt a védekezőtől (valóságvizsgálattal, figyelemeltereléssel). Most azonban nem az lesz a feladata, hogy irányítson, hanem az, hogy engedje el az irányítást. Na ez kemény dió lesz, mert az egész életem a kontrollról szól, csomó mindennel kapcsolatban, mivel az ad biztonságérzetet és keretet a káosznak, ami bennem is, körülöttem is uralkodik, amióta az eszemet tudom. Az elsődleges feladat az lesz a mókus szerint, hogy a racionális énem hozza létre a biztonságos keretet (nyugodt közeg, ahol magam vagyok) és amint 'biztonságban vagyok', megengedi magának a kontrollvesztést olyan értelemben, hogy nem kell magam tartani. Az a másik feladatom lesz, hogy ki kell mondanom magamban olyankor: elengedhetem magam, mert biztonságban vagyok és jogom van az érzelmek megéléséhez férfiként is.

​Tisztáztuk azt is, hogy a racionális oldalam egyfajta parancsnok, aki felülbírálja, vagy leállítja a védekező énrészt, ami nem egy ellenség, amit le kell győzni, hanem egy ún. "túlélő gyermek-rész". A doki rámutatott, hogy ha az ésszerű oldalam túl szigorúan lép fel (pl. „most nincs idő félni, én irányítok”), azzal valójában ugyanazt az elfojtást ismétli meg, amit a környezetem kényszerített rám már korán, csak ezesetben én magam vagyok túlságosan szigorú saját magammal. Az a feladatom ennek kivédésére, hogy a racionális énem a védekező énrésznek valami ilyesmit mondjon magamban: „köszönöm, hogy eddig életben tartottál, de mostmár én is itt vagyok, nem kell védened.”

​A házifeladat a következő:

- Találni egy olyan helyet és napszakot a házban, ami 'biztonságos' a számomra. A racionális oldalam mondja is ki gondolatban: „itt biztonságban vagyok.”

- A racionális, irányító énem mondjon egy olyan belső 'mantrát' a védekező énrésznek, ami felülírja a „gyenge vagy” parancsot, pl. "a sírás nem bukás, nem is bűn, hanem tisztulás és ha most elindul, az teljesen rendben van!”

Feltett a doki a racionális oldalamnak három zárókérdést, amik állítólag abban segítenek, hogy teljesen átvegye a felelősséget és a védekező énrész is érezze: biztonságban van.

​Mit mondana a racionális részem a védekező énrésznek ahhoz, hogy az elhiggye: már nem kell egyedül cipelnie a terheket és leteheti az érzelemkifejezést tiltó pajzsot? Erre azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, mert még mindig az erős szégyenérzet kapcsol be azonnal.

Hol és mikor lesz az a biztonságos fizikai tér a héten, amit a racionális énem kijelöl az érzelmek megélésére, ahol a védekező énrész már nem akar majd görcsösen elfojtani? Erre az volt a válaszom, hogy csakis a szobám ez a hely és csakis este, vagy éjszaka vagyok 'biztonságban' ahhoz, hogy levegyem a 'páncélt'.

Készen áll-e a racionális énem arra, hogy a 9. ülésen már ne a kontroll fenntartásával (a sírás elfojtásával), hanem a biztonságos keret tartásával (az érzelem átélésével) segítsen nekem? Erre azt mondtam, hogy nem tudom, de igyekszem, hiszen azért kezdtünk el foglalkozni ezzel a területtel, mert amíg le van tiltva ez a 'funkció', addig továbbra is elakadásokban leszek.

Azt mondta, nézzünk rá a válaszaimra:

Az, hogy a szégyenérzet kapcsol be azonnal, a doki szerint önmagában egy nagy felismerés, ugyanis a védekező énrész nemcsak a nagy fájdalomtól fél, hanem attól is, hogy a sírás miatt gyengének, elbukottnak, vagy szánalmasnak, szégyellnivalónak látnának mások (vagy látom saját magamat). A mélyen bevésődött szégyenérzet az a lakat, ami azon az ajtón van, ami mögött az érzelmek tárolódnak.

Szerinte az jó, hogy máris ki tudtam jelölni konkrétan és stabilan, hogy a szobám a biztonságos tér ahhoz, hogy engedjek a falaimon.

Visszajelezte, hogy a racionális oldalam éretten látja azt, hogy amíg az elfojtás nincs feloldva, addig nem tudunk továbblépni és dolgozni.

Összegeztük, hogy megvan a terep (a szobám), ismerjük a főbb parancsokat, amik érzelmileg blokkolnak (a szégyen és a gyengeség tilalma) és a racionális, cselekvő énrészemben megvan a szándék a változásra, mégha egyelőre az erős szégyenérzet ott van a háttérben. Visszajelezte a doki, hogy nem kell, hogy elsőre minden sikerüljön és tökéletes legyen, az már elég, hogy tudatos vagyok.

A következő alkalommal, a 9. ülésen megkezdjük a 2. szakaszt (a sémák átírását és a kognitív munkát), szembenézünk a szégyenérzettel, ami blokkolja az érzelmek megélését. Mivel most 2 hét szabadságra ment a doki, azután pedig én fogok 'nyaralni', így majd csak utána tudunk belekezdeni.

Mininyaralás

Ismét Szegedre megyünk, csak most másik szállásra, hogy még véletlenül se fussunk bele abba a famíliába, amelyiktől nem tudtunk pihenni. Mivel törzsvendégek állítólag, így simán beléjük futhattunk volna megint. Fater lefoglalt egy szállást, ahol a szabályzat szerint este 9-től reggel 8-ig tilos a nyugalom megzavarása, úgyhogy ezúttal tényleg tudunk majd pihenni, ami ránk is fog férni, mert napközben mászkálni fogunk. 3 hét múlva megyünk, addigra remélhetőleg lecseng ez a hőhullám. Legutóbb arról beszéltem, hogy nem vagyok jól, de azóta ismét jól vagyok, ami hihetetlen, ha a rossz szívet + rossz vérkeringést + durva hőséget hozzáveszem. Néha tényleg azt hiszem, hogy nincs is semmi bajom! Tudom, hogy van, de nem érdekel, mert amíg ilyen gondolataim vannak, addig a szervezetem is eszerint működik. 🙏 Remélem még akkor is jól leszek, amikor utazunk, hogy ne csessze el a kikapcsolódásunkat semmilyen rosszullét. 🙏 Nem fogja, hiszem! Muszáj valahová lelépni kicsit, egyrészt hogy kitörjünk az unalmas mindennapokból, másrészt télen úgysem tudunk semerre menni a Raynaud-m mértéke miatt, így tavaszig be vagyunk zárva a házba és kell valami, amiből töltekezni tudunk azalatt az idő alatt.

7. ülés

Ma visszatekintettünk oda, hogy már tudjuk, hogyan működik a védekező oldalam és hogyan tudja a racionális felem a figyelmét külső tevékenységekre terelni, amikor a védekező oldalam fiktív vészhelyzetet játszik le. Ma egy lépéssel tovább mentünk; a "miért?" kérdését jártuk körül.

​Eddig a racionális oldalam azzal foglalkozott, hogy figyelemeltereléssel kioltsa a védekező módomat, most azonban azt vizsgáltuk meg, honnan veszi a védekező oldalam a 'vészforgatókönyveket'. Nem véletlenszerűen riaszt, hanem olyankor, amikor valami a környezetemben, vagy a gondolataimban 'aktivál' egy régi mintát.

​A doki azt kérte, hogy amikor legközelebb a védekező oldalam vészhelyzetet vetít (és tudom, hogy esetenként az nem valós), ne csak tereljem el a figyelmemet, hanem a racionális oldalam tegye fel azt a kérdést, hogy mi az az alapvető hiedelem a védekező oldalam forgatókönyve mögött, ami miatt azt hiszi, hogy épp' veszélyben vagyok? Ez a kérdés állítólag már nem a szorongás csillapítása, hanem a szorongás forrásának 'leleplezése'. Azt a feladatot kaptam, hogy amikor észlem a szorongást, a racionális felem ne csak kapcsoljon ki valamilyen figyelemeltereléssel, hanem nevezze nevén a védekező énrész aktiválódásának okát, pl. „most épp a kontrollvesztéstől fél”, vagy „most épp a megfelelési kényszer miatt riaszt”.

Kérdezte a doki, hogy a legutóbbi ülés óta sikerült-e megőrizni a tudatosságomat, vagy volt olyan pillanat, amikor a védekező mód erősebb volt a tudatos énrészemnél, mire azt feleltem, hogy sikerült tudatosnak maradnom. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a védekező énrész már nem mindig 'tudattalanul' irányít. Mondta, hogy mivel már tudom alkalmazni a tudatosságot, magyarul amikor a racionális énrész megfigyeli a védekező énrészt, akkor már nemcsak azt látja, hogy mi készteti védekezésre, hanem azt is, hogy miért.

Kérte a mókus, hogy amikor legközelebb észlelem, hogy a védekező énrész bekapcsol, a racionális ne csak azt mondja, hogy „ez nem valóság”, hanem próbálja megfogni, mitől tart, mitől akar megóvni.

Összegeztük, hogy mostanra a tudatos oldalam:
- esetenként már felismeri a védekező énrész riasztását
- esetenként már képes felülírni azt

Kérdezte a doki, hogy volt-e olyan konkrét élethelyzet a legutóbbi ülésünk óta, ahol a védekező énrész bekapcsolt és a racionálisnak még nehéz volt elválasztania a fiktív vészhelyzetet a valóságtól? Mondtam, hogy volt. Dörömböltek az ablakon és ettől beflasheltem a régi élményeket, ahányszor erőszakosan be akartak jutni hozzánk. Bekapcsoltak az ilyenkor szokásos fizikai reakciók és kellett egy kis idő, mire a racionális részem érvényesült és ezzel együtt tudatosult bennem, hogy mostmár nem akar nekünk ártani senki.
A parancs a szokásos volt: lapuljak meg csendben, de legyek éber és készüljek az erőszakra is.
Azt mondta erre a mókus, hogy ez a trauma-reakció legtisztább formája volt és mivel itt egy valós külső ingerről volt szó, érthető, hogy azonnal a védekező énrészt aktiválta. Rávezetett, hogy ez a „lapulj meg és legyél éber” parancs az elfojtáshoz is kapcsolódik, ugyanis amikor a dörömböléskor „lehalkítom” magam, hogy ne vegyenek észre, úgy „hallgattatom el” a fájdalmas emlékeket és érzelmeket is. Amikor a védekező énrész véd (ami régen életmentő volt), azzal együtt „befagyasztja” az érzelmeimet is, ugyanis a „legyél éber” parancs miatt nem tudok ellazulni, mert az idegrendszerem azt hiszi: ha ellazulok, oda a biztonság, a kontroll. A belémnevelt szégyenérzeten kívül tehát előbbiek is érzelemelfojtásra késztetnek. Visszajelezte a doki, hogy amikor a dörömbölés után a tudatos részem átvette az irányítást, az nemcsak azért fontos, mert a szorongást sikeresen kezeltem, hanem az elfojtás szempontjából is lényeges, mivel ahogy a racionális felem tudatosította, hogy nem akart nekünk ártani senki - ezzel azt üzenve a védekező énrésznek, hogy a veszély elmúlt és a meglapulás már nem szükséges -, így el fogok jutni oda is, hogy a racionális oldalam tudatosítja: már az elfojtásra sincs szükségem, mert biztonságban vagyok és jogom is van az érzelmek megéléséhez.

