Tegnap voltam a harmadik beszélgetésen. Az elsőn nagyjából feltérképezett, de nyilván gyűjti még az infókat, meg sorban csomagoljuk ki a dolgokat, egyelőre a családdal foglalkozunk. Sosem izgatott különösebben, sőt kb. semennyire a téma, mert nem ástam bele magam. Szerinte azért, mert így védekeztem, kizártam, ami érzékenyen érint. Na igen, lehet benne valami, mert amikor pl. az Ildi megkapargatta a felszínt 2 éve, akkor éreztem, hogy tud fájni a téma, meg is lepett, mert azelőtt tényleg csak annyi volt a reakcióm, hogy "a családom szét van esve, meg apám leszar, de ez van" és ennél jobban sosem mentem, meg gondoltam bele. Most ugye már nem csak a felszín alá nézünk pár centivel, hanem a dolgok mélyére ásunk és itt derül ki, hogy hogyan is hatnak rám valójában a dolgok. Amiről eddig azt hittem, hogy nem érdekel, az is tud fájni, ha feszegetve van. Leginkább az, hogy van apám, de mégsincs (bár ez pont nem az a terület, ami látszólag nem érdekelt, mert ez mindig szarul esett, amióta az Anyu meghalt és megmutatkozott, hogy hogyan is állunk valójában). Kellett beszélnem arról, hogy milyen volt régen a családunk, hogyan éltem meg azokat az időket és hogyan élem meg azt, amivé lett a famíliánk, meg persze az Anyu elvesztését hogyan viseltem és most hol tartok. A hétköznapokban nem látszanak rajtam a dolgok, de a doki érzékeny pontokra tapintott, mert többször elzárta a torkomat egy nagy gombóc. Levágta és itt kitértünk kicsit az elfojtásra. Mondtam neki, hogy sosem mutatom ki, hogy bajom van, sőt, a környezetem egy gyakran baromkodó, mosolyogni, sőt nevetni is képes, elég tevékeny embert lát, fogalmuk sincs arról, hogy ez csak egy álarc, a világ felé közvetített 'minden oké' figura. Pont a napokban jött szóba az öcsém és a fater mondta, hogy eléggé depressziós (ezt a Gabi maga mondta), én itt élek a szájában és rólam nem is sejti, szóval ezek szerint hiteles az 'alakításom'. Mondjuk ő amúgy is egy érzelmi analfabéta, mert régen ordító jelek voltak az első összeomlás előtt és azokat sem vette észre. Ez a védekezés egyrészt azért is van, mert szereti az ember gyenge pontjait cibálni és nem fogom magam tálcán kínálni neki. Nem csak felé nem mutatom a gyötrődő felemet, hanem az egész világ elől elrejtem. Azt mondta erre a doki, hogy ez egy ún. mosolygó depresszió. Az ilyen ember a külvilág előtt egy stabil, jókedélyű fazont alakít, de amint egyedül marad, meg amint elfárad ennek a látszatnak a fenntartásában, összeomlik. Na igen, stimm'... Tapasztalom én is, hogy rengeteg energiát elvisz az, hogy elrejtsem a dolgokat és sokszor akkor is mosolygok, meg poénkodom, amikor legszívesebben tombolnék. Én nem zuhanok össze minden alkalommal, amint egyedül maradok, de kb. 3 havonta leszakad az álarcom (nem csak azért, mert elfogy az erőm, hanem felgyűlik a tömény stressz, tehetetlen düh, stb.) és a stabilnak tűnő lábaim kimennek alólam, aztán kell pár nap, míg újra erőt gyűjtök. Persze ezekről a mélyrepülésekről sem tud a környezetem, max. annyit lát a fater, hogy alig beszélek, alig eszem, érdektelen vagyok, de fogalma sincs a sötét gondolataimról (magamban teendő kár gondolatának felsejlése, ilyesmik), meg azokról a dolgokról, amik zabálják a pszichémet. Ezekben a napokban szégyenszemre annyira