Ma is volt bent

a fater (ez a Gyulázás nem fekszik, csak tegnap elborult az agyam, ettől függetlenül rohadtul pipa vagyok rá, csak nem leszek tiszteletlen, ő meg majd elszámol odafent, mivel a tiszteletem nem kölcsönös, de ez már nem az én bajom lesz), hozott innivalót-kaját, csokit, állítólag a Gabitól kért pénzt. (Pfejj...)
Rossz hírt is hozott, mondjuk tudtam, hogy be fog következni a kölyökkutya halála. A Gina állítólag nagyon el van kenődve, nyüszített érte többször, keresi, én meg nem vagyok otthon, hogy nyugtassam. 😠👎 Fater folyton ordibál velük mindenért, de megmondtam neki, hogy ne balhézzon velük, mert nem a hangos szavakból fognak tanulni... Nyilván azt csinálja most is, főleg hogy ott sem vagyok és nem tudok rászólni.
Állítólag mára a többi kutya is nagyon rossz állapotba került, mert a fater azt mondja, hogy a Gina szinte nem is eteti őket napok óta, szerinte éhenhalt a tegnap elment kölyök. Azt mondta elviszi ma a dokihoz a bandát. Kíváncsi vagyok... meg arra is, hogy meg lehet-e menteni őket? Ennek az egésznek meg sem kellett volna történni, ha ivartalaníttatja a kutyáját. Persze süketelt össze-vissza, hogy "nem jutott pénz rá", de mondtam neki, hogy hónapok óta mondja, hogy elviszi a beavatkozásra, mi a francra vár azóta is? Azt mondja biztos benne van egy tízesben legalább, nem tud annyit elvenni. Mondom neki egyrészt az ne tartson állatot - főleg egy rakással -, aki nem tudja finanszírozni az esetleges orvosi ellátásukat, másrészt ne mondja már, hogy pár hónap alatt nem tudott mondjuk kétezreket félrerakosgatni, apránként nem megterhelő és már összegyűlt volna az összeg! Erre már nem tudott mit mondani, csak hogy igazam van. Hihetetlen, hogy mindenre van kifogása, meg minden ráér.
Szedi a Lyme-ra a gyógyszert, de jött ki új tünet (véraláfutások) és állítólag beszélt a dokival, aki azt javasolta, hogy hívja fel a Lyme-központot. Ha befektetik kórházba, az szívás, mert ki kell találni ki segít nekem addig. Az Ildiék hiába laknak tőlünk ~ 500 méterre, nem lehet számítani rájuk. Más rokon meg nincs. Valahogy pedig meg kell oldani, ha úgy alakul.
Mértek ma, 61 kg vagyok.👎 Oké, ebben tuti benne van a koplalás, mert jó az étvágyam. Jó?! Negyedóránként olyan éhség kap el, mint aki egy hónapja nem evett. Ilyenkor szoktam hízni egy-két kilót, ez most is jól jönne.
Ez a hőség jót tesz a keringésemnek (az értágítót kapom ugyan, de az nem azonnal szokott hatni), nem fázom, a lábam sem fagy, nem színes, három napja nem kell a zokni sem.

Itt sincs nyugtom 😠

Gondoltam nem csak annyi haszna lesz a kórházi befekvésnek, hogy kicsit helyreraknak, hanem mentesülök Gyula (faterom, de már okádnom kell ettől a kifejezéstől is, szóval innentől tényleg egy idegen a számomra és a keresztnevén fogom említeni) mérgező dolgai alól. A nagy frászt, itt is gondoskodik arról, hogy ne legyek nyugodt.
Vasárnap este is csinálta a cirkuszt.
Feloltotta a szobájában a villanyt, majd kiment wc-re. Mikor jött vissza puffogott, hogy nem húztam el a sötétítőt, belátnak. (Ha nem tartana cigányputrit, nem lenne mit takargatni...) Mondom a te szobád, miért én húzzam el nálad a függönyt? Azt mondja de a villanyt én oltottam fel. Kérdezem mi van?! Az te voltál! Azt mondja minek oltotta volna fel, mikor kiment wc-re? Mondom honnan tudjam?! Nem én voltam, fogd már fel! Hajtotta, hogy én voltam és hülye vagyok. Be nem látná, hogy időnként szenilis, meg nem tudja mit csinál és nekem nem hisz soha.
Eljött a hétfő reggel, a kórházbaindulás ideje, már szinte vártam, főleg mivel szokás szerint bolondok háza volt, mert húzza az időt, meg a kuplerájban mindent elkever mindig és megy az idő a keresgéléssel is, persze a hangulatról is gondoskodik. Rajtam keresett valami papírt. Mondom én nem raktam el semmilyen papírt. Megint kezdte a 'gyanúsítgatást', meg a balhét, hiába pofáztam, hogy fingom sincs mit keres. Persze aztán megtalálta beesve a lomjai közé, mondom ugye-ugye? Néha hihetnél is nekem... Persze reakció nuku.
Gondoltam jó lesz a kórházban, kicsit megpihen az idegrendszerem is, bár ez naiv gondolat volt, mivel mindig felcsesz bent is. Most is úgy felhúzott, hogy jól összevesztünk és elhúzott haza. Van egy látogatási idő fél 11-től délig és egy 3-től 5-ig, remélem nem jön be délután is boldogítani.
Mondta, hogy az egyik kiskutya hajnal óta nyekereg, nyeklik-nyaklik mint egy rongy, hányt, meg nagyon szarul is néz ki, lilul, hűl, szerinte haldoklik, de megvárja az estét (!) és beviszi a dokihoz. Mondom ne élesztgesd újra és kínozd, mint a másik kettőt, ne is kísérletezgess rajta, ne nyújtsd a vergődését! Estig nézed a haláltusáját?! (De így aligha éri meg az estét ugye...) Mondom mit vársz, mit tesz az orvos egy haldoklóval szerinted?! Azt mondja adott neki fokhagymát, meg féreghajtót, hátha férges. HÁTHA?!?! Mondom ez nem Tipp-mix, szenved egy élőlény, hahó! 😩😠 Azt mondja biztos a hasa fáj, mert kemény is, de az majd segít és én sem ölném meg pl. a hasfájós gyerekemet. Mondom te okos, azért a kölkök ártalmatlan hasfájása és egy kölyökkutya VÉLT hasfájása közt van némi különbség, honnan veszed, hogy az a baja?! Ha pl. bélcsavarodása van, azon nem segít semmilyen csodaszer, meg az, hogy a kedvenced az a kiskutya! Az sem biztos, hogy a hasa a fő gond, az lehet egy mellékprobléma is. Hajtotta a baromságait. Megmondtam neki most is, hogy Isten óvjon attól, hogy egyszer úgy haldokoljak, hogy tőle függök, mert egy szadista. Persze megsértettem Őfelségét, mert nagyon érzékeny a kritikára, meg arra, ha szembesítik a hibáival és azzal, hogy nem áll mások felett. Mondtam neki, hogy okádnom kell az egész 'családomtól', mert önző, hideg és fölényeskedő emberekből áll, vele az élen. Azt mondja ez nem hidegség és nem önzés. Mondom ja, végülis egy őrültnek sem tudod megmagyarázni, hogy az, mert tagadni fogja. Azt mondja ő nem önző. Itt hagytam abba a 'társalgást'. Ettől a végtelenül csökönyös, nárcisztikus, egoista, hatalmaskodó lényétől agyvérzést tudok kapni! Megmondtam az arcába, hogy undorító, ahogy megint hatalmaskodik egy tehetetlen élőlény felett és hogy egy képmutató állatkínzó. A tököm tele van azzal is, hogy folyton morog, idegbajoskodik.
Kaja is alig van otthon lassan egy hete, mert elfogyott a pénz, ide sem tudtam semmit hozni, a kórházi koszt meg nem elég - de több, mint ami otthon jutott mostanság. Persze a munka továbbra is büdös, tudnám minek végezte akkor el a vagyonőrit? Még vagy egy hét, mire érkezik pénz.
Mindegy, téma lezárva, mert forr az agyvizem.

Ma megjött a laboreredmény, a hemoglobin és vas megint gáz, pótolni kell őket. A vesém nem vészes. Kapok valami infúziót, meg az értágítót is kapom péntekig, az mindig egy 5 napos kör.
Éjjel behoztak valakit mellém, szóval nem aludtam jól, mert zsongás volt a kórteremben. Hajnalban meg már keltettek slagolni, lázat mérni, stb.

Borderline szindróma (avagy érzelmileg labilis személyiségzavar) - ahogyan rám hat

Mivel ismét felütötte a fejét kicsit jobban és erről még úgysem írtam eddig, csak érintőlegesen, így most megteszem. Csapongva, mert szét is vagyok csúszva, meg nagyon összetett is a cucc és nehéz egy rendezett egészbe foglalni, így csak egy kicsi szeletét tudom érzékeltetni. Már beégettem magam jópárszor itt, szóval úgy vagyok vele, hogy ha erről az oldalamról is rizsázom egyet, az már nem sokat fog rontani a helyzeten, meg most megint -10 az önbecsülésem és minden mindegy kb. (Máskor a gátlásaim megállítanának.) Elsősorban magamnak firkálok most is (a szokásos dokumentáció), de ez megint egy olyan téma, ami hasznára lehet másoknak is, mert esetleg érintettek, vagy a környezetükben valaki. Lehetetlen minden részletre kitérni, mert jövőre is írnék, de amit elő tudok kotorni az agyamnak nevezett katyvaszból, azt leírom - full őszintén, magamat is meglepve ezzel, mert maga vagyok a gátlások szobra, de ha segíteni akarok, valamint megértetni a kívülállókkal, hogy milyen is ezzel az állapottal élni, akkor be kell vallanom a gázos részleteket is. A személyiségzavar amúgy nem egy zavarodott elmét takar, csupán az ember reakciói egyes történésekre kiszámíthatatlanok. Nem gyógyítható, de kezelhető és stagnálást is el lehet érni, persze kezelés nélkül itt is visszaesés van (íme az élő példa 😆), akárcsak a testi kórságok esetében. Kezeléssel normálisan lehet élni.

Nem csak a depresszióval, a szorongással és a szociális fóbiával gyűlik meg a bajom, hanem ezzel a finomsággal is és egy ideje újra aktivizálta magát, illetve ez így pontatlan kifejezés, mivel nonstop érzem, de általában élhetőek a mindennapjaim, viszont x időnként 'bekattanok'.
Nemsokban tér el a bipoláris depressziótól (gondolom ezért is diagnosztizáltak félre anno), ha jól tudom leginkább az különbözteti meg őket, hogy előbbinél hosszabb periódusokban (hetekig-hónapokig tartva) és emiatt kiszámíthatóbban jelentkezik a depresszió és a pörgés egymást váltva, míg borderline esetében totál kiszámíthatatlanok a váltások, akár percek/órák/napok alatt is változik a hangulat, meg egy csomó minden. A fater sokszor be is szólogat, nem tolerálja a dolgaimat, de ez tőle meg sem lep. Nem is hagyom, hogy belelásson a dolgok sűrűjébe, egyrészt szégyellem azt az állapotot, amibe kerülök (ezért sem lesz könnyű írnom a részletekről), másrészt nem fogok támadási felületet biztosítani neki. Elég annyi is, amennyit a mindennapokban érzékel ebből az egészből. A külvilág nem sokat lát ebből az állapotomból sem, mert arra vigyázok, de sok energiámba kerül ez is. Maximum azt veszik észre, hogy kiszámíthatatlan a hangulatom, erősen szorongok, időnként hevesek és kiszámíthatatlanok a reakcióim, csapongok, gyakran félrevonulok, stb.-stb., de azt az oldalamat megtartom magamnak és a szobám magányának, amelyik felett át tudja venni a kontrollt ez az állapot (a betegség szót utálom) és kifordít önmagamból. Általában tudom kezelni a hülye hangulatingadozást (a 'jaj, de fasza az élet'-en át a 'most oké vagyok'-tól a 'legjobb volna kinyiffanni'-ig terjed a skála), de időnként a semmiből letámad a mély sötétség és leránt, tehetetlen vagyok ellene. Egy fokig el bírom rejteni a külvilág elől, de egy pontot átlépve már meglátszik, hogy valami gáz van, persze a szétesést sosem engedem tudni/látni a külvilágnak. Csinál olyat ez a cucc, hogy tök jó a kedvem, aztán gondol egyet és olyan gyászos hangulatban találom magam, hogy csak lesek, vagy épp' fordítva. Sokszor napokig, naponta többször kap el a röhögés, ha szar kedvem van, akkor meg a bőghetnék környékez ugyanígy, de azt elfojtom - ameddig tudom. Más téren is ingatag a helyzet, pl. pillanatok alatt fel tudnak húzni dolgok/emberek (akár olyasmi is, amire 5 perc múlva már azt mondom, hogy baromság volt olyan hülyeségen befeszülni), viszont ugyanolyan gyorsan le is tudok higgadni. Tudok baromi lelkes lenni akár jelentéktelennek tűnő dolgokat illetően is és tudok totál érdektelen lenni olyasmivel szemben is, ami mást foglalkoztat/felvillanyoz. Tudok egyszerre (akár nagyon is) ragaszkodni és ellökni. Egyszerre van szükségem monotonitásra és változatosságra. Egyszerre tudok szeretni is és utálni is. Egyszerre tudok pörögni és belül szétesni is. Csomó ilyen ambivalens dolog van ebben az állapotban. Egyik pillanatban ezt, következőben meg már azt szeretném. Az időnkénti ok nélküli (esetenként heves) röhögést/sírást már mondanom sem kell, a legjobb amikor egyik átvált a másikba, vagy egyszerre jönnek rám, hogy mégkattantabbnak hassak. Van, amikor bármire kapható vagyok és barátságos, aztán átkattan az agyam és mufurc leszek, sőt, megkaptam már, hogy kifejezetten csípős és mogorva is tudok lenni, meg flegma. Utólag én is észreveszem, hogy kifordultam magamból, de közben nem, csak azt érzem, hogy egy óriási feszültség akar szétfeszíteni és idegesít minden, kb. még a fűszálak lengedezése is, vagy azt, hogy egy zsák krumpli is több empátiával rendelkezik, mint jelen pillanatban én.
A kapcsolatápolással is meggyűlik a bajom, tartósan nem megy valamiért. Régebben jellemző volt az is, hogy nyitott voltam a világra, az emberekre és 'becserkésztem' őket, barátokat, beszélgetőpartnereket szereztem és mivel a beszélőkém is jól működött, könnyen ment és egy darabig fenn is tudtam tartani azokat a kapcsolatokat. Most is tudok befogadni, de már nem 'cserkészek' jóideje. Anno flörtökbe is belevitt a pörgés. Itt is megvan a másik véglet, amikor kerüljön el mindenki, bár ez sem mindig ilyen egyszerű, mert van hogy egyszerre akarom a magányt is, meg azt is, hogy legyen némi kapcsolatom a külvilággal. Gyakran félrevonulok, kerülöm az embereket és állítólag van egy erős „ne szóljatok hozzám, itt sem vagyok” kisugárzásom, ha rossz passzban vagyok. Itt van az is, amikor időnként azt érzem, hogy az egész világ a haverom, valami csoda folytán kedvelnek az emberek, nem vagyok egyedül, már én is majdnem barátkozni kezdek magammal, aztán ez is átvált abba, hogy ha megmurdelnék sem tűnne fel senkinek, meg amúgy sem kedvel senki és nem is lep meg, mivel én is utálom magam. Ugyanígy van olyan is, amikor aktívan részt veszek az életben, hallatom a hangomat, elhiszem, hogy nem vagyok kevesebb és rosszabb másoknál, időnként már túl sok is vagyok, míg máskor leszegett fejjel, lesütött szemmel, csendben igyekszem minél észrevétlenebb lenni és hetekig-hónapokig kerülöm az embereket.
Elég szívás ez az örökös ide-oda billegés.
Szélsőségekből, ellentétekből és hirtelen váltásokból áll a világom, ami nagyon megterhelő hosszútávon, főleg olyan emberként, akinek az állandóság nagyon fontos (lenne). Persze nem csak nekem gáz, amilyen vagyok, hanem a környezetemnek is (leginkább a fateromnak, mert ő él velem), mivel sosem lehet tudni, hogy 2 perc múlva milyen lesz a hangulatom, vagy hogyan reagálok dolgokra. Azonos történésekre is képes vagyok különbözőképpen reagálni, szóval ja... Agyvérzésig fel tudom kapni a vizet olyasmiken, amikkel mások nem foglalkoznak, vagy amire máskor én is legyintek. Időnként pont azzal vagyok hideg, aki fontos és fogalmam sincs, hogy ez miért van. Kiürülök és semmit sem érzek, míg máskor - állítólag - szinte megfojtom azt, aki a legközelebb áll hozzám. Ez a Tesóm 7 éve, de Ő még nem mondta, hogy sok vagyok. A gondolkodásom sem mindig racionális és logikus, hanem az is tud végletes és fekete-fehér lenni. Fater ettől is be szokott zsongani.
Tisztában vagyok azzal, hogy bonyolult és időnként nehéz eset vagyok, de igyekszem beilleszkedni, meg kontrollálni, amit csak tudok.
Olyan, mintha én magam sem tudnám irányítani magam, bizonytalan minden. Egyik nap ilyen vagyok, másik nap olyan, a hozzáállásom is így változik dolgokhoz és pl. lehet, hogy tegnap meg akartam halni, de ma már tök fasza az élet, meg (akár nagyratörő) céljaim vannak, stb. Ez a kontrollvesztettség akkor látszik a legjobban, amikor a markába fog ez a szar és elszabadul a pokol. Sokszor pont azért kontrollálom magam nagyon erősen dolgokban, mert tudom, hogy ha elengedem a gyeplőt, akkor annyi, nincs fék. Vannak időszakok, amikor alig tudok a jelenben itt lenni, úgy érzem magam, mint aki az elméjébe be van zárva. Nem bírok koncentrálni, gondolkodni, a mozgásom is lassult. Megbénulok értelmileg és érzelmileg is.
Van, hogy elvész minden motivációm és nincs kedvem semmit csinálni, felkelni sem. Időnként egész nap fekszem, meg alszom, mert addig sem tudok magamról és a sok szarról.
Vagy sehogyan, vagy a maximumon tolok sokmindent - szintén akaratlanul. A tevékenységeket, a dühöt, az örömöt, a szomorúságot, stb.-t, de ez a végletes működés is leszívja a szuflámat. Az is gázos, hogy sokszor előbb beszélek, mint gondolkodom és előbb is cselekszem, meg van amikor a realitásérzékem is szabadságra megy, aztán pattannak ki sorra a fejemből a merész gondolatok, tervek, amiknek a megvalósulását akkor el is hiszem és logikusnak látom, aztán csak utólag tűnik fel, hogy mennyire nem a földön jártam, vagy milyen veszélyes dolgot csináltam. Van, hogy nincs önkontroll, míg máskor túl erős is, tele is vagyok gátlásokkal rendesen, amik nagyon meg is nehezítik a mindennapjaimat, mert szorongok egy csomó mindentől. Máskor olyan laza vagyok, hogy majd' szétesem és olyankor olyasmiket is megosztok, amiket utólag rohadtul szégyellek (valós, vagy vélt cikisége miatt). Mindent magamba is fojtok, de időnként képtelen vagyok rá és 'ami a szívemen, az a számon'. Nem tudom azt sem, hogy ki vagyok és sokszor ez is nagyon erős diszkomfort érzettel, meg feszültséggel jár.
Sokszor totál kiürülök, míg máskor annyi minden önti el az agyamat/pszichémet, hogy nem tudok lépést tartani a rengeteg gondolattal/érzelemmel és szinte szétfeszülök tőlük. Ilyenkor valamiért nagyon durván váltogat a hangulatom a mélység és magasság közt. Egy kicseszett libikóka az életem. 👏
Évekkel ezelőtt jellemző volt mélypontok idején a gyógyszerezés, a falcolás és egyéb önbántalmazás is, de a Tesómnak hála ezeket sikerül megállnom. Az öngyilkossággal foglalkozó gondolatok máig itt vannak, viszont nem fogadok szót nekik. Egyszer megtettem, lépéseket is tettem az ügyben, de a sors máshogy akarta és azóta nem kíséreltem meg és nem is fogom, főleg a Tesóm miatt.
Időnként érzelmi kitörések is boldogítanak, ez hol nevetést, hol sírást, hol szeretetet, hol dühöt jelent és nem mindig találom az okukat, kontroll meg nuku, fullgázon jönnek ki.

Dióhéjban tehát ezek jellemzőek rám és a mindennapjaimra, ezért mondtam, hogy valamilyen szinten folyamatosan érzékelem az állapotot, de időnként valami 'rohamok' kapnak el a semmiből, teljesen kiborulok. (Na itt jön az, ami rohadtul égő a számomra, de talán ez fogja leginkább átadni, hogy milyen is ez a cucc, amikor leuralja az embert.)
Általában erős nyugtalanság és szorongás kap el előtte, meg beborít valami elviselhetetlen mértékű súly. Baromira rossz kedvem lesz hirtelen és itt nem működik az önkontroll, mint máskor, hanem kirobbanó formában érzi magát a kín. Viccet félretéve tényleg kb. kiszakad belőlem, nem tudom sem leállítani, sem kontrollálni azt a sok és heves érzelmet, amik átvették az irányítást. Olyankor félig itt sem vagyok, csak olyat érzek, mint amikor meghalt valakim, rohadt erős lelki fájdalmat, azzal párhuzamosan azt, hogy ott és akkor be fogok kattanni attól is, meg a rengeteg szar gondolattól izzó agyamtól is.
Gyakorlatilag ok nélkül, a semmiből tud rámtörni az elviselhetetlen lelki kín és annyira erősen törnek felszínre különböző érzelmek, hogy nem tudok sem lehiggadni, sem racionálisan gondolkodni. Kontroll nélkül tud elkapni a bőgés, az a fajta, ami levegőhöz jutni sem hagyja az embert, lezsibbadnak a karjaim, hányingerem lesz, kínomban előre-hátra hintázva ülök, mint egy kattant, stb. aztán amint kicsit csitul a vehemencia és végre visszanyerem az irányítást, tudatosan igyekszem lehiggadni. Van, hogy addig pár ilyen körben részem van, mert megismétlődik még vagy 2-3× ez a robbanás, de aztán rövidebb/hosszabb idő múlva lehiggadok és totál kiürülve lesek ki a fejemből.
Nem tudom miért és honnan jönnek elő ezek hirtelen. Olyan is van, amikor nem egyik pillanatról a másikra csap földhöz. Először még csak a szokásosnál is antiszociálisabbá válok, ezzel párhuzamosan érdektelen leszek egy csomó minden iránt, még a kedvelt dolgaim iránt is, meg elkezdek kiüresedni, de közben mégis úgy érzem, hogy túl sok szar van bennem és belekattanok a nyomásba. Elkezdek 'beszűkülni', nem bírok koncentrálni, gondolkodni, kommunikálni (még a Tesómmal sem) és rohadtul idegesít ez, de nem én irányítok. Ilyenkor valami tompa, világtól félig eltávolodott vegetációban érzem magam egy darabig (napokig, vagy tovább), aztán beszűrődik a lelkivilágomat daráló sokminden érzése és ilyenkor annyira telítődve érzem magam, hogy banális szarságokat is mázsás súlynak érzek és ordítani tudnék, hogy egy szót se többet, mert megőrülök már mindentől. Apám a mestere a súlyok rámaggatásának és ilyenkor aztán pláne nem hiányzik a többlet teher. X ideig vegetálok, aztán egyszercsak átkattan valami és a fentebb említett módon, gejzírként tör fel minden, ami feszített.

Nagyon 'leegyszerűsítve' tehát a fentiek szerint élem meg a borderline-t. Nem vészes, de azért tud durva lenni, ezek a 'rohamok' elég szarok.
Mostanában megint boldogít a holmi, egyelőre még nem kapott el az a kontrollálhatatlan téboly, de a küszöbén vagyok. A depresszió is dolgozik, szóval idő kérdése.

"Lesz pofon, mész kórház!" 😃

Ha pofon nem is, de kórház az lesz. Ma felhívtam a dokit a lábam miatt és elmondtam, hogy azon kívül ez is-az is szarakodik egy ideje, ő meg azt mondta irány a kórház hétfőn. Vesepanaszok, szűnni nem akaró szédelgés, lábdagadás, mindennapos rossz közérzet, pár napja erős hányingerem is lett, meg a hasam sokat görcsöl, főleg amikor kajálok, de étvágyam sincs már sok, fájnak-dagadnak az ízületeim, sápadt vagyok, stb.-stb. A rohamok abbamaradtak, de a fejem napi szinten fáj, gyakran remeg a jobbkezem, meg az idegeim is játszanak itt-ott. Állandóan ásítozom, de aludni nem tudok, csak le vagyok lassulva. Esténként ólmos fáradtság jön rám és pillanatok alatt kidőlök, de ennek örülök is, mert úgyis álmatlan voltam az utóbbi időben. Azt mondta a doki, hogy beküld erősítésre, meg rá kell nézni a vérképemre, stb.-re és kell az értágítás is. Nyáron nem igazán szokott kelleni, de mivel gyakran van 28 fok alatt a hőmérséklet (nálam meg az az alsó határ, csak felette nem fagyok), így elég erősen jönnek a tünetek, főleg a lábamon. Mikor nincs 28-30 fok, akkor kell a zokni, de még abban is lefagy-ég a futóművem és lilul, meg mindenféle színben játszik a talpam-ujjaim és kell az értágító.
A masina nem úgy adja vissza a színeket, de azért látszik egy kicsit, hogy milyen kétszínű alak vagyok. 😃 Valamiért elfordítani sem hagyta a képet ez a szutyok, de a szín így is látszik.

Ez annyira nem is zavart, viszont ma már órákig fagyott-feszített a lábszáram, hiába polcoltam fel és akadályozott a járásban a fájdalom, meg mindenről elvonta a figyelmemet.
Eléggé fosul vagyok - amiben gondolom a front keze is benne van -, szóval helyre kell pofozni a szervezetemet.

Mókusnál

Ez megint egy tőlem szokatlanul nyílt poszt lesz, de pont ezért is van a blogom, lekövetni az aktuális mentális/fizikai állapotomat. A későbbiekben jó lesz viszonyítási alapnak, hogy mennyit haladtam a dokival. Fater zajong, meg alapból is szét vagyok csúszva, szóval gondolom kusza lesz, meg kimarad csomó minden, de írom, ami beugrik.
Tegnap voltam a harmadik beszélgetésen. Az elsőn nagyjából feltérképezett, de nyilván gyűjti még az infókat, meg sorban csomagoljuk ki a dolgokat, egyelőre a családdal foglalkozunk. Sosem izgatott különösebben, sőt kb. semennyire a téma, mert nem ástam bele magam. Szerinte azért, mert így védekeztem, kizártam, ami érzékenyen érint. Na igen, lehet benne valami, mert amikor pl. az Ildi megkapargatta a felszínt 2 éve, akkor éreztem, hogy tud fájni a téma, meg is lepett, mert azelőtt tényleg csak annyi volt a reakcióm, hogy "a családom szét van esve, meg apám leszar, de ez van" és ennél jobban sosem mentem, meg gondoltam bele. Most ugye már nem csak a felszín alá nézünk pár centivel, hanem a dolgok mélyére ásunk és itt derül ki, hogy hogyan is hatnak rám valójában a dolgok. Amiről eddig azt hittem, hogy nem érdekel, az is tud fájni, ha feszegetve van. Leginkább az, hogy van apám, de mégsincs (bár ez pont nem az a terület, ami látszólag nem érdekelt, mert ez mindig szarul esett, amióta az Anyu meghalt és megmutatkozott, hogy hogyan is állunk valójában). Kellett beszélnem arról, hogy milyen volt régen a családunk, hogyan éltem meg azokat az időket és hogyan élem meg azt, amivé lett a famíliánk, meg persze az Anyu elvesztését hogyan viseltem és most hol tartok. A hétköznapokban nem látszanak rajtam a dolgok, de a doki érzékeny pontokra tapintott, mert többször elzárta a torkomat egy nagy gombóc. Levágta és itt kitértünk kicsit az elfojtásra. Mondtam neki, hogy sosem mutatom ki, hogy bajom van, sőt, a környezetem egy gyakran baromkodó, mosolyogni, sőt nevetni is képes, elég tevékeny embert lát, fogalmuk sincs arról, hogy ez csak egy álarc, a világ felé közvetített 'minden oké' figura. Pont a napokban jött szóba az öcsém és a fater mondta, hogy eléggé depressziós (ezt a Gabi maga mondta), én itt élek a szájában és rólam nem is sejti, szóval ezek szerint hiteles az 'alakításom'. Mondjuk ő amúgy is egy érzelmi analfabéta, mert régen ordító jelek voltak az első összeomlás előtt és azokat sem vette észre. Ez a védekezés egyrészt azért is van, mert szereti az ember gyenge pontjait cibálni és nem fogom magam tálcán kínálni neki. Nem csak felé nem mutatom a gyötrődő felemet, hanem az egész világ elől elrejtem. Azt mondta erre a doki, hogy ez egy ún. mosolygó depresszió. Az ilyen ember a külvilág előtt egy stabil, jókedélyű fazont alakít, de amint egyedül marad, meg amint elfárad ennek a látszatnak a fenntartásában, összeomlik. Na igen, stimm'... Tapasztalom én is, hogy rengeteg energiát elvisz az, hogy elrejtsem a dolgokat és sokszor akkor is mosolygok, meg poénkodom, amikor legszívesebben tombolnék. Én nem zuhanok össze minden alkalommal, amint egyedül maradok, de kb. 3 havonta leszakad az álarcom (nem csak azért, mert elfogy az erőm, hanem felgyűlik a tömény stressz, tehetetlen düh, stb.) és a stabilnak tűnő lábaim kimennek alólam, aztán kell pár nap, míg újra erőt gyűjtök. Persze ezekről a mélyrepülésekről sem tud a környezetem, max. annyit lát a fater, hogy alig beszélek, alig eszem, érdektelen vagyok, de fogalma sincs a sötét gondolataimról (magamban teendő kár gondolatának felsejlése, ilyesmik), meg azokról a dolgokról, amik zabálják a pszichémet. Ezekben a napokban szégyenszemre annyira odavész a tartásom, hogy nem bírom visszatartani a bőgést (hú, de gáz volt bevallani 😉, még ide sem szívesen írom le, de ez is én vagyok), persze annyi méltóságom azért mindig marad, hogy nappal tartsam magam, de estére/éjjelre mindig csütörtököt mond a fék (főleg mert többlet teher a napközbeni erőlködés) és akaratom ellenére jön kifelé, ami a csövön kifér... Eltart pár napig, mire össze bírom szedni a tökeimet, meg visszarögzítem az álarcot, aztán egy darabig megint működöm. A doki szerint ez azért van, mert folyton csúcsra járatom az önkontrollomat - nála is 'aktiváltam' - és egy idő után nincs tovább kapacitás, a psziché kilöki, amivel már nem bír el, ha akarja az ember, ha nem. Na igen, észrevettem. 😆 Mondtam neki, hogy pár éve még évi 1-2 ilyen alkalom volt, aztán az egyik óta beállt párhavira, most pedig már nem bír ki félévet sem, fixen felnyalom a padlót kb. 3, jó esetben 4 havonta. Mondta, hogy ez is azt mutatja, hogy fárad a pszichém és csökkenteni kellene a stresszt, viszont ő is (mint a másik doki) azt mondta, hogy az örökös elfojtás sem jó és ne féljek gyengének lenni. Bakker, nem elég 3 havonta? Már az is gáz... Akkor is, ha utána egy darabig megint lehet rám sokat pakolni, meg hozom a szokott formát.
Persze nem állandóan hamis a jókedvem, meg a stabilitásom, mert vannak valóban jobb, vagy kifejezetten jó óráim/napjaim, szóval tudok nevetni és nyugodt lenni igazából is és addig jó. Pesszimista sem vagyok és egyelőre még céltalan sem, igyekszem tartani ezt a szintet, mert ha nincs cél sem, akarat sem, akkor van nagy gebasz. A doki helyeselte ezeket és megerősítette, hogy mindig tűzzek ki célokat, nem kell nagyokat, a fő, hogy legyen mindig motivációm a holnapra és hogy a visszaesések se vessenek vissza, hanem koncentráljak a célokra és merítsek erőt abból is, hogy már sokszor felálltam. Na ja, pont ezt csinálom, de jól jön azért a megerősítés.
A családra visszatérve:
Elmeséltem a régi időket, aztán azt is, hogy hogyan esett szét (régen sem voltunk szimbiózisban, de jobb volt a helyzet legalább a szűkebb körben), majd pedig a jelenre tértem és meséltem a fogadott Tesómról is, aki 7 éve a családom helyett családom, meg hogy hányszor mentett meg. Elismerését fejezte ki, hogy ennyi ideje működtetni tudunk egy ilyen szoros viszonyt ennyi nehezítő körülmény ellenére.
Leginkább a faterommal való viszony okoz károkat, mármint annak a minősége, az ő hozzá(m)állása, stb. Meséltem neki pár húzását, az egoizmusát, a nárcisztikus megnyilvánulásait, stb.-t. A doki azt mondta, hogy a mérgező szülők gyerekei általában visszahúzódóak, önbizalomhiányosak, megfelelési kényszeresek, szorongóak, meghunyászkodóak, stb.-stb. és rajtam is látja a tipikus jeleket, de ne hagyjam, hogy elnyomjon, bűntudatot keltsen bennem, vagy olyan érzést, hogy értéktelenebb vagyok, mint mások és ne hagyjam, hogy zsaroljon, stb. Majdnem megfulladtam a gombóctól, mert jól leírta a viselkedését. Ilyenkor belémvág a keserűséggel vegyült düh. Átbeszéltünk pár dolgot, de most csak annyit jegyeztem le, amennyi eszembe jutott. Fater zajong, alig tudtam koncentrálni.
Folyt. köv. jövő hétfőn, gondolom még a család lesz a téma, mert letelt az idő. Egyórásak a terápiák.

Fater

fog kapni egy másik gyógyszert, ami mellett már mehet napra. A jelenlegivel nem engedte a doki, viszont így nagyon megnehezült a bevásárlás, ügyintézés, mivel pl. ma is egész nap tűzött a nap és itthonragadt. Szólt a dokinak, aki akkor mondta, hogy van másik gyógyszer, ami nem okoz fényérzékenységet, felírja azt. (Miért nem azzal kezdte?) Eltűnt az a piros karika a csípés körül, viszont a doki szerint ez nem jelenti azt, hogy meggyógyult, vagy hogy mégsem Lyme (mert ezeket hitte apám). Hirtelen feledékeny lett, de ezt még nem mondta a dokinak, majd rákérdez, hogy elmúlhat-e az is a kezelés hatására, vagy maradandó? Nála eddig nem volt gond a rövidtávú memóriával (sem), de pár napja elfelejti pillanatok alatt, hogy mit akart, meg egyebeket. Eddig csak én voltam ilyen (nyilván más okból), szóval érdekes, amikor a két amnéziás próbál visszaemlékezni mondjuk egy 10 másodperccel azelőtti mozzanatra. 😃 Reméljük legalább ő nem marad így.

Tegnap koraeste olyan rosszullétsorozat kapott el, amilyen már régen és sokáig tartott. Már a boltban is nagyon fájt a fejem, meg lassult voltam agyilag és a kezeim is lassan mozogtak, hiába akartam normálisan használni őket. Fater nem szólt be, pedig már vártam, mert éppen az árut pakoltam a futószalagra mint egy lassított felvétel. Ő is pakolt, hogy haladjunk. Mire hazaértünk megjavult a mozgásom, viszont a fejem továbbra is ködös volt és egyreinkább szét akart robbanni, az a furcsa fejfájás volt, ami görcsroham előtt jön, meg ásítoztam (valamiért nagyon álmos leszek előtte), jött a hányinger is, légszomj, stb., úgyhogy lefeküdtem, tudtam hogy mindjárt rámtör. Gondoltam semmi vész, túlleszek rajta megint, azt' jó' van, mert megszoktam, hogy mindent érzékelek (kivéve az időt és az ingerek sem tisztán jönnek, de némi eljut hozzám), csak ködös, kábult a fejem és nem tudok mozogni, beszélni, szememet kinyitni, sem befolyásolni a rángatódzást, szóval ezek már nem ijesztőek, de a közben érzett közérzet időnként nemhogy rossz, hanem pokoli és a szívem is hajmeresztően tud viselkedni, így amikor ilyen durva a helyzet be tudok fosni, hogy valami bekrepál és game over. Főleg mióta egyszer beszart közben a keringésem. Tegnap is egy izmosabb rosszulléttel volt dolgom, mert annyira fájt a fejem, hogy elviselhetetlen volt és több roham jött, miközben nagyon rosszul voltam és a szívritmusom is megint ijesztően meghülyült, megint éreztem az adrenalinfröccsöket is. Ilyenkor az időérzékem is offon van, mert kába vagyok, meg a roham(ok) után alszom, de mikor az utolsó rosszullétből felkeltem és azt éreztem, hogy nem jön több, mert elmúlt minden fájdalom és rossz közérzet, addigra már éjfélkörül járt az idő. Remélem egy időre békénhagy, mondjuk mostanában minden nap volt, csak nem olyan durva és sorozatos, mint tegnap. Holnap jön a hidegfront, remélem megúszom ilyen buli nélkül.

Zajlik az életem megint

Voltam ma a pszichodokinál. Mivel most voltam nála először, ezért egyelőre még csak feltérképezett, magamról és az életemről meséltetett, meg tesztet töltetett ki. Nem is bánom, hogy nem kellett még belemennem a sűrűjébe, mert nem lett volna humorom hozzá, ugyanis megint gondoskodik az élet arról, hogy a szokásos szar-adag a nyakamba zúduljon.

Egyrészt a fater erősen Lyme-kór gyanús, a doki egyből arra gondolt, mikor látta a kullancscsípés helyét, de írt fel neki Doxicyclint, egy hónapig kell szednie és 2 hét múlva vért kell vetetnie, hogy van-e antitest a vérében. Ő már kb. temeti magát, de mondtam neki, hogy várja már meg a laboreredményt, ami negatív is lehet! Nyilván én is feszült vagyok, mert tud genya dolgokat művelni az a szar, de amíg nem bizonyosodik be, addig nem kell majrézni, szóval erre fókuszálok és neki is mondtam.

A másik dolog az, hogy megint változnak dolgok és megint bizonytalanságban vagyunk. Ezt senki nem szereti, de én ebben nőttem fel és már igencsak unom, hogy még mindig nincs körülöttem stabilitás. Volt nálunk egy újabb szaki, aki szerint ezt a házat nem lehet felújítani, mert ugyanúgy repedni fog, ledobja a vakolatot/csempét, a mennyezet megint potyogni fog a fejünkre, meg egyebek és felesleges azért pénzt ölni bele, hogy aztán fél-egyév múlva megint ugyanilyen legyen minden. Jól átvágott minket az a fazon, aki azt mondta, hogy felújítható. Megint ott tartunk, hogy másikat kell keresni, egy régi jóbarátom közbenjárása révén volna is, aki segít, de a fater megint aggályoskodik. Megmondtam neki, hogy ha nem hagyja, hogy segítsenek, akkor ne panaszkodjon! Nagynehezen helyreraktam, szóval most házat kell keresnünk. Minden nagyon képlékeny, a tervek is még csak piszkozatok kb., egyelőre bármikor bármi változhat.
Most ezt a témát jegelem is, mert zizeg már az agyam, csomót agyaltunk, ötleteltünk és még kell is.
Már röhögtem kínomban, hogy megint költöznünk kell. Nagyjából a 20. alkalom után abbahagytam a számolást, ez lesz már lassan a 27.-28. alkalom, 'saccperkábé'. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy ez van, ebből kell kihozni, amit lehet. Persze ötpercenként változik a hangulatom, a gondolataim, a hozzáállásom, szóval ja, fasza az élet. Most megint átkapcsolok túlélő-üzemmódba és agyalok a megoldásokon én is.

A futóművem annyival jobb, hogy az eddig lila részek itt-ott már zöldülnek-sárgulnak, de terhelni még mindig nem esik jól, főleg hőségben, olyankor jobban fáj, meg dagad. A térdeim vizesek és kis mozdulatra is állandóan el-elmozdulnak, szóval ha a bokám nem is lenne bekrepálva, a térdeim akkor is minimális járkálást engednének.
A vesém fáj megint egy ideje, főleg ha úgy mozdulok, meg slagolás után, szóval a vizenyős lábra lehet, hogy az is rátesz.
Ma rohamoztam, de nem volt most durva és csak kettő jött.