Kérdezte a doki, hogy a tudatos oldalamnak mennyire volt nehéz abban a konkrét esetben (a dörömböléskor) felülbírálni a „lapulj meg” parancsot, mire mondtam, hogy nem volt könnyű, de sikerült. Azt jelezte vissza, hogy természetes, hogy nem ment egyszerűen, mivel a védekező énrész ilyenkor az életemért küzd - egy olyan múltbéli életért, ami esetenként szó szerint a túlélésről szólt.
A védekező énrészben valami ilyesmi program fut: „ha cselekszel/megmutatkozol/érzelmet mutatsz, akkor megtorlás vár/meghalsz.” (Ez a múlt parancsa).
A racionálisban ez a lemez pörög: „Most biztonságban vagyok, a múltbéli veszély elmúlt.” (Ez a jelen valósága).
​A nehézség abból fakad, hogy a racionális oldalamnak le kell győznie a saját 'biológiai vészjelzőjét', ami egyfajta 'agyi átvezetékezés', ez kőkemény munka, de állok elébe ennek is.

Azt a házit kaptam a hétre, hogy figyeljem meg, milyen más parancsokat ad még a védekező énrész? (pl. „ne bízz senkiben”, „ne mutasd ki az érzelmeidet”, „mindent egyedül oldj meg”, stb.).

A következő (8.) ülés állítólag lezárja az 1. szakaszt ("feltérképezés és stabilizáció"), aztán a 9. ülésen már a következő szakaszt ("sémák átírása és kognitív munka") kezdjük.

Ma Baján voltunk

ügyet intézni, de így legalább kimozdulhattam. Mennénk már Szegedre, a Vadasparkba, de mivel jön megint a kánikula, ezért várnunk kell. Miután végeztünk az ügyintézéssel, beültünk kajálni a kínaiba és kicsit sétáltunk is. Mivel kocsival vittek minket, így a székemet nem kellett vinni és így legalább újra a réginek éreztem magam, aki a lábain jár. Kb. 100 méteren még elvisznek és örülök neki! Nem érdekel, hogy annál tovább nem, arra koncentrálok, ami megmaradt és töltekezhetem abból is, hogy volt idő, amikor bármeddig elvittek. Vannak, akiknek ez sosem adatott meg, úgyhogy értékelem, ami jutott nekem. Kicsi a világ, ugyanis ahogy sétáltunk, egyszercsak odalépett hozzánk egy volt osztálytársam, az Alex. Eldumálgattunk, mert jóban voltunk a suliban is. Azt mondta, ott lakik Baján, szóval meglehet, hogy máskor is összekoccanunk véletlenül, bár én ritkán járok ott. Nem volt egy érdekfeszítő program ez az átutazás, de az itthonrohadásnál mégiscsak jobb volt. Hazafelé jövet majdnem belénkcsattant valami kettyós, nem rajta múlt, hogy nem történt meg, hanem az Éván (Attila felesége vitt minket).

Az utóbbi napokban nem vagyok jól (ma jobb napom volt, ezért tudtam elmenni Bajára), de nem is vészes a helyzet. Számítottam erre, mivel olvastam, hogy nagyon megterhelő lesz az erős felmelegedés. Annyit tudok tenni, hogy csak azt csinálom, amit muszáj, egyébként pedig pihenek és akkor talán nem kap majd el komolyabb rosszullét.

Agyalok egy újabb novellán, körvonalak már vannak. Viszket a kezem és az agyam, írnom kell, meg lehet, hogy rajzolni is fogok megint, illetve a zeneírás felé is kacsintgatok, újra. 😁 Lehet, hogy pörgés jön, mutatja ez az alkotóvágy is, meg egy ideje Duracell nyúl üzemmód van: a napokban 2 teljes napig nem aludtam, a végén már halluztam, meg baromságokat csináltam (pl. a kést beraktam a hűtőbe 😀), aztán persze K.O. és 13 órát aludtam, de azóta megint nem nagyon sikerül, max. 3-4 órákat.

A legutóbbi terápiás ülésről

nem írtam, mert nem láttam értelmét annak fényében, hogy úgyis abbahagyom a terápiát. Az eheti ülésre emiatt nem is mentem, de átgondoltam és adok mégegy esélyt a dolognak. Nem igazán látom át, hogy merre is haladunk, zagyvaságnak tűnik egy s más, de talán csak ki kell forrnia magát és eljutunk oda, amit kitűztünk a mókussal. Szerencsére még nem mondtam le végleg az üléseket, csak az ehetit (ismerve az impulzív formámat és sejtve, hogy vissza fog kattanni az agyam, ami meg is történt), így a jövőhetire tudok menni.

A legutóbbi ülés a 6. volt, arról hozom a szokásos lényegeket.

Ugye az volt a 'házi', hogy figyeljem meg hol kezdek védekezni, amikor nyugi van és az 'gyanús', illetve amikor a védekezés beindul, a racionális oldalammal vizsgáljam meg, hogy van-e alapja és ha nincs, tudatosítsam, hogy nem a valóságot érzékelem. Kérdezte, hogy volt-e olyan pillanat, amikor a könnyedségben megjelent a gyanakvás és a racionális oldalamnak sikerült azt mondania, hogy az csak a védekező oldalam forgatókönyve, nem a valóság? Mondtam, hogy igen, volt olyan és sikerült tudatosítanom, hogy csak a szorongás okozza. Azt mondta, hogy az, hogy a racionális oldalam képes volt kívülről ránézni a folyamatra és kimondani, hogy "csak a szorongás”, azt jelenti, hogy elkezdtem egy biztonságos távolságot kialakítani magam és a 'szikla-énem', a védekező oldalam között, ezzel állítólag az adott gondolat többé nem 'én vagyok', hanem egy esemény, ami az elmémben zajlik.

A legutóbbi ülésen azt vizsgáltuk, hogyan lehet ezt az állapotot stabilabbá tenni, hogy a kívülről figyelés és tudatosítás készséggé alakuljon.

Kérdezte a mókus, hogy mielőtt a gondolat („ez csak a szorongás”) bevillant, érzékeltem-e valamilyen testi jelzést, ami elárulta, hogy a 'szikla' énem épp' vészhelyzetet generál, illetve amikor kimondtam, hogy "ez csak a szorongás", mennyi idő kellett ahhoz, hogy a testem is elhiggye? Mondta, hogy az elfojtás falát pontosan ezeken az 'átmeneti réseken' keresztül bontjuk, mert ha a racionális oldalam megtanulja az első testi jelzést leolvasni, akkor hamarabb be tud avatkozni, mielőtt a védekező oldalam 'eluralkodna'. Mondtam, hogy nem volt testi jelzés (vagy nem tűnt fel) és viszonylag hamar sikerült elterelnem a figyelmemet. Erre azt mondta, hogy mindez azt mutatja, hogy a kognitív kontrollom már most is magasabb szinten működik, mint a testi reakcióim, mert az, hogy sikerült elterelnem a figyelmemet, tudatos választás. Amikor a fiktív vészhelyzet elindította a forgatókönyvet, nem küzdöttem vele, hanem elcsatornáztam az energiát. Elmagyarázta a doki, hogy CPTSD-nél az ember megpróbálja logikusan megcáfolni a szorongást, de a védekező személyiségrész logikája érzelmi alapú, ezért nem lehet észérvekkel meggyőzni, a figyelem elterelése viszont egy olyan 'technikai kijárat', amit a védekező oldal nem tud blokkolni. A 'szikla', a védekező mód az a részem, ami a CPTSD miatt folyamatosan veszélyt jelez, függetlenül attól, hogy épp biztonságban vagyok-e.

​A feladatom az lesz most, hogy amikor a védekező oldalam téves jelzést küld (nincs valós veszély, csak belső feszültség), ne hagyjam, hogy a racionális oldalam 'improvizáljon', hanem kaptam feladatokat:

- Nevezzek meg 5 tárgyat a környezetemben, vagy egy bonyolultabb számolási feladatot végezzek

- Igyak pár korty hideg vizet, vagy a lábfejemet tudatosan 'földeljem' a talajon

- Azt a mondatot mondjam ki magamban, amit már használtam: „ez csak a szorongás, nem a valóság.”

Ezek állítólag segítenek, ha a gondolataim elszállnának.

Kérdezte a doki, hogy amikor sikerült elterelnem a figyelmemet, mi volt az, amire átkapcsoltam? Hozzátette, hogy az a cél, hogy a racionális részem ne csak meneküljön a figyelemeltereléssel, hanem irányítottan váltson, mert ha tudjuk, mi működik nálam a legjobban, akkor azt a módszert fogjuk 'protokollá' tenni az elfojtás falának bontásához. Azt válaszoltam, hogy külső tevékenységekkel tereltem, mire megállapodtunk abban, hogy a fizikai cselekvés az a híd, ami azonnal megszakítja a védekező módom 'generatív' üzemmódját, mivel amikor a környezetemmel (tárgyak, mozgás, feladatok) lépek interakcióba, a 'belső mozim' elveszíti a vetítővásznát, mert az agyam a külső ingerekre kényszerül fókuszálni.

Mivel megneveztük, hogy mi működik nálam, így a racionális oldalam számára ez lesz a feladat, amit már a következő ülésig is 'tesztelhetek':

- Amikor megérzem a 'generatív' szorongást (mégha nincs is testi jele), a racionális oldalam azonnal kimondja magában: „ez nem a valóság, biztonságban vagyok".

- Mivel a külső tevékenység általában működik, ne várjak arra, hogy a szorongás elmúljon magától, váltsak azonnal. Bármi olyan tevékenységbe kezdjek, ami koncentrációt igényel.

- Miután a tevékenység 'elvégezte a dolgát', a racionális részem tudatosítsa: „leválasztottam magam a vészjósló 'forgatókönyvről', nem vált valósággá.”

Elmagyarázta a doki, hogy az elfojtás falát akkor tudjuk a legbiztonságosabban 'fúrni', ha a racionális, cselekvő énrészem már nem érez tehetetlenséget, ugyanis az az, ami a 'sziklát', a védekező módot fenntartja. Ha megtanulom, hogy én irányítom a figyelmemet és a környezetemmel való kapcsolatomat, a védekező oldalam funkciója fokozatosan 'elavul'.

Kérdezte, hogy van-e olyan konkrét tevékenység, ami a legutóbbi ülés óta a leginkább bevált? Mondta, hogy ha igen, akkor elmondhatjuk, hogy a racionális felem már nemcsak figyel, hanem aktív beavatkozó lett. Azt feleltem, hogy a zenehallgatás, írás, filmnézés, repülős tartalmak nézése/olvasása vált be. Azt reagálta erre, hogy kifejezetten erős, kreatív lista, mert ezek egyszerre igényelnek szenzoros és kognitív figyelmet, ami szükséges a védekező énrészem 'generatív' üzemmódjának blokkolásához.

​Összegeztük a feladatokat a végén:

- Tudatos váltás: nem 'menekülök' a különböző tevékenységekbe, hanem tudatosan döntök arról, hogy a védekező oldalam 'forgatókönyve' helyett a figyelmemet az adott tevékenységre irányítom.

- Kontroll visszavétele: A védekező oldalam (a 'szikla') megpróbálja elhitetni velem, hogy muszáj vele foglalkoznom, de amikor tudatosan elkezdek egy tevékenységet, a racionális oldalam azt üzeni: "én döntök arról, hogy mire figyelek, nem a vészjelzés."

A mókus azt kérte, hogy a héten ne csak a tevékenységeket végezzem, hanem figyeljem a váltás pillanatát.

Visszajelezte, hogy az 5. és a 6. ülés során változást indítottunk el: kivettük a védekező oldalam kezéből az irányítást és átadtuk a racionális, cselekvő oldalamnak. Azt is mondta, hogy a 'vészhelyzeti menü' (a tevékenységek) nem azért van, hogy elnyomja az érzelmeimet, hanem azért, hogy biztonságos környezetet teremtsen a racionális felemnek, mert amikor biztonságban érzem magam (mert tudom, hogy van választásom), akkor a 'szikla' énem is egyre kevésbé fog 'vészhelyzetet' kiáltani.

Kb. ez volt a nagy lényege a legutóbbi alkalomnak, de ezt is puskáztam a jegyzetek alapján, mer' az agyam szita. 😁

Más téma:

Elég jól viseltem eddig a nyarat, nincs okom panaszra. Ma elég határozott szívpanaszokat éreztem és kicsit nyugtalanítottak is, de Istennek hála végül nem történt semmi. Tudom mikor kell mentőt hívni és figyeltem, hogy érzem-e bármelyik olyan tünetet, ami vészhelyzetet jelez és azonnal mentőért kiált, de szerencsére megúsztam és remélem soha nem is fog bekövetkezni. 🙏 Kettősfront van, valószínűleg az a ludas, mert a búrám is fájt ma, pár órája nem jó a közérzetem sem. Holnapra gondolom újra jól leszek, szóval ez csak a szokásos állapotkövető része a posztnak, most sem panasz.

Az állatorvos szabadságon van, így a Danit még nem látta, viszont pozitív hír, hogy a macska újra élénk, a szemein is csökkent az a váladék, eszik továbbra is rendesen és végre hízott egy keveset, de még mindig nem a régi a súlya. Amint visszatér a doki, fater elviszi hozzá, de az legalább biztató, hogy van némi javulás, csak nyilván ki kell deríteni, mi okozza a tüneteit és el kell mulasztani őket.

Apám

elment Pestre a kora reggeli busszal és holnap este jön haza. Mindkettőnkre ráfér egy kis 'levegő', úgyhogy jó ez így, mégha mostanság nem is mordultunk össze komolyabban, de mindenkinek szüksége van időnként arra, hogy egy másik emberrel való összezártságból kiszabaduljon. Jobban is tudok pihenni, mert nem ébreszt fel, meg bömbölhet a hangfal. 😉
Megérkezett tegnap a többfunkciós fűkasza is. Arni megin' nem bírt a vérével és le akart vágni legalább valamennyit a bazinagy gazból, kihasználva, hogy nincs ezer fok, csak hamar be lett neki húzva a satufék, ugyanis már attól túlpörgött a motor (nem a kaszáé, hanem az enyém 😁), hogy felemeltem a kaszát, még odáig sem jutottam, hogy a hevedert magamra vegyem. Dühít, hogy haszontalan vagyok. Mindegy, felfogtam, hogy nem megy, úgyhogy nem erőltettem, mert nem ér annyit, hogy kinyírjam a ketyegőmet, főleg úgy, hogy nincs itt az öreg. Majd ő levágja a dzsungelt, csak jó lett volna hasznosnak lenni, meg csinálni valami értelmes dolgot.

Mostmár kicsit érzem az időváltozást, de nem vészes, pihenések után eltolja a bringát a szar közérzet. Ma mondjuk pont nem, délután meglátogatott egy görcsroham, de azóta jól vagyok. A neuropátia is egész' jól leszállt a képemről, viszont a változatosság kedvéért a futóműveimre startolt rá, pár napja visszatérően, kínzóan viszket hol az egyik, hol a másik talpam. Nem szerencsés kombó, hogy irreálisan csiklandósak, de az elviselhetetlen viszketés arra késztet, hogy vakarjam meg őket, szóval alig bírom megállni, hogy ne rántsam el és persze röhögőgörcs is kerülget közben a csiklandósság miatt. 😁 A viszketés mellett befigyel a parázs & Gillette penge élvezete is szintén a talpakon, meg random választanak lábujjakat is. Nem nagy dolog, csak a szokásos dokumentáció kedvéért jegyeztem fel, majd elcsitul. A fő, hogy nagy gondot továbbra sem észlelek és ehhez mérek mindent.

A Danival viszont valami nem kóser. Reményeim szerint 'csak' féreghajtás kell neki, vagy talán a foga fáj, ami nyilván szintén nem jó, de ezek legalább orvosolható gondok. Hiába eszik, lefogyott és ez nem a szokásos nyári fogyás, hanem kóros és nem is olyan aktív, mint amilyen lenni szokott, valamint a szemei is mintha könnyesek lennének, vagy valamiféle váladékosak. A Mogyinak 2 fogával volt baj és neki is ilyen volt a szeme, meg ő is evett ugyan, de persze ő sem úgy, mint korábban, így nyilván fogyott is, ezért sejtek fogproblémát a Dani esetében is. Férgességet meg azért, mert az is fogyaszt megtartott étvágy ellenére is és magyarázná a nem okés 💩-t is, mivel a bélrendszert irritálja. Nyilván a doki fogja tudni a tutit, én csupán tippelni tudok, remélni, hogy 'csak' ilyesmi az ok, ami kezelhető lesz. Mielőbb dokihoz kéne jusson, de ugye fater felment Pestre, így csak holnapután tudja leghamarabb elvinni, már ha elviszi és nem játssza vele is azt, hogy "majd". Nem fogom hagyni, mert szenvednie sem szabad, meg már fogynia sem. Az szerencsés, hogy eszik-iszik legalább és a figyelme is felkelthető.

Jó volna eljutni valami programra is, mert mindjárt nyár közepe és még nem voltunk sehol. Oké, egy ideig nem is tudtunk volna sehová menni, mivel fosul voltam, de kb. 1 hónapja egész' jól vagyok, csak ugye mostanság a hőség volt az akadály. Ez a mostani enyhülés kedvező, addig kéne menni, amíg tart és amíg én is szállítható állapotban vagyok.

Maugli

megint otthonérezné magát a kertünkben, akkora a dzsungel, ugyanis elkérte a Zoli a fűkaszánkat és kinyírta, így nálunk már nem lehetett levágni a füvet. Fater rendelt egy újat, elvileg hétfőn megérkezik és akkor rendbe lehet rakni a kertet is, meg a ház előtti részt is.

A Doki megint nem érti, hogy hogy' vagyok ilyen jól ahhoz képest, amilyen a hőmérséklet és amilyen a ketyegőm/szervezetem. Én sem értem, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy nincsenek rosszullétek, étvágy viszont van és energia is. 👍 Ma voltam kicsit szarul, de ennyi simán belefér. Az őrjítő fájdalmak is elcsitultak egy ideje, legalábbis sokat enyhültek és napokig nem kellett mostanság fájdalomcsillapító sem. 2 napja megint fájok ugyan és kell bogyó, de ez még mindig nem a korábbi szint és remélem, hogy újra elcsendesedik. Az Úr tartson meg ebben az állapotban minél tovább! (Ámen! 🙏)

Most este megbeszélték faterék, hogy kedden utazik a Gabihoz, szerdán este jön haza, úgyhogy hétfőn le kell mondanom a szerdai terápiás ülést, mivel így nem tud majd elvinni. A kánikula miatt nem visz magával Pestre és a Doki is azt javasolta, hogy ha nem muszáj, ne tegyük ki a szervezetemet hosszú utazásoknak a hőségben. Rám fog nézni a szomszéd és az Attila felesége is, így nem leszek felügyelet nélkül.

Az 5. ülés

Az elején megkérdezte a doki, hogy hogyan telt a hetem és hogy sikerült-e megfigyelnem az 'előjeleket' (a beszűkülést, feszültséget), illetve volt-e olyan helyzet, ahol az ésszerű, tervező részem ('operátornak' nevezzük, de ez nem egy pszichológiai szakszó, csak így könnyebb elválasztani a 'részeimet'), szóval ez a részem megpróbálta-e alkalmazni a 'reset-gombokat' fájdalomokozás helyett? Mondtam, hogy nem sikerült megfigyelnem az előjeleket és most nem adódott olyan helyzet sem, ahol szükség lett volna a 'reset gombokra'. Azt reagálta a mókus, hogy nem baj, sőt, sématerápiás szempontból ez fontos adat, ugyanis egyrészt a héten a 'szikla' talán olyan stabilan és jól végezte a dolgát, hogy a feszültségszintem nem jutott el a 'vörös zónáig', magyarul az idegrendszerem biztonságban érezte magát, másrészt az is lehet, hogy az 'operátor' még nem tudott teljesen kívülről figyelni, mert lefoglalta a puszta túlélés/funkcionálás. Azt kérte, hogy ebben a nyugodtabb állapotban nézzek a 'sziklára' és megkérdezte, hogy ha most épp' nem kell megvédenie engem, akkor milyen; kisebb, mint 'vészhelyzetben', vagy még mindig ott van a háttérben, készenlétben?
Kérdezte, hogy amikor épp' nincs 'vészhelyzet', mit csinál; folyamatosan kontrollálja a gondolataimat (pl. OCD-s szempontból), vagy hagy némi teret a könnyedségnek? Azt válaszoltam, hogy kisebb, mint 'vészhelyzetben' és hogy hagyja, hogy levegőhöz jussak időnként. A doki erre azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a 'szikla-létem' nem egy állandó, megváltoztathatatlan állapot, hanem egy dinamikus védekezési forma, valamint ha képes kisebbé válni és teret adni a nyugodtabb pillanatoknak, akkor az azt is jelenti, hogy az idegrendszerem képes a pihenésre, csak eddig talán nem tudatosítottam, hogy ez megtörténik. Hozzátette, hogy akik CPTSD-vel és OCD-vel élnek, hajlamosak 'veszélyesnek' érezni a nyugit, mondván "ha most jól érzem magam, akkor tuti jön valami probléma” és hogy ez a 'szikla-lét' alapvetése: a kontrollt sosem lehet elengedni.
Kérdezte, hogy amikor nyugodtabb vagyok, olyankor mit érzek a testemben, illetve mi az, ami segít a 'sziklának' kisebbé válni, valamint hogy olyankor is biztonságban érzem-e magam, vagy olyankor jön elő az OCD-s hang, hogy „valami történni fog"?
Azt válaszoltam, hogy nem figyeltem még meg, mi történik a testemben. Hogy mi az, ami segít a 'sziklának' kisebbé válni, arra azt mondtam, hogy pl. egy nyugodt környezet, olyan tevékenységek, amik kikapcsolnak, vagy ha nincsenek épp' elvárások. Arra, hogy biztonságban érzem-e magam a 'szikla' zsugorodásakor, azt válaszoltam, hogy esetenként igen, máskor nem.
Azt mondta, hogy ha megértjük, hogy a 'szikla', az ún. "eltávolodott védő" mikor és miért húzódik vissza, akkor meg tudjuk tanítani az 'operátornak', vagyis az ésszerűen gondolkodó részemnek, hogy hogyan tudja tudatosan előhívni ezeket a pillanatokat 'vészhelyzetben' is, vagy legalábbis hogyan tudja gyorsabban visszahozni őket, ha már elvonult a 'vihar'.
Rákérdezett, hogy melyik a leginkább jelenlévő érzés bennem, amikor a nyugalmasabb pillanatokra gondolok; megkönnyebbülés, vagy inkább gyanakvás, hogy úgyis beüt valami gond?
Visszautaltam neki, hogy amit említett ("ha most jó, akkor is elromlik hamarosan"), ez a szorongás nálam is gyakran játszik, amire azt mondta, hogy klasszikus „trauma-csapda”, mert a CPTSD-vel élőknél gyakran előfordul ez a fajta 'előrejelzés', mivel a biztonságérzetet nem örömként, hanem kockázatként éli meg a magamfajta.
Szerinte az 'operátoromnak' egy újfajta logikát kellene megértenie és megnéztük racionális szemmel, ahogyan a CPTSD-s 'jóslatok' működnek.
Kb. így: "ha jól érzem magam, az azt jelenti, hogy nem vagyok készenlétben és ha nem vagyok készenlétben, védtelen vagyok." Jó érzés = "veszély".
​A doki rávilágított, hogy a trauma, vagy a nehéz élethelyzet független attól, hogy én éppen mennyire vagyok 'megfeszítve', a gondok nem azért adódnak, mert épp' lazítottam, hiszen attól függetlenül is jönnek. Ezt felfogom, ésszel legalábbis, de mégis itt van az a nyugtalanság
Kérte, hogy válaszoljak ezekre az 'operátor' szemével:
Amikor épp' nyugodt vagyok és megjelenik a gondolat: "nem fog sokáig tartani", meg tudom-e kérdezni magamtól, hogy van-e erre jelenleg valami konkrét, objektív bizonyíték (pl. ég a ház, balhé van, stb.), vagy ez csak a 'szikla' riasztórendszere?
Azt kérdezte, hogy képes vagyok-e ma szándékosan 5 percig nyugodt maradni úgy, hogy közben tudatosítom: „most nem vagyok 'veszélyben', a nyugalom nem a védelem hiánya"?
​Azt is kérdezte, hogy ha utóbbi gondolatot bevezetném, az segítene-e kicsit enyhíteni a gyanakvást, vagy a 'szikla' azonnal vészhelyzetet kiáltana erre a megfogalmazásra is?

​Visszakanyarodtunk oda, ahol azt mondtam, hogy esetenként biztonságban érzem magam olyankor is, amikor a 'szikla' kisebb. A doki szerint ez azt jelenti, hogy az idegrendszerem 'alapprogramja' nem a folyamatos szorongás, hanem a biztonságra való törekvés és az az OCD-s hang, ami a nyugalom idején a készenlét szükségességét súgja, valójában csak egy 'rosszul kalibrált riasztó', azonban szerinte én már eljutottam oda, hogy alapvetően tudom, hogy nincs vészhelyzet. Szerinte az a felismerés, hogy képes vagyok biztonságban is érezni magam, egy olyan erőforrás, amire a továbbiakban építhetünk.
Azt kérte, hogy amikor épp' biztonságban érzem magam és kevesebb a kényszeres gondolat, erősítsem a biztonságérzetet valahogy úgy, hogy „most nincs 'vészhelyzet' és én irányítok”, mert az OCD és a trauma állítólag 'amnéziás' állapotokat hoz létre, azaz amikor a szikla-üzemmód bekapcsol, elfelejtem milyen az, amikor biztonságban vagyok. Ezzel az emlékeztetővel a racionális részem állítólag 'adatot gyűjt a nyugalomról', amit később elő tud venni.

Ezen az ülésen feltártuk, hogy:

A szikla-lét nem alapállapot, hanem egy reakció a külső körülményekre.

A nyugalom nem veszélyes, hanem valódi biztonság, nem pedig a 'védelem' elhanyagolása.

Kérdezte a doki, hogy melyik a leginkább jelenlévő érzés bennem, amikor a könnyedebb pillanatokra gondolok: megkönnyebbülés, vagy inkább gyanakvás, hogy „ez túl szép, hogy igaz legyen”? Mondtam, hogy utóbbi, mire ő ezt azzal magyarázta, hogy ez a „trauma-készenlét” állapota, vagyis azért gyanakszom, mert a traumatizált oldalam logikája szerint a csend a „vihar előtti csend”. Azt mondta, hogy az ésszerű oldalamnak meg kell tanulnia, hogyan kezelje az ún. eltávolodott védő téves 'riasztásait', magyarul amikor jön a gondolat, hogy 'jön a baj', a racionális felemnek tudatosítania kell, hogy nincs konkrét veszély, ezzel állítólag már nem a 'tárgya' leszek a gondolataimnak, hanem a 'megfigyelője'.

Azt a házit kaptam, hogy a héten figyeljem meg, hogy amikor megjelenik a 'gyanakvás', észreveszem-e azt a pontot, ahol a 'szikla' átveszi az uralmat és elkezdi keresni a bajt?

​Visszakanyarodtunk oda, ahol azt kérdezte, hogy amikor nyugodt vagyok és megjelenik a gondolat: „valami történni fog”, meg tudom-e kérdezni magamtól, hogy van-e arra objektív bizonyíték, mire mondtam, hogy bele szoktam olyankor gondolni, hogy van-e alapja éppen. Ha nincs, akkor tudom, hogy csak a szorongás érezteti, hogy nem tart sokáig a nyugi.
Oda is visszamentünk, ahol arról kérdezett, hogy képes vagyok-e 5 percig nyugodt maradni úgy, hogy közben tudatosítom: „most nem vagyok 'veszélyben', a nyugalom nem a védelem hiánya", amire azt válaszoltam, hogy igen. Ő erre azt jelezte vissza, hogy ez egy bátor lépés.
Azt is kérdezte korábban, hogy ha utóbbi gondolatot bevezetném, az segítene-e enyhíteni a 'gyanakvást', vagy a 'szikla' azonnal vészhelyzetet kiáltana erre a megfogalmazásra is, erre azt feleltem, hogy nem tudom. Erre azt mondta, hogy érthető, mert igazán csak az fog választ adni erre, amikor megfigyelem a héten, hogy mi történik.

Rátértünk újra a skálázásra, hogy nálam csak 0-s, vagy 10-es fokozat létezik mindent illetően és most megnéztük, mi van a köztes fokozatokon. A feladat az volt, hogy keressek olyan 'szürke zónákat', ahol még nem kell szikla-üzemmódba kapcsolnom, de már nem is vagyok 0-s állapotban. Olyankor meg kell erősítenem magamban, hogy nem csupán a 2 véglet létezik.

Szétbontottuk a kétféle működésemet is, hogy felismerjem, mikor van valós 'veszély' és mikor beszél belőlem a traumatizált, szorongó részem:

Ha van konkrét 'veszély', a védekező üzemmódom helyesen teszi a dolgát.

Ha nincs konkrét veszély, az idegrendszerem olyankor 'téves riasztást' ad, mert annyira hozzászokott a készenléthez és a 'veszélyekhez'. Ilyenkor kell majd emlékeztetnem magam, hogy biztonságban vagyok.

Feladatom, hogy amikor megérzem a feszültséget, fel kell tennem magamnak azt a kérdést, hogy látok-e a környezetemben konkrét, objektív 'bizonyítékot' arra, hogy 'veszélyben' vagyok (pl. konkrétan történik-e valami rossz), vagy a védekező üzemmód csak a szokásos forgatókönyvet vetíti? A doki szerint amikor a válasz az, hogy nincs baj, olyankor a racionális oldalamnak tudatosítania kell, hogy nem kell cselekedni.
Kérdezte a doki, hogy szerintem képes-e az 'operátorom' legközelebb megkülönböztetni, hogy 'reaktív', vagy 'generatív sziklával' van-e dolga, mire azt mondtam, hogy talán. Hozzátette, hogy ha ezt a megkülönböztetést beépítem, a gyanakvás is érthetővé válik a számomra: egyszerűen csak egy 'mindenre kész' 'biztonsági őr' dolgozik bennem, aki időnként indokolatlanul is riaszt, csak hogy biztosan éber maradjak. Ez a felismerés állítólag segít abban, hogy a 10-es szintről lejjebb hozzam a fokozatot.
A házifeladatom, hogy amikor a 'generatív szikla' (amikor nincs valós külső ok) védeni próbál, olyankor ne csak a feszültséget érezzem, hanem a racionális oldalam szemével kérdezzem meg magamtól, milyen forgatókönyvet vetít elém a 'szikla' énem. Amikor felismertem, mi az, ki kell mondanom magamban „ez csak a szorongásom kivetülése, nem a valóság!"
Ez állítólag úgy fog segíteni, hogy ha látom, hogy ez csak egy 'forgatókönyv', amit az idegrendszerem generál, a feszültségszint automatikusan csökkenni fog, mert az előrevetített 'veszély' elveszíti a hatalmát.
Kérdezte a doki, hogy készenáll-e arra az ésszerű oldalam, hogy így figyelje a védekező oldalamat a héten és azt válaszoltam, hogy talán. Azt reagálta erre, hogy nem elvárás, hogy az első alkalommal tökéletes megfigyelő legyek, hiszen az idegrendszerem évtizedek óta máshogy van huzalozva és megerősített abban, hogy ez a "talán" éppen elég ahhoz, hogy a kísérletet elvégezzük, mert egyelőre nem a siker a fontos, hanem az, hogy egyáltalán megpróbálom. Hogy nyitvahagytam az ajtót a változás előtt.

Kérdeztem, hogy mindez hogyan kapcsolódik az elfojtáshoz és azt mondta a mókus, hogy szoros összefüggések vannak, pl. a CPTSD-ben a korábbi fájdalmas emlékek/érzések és a düh olyan nagy nyomást gyakorolnak rám, hogy az elmém egy falat épített, hogy ne árasszon el a sokminden, ez ugye az általam megnevezett 'szikla-karakter'. Amikor könnyedséget próbálok megélni, de a 'szikla' gyanakszik, az azért van állítólag, mert nemcsak a fájdalmat tartja kint, hanem a biztonságérzetet is. Amit jelenleg csinálunk - a megfigyelés, a generatív/reaktív megkülönböztetése -, az a doki szerint valójában a szikla 'rehabilitációja'. Nem az a cél, hogy a védelem eltűnjön (mert az elárasztana), hanem az, hogy a tudatos énem megtanulja szabályozottan kezelni. Azt mondta, hogy ahogy az 'operátorom', vagyis a cselekvő énem egyre jobban látja majd a védekező énem működését, az elfojtás ereje csökkenni fog, mert nem lesz szükség az elfojtásra, ha már képes leszek megfigyelni és biztonságosan megélni a különböző érzéseket. Idő kell, hogy az idegrendszerem megtanulja a biztonságérzetet, nemcsak elméletben, hanem biológiailag is (idegpályák szintjén).
Most az 'operátor'-'szikla' dinamika kiépítésénél tartunk, aminek a célja az, hogy a 'szikla' ne legyen "vak". A következő fázisban állítólag emögött a védekező oldalam mögött tárolódó elfojtott emlékek/érzések óvatos, adagolt engedélyezésén fogunk dolgozni, végül pedig a biztonságérzet stabilizálásán és az 'operátor' valódi énemmé válásán, ahol a 'szikla' már csak egy segítő funkció lesz, nem egy börtön. Az elfojtás oldása nyilván nem egy egyszeri nagy bumm, hanem ez a lépésről-lépésre haladás és minden olyan alkalom, amikor a racionális oldalam felismeri majd a védekező oldalam téves reakcióit/cselekedeteit/gondolatait, állítólag egy-egy téglát bont ki az elfojtás falából. A doki szerint ennek a folyamatnak a végére az ésszerű oldalam már nem 'küzdeni' fog a védekezővel, hanem együttműködni vele. Visszajelezte a doki, hogy nagyon jól haladunk, mert az 5. ülésen már olyasmikkel foglalkozunk, amikhez általában később szoktak eljutni a kliensek. Ez biztató és motivál is a folytatásra, mert látom, hogy van értelme a munkánknak. 👍

Ma voltam a 4. terápiás ülésen

Most is jegyzeteltem, hogy a lényeg és a feladatok megmaradjanak, így ide is feljegyzem, ami olyan.

Ugye a múltkor többek közt azt a 'házit' kaptam, hogy amikor legközelebb 'lapoznék', ne tegyem, hanem hagyjam egy kicsit érvényesülni az aktuális érzelmeket. Igyekeztem így tenni, bár kb. fél perc után bekapcsolt a 'szikla' és lapoztam, de a mókus szerint az a rövid idő is számít és nem is lenne életszerű, ha egy többéves védekezőmechanizmus egycsapásra kikapcsolna. Oké, ez logikus, csak ugye a maximalizmus miatt mindig a legjobbat, legtöbbet akarom nyújtani és lehetőleg azonnal. 😁 Ránéztünk, hogy az eddigi működésem így nézett ki: trigger -> szikla-lét (azonnali elfojtás) -> feszültség felhalmozódás -> önkárosítás/kontrollvesztés, a mai viszont már így: trigger -> kb. fél perc érvényesülés -> szikla-lét (visszatérés a védelemhez). Azt mondta a doki, hogy ezzel beiktattam egy köztes lépést a láncolatba és ez a kb. fél perc az a hely, ahol a gyógyulás történik, valamint ha a következő hetekben ezt a fél percet sikerül 45 másodpercre, vagy 1 percre feltornázni, azzal a szikla 'kényszerítő erejét' folyamatosan gyengítem majd. Megkérdezte, hogy történt-e olyasmi azalatt a fél perc alatt, amit érdemes megjegyezni, pl. kiderült, hogy nem is annyira ijesztő az érzelem, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon intenzív volt? Mondtam, hogy utóbbi, ezért hamar bekapcsolt a 'szikla'. Visszajelezte, hogy ez logikus és érthető, az idegrendszerem védelmi funkciójának működését igazolja, mert az 'operátorom' azt érzékelte, hogy 'veszély' van; az adott érzelem intenzitása meghaladja a 'biztonságos' szintet, ezért aktiválni kell a 'sziklát', hogy ne legyen kontrollvesztés. Azt kérte, hogy ne úgy tekintsek a fél percre, mint egy sikertelen kísérletre, hanem mint egy „stressz-tesztre”. Levezette, hogy az adott érzelem túl intenzív lett volna, ezért a 'szikla' bekapcsolt, mert az ún. „sérülékeny gyermek” énrész (aki a fájdalmat/aggodalmat érzi) abban a fél percben túl nagy dózist kapott az elfojtott érzésekből. Azt mondta nem az a cél, hogy tovább is kibírjam az intenzitást, hanem hogy kisebb adagokban érkezzenek az érzelmek, nem kell pl. az összes dühöt kiadni, mert az eláraszt és az idegrendszerem pontosan azt tette, amit tennie kellett: megvédett az elárasztódástól.

Ennyit a 'házi' alkalmazásáról, rátérek a mai ülésre.

Az a terv a doki szerint, hogy a sémáimat feltérképezzük (ilyen a négyhetesen is volt, de ugye ez a doki még nem dolgozott velem, így fel kell mérnie a terepet ilyen téren is), a kognitív torzításaimat átírjuk és egy stabilabb felnőtt énrészt építsünk ki. A sématerápia segítségével azonosítjuk azokat a sémákat (pl. csökkentértékűség/szégyen, társas izoláció, érzelmi depriváció), amik a szüleim/környezetem reakcióiból fakadnak. A kognitív viselkedésterápia pedig abban fog segíteni, hogy a hétköznapi szorongásos/OCD-s "programjaimat" (a szikla-létet is) megtanuljam a jelenben korrigálni.

​A folyamat három nagy szakaszból fog állni:

​1. Feltérképezés és stabilizáció

Ennek a célja a 'szikla' működésének megértése (amit ugye már elkezdtünk az előző alkalommal), a biztonsági háló kiépítése és a diagnózisok összefüggéseinek tisztázása. A gyerekkori sémák azonosításán, a „szégyen-program” leleplezésén és alapvető földelő technikák tanulásán (a generalizált szorongás és OCD ellen) fogunk dolgozni. Itt fogom állítólag megtanulni azt is, hogyan maradjak biztonságban, miközben beszélünk a múltról.

​2. A sémák "átírása" és kognitív munka

A cél itt a negatív belső narratívák kognitív átkeretezése és a szociális fóbia/dependens kötődés szorongásainak kezelése. A kognitív viselkedésterápia módszereivel a gondolatok és érzések szétválasztásán fogunk dolgozni, valamint a „felnőtt énrész” erősítésén, hogy ne a gyerekkori szégyen irányítson. Itt nézünk majd szembe mélyebben az elfojtott traumákkal, a doki szerint a saját tempómban fog ez is történni. 👍

​3. Integráció és önállósodás

Itt a cél a megszerzett képességek beépítése a mindennapokba, a függőségi igények csökkentése és a 'szikla' nélküli, rugalmasabb önkép kialakítása. Azon fogunk dolgozni, hogy hogyan kezeljem, ha a jövőben visszaesnék a szorongásba, valamint hogyan vegyem át az önálló „belső gondozó” funkciót.

A doki szerint minden alkalommal lesz egy rövid „csekkolás” (hogy van épp' a 'rendszerem'), egy fókuszpont és egy hazahozható feladat, vagy megfigyelési szempont.

Visszatért a rezzenéstelen arccal történő beszédemre, hogy az továbbra is a munkánk része lesz, nem fog érzelmekre 'kényszeríteni', hanem a racionalitásomon keresztül fogjuk a sémákat analizálni, amíg az idegrendszerem meg nem érzi, hogy biztonságosabb az érzelmi megnyílás.

Ezen a mai ülésen folytattuk a "feltérképezés és stabilizáció" szakaszt. A legutóbbi ülés végén ugye ott tartottunk, hogy a szégyent egy 'örökölt programként' azonosítottuk, ami a 'szikla-lét' hátterében áll. Megállapodtunk abban, hogy a cél a következő szakaszban az, hogy ezt a 'programot' megfigyeljük anélkül, hogy hagynánk, hogy az diktálja a cselekvéseimet. A mókus szerint ahhoz, hogy a későbbi szakaszokban hatékonyan tudjuk alkalmazni a kognitív átkeretezést, most egy kicsit közelebbről meg kell vizsgálnunk, hogyan épül fel ez a mechanizmus. (A sématerápiában ez az ún. "megküzdési mód", a 'szikla' - vagyis a rezzenéstelen, száraz racionalitás az esetemben pedig egy ún. „eltávolodott védő mód".) Akkor aktiválódik, amikor a szorongásom, vagy a belső sérülések szintje eléri azt a pontot, ahol a „szégyen-program” életveszélyt jelez. A doki azt kérte ma, hogy amikor azt érzem, hogy bírnom kell, vagy 'szikla-üzemmódba' kapcsolok, próbáljam meg az alábbi három kérdést fejben megválaszolni:

Mi volt a kiváltó esemény?

Milyen testi érzet jelent meg a 'szikla' előtt? (pl. összeszoruló gyomor, feszültség mindenemben, vagy gombóc a torkomban)

Milyen szégyen-gondolat futott át az agyamon a szikla-lét elérésekor? (pl. "ha most gyenge vagyok, megvetnek")

Ma arról is beszéltünk, hogy mi történik, amikor ez a 'szikla-szoftver' meghibásodik és az életem sok területét lefedő kontroll elvész. Amikor egy váratlan esemény, vagy egy túl erős érzelmi impulzus átüti ezt a páncélt és a racionalitás helyett valami más tör fel. Erre azt válaszoltam, hogy olyankor nagyon erős stresszt érzek, ez az egyik reakció szokott lenni, a másik pedig az az önkéntelen kontrollvesztés, amiről az előző ülésen beszéltünk. A mókus erre azt mondta, hogy a túlfűtött stressz és az önkéntelen kontrollvesztés az idegrendszerem 'vészjelzőinek' a viselkedése. Amikor a 'szikla' (az "eltávolodott védő") elfárad, a CPTSD és a borderline vonások által vezérelt érzelmi szabályozás pillanatok alatt összeomlik. Ránéztünk ezekre az állapotokra a sématerápia és a kognitív modell tükrében, hogy lássuk, mivel dolgozunk. Az erős stressz, mint fizikai 'vészüzemmód' az idegrendszerem ún. túlfokozott éberség állapotát tükrözi állítólag, magyarul amikor a racionalitás (a szikla) már nem tudja elnyomni az érzelmeket, a testem úgy reagál, mintha közvetlen életveszélyben lennék. A 'szikla' megpróbálja elfojtani a stresszt, de a nyomás túl nagy és átveszi az irányítást. Ilyenkor van az, hogy a gondolkodásom beszűkül, az OCD-s kényszerek felerősödnek, mert az agyam kétségbeesetten próbálja visszaszerezni a kontrollt valamilyen szabály, vagy rituálé révén. Az önkéntelen kontrollvesztés pillanatában a 'disszociatív gátak' (amik addig a fájdalmas emlékeket, vagy érzelmeket távol tartották) átszakadnak. Ez a doki szerint nem gyengeség, hanem az idegrendszerem túlterheltsége. (A bordernél ez az úgynevezett 'érzelmi elárasztottság' állapota, ezt a négyhetesen 'tanultam'.) A paradoxon a doki szerint, hogy azért tartom fenn a 'sziklát', hogy ne érezzem ezt a kontrollvesztést, de a fenntartása annyi energiát emészt fel, hogy éppen ez a kimerültség teszi lehetővé a kontrollvesztést. 👏 Mivel a cél a kontrollérzet egészséges visszaszerzése, meg kell tanulnom egy köztes állapotot, nem pedig a 'szikla' és az 'összeomlás' végletei között billegni - ahogyan jelenleg működöm.

Azt a házit kaptam a következő napokra, hogy amikor azt érzem, hogy a 'szikla' repedezik és jön a stressz, ne próbáljam meg visszanyelni magamba (mert az csak fokozza a nyomást), hanem próbáljam ki a következőt:

Amikor érzem a stresszt, mondjam ki magamban: ez most egy stressz-reakció, nem pedig egy katasztrófa. (Ez állítólag segít elválasztani a fiziológiai érzetet az OCD-s katasztrofizáló gondolatoktól). Figyeljek a légzésre, a sebességét lassítsam, mert ez az idegrendszernek állítólag azt a jelet küldi, hogy „még nem vagyok halott”. Ezt mondjuk már tapasztaltam, mert ösztönösen is le szoktam lassítani a légzésemet, amikor 'helyzet van' és tapasztaltam, hogy valóban csillapítja a tüneteket. Meg kell figyelnem azt is, milyen konkrét testi érzetek árulják el először, hogy a szikla 'törni' készül? (pl. izomfeszülés, kézremegés, gyorsuló szívverés, stb). Megkérdezte a doki, hogy ha az önkéntelen kontrollvesztés pillanatát nézzük, van-e olyan közös nevező, ami kiváltja? Hozzáfűzte, hogy ha megtaláljuk a 'gyújtózsinórt', akkor a következő ülésen már konkrétabban dolgozhatunk a védelmi stratégiáim átírásán. Mondtam, hogy vagy az okozza, hogy besokallok, túl naggyá válik már a súly, vagy pedig egy triggerpont eltalálása valaki/sors által. Azt mondta, hogy ez pontosan írja le a mechanizmust: a besokallás a hosszútávú, krónikus túlterhelés eredménye, a triggerpont találata pedig az az utolsó csepp, ami a már amúgy is repedező páncélon keresztül bejut. A besokallás (a belső tartalékok kimerülése) azért történik, mert a 'szikla', az "eltávolodott védő" hatalmas energiát emészt fel. Mivel generalizált szorongással és OCD-vel élek, az agyam állítólag folyamatosan a jövőbeli veszélyeket kémleli és semlegesíti, ami olyan, mintha éjjel-nappal egy 30 kilós zsákot cipelnék, miközben azt mondom magamnak, hogy nem is nehéz. Előbb-utóbb a zsák súlya - a fizikai és mentális kimerültség - elkerülhetetlenül összeomlást okoz. A CPTSD miatt amikor valaki/sors eltalál egy olyan pontot, ami egy adott traumára emlékeztet, az idegrendszerem állítólag azonnal „vörös kódra” vált. A probléma a mókus szerint nem az, hogy gyenge lennék, amikor eltalálnak, hanem hogy a szikla-létem is egy "mindent vagy semmit" alapú védelem. Nem tud "kicsit" védeni; vagy áll, vagy összeomlik. Pontosan erről beszéltem korábban, hogy semmit nem tudok "csak valamennyire" csinálni, úgyhogy tanulni kell a mértékletességet is. A bevésődések mellett emiatt is érzem azt, hogy a gyengeség szégyen, mert a fejemben a gyengeség nem egy átmeneti állapot, hanem a szikla teljes megsemmisülése. A következő alkalommal a doki szerint azon fogunk dolgozni, hogy hogyan építsünk be a 'szikla-létembe' egy "rugalmasabb védelmi réteget”, hogy ne csak a „szikla” és az „összeomlás” között tudjak választani. A héten meg kellene figyelnem, hogy a besokallás, vagy a triggerpont elérésekor melyik érzés a legintenzívebb:

A düh?

A tehetetlenség?

A 'pánik'?

​Megnéztük ma a „szikla” és az érzelmek kapcsolatát is. Mivel már tudjuk, hogy a szikla-létem egy "eltávolodott védő" mód, megvizsgáltuk a kontrasztot. A szikla-létem (a racionalitás, a távolságtartás, az OCD-s kontroll) egy remek pajzs a világ felé, azonban a pajzsoknak az a tulajdonságuk, hogy kifelé védenek, befelé viszont fojtanak. Amikor racionálisan beszélek a rossz dolgokról is, a szikla állítólag nemcsak a külvilágot tartja távol, hanem engem is a gyógyulástól. Megkérdezte a doki, hogy mi az, amit a 'szikla' elrejt előle, pl. amikor azt mondom valamire, hogy "ésszel felfogom", amögött van-e egy olyan énrész (a sématerápiában az ún. "sérülékeny gyermek" mód), ami közben belül ordít, sír, vagy retteg, de én nem engedem neki, hogy megszólaljon, mert a „szikla” hangja elnyomja? Azt válaszoltam, hogy igen, vannak helyzetek, amiket ésszel, logikával kezelek le, de közben kicsit érzem, hogy fáj/aggaszt. Azt reagálta, hogy az OCD és a szorongásom gyakran nemcsak a 'rossz dolgok' elkerüléséről szól, hanem az érzelmek elkerüléséről, mert a 'szikla' azt ígéri: „ha nem érzel, nem sérülsz.” Azt kérdezte, tapasztalatom szerint ez az ígéret betartja-e magát, hiszen mégiscsak itt van a CPTSD, a szorongás és a testben maradó stressz. Azt reagáltam, hogy természetesen bizonyos dolgok nem tűnnek el nyomtalanul, de mindig a jelenre fókuszálok. Arra, hogy egy adott helyzetben kitartsak. Megkérdezte, hogy ha a 'szikla' egy fizikai tárgy lenne a szobában, milyen lenne, mekkora és milyen a felülete? Nem tudtam semmi máshoz hasonlítani, mint egy igazi sziklához, ezért azt mondtam, hogy nagy, kemény, itt-ott éles szélekkel. A következő kérdése az volt, hogy mit érez az a részem, ami alatta van, amikor a szikla éppen teljes erővel 'dolgozik', mire azt válaszoltam, hogy mikor-mit; fájdalmat, aggodalmat, bűntudatot, stb. Ekkor arról érdeklődött, hogy szerintem miért választotta a 'rendszerem' pont a sziklát (hozzáfűzte, hogy ez a megközelíthetetlenség és a súly megtestesülése) védelemnek és miért nem a „menekülést”, vagy a „színlelést” választotta? Gőzöm sincs és neki is azt mondtam, hogy nem tudom. Megkérdezte, hogy szerintem a „szikla” tartása maga is egyfajta kényszeres cselekvés, pl. „ha nem maradok rezzenéstelen, akkor valami szörnyűség fog történni?" Mondtam, hogy nem, olyankor nem azt érzem, hanem azt, hogy puhány volnék, meg vannak helyzetek, amikor az érzelmeket ki kell iktatni, mert a racionalitás viszi előre az embert. Azt mondta, hogy amikor azt mondom, hogy „a racionalitás viszi előre az embert”, az egy nagyon mély, adaptív meggyőződés és valószínűleg ez volt az egyetlen dolog, ami a gyerekkoromban, vagy a traumák idején valóban biztonságot, vagy haladást jelentett. Érdekesnek találta, hogy a „színlelést”, vagy a „menekülést” nem választottam és elmagyarázta, hogy a meneküléshez mozgás kell, a színleléshez pedig folyamatos interakció a külvilággal, a 'szikla' viszont nem megy sehová, egyszerűen csak van. Azt mondta, hogy ez arra utal, hogy az idegrendszerem nem elmenekülni akart a világból, hanem megkeményedni, hogy kibírjam a nyomást, amit a világ, vagy a sors rám helyezett. Én ezt sem láttam át, de belegondolva stimmel, mert a szikla az egyetlen dolog, ami ellenáll pl. egy folyó sodrásának. Ha én a 'folyóban' voltam és a 'sodrás' (az események, a környezetem reakciói, a traumák) el akartak sodorni, a szikla-lét volt az egyetlen módja annak, hogy helyben maradjak, hogy ne 'tűnjek el'. A doki visszautalt arra a reakciómra, ahol a fájdalmat, aggodalmat és a bűntudatot említettem, majd rávilágított, hogy a bűntudat a 'szikla' legnagyobb barátja, mert a szikla azt mondja "keménynek kell lennem", a bűntudat pedig azt, hogy "még mindig nem vagyok elég kemény, mert érezni kezdtem a fájdalmat és ez hiba". Szerinte a 'szikla', mint elvárás és a bűntudat, mint büntetés a gyengeségért, együtt tartja az idegrendszeremet ebben a feszültségben. Azt kérte, hogy gondoljak egy olyan helyzetre a közelmúltból, ahol a 'szikla' teljes erővel dolgozott és kérdezte, hogy mi az, amit a szikla segítségével sikerült megoldanom, vagy 'túlélnem', amit érzelmi bevonódással nem tudtam volna? A válaszom az volt, hogy az, amikor a villám becsapott hozzánk és az amúgy is szinte komfort nélküli házunkban már az áram sem működött. Akkor egy kis ideig iszonyúan dühös voltam a sorsra, amiért mégegy lapáttal tett az amúgy is sok és nem kis gondra, ettől pedig úgy éreztem egy kis ideig, hogy már nem marad ép az eszem. Fizikailag kezdtem rosszul lenni a stressz mértékétől és ott váltottam át sziklává, hogy nincs nagy baj, ebből is ki fogunk jönni. Ekkor azt kérdezte, hogy mi az az ár, amit utólag fizettem azért, hogy 'szikla' voltam? Mondtam, hogy az is erős feszültséget szült, mert az elnyomott düh itt fortyogott bennem, bár valamennyi dühöm távozott, mert káromkodtam és ahogy ültem, az elviselhetetlenné fokozódó feszültség kitört egy pillanatra, mert erősen a lábamba vertem az öklömet, de a többi feszkót elfojtottam. Rákérdezett, hogy van-e olyan reakcióm, amit szívesen lefaragnék, mégha a 'sziklát' meg is tartanám és azt reagáltam, hogy nem tudom. Azt mondta, hogy a 'szikla' a túlélési stratégiám a káosz ellen is, mert amikor a külső körülmények (a sors) éppen le akarják dönteni a falamat, olyankor én a belső falat (a sziklát) mégvastagabbra húzom. Megvizsgáltuk, hogy a 'szikla' most is összetartott, mert amikor éreztem, hogy „nem marad ép az eszem” (a kontrollvesztés veszélye megint befigyelt), a 'szikla' szokás szerint egy racionális forgatókönyvet adott: „nincs akkora gáz, ki fogunk jönni belőle.” Ez a mondat visszahozta a cselekvőképességet és ez egy 'életmentő' funkció volt. Ránéztünk arra is, hogy a düh, amit nem engedtem meg magamnak teljesen, nem tűnt el, hiszen az öklöm találkozott a lábammal, mert a dühöm fizikai formát öltött, mivel a szikla-lét nem engedte, hogy érzelemként távozzon. Rámutatott a doki, hogy az elfojtott érzelem a testemben okoz 'kárt'. Visszautalt arra, amikor azt kérdezte, elhagynék-e valamilyen reakciót és én azt reagáltam, hogy nem tudom. Azt mondta, hogy ez a válasz azért őszinte, mert nálam a 'szikla' minden darabja egyforma védelmi funkciót tölt be és ha pl. azt mondaná, hogy vegyünk lejjebb a düh elfojtásából, akkor a belső programom azonnal jelezne valami olyasmit, hogy „ha az elfojtást csökkentjük, a düh elszabadul és ha elszabadul, abból kontrollvesztés lesz, a kontrollvesztésből pedig összeomlás.” A mérséklés ötlete ez alapján jelenleg még 'veszélyesnek' tűnik. Elmagyarázta, hogy a fizikai feszültség, meg az elnyomott düh azért maradnak, mert az idegrendszerem még mindig úgy értékeli a világot, hogy a váratlan traumák/konfliktusok bármikor újra jöhetnek.

Rámutatott ismét egy paradoxonra:

A 'szikla' megóv az összeomlástól, de dühöt és feszültséget tart bent, ami a testemben manifesztálódik. Azt mondta, hogy ha ezt a két dolgot egymás mellé teszem anélkül, hogy egyelőre változtatni akarnék rajtuk, az már önmagában is az első lépés afelé, hogy a 'szikla' ne egy kényszeres parancs legyen, hanem egy eszköz, amit - legalább elméletben - már objektíven is szemlélek.

Összegeztük, hogy ma megvizsgáltuk a 'szikla' anatómiáját, megnéztük, milyen funkciója van a káoszban és beazonosítottuk a fizikai árát is. Abban is megállapodtunk, hogy a szikla egy merev dolog, azonban még a legkeményebb kövek is repedeznek, ha a belső nyomás túl nagy. A doki mondta, hogy ha a 'szikla' mindig 100%-os erővel dolgozik, az kimerítő és próbáljuk meg kitalálni, hogyan lehet a szikla „szabályozható”. Visszajelezte, hogy jelenleg ebben is végletes vagyok, mert úgy működöm, hogy a szikla vagy 'be van kapcsolva' (teljes erővel véd), vagy 'kikapcsol' (kontrollvesztés). Kérte, hogy képzeljem el a 'sziklát' egy 1-10-es skálán, ahol az 1-es fokozatnál egyáltalán nincs védelem, nyitott vagyok a világra (ami a 'veszélyzóna'), a 10-es fokozat pedig a mostani, teljesen elfojtott, szikla-lét, ahol pl. a dühöm egy része a lábamban landol, hogy ne törjön ki a vulkán. A mókus azt kérdezte, hogy szerintem lehetséges-e pl. 5-ös, vagy 6-os fokozaton tartani a 'sziklát'? Hozzátette, hogy egy olyan védelem volna, ami megvéd az összeomlástól, de mégis engedi, hogy a feszültség egy része távozhasson. Mondtam neki, hogy úgy érzem, pontosan ez történt, hiszen a szitkozódással és a lábamba ütéssel kiengedtem valamennyit. Azt mondta, hogy a dühöm az a feszültség, ami a 'szikla' alatt forr és ugye a 'szikla' lényege, hogy ne kelljen éreznem, de mi lenne, ha találnánk egy olyan „biztonságos csatornát”, ahol ez a düh ki tud jönni anélkül, hogy kontrollvesztés fenyegetne? Visszautalt a villámcsapásos esetre, ahol a káromkodás és az öklözés egyfajta szelep volt és azt kérdezte, szerintem milyen 'szelep' lenne számomra olyan, ami nem tűnik gyengeségnek, de segít levezetni a feszültséget? Mondtam, hogy régebben ez a sport volt leginkább, de mivel mára az kiesett az életemből, így írni szoktam, néha rajzolni, üvölttetni a zenét (ahogy az tombol, olyan, mintha én tenném), stb., bár van az a szint, ahol semmi nem segít, mert annyira dühös/feszült vagyok, hogy oda sem tudok figyelni arra, amit csinálok. A sématerápiában van egy ún. "egészséges felnőtt" mód, ami nem 'szikla', hanem 'menedzser'. Megnéztük, hogy a szikla-módom egy 'védő', nem pedig egy 'tervező' és a védő csak azt nézi, hogy ne 'haljak meg', a menedzser viszont azt, hogyan legyek hosszútávon jobban. A mókus azt mondta, hogy képzeljem el; a 'szikla' egy gép és én vagyok az, aki beállítja benne a nyomást. Ha éppen 10-es fokozaton van, azt tudnám-e mondani, hogy „most nem vagyok életveszélyben, lejjebb vehetjük pl. 7-esre”? Mondtam, hogy nem, olyankor marad 10-es fokozaton. Megvizsgáltuk a 'skálázást' (hogy ne csak 0-s, vagy 10-es fokozat létezzen nálam), a 'szelepeket' (hogyan engedjem ki a gőzt anélkül, hogy kontrollvesztés történne) és az 'operátort' (hogyan vegyem át az irányítást a 'szikla' felett). Visszakanyarodott oda, amikor azt mondtam, hogy a szitkozódás és a lábamba öklözés kivitt valamennyi feszkót. Szerinte az a 'túlélési szelep' működése volt, amivel a baj az, hogy nem tudatos beavatkozás, hanem egy vészhelyzeti 'túlcsordulás'. Ilyenkor kellene állítólag nagyjából 5-6-os fokozaton működnie a 'sziklának', mert akkor megvédene a kontrollvesztéstől, de hagyná, hogy a gőz távozzon. A feladatom az lesz, hogy amikor érzem, hogy kúszik fel a nyomás, tudatosan választok egy kisebb feszültség-levezetőt, mielőtt elérném a robbanást. Megkérdezte mi az az előjel, amit a testem már azelőtt mutat, hogy elérném a 10-est? Mondtam, hogy beszűkülnek a gondolataim és feszültséget érzek mindenemben. Visszamentünk oda, hogy amikor túl magas a stressz-szintem, oda sem tudok figyelni arra, amit csinálok és ez azért van állítólag, mert a racionális agyam gyakorlatilag kikapcsol és átveszi az irányítást az érzelmi/trauma-központ. A 'szelepeknek' ezért olyanoknak kell lenniük a doki szerint, amik nem igényelnek magasabb szintű kognitív figyelmet (pl. mint az írás, rajzolás), hanem tisztán fizikaiak. Azt mondta, hogy a dühöt nem magamon levezetve kell 'megsemmisíteni', hanem irányítottan kiadni, pl. valamit teljes erővel szorítani, vagy a falat tolni. Rákérdezett, hogy melyik az a fizikai cselekvés, amit akkor is meg tudnék tenni, amikor 'kiesik a józan eszem' és nem tudok koncentrálni? Mondtam neki, hogy olyankor fájdalmat okozok magamnak (már nem vágásokkal), az visszahoz a valóságba, meg a dühömet is beleadom, mivel úgy érzem, amúgy is megérdemlem. Visszavezetett oda, ahol azt mondtam, hogy a 10-es szintet nem tudom lejjebb vinni és azt mondta, hogy ez érthető, mivel az az „életveszély-mód”, olyankor én ki vagyok iktatva és a védelmi rendszer (a 'szikla') átvette a hatalmat. Azt mondta, hogy nem az a cél, hogy a 10-es fokozatot levigyük (mert az már olyankor késő), hanem hogy tudatosítsam, hogy a 'szikla' végzi a dolgát, aztán nemsokkal később vegyem át az irányítást. Megkérdezte a mókus, hogy melyik pontnál érzem a legnagyobb 'ellenállást'; a skálázásnál (mert esetleg attól félek, hogy ha lejjebb viszem a sziklát, védtelen leszek), a szelepeknél (mert esetleg úgy érzem, semmi nem elég erős ahhoz, hogy a 10-es dühöt kiadja), vagy az operátornál (a „nem tudom levinni” gondolatnál)? Mondtam, hogy a skálázásnál. Azt is megkérdezte, hogy melyik tűnik most a leginkább 'betörhetőnek' a racionalitásom által, mire mondtam, hogy az 'operátor'. Azt reagálta, hogy ez fontos felismerés, mert ha az ésszerű, tervező részem hajlandó tanulni és kísérletezni, akkor van esély arra, hogy a '10-es fokozatot' ne egy sorscsapásként, hanem egy kezelhető rendszerhibaként éljem meg. Visszatért oda, hogy fájdalmat okozom magamnak, amikor a józan eszem sztrájkol és azt mondta, hogy ez az idegrendszerem 'reset-gombja', mivel a fájdalomnak azonnali hatása van; egyrészt leállítja a gondolatok örvényét, másrészt a „megérdemlem” gondolattal a 'szégyen-programot' is validálja. Azt mondta, hogy az új feladatom az, hogy alternatív 'reset-gombokat' találjak, amik ugyanazt a funkciót látják el (leállítják a rendszert), de nem járnak önkárosítással. Azt kérte, hogy amikor érzem az előjeleket, akkor olyan ingerek kellenek, amik ugyan 'kiütik' a biztosítékot, de nem okoznak sérülést, mert a fizikai inger kényszeríti az idegrendszert, hogy az agy a stressz-spirálból a fizikai 'túlélésre' fókuszáljon.

Ma elértük a következő mérföldköveket:

Tényként kezeltük a 'sziklát' (megvéd, de feszültséget tárol).

Azonosítottuk az 'operátort', mint azt a személyiségrészt, ami a változást menedzselheti.

Nem a sziklát akarjuk egyelőre 'lebontani', hanem a nyomáskezelést kell finomhangolni.

A házim, hogy amikor az 'operátor' észreveszi az előjeleket (beszűkülés, feszültség, stb.), a feladat nem az, hogy ne legyek 'szikla', hanem az, hogy kipróbáljak egy 'reset-gombot' a fájdalomokozás helyett. Megkérdezte a doki, hogy készenállok-e arra, hogy teszteljek egy új technikát a szokásos önkárosító módszer helyett, vagy túl korai elvárásnak érzem, mire azt feleltem, hogy készenállok, mert valamikor, valahol el kell kezdeni a változást. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ha az adott helyzet olyan intenzív, hogy mégis a régi módszerhez nyúlok, az nem azt jelenti, hogy megbuktam, hanem azt, hogy az idegrendszerem védelmi mechanizmusa még túl erős volt.

Hogy megtörjem

az utóbbi töményebb, meg negatívabb tartalmú jegyzetek hangulatát, hozom az egyik (a legelső) novellaszerűségemet. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok író, nem is az a célom, csupán hobbi, meg talán terápia ez is, de a lényeg, hogy látom, hogy közel sem profi munka, viszont kikapcsol a megírásuk és pontosan ezzel a céllal születnek. Még annyit, hogy nem azért szól rólam az összes, mert nárcisztikus lennék, hanem egy részük valós eseményeket dolgoz fel E/3-ban, másik részük pedig a vágyaim megtestesülései.


Még csak épphogy' lopakodott a hajnal, amikor nagy zajjal nyílt a hatalmas hangárajtó, majd a kis fehér Beechcraft Baron kidugta az orrát és jött elő az egész teste, ahogyan Arnold kitolta azt a hangárból. Fényes burkolata szinte visszatükrözte a már halványan derengő eget. A srác már többször ült benne, de eddig mindig a jobb ülésből figyelhette csak a kormánymozdulatokat és a műszerfalon a műszereket. Ma azonban ő volt a kapitány! Ma először.

A checklist utolsó pontja is kipipálva, minden rendben, a kismadár repülésre kész. A két motor már zenél - mélyen és egyenletesen, mint két erős szív - a géptest rezonál. Arnold a futópálya szélére gurult a géppel és a rádión engedélyt kért a felszállásra. Amikor megkapta azt, a világ egy pillanatra elcsendesedett benne, aztán előretolta a gázkarokat, aminek következtében a hajtóművek felbőgtek, majd kiengedte a fékeket, a géptest pedig hirtelen meglódult. Arnold érezte, ahogy a gyorsulás az ülésbe szegezi, a mellkasa enyhén feszít, a vér zúgni kezd a fülében, de az arcán a vigyor mindent elárult. A futóművek zötyögve gördültek végig a betonlapokból készült kifutópályán, majd amikor Arnold maga felé húzta a szarvkormányt, a rázkódás egyszercsak megszűnt. A Baron a levegőben volt és Arnold végre repült! Egy pillanatig semmi más nem létezett számára, csak a horizont és a gép szárnyai. Az idő mintha lelassult volna. A kezei szinte ösztönösen mozdultak, hogy apró korrekciókat végezzen a kormánnyal, a gép pedig kezesbárányként viselkedve válaszolt minden rezdülésre. A rádióból hallatszott valami, de ő csak nehezen fogta fel – túl erős volt az élmény.
Ahogy elhagyta a várost, alatta apró házak és utak fonódtak össze, utóbbiakon mégapróbbnak tűnő autók, olyan volt az egész, akár egy makett. A Nap áttört a tejszínhabszerű felhőkön és a kabin ablakán aranyló fény szűrődött be. Arnold elégedetten felsóhajtott.

- Eddig csak álom volt... Mostmár valóság!

A gép suhant előre, ő pedig végre ott volt, ahová mindig is tartozott: a levegőben.
Ahogy a gép orra kelet felé mutatott, egy pillanatra elengedte a kormányt és a Baron így is stabilan tartotta magát.

- Ez az! Repülj szépen! - gondolta.

A nyugalom azonban nem tartott soká', ugyanis valami furcsát érzett, amikor újra a kormányra tette a kezeit. Először még csak enyhe vibrációt érzett rajta, majd a műszerfalon a bal hajtómű olajnyomás-mutatója megzuhant. Arnold szeme élesen ráfókuszált.

– Ne most, ne most... – motyogta izgatottan, de mégis hidegvérét megőrizve és már nyúlt is a checklistért.

Az agytekervényei vadul pörögtek. Kiképzés, szimulátor, oktatói órák - mindegyik most egyetlen cél felé csúcsosodott: meg kell oldania a helyzetet.
A bal motor ekkor köhögni kezdett, majd elhallgatott és a gép oldalra billent.
Arnold azonnal reagált: a jobb motor teljesítményét megnövelte és belépte a jobb oldali pedált, hogy kiegyenlítse a gépet. A gép bukdácsolt, mint egy megbokrosodott ló, de végül stabilizálódott.

- Egyhajtóműves repülés. Nem gyakorlat, ez most valóság! - jegyezte meg magának hangosan.
– Vészhelyzet... - tette hozzá és nyúlt a rádióhoz:
– „Budapest Approach, HA-BAR, engine failure, single engine operations, request vectors for immediate landing.” - mondta a rádióba izgatottan, de mégis higgadtan.

A válasz gyorsan érkezett a légiforgalmi irányítótól, aki szintén higgadt maradt. Arnold kezei izzadtak, hiszen most jött a neheze.
A légiforgalmi irányító kért egy fordulót keletnek, hogy visszahozza a gépet a reptér légterébe. Arnold tudta, hogy most méginkább számít minden mozdulat. A sebesség, az emelkedési szög, a szárnyterhelés - mind úgy viselkedett, mint egy kényes hangszer. Egyetlen "hamis hang" és zuhanás lehet a vége.
Ahogy közeledett a reptérhez, alig 1500 lábon a gép megrázkódott egy légörvényben. Arnold jobban ráfogott a kormányra. Izzadságtól nedves nyakát addig tekerte, ameddig csak tudta, hogy meglássa a pályát. A vékony, szürke csík a zöldek között egyszercsak felfedte magát és ő annyiból megkönnyebbült, hogy hazatalált, azonban a leszállásra nem volt második esély, hiszen a gépet csak egyetlen motor hajtotta. Egyetlen próbálkozásra volt csupán lehetősége. Ráfordult a leszállópályára vezető irányra és megkezdte a süllyedést. A megfelelő magasságon kiengedte a futóműveket és szemei már csak a pályát lesték, míg ereszkedett és folyamatos kormányzással korrigálta az irányt, ugyanis a széllökések eléggé megtáncoltatták a gépet. Közeledett a talaj és a Baron lebegni kezdett a kifutó felett, majd egy döccenéssel előbb a bal főfutó, azután a jobb is leért, végül az orrfutó is talajt fogott. A gép falta a métereket a zötyögős kifutón, majd megállt.
Arnold csak ült, még mindig két kézzel markolva a kormányt és a szíve úgy vert, hogy már-már hallható volt. A rádión hallotta:

– „HA-BAR, welcome back. Good job!”

Arnold mosolygott. Ma először repült szólóban és egy rizikós helyzetből is ki tudta hozni a gépét.