odavész a tartásom, hogy nem bírom visszatartani a bőgést (hú, de gáz volt bevallani 😉, még ide sem szívesen írom le, de ez is én vagyok), persze annyi méltóságom azért mindig marad, hogy nappal tartsam magam, de estére/éjjelre mindig csütörtököt mond a fék (főleg mert többlet teher a napközbeni erőlködés) és akaratom ellenére jön kifelé, ami a csövön kifér... Eltart pár napig, mire össze bírom szedni a tökeimet, meg visszarögzítem az álarcot, aztán egy darabig megint működöm. A doki szerint ez azért van, mert folyton csúcsra járatom az önkontrollomat - nála is 'aktiváltam' - és egy idő után nincs tovább kapacitás, a psziché kilöki, amivel már nem bír el, ha akarja az ember, ha nem. Na igen, észrevettem. 😆 Mondtam neki, hogy pár éve még évi 1-2 ilyen alkalom volt, aztán az egyik óta beállt párhavira, most pedig már nem bír ki félévet sem, fixen felnyalom a padlót kb. 3, jó esetben 4 havonta. Mondta, hogy ez is azt mutatja, hogy fárad a pszichém és csökkenteni kellene a stresszt, viszont ő is (mint a másik doki) azt mondta, hogy az örökös elfojtás sem jó és ne féljek gyengének lenni. Bakker, nem elég 3 havonta? Már az is gáz... Akkor is, ha utána egy darabig megint lehet rám sokat pakolni, meg hozom a szokott formát.
Persze nem állandóan hamis a jókedvem, meg a stabilitásom, mert vannak valóban jobb, vagy kifejezetten jó óráim/napjaim, szóval tudok nevetni és nyugodt lenni igazából is és addig jó. Pesszimista sem vagyok és egyelőre még céltalan sem, igyekszem tartani ezt a szintet, mert ha nincs cél sem, akarat sem, akkor van nagy gebasz. A doki helyeselte ezeket és megerősítette, hogy mindig tűzzek ki célokat, nem kell nagyokat, a fő, hogy legyen mindig motivációm a holnapra és hogy a visszaesések se vessenek vissza, hanem koncentráljak a célokra és merítsek erőt abból is, hogy már sokszor felálltam. Na ja, pont ezt csinálom, de jól jön azért a megerősítés.
A családra visszatérve:
Elmeséltem a régi időket, aztán azt is, hogy hogyan esett szét (régen sem voltunk szimbiózisban, de jobb volt a helyzet legalább a szűkebb körben), majd pedig a jelenre tértem és meséltem a fogadott Tesómról is, aki 7 éve a családom helyett családom, meg hogy hányszor mentett meg. Elismerését fejezte ki, hogy ennyi ideje működtetni tudunk egy ilyen szoros viszonyt ennyi nehezítő körülmény ellenére.
Leginkább a faterommal való viszony okoz károkat, mármint annak a minősége, az ő hozzá(m)állása, stb. Meséltem neki pár húzását, az egoizmusát, a nárcisztikus megnyilvánulásait, stb.-t. A doki azt mondta, hogy a mérgező szülők gyerekei általában visszahúzódóak, önbizalomhiányosak, megfelelési kényszeresek, szorongóak, meghunyászkodóak, stb.-stb. és rajtam is látja a tipikus jeleket, de ne hagyjam, hogy elnyomjon, bűntudatot keltsen bennem, vagy olyan érzést, hogy értéktelenebb vagyok, mint mások és ne hagyjam, hogy zsaroljon, stb. Majdnem megfulladtam a gombóctól, mert jól leírta a viselkedését. Ilyenkor belémvág a keserűséggel vegyült düh. Átbeszéltünk pár dolgot, de most csak annyit jegyeztem le, amennyi eszembe jutott. Fater zajong, alig tudtam koncentrálni.
Folyt. köv. jövő hétfőn, gondolom még a család lesz a téma, mert letelt az idő. Egyórásak a terápiák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése