Ma egyéni terápián

felment bennem a pumpa, mert felhúzott a doki. Miután lehiggadtam felfogtam, hogy az érdekemben történt a szembesítés. Ha már itt tartok; a komfortzóna fogalma a terápián felejtős és persze ez elmélyíti az ember szorongását, mivel a biztonságérzetnek lőttek, viszont nyilván ez is az ember érdekét szolgálja, mert a világ sem idomul hozzánk, nekünk kell(ene) megtanulni illeszkedni bele. Akár egyetlen mondattól is oda a bizalmam, szóval eldurrant az agyam és mondtam hogy hazamegyek. Azt mondta a doki, hogy ha nem működöm együtt és nem tartom be a szabályokat (kimegyek az ülésről), akkor tényleg távoznom kell, amit gondoljak át, mert nem véletlenül vagyok itt, pláne harmadszor, nyilván szükségem van a segítségre, amit nem fogok megkapni, ha kirúgatom magam, szóval gondolkodjak! Forrt az agyvizem és nem tudtam gondolkodni, aztán lassan észhez tértem és magamra lettem rohadtul dühös, hogy ennyire elcseszett vagyok! Tombolni tudtam volna az öngyűlölettől, a bűntudattól és attól az iszonyatos mértékű feszültségtől, ami létrejött bennem addigra. Nem ez a hevesség volt amúgy az eredeti letolás tárgya. Onnan indult az egész, hogy beszélgettünk az életemről és látta, hogy a necces részeknél görcsösen tartom magamat, amire megkérdezte, hogy miért csinálom? Elmondtam, hogy azért, mert ezt kell tennem. Kérdezte, hogy miért kell? Mondtam, hogy mindig is ezt kellett tennem és szégyennel tölt el, ha nem sikerül, meg azért is, mert ha nem teszem, akkor egyrészt elszabadul a pokol, másrészt ha mindig szabad folyást engednék annak, ami bennem van, akkor sosem tanulnám meg kontrollálni akár a dühömet, akár a keserűségemet. Azt mondta, hogy az helyes, hogy már erre törekszem a hétköznapokban, azonban ITT nem kell, sőt, magammal cseszek ki, ha nem engedem érvényesülni, ami kikívánkozik. Akkor jöhetek majd negyedszer is, vagy akár tizedszer is, mert most sem fogok haladni, ha egyfolytában akadályozom saját magamat ezzel a görcsös önfegyelemmel, főleg hogy alapból sem elég 1-2 alkalom, de így mégtöbb fog kelleni. Azért is poén ez az önfegyelem dolog, mert a dühömet, meg időnként a késztetéseimet bezzeg nem tudom így féken tartani. Valamelyest igen, de állítólag még így is igen látványos, ha felszaladt valami miatt a pumpa, meg is kaptam a tornádó 'becenevet' egy-két embertől. 😁 (Nem itt, hanem a kinti közegemben.) Azon durrant el az agyam, hogy azt mondta a doki; szerinte nem is akarok jobban lenni, mert nem működöm együtt. A frászt nem akarok! Akkor egyszer sem jöttem volna be, nemhogy háromszor... Megmondtam neki, hogy nem szándékosan fojtok el egy csomó mindent és nekem sem öröm, hogy nem tudok megszabadulni dolgoktól, aztán egyszerre tör ki minden hol ilyen, hol olyan módon. Gyűlölöm, amikor kijelenti valaki a másikról, hogy az mit érez/gondol, a faterom is pont ilyen. 😠 A bizalmam itt intett be és mondtam azt, hogy lelépek, aztán mondta, hogy gondoljam meg a távozást, mert akkor nem fogok segítséghez jutni. Mondtam neki, hogy igenis javulni akarok, de valami nem engedi, hogy ne tartsam magam, iszonyatos szégyent és öngyűlöletet érzek, ha gyenge vagyok! Azt mondta, hogy egyfelől túlkontrollált vagyok, másfelől azonban képtelen vagyok az önkontrollra. Mondta, hogy meg kell cserélnem a dolgokat és lazítani a kontrollt az érzelmek és gondolatok kifejezését illetően és erősíteni kell az indulataimat illetően, meg a cselekedeteimet illetően, hogy ne a pillanat hevében döntsek/cselekedjek, mint pl. a hazamenetelt illetően. Mondta, hogy nem vagyok reménytelen eset, mert képes vagyok az önreflexióra és látja bennem a törekvést is a gyógyulásra. (Aha, előtte meg hozzámvágta, hogy nem is akarom. 😡) Mondta, hogy csak akkor tud bárki segíteni, ha engedem. Ennyi eszem nekem is van, de ha egyszer olyan rohadtul erős bennem a szégyenérzet, meg az, hogy talpon kell maradnom és ezek irányítanak, akkor mit csináljak?! Azt mondta, hogy az elfojtás az ún. túlkorlátozottság, érzelmi gátlás séma miatt van, de már nem kell megfelelnem senkinek, biztonságban vagyok és nem kell szégyellnem magam semmiért. Kérdezte, hogy miért érzek szégyent, amikor nem vagyok erős? Mondtam, hogy azért, mert amióta az eszemet tudom azt láttam magam körül és belém is az lett nevelve, hogy helytelen bármiféle gyengeség és ha mégis előfordult, nem vigaszt kaptam, hanem el kellett fojtsam, vagy megalázó megjegyzéseket. Kért példákat és beugrott, hogy egyszer szó szerint pofáraestem a bringával olyan 4-5 éves koromban. Nem voltam egy nyekergős kölyök, amit az is mutat, hogy csak utólag látta meg anyám, hogy megcsípett a darázs, mert nem adtam neki hangot, szóval sejthető, hogy ha a pofáraesésre ordítás volt a reakcióm, akkor az tényleg fájt. Anyám annyit mondott rá, hogy megérdemeltem és még el is vert, mert az úton estem el és pont jött egy kocsi. Bevallása szerint csak ijedtében vert el (máskor is volt rá példa), mert azt hitte elüt az autó, de a lényeg, hogy az volt a reakció, hogy fejezzem be a bőgést. Apámtól is ugyanezt hallottam később, amikor alázott. Baromira szégyelltem magam minden alkalommal, ha úgy alakult, szóval már korán elkezdtem elfojtani, ha valami fizikailag, vagy lelkileg rosszul érintett és azóta is képtelen vagyok megengedni magamnak ezt a "luxust", mert egyből diktafon módjára játssza újra az agyam a különféle reakciókat és ha mégis beint az erőm, mert már csúcsrajárt az önfegyelmem, érzem ugyanazt a megsemmisítő szégyent még akkor is, ha senki sem lát gyengének, mert arra nagyon vigyázok. Apám egyetlen egyszer vett észre néhány évvel ezelőtt és a reakció ugyanolyan lekezelő volt, szóval nem segített a bizalmam kiépülésén, ám a szégyenérzetemet annál inkább megerősítette. A doki szerint gyerekként mindegyik séma reálisnak tűnt és a 'túlélést' jelentette sokuk, pl. ez az elfojtás is, de már nem kellenek, viszont azért nem ereszt ez sem, meg a többi séma sem annak dacára sem, hogy fájdalmat okoznak, mert egyrészt a 'gyermek móddal' van összefüggésben és az nálam állítólag nagyon gyakran aktiválódik, másrészt ha megszűnnének a betanult/beivódott minták, azzal elveszteném a biztonságérzetemet, amit ezek az ismerős bevésődések adnak, mivel 'ismerős terepnek' számít mindegyik. Mivel sosem volt körülöttem stabilitás, ezért keresem a doki szerint mindenben azt és tudat alatt ezen a területen is, így mivel biztonságot ad minden, ami ismerős, így hiába okoz kárt valami, annál maradok, de ez nem tudatos. Mondta, hogy kemény munka átírni a sémákat, ebből a terápiából is több kör kell, mire átíródnak és a páciensnek is mindig dolgoznia kell azon, hogy felismerje az aktiválódásukat és a terápián megtanult módokon reagáljon rájuk. Mondta, hogy amikor valami aktivál egy sémát, olyankor tudattalanul átéli az ember ugyanazt, amit gyerekként és ezért reagál ugyanúgy. Állítólag a sématerápia gyógyítja ezeket a sémákat és ennek az lesz az eredménye, hogy egyre kisebb lesz az ingerküszöb, nem fognak olyan könnyen aktiválódni az adott sémák, de ha aktiválódik is épp' valamelyik, akkor sem lesz olyan bénító a hatása. Na, ez királyul hangzik, mert egyre nehezebb így a lét. Folyamatos munka az egész, de sejtettem, hogy nem 5 perc alatt lesz eredmény. Nálam a 18 sémából 9 volt aktív eddig, kíváncsi vagyok, hogy a mostani teszt mit fog mutatni, de remélem, hogy csökkent a számuk. Ahogy beszélgettünk belémvágott, hogy miért is váltam ilyenné, hogy miért vagyok itt, átszáguldott az agyamon pár dolog és már hajszálon függött az erőm, persze mindent beleadtam, hogy megmaradjon és ismét szóvátette a doki, ekkor már kemény stílusban, amire bepöccentem, mert régi szarokat hozott felszínre, aktiválva a 'gyermek módot'. Az a személyiségrész mindenkinél két módon képes kifejezni a dühét: sírással és dühkitöréssel (mikor melyikkel, vagy épp' egyszerre a kettővel), akárcsak a gyerekek ugye, mert állítólag nincsenek fejlett eszközei az érzelmei finomabb, meg árnyaltabb módon történő kifejezésére. Ilyenkor mintha kívülről látnám és hallanám magamat, nem igazán tudom leírni, hogy milyen. Emlékszem mi hangzik el, mi történik, de nem tudok irányítani, mert lefagyaszt az adott helyzet - pont mint rég'. Jött a heves düh és a sarokba szorítottság érzet, azzal meg az erős stressz, ahogy' régen is. Kérdezte a doki, hogy miért vagyok dühös? Mondtam, hogy azért, mert támad és nem bízom benne, megyek haza. Mondta, hogy nem ártani akar, hanem segíteni és az érdekemben szól rám dolgokért. Mondta, hogy mivel a 'sebezhető gyermek mód' aktív épp', ezért érzékelem úgy, hogy menekülnöm kell a helyzetből/helyszínről, mert el akar nyomni, lecsesz, nem vagyok biztonságban, de ő nem a szüleim és nem a Laci, meg nem valamelyik pedagógus az óvodában, iskolában, ezek elmúltak és nyugodjak meg. Mondta, hogy imaginálunk (a végén mondta, hogy az érzelmi gátlás feloldása volt vele a cél). Először megnyugtatott, hogy tudjunk imaginálni. Csukott szemmel keresnem kellett gondolatban egy biztonságos helyet és fel kellett idéznem egy-egy esetet, amikor nem volt jogom az érzelmeimhez. Olyanokat kért, ahol az egyikben nem mondhattam/mutathattam ki a dühömet, a másikban nem sírhattam (nyilván nemcsak 2 érzelem létezik, de nálam e kettővel van leginkább tennivaló). Teljesen leblokkoltam, nem jutottak eszembe konkrét élmények, csak a tudat volt meg, hogy túl sokszor kellett magamban tartani mindkettőt. Csak azt hallottam újra és újra a fejemben, ahogy apám azon a gusztustalanul lekezelő hangsúlyán mondja: "fogd be!" és ez nagyon stresszelt. Azután azt hallottam, hogy "mindig a tiédnek kell lenni az utolsó szónak, igaz?!" (Még jó bakker, ha épp' ki kellett állnom magamért...) A doki kérte, hogy próbáljak konkrét eseményt felidézni, hogy közbeléphessen. Ekkor végre bevillant egy eset, ráadásul egy olyan, ahol mindkét fenti érzelem érvénytelenítve lett, bár nem rémlett minek a kapcsán indult a vita, csak arra emlékeztem, hogy olyam 13-14 éves lehettem ekkor és mindenért engem tett felelőssé apám, rámkiabálta, hogy "egy idióta vagyok, nem lesz belőlem semmi és ő is miattam fog megdögleni". Ezzel együtt már bevillant az is, hogy azon akadt ki, hogy én jól merészeltem érezni magamat a barátaimmal és erre ő irigy volt. Közölte, hogy fáradtak anyámmal, de én csak szórakozzak tovább a barátaimmal, szarjak bele mindenbe, ők meg majd pihennek a föld alatt. (Nem tudom mit várt tőlem, talán azt, hogy majd gyerekként megoldom a gondjaikat?!) Ekkor mondta azt, hogy idióta vagyok (meg máskor is, kedvenc szójárása volt a seggfejjel együtt) és hogy tesz róla, hogy nekem se legyen olyan Hawaii az életem. (Szerintem már akkor is a cseh 2-t nézte, mert minden volt az életem, amíg ő máshol volt, csak nem Hawaii, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, a visszatérésében sem volt sok köszönetem, max. az elején.) Nem tudom meddig szapult folyamatosan, de sokáig, szerintem egy órát biztosan kitett és ez is rendszeres volt. Nagyon dühös voltam, valamint megalázottnak éreztem magam, főleg hogy pár dolgon anyám csak röhögött, pedig azt vártam, hogy majd kiáll értem. Dühömben visszaordibáltam, próbáltam magam megvédeni, de jött a fent említett "fogd be!", meg a szokásos "mindjárt jól szájbaverlek!" és a többi. El kellett viselnem csendben, ahogy szapul, meg azzal is aláz, hogy ásítottam egyet és ezért ordított, hogy "ilyen unalmas vagyok?!" Jól emlékszem, hogy ettem közben és valamire várta a választ, de tele volt a szám és amikor dühösen mondta, hogy válaszoljak már, de én szintén dühösen mondtam, hogy "tele van a szám!", akkor elkezdte, hogy "mindjárt a fogaiddal lesz tele, amiket kiverek!" A végén már sírvafakadtam, de arra is azt kaptam, hogy fejezzem be. Itt közbeszólt a doki, mondta, hogy most odalép apámhoz és leállítja és anyámnak is megmondja, hogy álljon ki értem. Kiállt értem a doki, apámat helyrerakta, azután hozzám intézett pár megnyugtató mondatot, meg azt mondta, hogy jogom van az érzelmeimhez, majd a biztonságos közegre kellett koncentrálnom, amibe elvonultam gondolatban az imagináció kezdetekor és utána 'visszahozott'. Kérdezte, hogy milyen érzésem van, mire mondtam, hogy szétfeszít a düh és szomorú vagyok. Kérdezte, hogy ha tárgy lenne a mellkasomon, mi lenne az? Mondtam, hogy nem rajta van, hanem benne, olyan mintha egy nagy labda, vagy hegy volna, ami szét akarja feszíteni. Azt mondta próbáljam megsemmisíteni valamilyen módon. Próbáltam a labdát kiszúrni, a hegyet elmozdítani, de nem történt semmi. Azt mondta, hogy tudja hogy képes vagyok rá, erősebb vagyok mint gondolom! Nem igazán vagyok az, mert nem tűnt el az a nyomás a mellkasomból, csak később. Elég nyomott volt a hangulatom az egyéni terápia után és valójában azóta is olyan. Nem borított ki (bár párszor majdnem), viszont dühös voltam és zaklatott. Utóbbit azóta is érzem, egyreinkább keserű a hangulatom így estére, ami elég vicces, ha azt nézem, hogy délután turkáltunk a fosban. Némi fáziskésés van nálam. 😁 Egyelőre egyben vagyok. (Ezért a mondatért most kapnék a dokitól. 😁) Volt ma sématerápia, művészetterápia és csoportterápia is. Jóideje nem pihentem ki magam. Otthon a macskák miatt, itt meg szintén mindig felkelt valaki/valami, vagy elaludni nem hagy, így a kialvatlanság is ingerlékennyé tesz. Ma délután is megpróbáltam aludni az utolsó foglalkozás után, sikerült is elaludni, bár szerintem csak kómába estem a szobába beállt lábszagtól. Otthon feeling. 😄 Mindössze fél óra kikapcs jutott, éreztem is felébredve, hogy olyan, mintha csak elszenderedtem volna. Azt se' tudtam/tudom melyik bolygón vagyok. Jó volna már egy pihentetőt aludni. Az ábrázatom már alakul, pont olyan pszichiátriára illő. 😁 Addig írkáltam itt a baromságokat, míg időközben a torkomból - egyelőre - elhúzott az a szorítás, szóval bejött a figyelemelterelés. Most két napig megint nyugtunk lesz. Lassan 2 hete vagyok itt, de megint nem igazán haladtam. Oké, mondta a doki, hogy lassú folyamat és több alkalom is kell, sőt, évekig is tarthat valójában, mire változásokat érzékel az ember. Fasza. Mindegy, ez legalább valami, de ha el sem kezdi az ember, akkor semmire sem jut. A másik, hogy le kéne tudnom győzni a túlkontrolláltságot, mert szerinte ez is akadályoz. Kíváncsi vagyok, mire jutok/jutunk a maradék 2 hétben. Tegnap tudtunk beszélgetni a Tesómmal és ez feldobott. Röhögtünk is jókat, meg persze támogattuk egymást. Baromira hiányzott már, szóval nagyon örültem Neki. Azt mondta, hogy úgy érzékeli, hogy ott és akkor a régi vagyok, aminek örült és én is örülök, hogy azt a figurát tudtam nyújtani, akit megismert. Jó beszélgetés volt, erőt adott és remélem Neki is! (Köszönöm, Tesóm! Tarts ki! 😘 Csak hogy röhögj: ma nem romlott szörpöt, hanem romlott almalevet sikerült meghúznom. 🤮😄)

Tegnap fejeztem be

a tesztek kitöltését, amik csomó kérdésből állnak, van, amelyik hatszázvalamennyiből. Azok alapján látják, hogy mi a helyzet jelenleg, kinél milyen fokú a borderline és hogy van-e egyéb kórképe az embernek (többünknek van, de attól még újra megnézik). Ma mozgásterápián úgy kellett párosával zenére mozogni, hogy csak arra figyelhettünk, nem beszélhettünk. Ez sem új a számomra. A mindfullness óra az "itt és most"-ról szólt, meg az érzékszervekről. Előbb nyitott szemmel kellett megfigyelni a környezetünket, azután csukottal kellett figyelni az ingerekre, amik az érzékszerveink segítségével jutottak el hozzánk, majd befelé kellett figyelni, hogy milyen érzelmeket, gondolatokat váltanak ki az ingerek. Kiscsoporton a magány volt a téma. Mint ahogy egy korábbi jegyzetben említettem, a magunkfajta akkor is rohadtul magányos tud lenni, ha ezren veszik körül, persze ez sem mindig a BPD számlájára írható, mert ugye van a társas magány, amikor hiába vannak az ember körül, olyan mintha nem lennének, mert nem érdekli a környezetét az illető. Arról beszéltünk, hogy kinek mit jelent, hogyan éli meg, stb. Kifelejtettem a múltkori felsorolásból a kommunikáció órát, ugyanis az is van, keddenként. Ma az asszertivitás volt a téma, ugyanis a magunkfajtánál az is hibádzik, mivel szinte mindannyiunk szükségletei el voltak gyerekként nyomva (kinek 'csak' az érzelmi, kinek a fizikai is) és ezért nyilván nem tanultuk meg érvényesíteni azokat, ahogy a konfliktuskezelés sem az erősségünk, plusz ugye ha valami a felszínre hozza az ún. 'gyermek módot', akkor az ember pont úgy viselkedik az adott helyzetben, ahogy anno gyerekként, magyarul ezesetben leblokkol és nem képes kiállni a jogaiért, vagy ha nem is blokkol le, akkor sem áll ki értük, mert megtanulta, hogy felesleges erőlködnie. Nem képes kifejezni azt sem, hogy mire van szüksége, mert itt is az ún. alárendeltség séma működteti. A terapeuták mondták, hogy emellett maga a borderrel járó bizonytalanság, a bűntudat, az önvád és a másoknak való megfelelési kényszer is befigyel, szóval jópár gyökere van annak, amiért problémás a magunkfajtánál az asszertív kommunikáció. Azt mondták, hogy tanulható, fejleszthető ez a készség, ami jó hír. Van egy elméleti része és egy gyakorlati, utóbbi esetében szintén szerep-, meg csoportos játék van, mint a sématerápián. Állítólag meg lehet általa tanulni hatékonyabban képviselni az ember érdekeit és szükségleteit. Az alárendelődés és az elfojtott harag helyett segít pozitív érzéseket és kevesebb feszültséget, stresszt átélni (na, ez nagyon kéne nekem (is) 😄). Segít felismerni az asszertív jogokat és érvényesíteni azokat. Fejleszti a határmeghúzás képességét (állítólag tipikus BPD 'tünet' a határtartási képtelenség, ami abban nyilvánul meg, hogy az ember adott helyzetben vagy átlépi őket, vagy mivel a sajátjai hiányoznak, úgy gázolhatnak át rajta mások, akár egy tank), segít megtanulni nemet mondani. Segít nyugodtabb, harmonikusabb kapcsolatokat fenntartani. Bedobtak egy témát, aminek az volt a célja, hogy a hatására az ember kimondjon olyan dolgokat, amik még soha, senkit nem érdekeltek az otthoni környezetében, de ezúttal kimondhassa egy elfogadó, támogató közegben, ezáltal önmagát és a többieket is jobban megismerve. Azután egy labdát kellett dobálni és mindenki annak dobta, akit szeretett volna pozitívan megerősíteni valamiben. Ez sem új, mert ugyanígy csináltuk az előző két ittlétemkor.

Ma reggel

nagycsoporttal kezdtünk, aminek keretein belül a közösségünk hétköznapi problémáit, vagy a csoportban felmerülő esetleges konfliktusokat beszéljük meg. Egyelőre béke van és remélhetőleg meg is marad. Művészetterápián zenére festettünk. A téma szabadonválasztott volt, a zene meg gondolom azért szólt, hogy ellazuljunk, de ez is relatív, mert amíg az egyik ember valóban lazul tőle, a másikban elindít dolgokat. Relaxációs zene volt elvileg, mégis sírvafakadt egy nő, mert állítása szerint felhozott belőle negatív gondolatokat, meg érzelmeket és kérte, hogy kapcsolják ki. Másik zenét kaptunk és az már neki is megfelelt. Nem szokták hagyni, hogy kihátráljunk a kellemetlen dolgokból, de gondolom most azért nem kényszerítették rá az adott zenét, mert egyrészt az nem egy lényeges eleme volt a terápiának, másrészt nem az volt a céljuk, hogy bárki rosszul érezze magát és kiakadjon. A mai nap kemény volt pár embernek a sématerápia után, mert repkedtek a pánikrohamokra kiosztott bogyók. Aki esetleg nem bőgött eleget sémán, az folytathatta az egyénin, mert az is volt ma és az is az egyik 'mumus', mivel annak keretén belül is csontig tudnak mászni az emberbe. Én (és még 1-2-en) továbbra sem borultam ki a sémán, gondolom azért, mert ami ma téma volt, az engem annyira nem rázott meg, vagy csak védekezem tudat alatt - szokás szerint. Hogy a másik 1-2 embert mi tartotta egyben, azt nyilván nem tudhatom. Az egyénin sikerült belenyúlnia a dokinak az egyik gázos pontba és egyből a kiborulás szélére kerültem tőle, elkezdett reszketni a kezem is, meg jöttek a kényszermozdulatok és ilyen vergődéskor szoktam azt is érezni, hogy fizikai fájdalmat kell okoznom magamnak. Nem lehetett és ettől csak mégfeljebb fokozódott a feszültségem. Nagynehezen lenyeltem a torkomban keletkezett focilabdát, ami azért is volt rohadt nehéz, mert megkérdezte a doki, hogy mit érzek. Nem szólaltam meg és azóta is szar a kedvem, meg újra és újra elszorul a torkom, de egyelőre én vagyok az erősebb. Próbálok másra figyelni. Nem kérdeztem rá, hogy miért nem triggerelt be szerdán annak a csoporttagnak a jövőmet lefestő helyzete, mert ha belemegyünk a témába úgy, hogy már eleve megpiszkált egy másik kényes dolgot a doki, annak nem lett volna jó vége és nem célom szétesni mindjárt a terápia elején (mondjuk később sem 😁). Ez persze nem mindig az én döntésem, de egyelőre még én irányítok, nem az őrület és nem ártana, ha ez így tudna folytatódni minél tovább. Ami a szociális készségeimet illeti, továbbra is elvagyok magamnak és félrevonulok. Hiába evezünk egycsónakban, innen is kilógónak érzem magam. Ezt mások is mondták valamelyik ülésen, hogy sehová nem érzik magukat odaillőnek, amire mondta a terapeuta, hogy a border az oka, szóval legalább már amiatt nem gyűlölöm magam, hogy egy kicseszett UFO vagyok, aki eltévesztette a bolygót. 😁 (Amúgy de, ha olyanom van, gyűlölöm magam ezért is.) Kajálni úgy megyek, hogy lehetőség szerint üres asztalhoz ülök. Ha leül hozzám valaki, nyilván nem küldöm el, de én nem ülök oda másokhoz. Megnyugtató volt hallani valamelyik kiscsoporton, hogy nemcsak én szégyellem magam csupán a létezésemért is. 😁 A 'külvilág' egy csomó dolgot nem ért és ez nem az ő hibájuk, viszont érdekes az a (szokatlan) tapasztalat, hogy itt bármit mond az ember, azt hallja a másiktól, hogy "aha, ismerős", vagy hogy a dokik értik mi újság, sőt, sokszor csak a dokik értik és segítenek az embernek kibogozni a gordiuszi csomókat. Aludni itt sem tudok és ez nem kedvez az idegszálaimnak. Tegnap már éreztem, hogy jön a dilihopp, úgyhogy kimentem a szobából, mielőtt eldurran az agyam. Ilyenkor kéne állítólag pl. a mindfulnesst alkalmazni, csak épp' ha valaki/valami felhúz, akkor annyira fortyog az agyvizem, hogy csakis az erős dühöt érzem és pont amiatt képtelen vagyok bármi másra figyelni, nemhogy még oda is koncentráljak az adott dologra. Egyszer az otthoni dokim azzal a hasonlattal példázta a magamfajta dühét, mint amikor forr a tej és egy ponton hiába húzza le az ember a lángról az edényt, a tej akkor is kifut. A magamfajtánál is van egy pont, ahol bármit csinál, már képtelen féken tartani a dolgokat. A doki szerint azt kell megtanulni, hogy hol van az a pont, ahol még 'időben elhúzhatjuk az edényt'. Ez értendő a dührohamra is, meg a kiborulásosra is (ma pl. sikerült nem 'rohamozni' egyénin), bár amikor látszólag ok nélkül jön rá az emberre valamelyik, akkor megszívta, mert ott nincs egy pont, amit felismerhet, hogy most kell bevetni valamit a tanult módszerek közül, mert még meg tudja állítani a robbanást. Én annyit tudtam tenni tegnap a dühroham első jeleinél, hogy kimentem a szobából és leültem egy székre a folyosón. Ugyan káromkodtam, meg a stressz bekapcsolta a 'hintázást' (másoknál is látok erre példát itt), de már ez is sikernek könyvelhető el, mert nem az történt, hogy a dühtől fűtve elkezdtem balhézni. A széken ülve is képtelen voltam kikapcsolni a dühös gondolatokat és egyre csak kebelezték be az agyamat. Mindig könnyebb hasonlatokkal kifejezni magamat, szóval ilyenkor olyan vagyok, mint egy flakon szénsavas üdítő, amit felráztak és ha a kupak lekerül (önkontrollnak csá), akkor kifut a cucc, viszont ha vár az ember és rajtahagyja a kupakot (beveti minden erejét az önkontrollhoz), vagy ha ez nem is sikerült és kifolyt a holmi, akkor is elkezd a pezsgés szűnni és egy idő után visszaáll az eredeti állapot a flakonban. Nálam is az volt, hogy még fortyogtam, de lassan elkezdett csitulni és sacc/kb. olyan fél-háromnegyed óra múlva már higgadt voltam és visszajöttem a szobába. Tudom, hogy gázul működöm, de próbálok korrigálni. Ma már nem voltam annyira feszült, mert tudtam rendesen pihenni és ez már nagyon rámfért. Ugyan rémálmok boldogítottak, de azokat most betudom a tudatomban, meg a tudatalattimban történő kotorászásnak és különösebben nem is foglalkozom velük, mert az ébredés kisegít a rosszból. Vicces, hogy esetenként alvásba menekülök (nemcsak én) a valóságból, míg ezesetben a valóság tesz jót, mert az is jobb, mint az álomban újraélt szarok. 😁 Nem tudok tovább írni, mert perpillanat eléggé zajlik az élet körülöttem és nem tudok az írásra koncentrálni, úgyhogy mára ennyi.

Tegnap

eléggé takarékon működtem egy egésznapos migrén + magas vérnyomás miatt. Mozgásterápia (amit ki kellett hagynom, mert nem bírtam talpon lenni és ezért jelezték is, hogy repülök, ha rendszeresen nem veszek majd részt a foglalkozásokon), mindfulness és kiscsoport volt a tegnapi program, köztes időkben pedig pihentem. Aludni mondjuk nemsokat tudtam a járkálás, zörgés, beszéd, stb. miatt, de már az is számított, hogy feküdhettem, meg el-elszenderedtem kis időkre. Hétfőn délután végül nem jött görcsroham, csak aludtam egy órát. Tegnap már egy fokkal jobban voltam, leszámítva a fent említett migrént és magas vérnyomást. Mára viselhető mértékű fejfájás maradt, de már az is elmúlt nemrég. ¾ 3-ig jól voltam, de akkor valami miatt legyengültem és úgy éreztem, hogy felgyulladok, izzadtam is, mint egy versenyló. Azt hittem csak simán melegem van, de a nővér megérintett és mondta, hogy melegebb vagyok, mint kéne. Hozott lázmérőt és az hőemelkedést mutatott. Lepihentem, de csak a következő foglalkozásig, mert nem akarom, hogy hazaküldjenek, ha megint kimaradok. Jobban lettem, szóval remélhetőleg csak felhevültem és attól ment feljebb a testhőmérsékletem, mert akkor nem kell majd hazamennem. Nem ez az első ilyen eset, szóval esélyes, hogy csak ez az ok. Az utolsó foglalkozáson már jobban voltam, nem volt nehéz végigülni. Ma délelőtt a 2 és fél órás nagycsoporton a doki egy spárgagombolyag végét kötötte a kezére és a gombolyagot odadobta egy embernek, akinek részletesen kellett beszélni magáról és arról a problémáról, amiért idejött. Mivel harmadszor vagyok itt, így ez a spárgás 'trükk' sem újdonság a számomra, ahogy az sem, hogy ilyenkor beszélni kell, ennek ellenére ezúttal is alig tudtam kipréselni magamból pár mondatot, annyira lestresszelt az, hogy egy csoportnyi ember figyel engem és a mondandómat. Voltak komoly sztorik. Az már régebben kiderült, hogy bár van empátiakészségem, az gyengébb, mint normális esetben lennie kéne, viszont pontosan azért, mert van valamennyi, egy-két dolog azért tud rám hatni és pontosan ez történt a mai csoportülésen. Ugyan én azon kevesek közé tartoztam, akik nem sírtak sem a saját, sem mások történetein, de ettől még egyet-kettőt hallva éreztem, hogy elkomorult a hangulatom, meg hálát adtam a saját szennyesem súlyáért, amit sokszor elviselhetetlennek érzékelek, de hallva 1-2 történetet, elszégyelltem magam, hogy az én szarjaim semmiségek azokhoz képest. Gondolom azzal nem sértek személyiségi jogokat, ha úgy írok, hogy az illető kiléte ismeretlen marad. Adott valaki, aki már mindent és szinte mindenkit elvesztett (nem haltak meg, 'csak' csalódott, míg mások magára hagyták), csak a gyereke maradt neki. Az illető fizikailag is beteg és nem tud dolgozni, erre a nárcisztikus anyja (akitől sosem kapott egy jó szót sem, csak a tipikus dolgokat, amik az ilyen emberekre jellemzőek) kirakta az utcára a gyerekével. Nem érdekli, hogy hová mennek, miből oldja meg a speciális étkezését, stb.-t. Persze totál kivan az illető, 'rohamig' kiborult az ülésen és be kellett nyugtatózni. Az ő gyerekkorát, jelenlegi életét és az 'anyjától' ezt a kegyelemdöfést hallva fogyott a százas pzs. rendesen nemcsak nála, hanem a csoport zöménél is. Mint mondtam, én a 2-3 nem síró közé tartoztam, meg nem szoktam tudni beleélni magam helyzetekbe, de néha 1-2-be igen és ez épp' egy olyan, így eléggé letaglózott és el is gondolkodtatott. Befoghatom a számat, mert ugyan az én apám sem egy mintaszülő és az is igaz, hogy simán megválna tőlem ő is, ha nem tőlem függene anyagilag, ezt már sokszor kimondta burkoltan is, nyíltan is, mégsem annyira kegyetlen, mint az illető anyja, mert én azért kapok némi jót is időnként. Nem ismerem az illetőt, mégis azon kattogok az ülés óta, hogy mi lesz vele, meg hogy hogy' lehet annyi szart elviselni, mint amennyi neki kijutott és kijut? Nem meglepő, hogy tönkrement. Voltak még durva sztorik, de ez valahogy beleült a gyomromba. Kezdtem megkérdőjelezni magamban, hogy jogom van-e egyáltalán itt lenni - a többiekéhez képest - a magam pehelykönnyű gondjaival, de aztán ahogy hallottam hasonlóságokat és a terapeutáktól, meg a csoporttagoktól azokra irányuló validálást, rájöttem, hogy talán mégis helyem van itt, bár továbbra is úgy érzem, hogy nem panaszkodhatom másokhoz képest. Az erős szorongás mellett ez is volt az oka, hogy nehezen mondtam ki, miért jöttem. Felhozott a fent említett sorstárs története olyan gondolatokat is, amik ugyan máskor is felötlenek bennem (az utóbbi időben egyre gyakrabban), de most mégerősebben belémvágtak, mert láttam benne saját magamat is, a saját jövőmet is. Nem írhatok konkrétumot, csak annyit, hogy van rajtam egy bazi nagy teher (és ez a bizonyos helyzet az egyik olyan tényező, ami miatt nem koccolhatok le otthonról), pengeélen táncolok és egy nap ugyanott fogok kikötni, ahol a sorstárs, mert minden el fog veszni. Ez már bizonyos, csak az ideje nem tudható előre. Próbálok nem gondolni rá, mert akkor ennél is jobban bedilizem és meglep, hogy nem triggerelt be a sztorija, mert otthon 'provokálni' sem kell, mégis a pincéig ránt a dolog időnként, most meg pont telibe lett kapva ez a kényes terület és egybenmaradtam. Majd megkérdezem a dokit a következő egyéni ülésen, mert ma elfelejtettem, hogy ez hogyan lehetséges? Vegyes a felhozatal, van itt fiatal, középkorú, meg egy olyan ránézésre ötvenes csoporttag is. Ez csak annyiból nem biztató, hogy állítólag a 40+ évekre csitul a border, sok tünet 'elkopik'. Nem tudják a szakik sem, hogy ennek mi az oka. Személyes tipp, hogy talán az agyban változnak meg kémiai folyamatok, bizonyos területek aktivitásai, stb. Persze nem okoskodom, ha még a szakik sem tudják, csupán csak tipp. Nemsokára 32 éves leszek, szóval csak pozitívan, mert 'csupán' 10 év és talán élhetőbb lesz a helyzet. 😄 Ezt tényleg csak humorral lehet elviselni (meg sok mást is). Úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy nyilván szükségem van megértésre, esetenként toleranciára, de nem várom el "puszira", felfogom, hogy valamit-valamiért! Nekem is oda kell tennem magam és korrigálni, amit lehet, meg amit tudok. Ahogy beszéltek a többiek, magamra ismertem csomó gondolatban, történetben, ki tudtak mondani olyasmiket is, amiket én nem tudtam megfogalmazni. A témavezetők visszatereltek mindenkit nyugodt állapotba azzal, hogy megerősítették dolgokban és érvényesítették a mondandókat. Ez nagyon furcsa volt és gondolom nemcsak a számomra, mivel a sztorik alapján majd' mindenki otthoni környezete érvénytelenítő, meg hárító. Párszor azon kaptam magam, hogy 'lebegek', minden valószerűtlen, de hála a tapasztalatoknak már vágom, hogy mi volt ez és miért volt. Ez jelezte, hogy túl durva volt a jelen és pár gondolat, meg sztori, aztán az elmém fogta magát és benyomott egy 'kímélő programot'. Mire körbeért a fonal, egyfajta háló alakult ki most is, ami összefogott minket, az összetartást szimbolizálva. Az óra végén most is mindannyian kaptunk belőle egy darabot, amit valahová magunkra kötve kell viselnünk a terápia végéig, ezzel egyfajta mankót kapva, hogy nem vagyunk egyedül (nekem ugye itt a Tesóm, Isten és akik kedvelnek, de van, aki mellett a világon senki sem áll, meg egy BPD-s ember akkor is baromira magányos tud lenni, ha millióan veszik körül). A délután művészetterápiával telt (szerdánként és péntekenként lesz), le kellett rajzolni, hogy milyennek látjuk a bensőnket. Egy katyvaszt rajzoltam. 😁 Túl nagy a kupi és a sok lom egymásra van dobálva, teljes a káosz és minden összemosódik. Sem szóban, sem máshogy nem tudom szétválogatni ezt a sokmindent. Még egy ezer részletből álló repülőt is könnyebb rajzolnom, mint azt, ami bennem van. 😁 Ma volt a második egyéni terápia. Az elsőn leginkább még csak ismerkedtünk a dokimmal, meg valójában még most is feltérképezett, csak ma már volt valami fogalma rólam és arról, hogy mikkel is van dolgunk. Sématerápián az alapvető érzelmi szükségletekről beszéltünk, imagináción (képi megjelenítés) és az attól kiváltódott érzelmeinken, gyerekkori traumáinkon keresztül. Most esik le, hogy rosszul emlékeztem és az első ittlétemkor nem is a meseterápián volt szó a vihartól megijedő kiscsajról, hanem sémán, ugyanilyen imaginációban. A mostani imagináció egy kissrácról szólt, aki az óvodából hazatérve elkezdett játszani, majd egyszercsak megszólalt: "anya, én rossz vagyok!" Az anyja kérdezte, hogy miért gondolja így, mire a kissrác ezt válaszolta: "az óvónéni mondta és biztos, hogy rossz bácsi is leszek!" Az anyja odatérdelt mellé és megkérdezte, hogy miért mondta ezt az óvónő, mire a gyerek elmesélte, hogy az egyik kislány bevitt egy plüsst, ami neki tetszett és meg akarta nézni, de erre a kislány sírvafakadt, ezért lett dühös az óvónő. A délutáni csendespihenő alatt ez a kiskölyök nem tudott elaludni, ezért azt játszotta, hogy a keze egy teherautó, berregett, sőt tolatáskor csipogó hangot hallatott, amire a mellette fekvő gyerek fel is riadt egy pillanatra és az óvónőnek kellett megnyugtatnia, aki az alvási idő végére már nagyon pipa volt a kiskölyökre. Akkor mondta azt, hogy Peti rossz fiú és onnantól már egyértelmű volt számára, hogy ha ő most rossz, akkor felnőttként is rossz lesz. Kérdezték, hogy kinek van hasonló élménye és mind jeleztünk. Nekem annál a viharból felriadós történetnél nem volt saját sztorim, mert ugyan velem is megesett, hogy felriadtam, de mivel nem volt saját szobám (még saját ágyam sem), így sosem aludtam egyedül és nem kellett a szülőkhöz átrohannom. Ilyen "rossz vagy!" "béna vagy!" "semmi sem lesz belőled!" és társai viszont érkeztek felém az óvodából is, meg a környezetemből is. Mindenkinek voltak ilyenek és amik eszünkbejutottak, azokat elmeséltük. Ezután újra a fiktív karakter, Peti példája következett. Az anyja megfogta a kezét, közben a szemébe nézve ezt mondta neki: Peti, te nagyon is jó gyerek vagy, csupán a viselkedésed az időnként, ami helytelen! Biztos vagyok benne, hogy felnőttként jól fogsz viselkedni és hogy jó ember lesz belőled! Elbeszélgetett az anyjával arról, hogyan lehetett volna másként alakítani ezeket a helyzeteket, például meg kellett volna kérdeznie a kislányt, hogy megfoghatja-e a plüsst, csendespihenő alatt pedig játszhatott volna hang nélkül is. Azt mondták a terapeuták, hogy fontos volt az anya közbelépése, mert egy kisgyerek az őt körülvevő felnőttek visszajelzéseiből tanulja meg milyen is ő, hogyan viszonyuljon önmagához, de ha állandóan azt hallja, hogy ő rossz, meg vele mindig csak a baj van, stb., akkor így is fog tekinteni magára és készen van a recept az alacsony önértékeléshez, önutálathoz, sőt, sokan a viselkedésüket is fokozatosan ehhez a képhez igazítják, ördögi kört létrehozva, mert aki rossznak gondolja magát az állítólag rosszul is viselkedik, amire persze már jogosan kap kritikát, viszont ez megerősíti benne azt a tudatot, hogy rossz ember. Azt mondjuk cáfolom, hogy aki rossznak gondolja magát,.az rosszul is viselkedik, mert sokan pont azt meséltük, hogy 'mintagyerekek' voltunk, mivel nem is mertünk másmilyenek lenni, meg ugye sokunk nagyon be is volt szabályozva. Persze néhányunknál időnként szakadt a cérna és a magunk módján bosszút álltunk pl. a verésért, vagy az elnyomásért, vagy simán csak kitörtek az elfojtott dolgok, de nagyrészt meglapultunk, ez jött le a sztorikból. Kitértek a terapeuták arra is, hogy egyik véglet sem jó; az állandó dicsérgetés is pont olyan káros, mint az állandó kritizálás. A csapatban sokunknak van kőkemény nárcisztikus, vagy 'csupán' nárcisztikus vonásokkal rendelkező szülője/szülei és mondták a dokik, hogy amúgy a nárcizmusnak pont az szokott lenni a kiváltója, hogy vagy magasztalják, vagy elhanyagolják, kritizálják a gyereket. (Ezt én tudtam már egy korábbi ittlétem miatt, mert akkor is elhangzott.) Azt mondták, hogy fontos az elismerés, de ha a gyerek olyat tesz, ami veszélyes, zavaró, vagy káros, akkor igenis meg kell húzni a határokat és kifejezni azt, mit várnak tőle ahelyett, amit épp' csinál. Ki lehet, sőt, ki KELL fejezni a rosszallást, de nem a gyerekre irányulóan, hanem a cselekedetére irányulóan! Kiderült, hogy kivétel nélkül mindenki egy rakás fekáliát is értékesebbnek tart önmagánál és ebből jól látszik, hogy mit kapott a csapat ahelyett, amit valójában kellett volna kapnunk. Úgy, ahogy annál a viharos sztorinál, most is mindenkinek személyreszabottan fejezték be az egyik saját szidalmazásos, kritizálásos sztoriját, ezúttal előbbieket érvénytelenítve és kifejezve a jót bennünk. Persze egyikünk sem hitte el, hogy van olyan. A záró imaginációban a sztorit a kritikákig újramesélték, de onnan mindenkinek a saját terapeutája fejezte be a sztorit személyreszólóan úgy, ahogy az adott embernek a legnagyobb szüksége volt rá. Itt ugye elvileg átírták a korábbi rossz élményt azzal, hogy a terapeuta biztosította az embert az értékéről, az ügyességéről, stb.-ről, bár véleményem és tapasztalatom szerint attól még ugyanúgy megmarad az emberben, hogy a szülők nem tették meg.

Elkezdődött a terápia

Nem vagyok kipihent (finoman szólva), mert eleve rosszul alszom hetek óta a macskák hajnali bulija miatt és ma is hajnali ébresztő volt, csak most az indulás miatt. Ugyan este már 10 óra előtt aludtam, de 2× random felébredtem éjjel és 4-kor már kelni kellett, hogy letudjuk az indulás előtt szükséges teendőket. A kajálásra nem kellett időt szánni, mert raktunk be szenyákat (bár egyet sem ettem meg, mert hányingerem volt a stressztől egész úton). ¾ 5-kor szálltunk be a kocsiba és ¼ 8 körül nálam lemerült az akku, elaludtam, de csupán félórányi alvás jutott, mivel keltett apám ¾ 8-kor, hogy mindjárt kiszállunk. Azt se' tudtam melyik bolygón vagyok és a közérzetem is elég szar volt, azóta sem jó, de erre biztosan rátesz a szervezetet terhelő hőség is, mert már tegnap is leginkább fekve volt jobb a létezés. Már nem akartam lemondani a terápiát, gondolom 1-2 nap és jobban leszek, addig meg csak végig tudom ülni a foglalkozásokat, beszélgetéseket. Muszáj lesz bírni, meg a szervezetem sem 'hiheti' azt, hogy szarakodhat, mert az mindig eldurvul és nem akarok hónapokig kínlódni, vagy ne adj' Isten nagyobb gondot. Nem kívánságműsor nyilván, de hiszem, hogy a gondolatoknak ereje van, szóval működnöm kell legalább elfogadható szinten és úgy is lesz! Majd fekszem, amikor csak lehet. 4-kor lett vége az utolsó foglalkozásnak (persze közben voltak üresjáratok) és azóta fekszem. Szokásom magam hajtani, de most nem tudom és nem is akarom, mert perpillanat felfogom, hogy nem játék. Annyi haszna volt a korai indulásnak, hogy nem dögmelegben utaztunk, bár ígyis kezdtünk megizzadni már reggel 8 körül is. Kiscsoporttal kezdtünk 9-kor, amin kishíján elaludtam, mert az a pár óra éjszakai és fél óra kocsiban 'alvás' szinte semmit sem ért. Utána visszajöhettünk a szobába és ugyan még mindig hányingerem volt, de betoltam az egyik szenyát, mert a cukrom már nagyon lent volt addigra és szarul voltam amiatt is. Életre is keltett a szenya, úgyhogy elhúztam zuhanyozni, mert a meleg is, meg a stressz is jócskán leizzasztott - '48 órás' dezodor ide, vagy oda. 😁 Azután aludni akartam, mielőtt kezdődik a meseterápia, de nem tudtam elaludni. A héten lesz még mindfulness, művészetterápia és mégvalami, de éljen az amnézia. Baromira nem forog már az agyam, de aludni még mindig nem tudok. A kis- és nagycsoportos beszélgetéseken a terapeuta, vagy egy páciens feldob egy témát (ami széles skálán mozog) és egy héten 2× van mindkétfajta csoportfoglalkozásból, a kiscsoport 1,5 órás, a nagy 2,5 és előbbin nem mindenki vesz részt, utóbbin jelen van az egész csapat. Az első kiscsoport alkalmával kell pár dolgot mondani mindenkinek magáról, ez volt a main, amivel kezdtünk 9-kor. Nagycsoporton majd első alkalommal elő kell adnunk, hogy mi a fő problémánk és élettörténetünk, utána a többiek reagálnak rá. Harmadszor vagyok itt, de ugyanúgy leblokkolok, ha meg kell szólalnom, bár egy idő után már valamelyest könnyebben szokott menni. Persze ezzel sem vagyok egyedül. Heti 1× a nagycsoporton megbeszélés is lesz a csoportban felmerülő esetleges konfliktusokról, vagy bármilyen problémáról, javaslatról, észrevételről.

Pár szó a terápiákról:
A mindfulness lényege, hogy az ember az "itt és most"-ra koncentráljon. Nyugodt közegbe kell vonulni (nálunk ez ugye a terem, viszont mindenki csendben van és 'befelé figyel', majd mély belélegzés és hosszú kilégzés váltakozik, utóbbival elvileg el kell engedni a nyomasztó gondolatokat és arra koncentrálni, ami a jelenben történik és ami abban épp' kellemes. Nagyjából ez a lényege a gyakorlatnak, illetve van még, de most nem forog az agyam. Nem egyszerű ellazulni, főleg az olyan szorongásszobroknak, mint amilyen pl. én is vagyok. 😁 Zömmel nem is tudok kikapcsolni. Az összpontosítás is nehéz számomra, mert világ életemben elkalandozott a figyelmem egy pillanat alatt. Fater a mai napig szokott azon röhögni, hogy "nem is itt járok". Művészetterápián szintén a terapeuta dob be egy témát, de van, amikor lehet szabadon is választani és azzal kapcsolatban kell alkotni (festeni, rajzolni, agyagozni, stb.). Ez a foglalkozás is 2× van egy héten és 1,5 órás.
Van mozgásterápia is, ami értelemszerűen ilyen-olyan formában végzett mozgással segíti az önkifejezést, meg a stresszlevezetést párban, csoportban, vagy egyedül mozogva. Ez heti 1× van és 40 perc.
Egyéni terápián a saját dokinkkal beszélgetünk kettesben egy szobában, gyakorlatilag ugyanaz, mint amikor péntekenként elmegyek az otthoni dokihoz és még a hossza is majdnem egyezik, mert otthon 50 perces, itt egyórás a beszélgetés. Itt most heti 3× lesz ilyen.
Az egyéni mellett a sématerápia szokta érzelmileg kifektetni az ittlévőket, mert főként traumákat játszunk el, 'gyerek módba' váltva, újraélve azokat, mindezt azért 'teszik velünk', hogy a régi, hibás berögződéseket felülírják és ezáltal egy új, valóságnak megfelelő képet alkothassunk önmagunkról, másokról és úgy általában a világról. Olyan is van, hogy ki kell választani egy szimpatikus csoporttagot és el kell mondani miért pont őrá esett a választás, kire emlékeztet, stb. A sématerápia is 2× van egy héten és vagy 1 órás, vagy pedig másfél.
Van a meseterápia is, ami alatt felolvasnak egy mesét, amiből tanulságokat lehet levonni, vagy épp' az lesz egy téma alapja, pl. az első ittlétemkor volt egy olyan mese, amiben egy kiscsaj felriad az álmából egy éjjeli viharra és átszalad a szülőkhöz, de azok lepattintják, hogy menjen vissza a szobájába. Ennek kapcsán kérdezték, hogy kinek van hasonló élménye és a csapat zömének volt (én azon kevesek közé tartoztam, akinek nem), majd ezután átbeszéltük, hogy érvénytelenítve lett a félelmük, valamint befigyelt a sématerápia is, mert azoknak, akiknek volt személyes tapasztalatuk, azoknak a saját dokijuk személyreszabottan fejezte be a mesét úgy, ahogyan a valóságban is jólesett volna nekik a szüleiktől érkező reakció abban a helyzetben. Ezzel az volt a terapeuták célja, hogy átírják az illetőkben azt a rossz emléket (bár szvsz. attól még ugyanúgy megmarad, hogy a szülő(k) elérhetetlen(ek) volt(ak), amikor szüksége volt rá(juk) a gyerekeiknek.)
Meglehet, hogy kifelejtettem valamilyen foglalkozást, terápiát.
Zömmel most is nők alkotják a csapatot és csak 3-an vagyunk srácok, ők a szobatársaim is. Szokott módon feszengek az idegen közeg és az idegenek miatt, de majd enyhül valamennyit. A hangulatom perpillanat viselhető, de ma párszor berezgett a léc, viszont én voltam az erősebb. 😎 Tegnap otthon egész' jó volt, meglepően higgadtan kezeltem olyasmiket is, amiken máskor felkapom a vizet, bár délután már elszakadt a cérna, de akkor sem dühöngésig. Előttevaló nap feszült voltam egész nap és délutánra elég fos lett a kedvem is, de nem rántottak le a pincéig a gondolatok. Jutott öröm is aznapra, mert pár mondatot tudtam váltani a Tesómmal. 🥳 (Tarts ki! 😘🙏) Amíg beszéltünk, nagyon jó volt a kedvem és egy ideig utána is, aztán késő délutánra lett fos hangulatom, de mint mondtam, nem volt kezelhetetlen a dolog. Azelőtti nap viszont egész nap pörögtem, már úgy ébredtem. Oka nem volt, de tele voltam életkedvvel, energiával, az ilyenkor szokásos 'megváltom a világot és mindent elérek, minden jó lesz, mindenkit és mindent szeretek' állapot ütött be. Egész nap nem álltam le, mert kifogyhatatlan volt az energiám, üvöltött a zene, teljesen elszálltam és eufóriát okoztak olyan gondolatok, amikről a valóságba visszatérve már felismertem, hogy csak idealizáltam megint. Nem érdekel, addig jó volt és csak ez számít! Estére csökkent ez a pörgés, de nem lett rossz kedvem, aztán ahogy az imént mondtam, másnap már nem állt fenn, mert feszült voltam, majd tegnap ismét nyugodtabb napom volt. A lényeg, hogy nem úgy kerültem ide, hogy a padlón fekszem és ez szerencsés alapállapot a terápiához, mert van tartásom. Hogy meddig lesz, arról gőzöm sincs, mert ma nemsok kellett, hogy odalegyen, de egyelőre megmaradt és ez a lényeg! Eléggé szarul vagyok, de remélhetőleg csak 1-2 ilyen napom lesz, mert nem szeretném félbehagyni a terápiát. Olyan, mintha görcsroham közelegne. 🤔 Lehet, hogy a kialvatlanság is rátesz, mert szokta provokálni, úgyhogy megpróbálok aludni, hátha megúszom.

Élek még

csak nem igazán van kedvem írkálni sem. Nem is kaptam pénteken akkora lecseszést a kimaradásért. Szóbakerült az a 30.-i őrület, meg elmondtam, hogy a 'gyerek rész' kimondott ezt-azt. Reméltem, hogy ez előrelépést jelent és valóban, mert kicsit oldódott a blokkja. A héten próbált megint leteríteni a pokol, de nem adom magam könnyen és egyelőre elvagyok, mert vannak nyugodtabb napok, de pl. ma is mindent be kellett vetnem, hogy lekössem az agyamat. Nem tudom mi van, hogy ennyire kibillentem a viszonylag tartós, nyugodtabb állapotból, de azon vagyok, hogy visszanyerjem. Meg lettem dicsérve, hogy alkalmazom a tanultakat és hogy tartom magam, bár azt mondta a doki, hogy egy ponton már túltolom és azzal ördögi körbe sodrom magam, hiszen az is csak növeli a feszültségemet. Oké, de ha nem megyek el a végsőkig, akkor sosem leszek képes kontrollálni magamat. Ha mindig engednék a dolgoknak, akkor az őrület uralna engem és nem fordítva. Ő erre azt mondta, hogy már megint a "mindent, vagy semmit" elv alapján gondolkodom és hogy ez nem ilyen fekete-fehér, mert nem azt mondta, hogy ne fogjam a gyeplőt, hanem hogy nem kell megszakadni bele, szabad hagyni érvényesülni a dühöt és a keserűséget, persze ésszerű kereteken belül (pl. nem szétverni a kezemet a falon, meg amin érem 😜). Próbáltam kerülni a nagyon húzós témákat, ez segített egybenmaradni, bár érintettünk egy-két necces dolgot, viszont nem gondoltam bele, igyekeztem eltávolodni a dolgoktól és ez is segített egybenmaradni. Ami tőlem telik, azt beleadom. Jövő hétfőn kezdődik a terápia. Egyfelől jó lesz nem itthon lenni, másfelől viszont a hátam közepére sem kívánok idegen közeget, idegen embereket, sok ingert, noha az ingerszegénység is kinyír. Van baj a toronyban, mi? 😁

Mellénk állt a szerencse, ugyanis kiderült, hogy az egyik szomszéd, akivel apám jóban van, pont aznap reggel megy Pestre a gyerekével valami vizsgálatra, amikor nekem kezdődik a terápia, így felvisz minket is kocsival. Igaz, így jó korán kell majd kelnünk, de közlekedés szempontjából könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell a szék sem, meg kb. 3 óra alatt felérünk. A buszos verziónál szokás szerint egynappal hamarabb indultunk volna, mert ugye a busz kb. 11-re ér be a Népligetbe, viszont nekem reggel kell beérnem. Mivel a szomszédék is reggeli időpontra mennek, jó korán kell indulni, de így minket ki tudnak tenni a kórháznál, ők meg mennek tovább valami gyógyászati központba.

Vegyes poszt

Fater megtudakolta, hogy mikor van Szegedre (és visszafelé is) busz és berakja a sofőr a széket a csomagtartóba, így elvileg már csak a megfelelő időjárásra várunk, mert az elkövetkezendő napokra viharokat jósolnak. A közérzetem egyelőre nem gáz, szóval ha ígymaradok, akkor bírni fogom az utazgatást és a többórás ücsörgést (meg annyi járkálást, amennyit a lábam enged). Természetesen most sem veszem készpénznek a menetelt, mert eddig sem lett belőle semmi. Csakis akkor hiszem el, ha elindulunk.

Apám még nem is rendelte meg a medencét, nekem viszont úgy adta elő, hogy "vettem egy medencét". Kérdeztem tőle, hogy akkor miért így mondta, mire elkezdi, hogy "mert az volt a szándékom, hogy veszek". Mondom neki, hogy akkor azt kellett volna mondani, mert totál félreérthető volt! Persze nem a medencén van a hangsúly, hanem az elven, hogy félreérthetően fogalmazott megint. 🙄 Mondta, hogy nem tudja, hogy érdemes-e megvenni, ha ilyen változékony lesz az időjárás egész nyáron. Mondtam neki, hogy amúgy sem érdemes, mert kicsi, úgyhogy abban maradtunk, hogy nem veszi meg.

Májusban ugye nem jutottam el a terápiára, így újra kellett jelentkeznem és a 2 hét múlva induló körbe kerültem be, csak mindig elfelejtettem említeni. Megmondtam apámnak, hogy el kell jutnom rá, mert egyrészt nem fogok megint hülyét csinálni magamból azzal, hogy ismét visszavonom a jelentkezést, másrészt gáz van, de tudja is, mert még le is cseszett a kezem miatt (ami nem érdekel).
Tegnapelőtt és tegnap - vagyis mivel elmúlt éjfél, így tegnapelőtt és azelőtt - is egész' jól voltam, tegnap viszont megint ezerrel szorongtam, halluztam is párszor, 'kiesem' a valóságból, jönnek az emlékbevillanások is és a szokásosnál is ingerlékenyebb vagyok, meg a hangulatom is nagyon változékony, de annyira nem gáz a helyzet, mint amilyen pénteken volt. Remélhetőleg nem fog megint letámadni a 'dilihopp', persze nem is várom malmozva, hanem most is igyekszem mindenfélével lekötni/terelni a figyelmemet. A kezemet tudom már használni és ugyan a fájdalom még benne van, de nem akkora, hogy ne tudjak fogni, így mégis fogok tudni rajzolni. Ha nyugodtabb leszek és oda tudok figyelni, neki is látok, aztán az majd nyugtat tovább. A bokszzsák most nem fér bele az anyagi keretbe, de már beugrott, hogy miből fogok csinálni, van hozzá minden.
Dühös vagyok magamra, mert megint elkerültem a Tesómat. 😡 Írt tegnap éjszaka, de én már akkor aludtam. Nagyon kedves üzenetet hagyott, szóval most abba is kapaszkodom. (Köszönöm, Tesóm! 😘 Nemsokkal kerültük el egymást, kb. fél órán múlt megint. 😠 Már szinte esett ki a telefon a kezemből, szóval nem tudtam ébrenmaradni. Remélem nemsokára lesz alkalmunk beszélni! Addig is tarts ki Te is! 🙏 A többit privátban mondom majd.) A doromboló antidepresszánsok is segítenek. 😁 Tegnapelőtt az egyikük a mellkasomra - vagyis inkább már a vállamra - feküdt, fejét a párnámra hajtva és dorombolt. Jól hatott rám, mindig elalszom, ha valamelyikük rám/mellém fekszik, gondolom azért, mert el tudok lazulni. 👍 Naponta követnek el valami 'rosszat', de poénosat is, szóval a napi röhögésadag is megvan, ami ugyan lehet, hogy nem varázserejű, de számít. Tegnap pl. nekiálltak ketten egytálból inni és állandóan elhúzgálták egymás elől. 😁

💣💥

Tegnap végül nem mentem a pszichológushoz, mert abban a helyzetben nem jót, hanem rosszabbat tett volna a beszélgetés. Mondjuk így sem úsztam meg az őrületet, de legalább közönség nem volt hozzá és pontosan ezért nem mentem. A szégyentől képtelen volnék visszamenni legközelebb, szóval esélyt sem adtam annak, hogy beégjek.

Szokásos állapotkövető rizsa:

Mint mondtam a legutóbbi jegyzetben, épp'hogy sikerült felülkerekedni a kitörni készülő vulkánon, de valameddig (kb. egy hétig) legalább sikerült, mindenféle figyelemelterelést és csúcsrajáratott önkontrollt alkalmazva. Még tegnap is úgy voltam vele, hogy felszívom magam és megyek délután beszélgetni a dokihoz, de a helyzet addigra méggázosabb lett és ahogy fentebb írtam, jobbnak láttam nem fokozni a dolgokat, meg nagyon el tud durvulni a helyzet és Isten ments', hogy bárki lássa-hallja. Azt hittem, hogy majd segít egybenmaradni, ha nem megyek házhoz a pofonért (ami nyilván nem az, de az adott helyzetben annak felelt volna meg, mivel pont abba másztunk volna bele, ami össze akart zúzni), de tévedtem. Kapóra jött, hogy apámat 3 óra hosszára 'ellopta' a szomszéd, mert így esély sem volt arra, hogy észrevegye az őrületet és ezzel beégjek előtte, vagy hogy később felhasználja ellenem - ahogy szokott dolgokat. Fogalma sincsen - ahogy a környezetemben senkinek - arról, hogy már vagy 10 éve boldogítanak ezek a rohamfélék (nem a görcsrohamok, hanem ezek a borderhez kötődő őrületek) és addig jó. Amikor épp' itthon van és úgy jön rám a cucc (ami nem gyakori, mert többhónapig nyugi van az ilyen alkalmak között), olyankor baromi nehéz úgy intézni, hogy semmit se vegyen észre belőle. Most, hogy nem volt itthon, legalább az nem fokozta a feszültségemet, hogy esetleg 'lebukom'. Amikor elment itthonról (7-kor) már rezgett a léc, de rezgett mostanság többször is, szóval azt gondoltam, hogy ha lefoglalom magam, ahogy eddig, akkor az majd most is egybentart. Elkezdtem üvölttetni a zenét, de nem segített, sőt, most csak zizegett az agyam a zajtól, úgyhogy inkább kikapcsoltam. Elkezdtem olvasgatni, de azon kaptam magam, hogy ötvenszer kell elolvasnom ugyanazt a sort és még akkor sem fogom fel, hogy mit olvastam, mert nem tudok odafigyelni. Gondoltam nézek valami vicces videót és az egy kicsit segített is, mert röhögtem, meg néztem repülőseket is, mert az mindig feldob, de aztán újra belémhasított a KÍN. Így, nagybetűvel, mert pokoli! Ez ment már egy hete, csak közben egyre erősödött és tegnap már alig tudtam ellentartani neki. Na, mondom magamban bakker Arni, szedd már össze a tökeidet és maradj talpon! Filmmel próbálkoztam, de ugyanúgy jártam, ahogy az olvasással; nem is fogtam az adást. Mindig makacsul visszafoglalta magának a helyet a pokol, de jóval kezdett, mert nem adtam magam könnyen, csak ennek mindig az az ára, hogy mégtovább nő bennem a feszültség, viszont azt sem tehetem meg, hogy megadom magam! Beugrott, hogy miket tanultunk a terápián és többek közt próbálkoztam a mindfulnessel is, ami szintén alig akart sikerülni, mert koncentrálni kell. Nem is hozta meg a kívánt hatást emiatt. Ekkor már nagyon pengeélen táncoltam és jöttek a jellegzetes kényszermozdulatok is (amik mint megtudtam, a stressztől vannak), meg az az érzet, mintha minden valószerűtlen volna - az én létem is. Itt már tudtam, hogy nem fogom tudni elkerülni a tébolyt, de még mindig nem engedtem bele magam, mert nem szabad hagyni eluralkodni, mégha tudható is, hogy el fog, mert az utolsó pillanatig ki kell tartani! Gondoltam rajzolok, mert az nagyfokú koncentrációt igényel és amíg arra figyelek, amit csinálok, addig háttérbe szorul minden más - talán az őrület is. Szép álom volt, már csak azért is, mert hogy' a viharba akartam remegő kézzel rajzolni, meg bármire koncentrálni, ha sem az olvasásra, sem a filmre, sem a mindfulness lépéseire nem tudtam? Nem tudom, hogy az optimizmus, a makacsság, a büszkeség (hogy azért sem esem szét), vagy valami ösztön hajtott-e ebben, mindenesetre így is bebuktam, mert persze a rajzolás sem ment és úgy tűnik ez a jelentéktelennek tűnő dolog betöltötte a legutolsó cseppet a már amúgy is színültig telt pohárba. Összegyűrtem és széttéptem a papírt, földhözvágtam a darabokat és elöntött az öngyűlölet, meg a szégyen, hogy már erre sem vagyok képes. Felrúgtam a szemetesvödrömet és legszívesebben mindent szétbarmoltam volna magam körül, de annyi agyam még maradt, hogy nem tehetem (ez már a javult állapot, az ún. 'felnőtt mód' aktiválódása, mivel régebben az íróasztalt is letaroltam, stb.), meg a macskákat sem akartam halálra rémíteni, így már csak a kezemet vertem jópárszor a falba (persze okos fejjel a jobbat, szóval most pláne nem rajzolok egy darabig 😁). Ekkor már kiakadtam és nyilván nem azért, mert nem tudtam rajzolni, hanem jöttek a 'flashek' (emlékbevillanások), meg az elviselhetetlen belső kín és feszültség ugye eleve adottak voltak. Nyilván az sem mellékes, hogy mindezt jóideje erőltettem vissza magamba. Addig fokozódtak előbbiek, hogy elzsibbadtam minden téren, szóval félig itt sem voltam már agyilag, meg a testemben is mintha lidokain lett volna, nem fájt a kezem sem. Az megvan, ahogy lerogyok az ágyra, de az is álomszerű, meg nem emlékszem semmi külső zajra, meg egyéb ingerre, mert bezáródtam saját magamba és a cellatársam a tömény fájdalom, meg öngyűlölet ilyenkor. Jött az ilyenkor szokásos ülve összekuporodva hintázás, kontroll nélkül zokogás, kínomban magamat ütős, hiperventillálós finomság, aztán ahogy ez kezdett csitulni, már fájt a kezem, mivel kezdett visszatérni az öntudatom, ezzel újra 'kapcsolódtam' a testemhez is. Mint megtudtam a terápián, ez az ún. disszociáció, vagyis ilyenkor az ember eltávolodik az adott helyzettől, ami túl sok neki és 'leválasztódik' az érzékelése is. Jó volt az a forró és erős fizikai fájdalom, ami a kezemben keletkezett, mert elterelt valamelyest a jóval nagyobb lelkiről. Megint nagyon környékezett a késztetés, hogy más módon is kárt tegyek magamban, de most is megállított a Tesómnak tett ígéret, hiába voltam még félig elborulva. Gondolom ha teljesen el lettem volna, akkor nem állok meg, de mivel maradt még egy-két működő agysejtem, azokat arra használtam fel, hogy ne szegjem meg az ígéretemet. Csakis ő tud ebben megállítani és igyekszem ehhez tartani magam ezután is. Egyszer estem csak vissza, amikor azt hittem, hogy örökre megszakadt a kapcsolat köztünk, de azóta nem használtam semmi sérülést okozó tárgyat. A "rohamot" felváltotta az az állapot, amikor csak kiüresedve, bambán ültem, majd random jöttek a fájó 'flashek' (emlékbetörések), amik olyan kínzóak, hogy mindig azonnal újraindítják az őrületet. Váltakozott az őrület és a bénultan magam elé meredés. Egy ponton a maradék kontroll is beintett az egyik "roham" alatt, szóval jó, hogy a fater nem volt itthon. Az állatok érezték, hogy valami gond van, mert az egyik kutya nyüszögni kezdett és a macskák közül is nyávogott valamelyik, meg jöttek ide hozzám és dörgölőztek, meg szimatoltak. Persze ez tett mégegy lapáttal a dolgokra, mert belémvágott, hogy az állatoknak számítok, a családomnak meg egyáltalán nem. Mint mondtam, már vagy 10 éve boldogítanak ezek az őrületek, de senkinek nem szóltam róla és látni-hallani sem engedtem/engedem, mert szégyellem. Leírni is, de azt még mindig könnyebb, mint szemtől szemben vállalni akár a tényt, akár magát a történést (az főleg nagyon gázos volna). A terápián egyszer utolért és persze a föld magjáig süllyedtem szégyenemben (annak dacára is, hogy nem én voltam sem az egyetlen eset, sem a 'rohamot' legdurvábban hozó és még férfiként sem az egyedüli voltam vele), viszont akkor megtudtam, hogy ilyenkor valójában az ún. 'sérült gyermek mód' aktív, az dühöng, az zokog, az bántja magát, mivel nincsenek fejlett eszközei az érzelmei kifejezésére (nálam valamelyest beszűrödik már néha az ún. 'egészséges felnőtt mód', pl. az akadályozta meg, hogy romboljak a szobában, meg az próbált eddig egybenmaradni mindenféle figyelemelterelő 'trükkel', stb.) és pontosan azért, mert a 'gyerek mód' van ilyenkor felszínen, lehetőség van 'beszéltetni'. Engem ugye most senki nem tudott, de magától is 'megszólalt' a 'gyerek' és nagyon durva tapasztalás volt, mivel még sosem történt ilyen. Majd megkérdezem pénteken a dokit (remélhetőleg ezúttal el tudok menni hozzá), hogy ezt mire véljem? Lehet, hogy ez valami javulás jele, hiszen egy részét kimondta annak, ami bántja. Nagyon zavaros, mert olyan, mintha nem is én lettem volna, mégis én voltam. Egy 'hang' megszólalt, hogy "mi a baj?" és erre hangosan jöttek a mondatok a számból, már amennyire képes voltam beszélni. Nehéz elmagyarázni ezt a személyiségrészváltásos részt, nem is kísérlem meg, de a lényeg, hogy tudom mikor melyik 'módban' vagyok, csak a reakciókat nem tudom irányítani, meg persze az adott mód felszínre kerüléséhez is adott hatások kellenek. Ez nem skizofrénia és nem is többszemélyiségűség, egyetlen személyisége van a magamfajtának, csak annak egy része fejletlen, ezért tűnhet kiismerhetetlennek (mivel magunk sem tudjuk milyenek vagyunk) és gyerekesnek. Úgy tudom ezt legjobban szemléltetni, mint egy olyan gyümölcsöt, aminek a fele megérett, mert érte a nap, de a másikfele éretlen maradt, mert azt nem sütötte. A gyümölcs maga egészben van, csak az egyik fele nem tudott fejlődni. Kb. ez van a magamfajtánál is. Visszatérve a megszólaláshoz: az eddig némán szenvedő 'gyerek' most megszólalt, azt mondta, hogy minden fáj, az anyját is kérte volna vissza és a még élő, de távolságot tartó apját is hiányolta és ölelésre vágyott. Ez azért is lep meg, mert állítólag már óvodásként sem engedtem, hogy bárki megöleljen, megérintsen. Erről is megkérdezem a dokit, hogy ez most akkor mi volt? A 'felnőtt részemnek' is vannak fájdalmai, az is ki tud borulni és ez a kettő szokás szerint összeadódott, de ami érdekes, hogy amint kimondattak ezek a rövid gondolatok, lassan elkezdett szűnni a téboly és újra a 'felnőtt mód' aktiválódott, ami ugyan szintén el volt keseredve, de képes volt lehiggadni, mert ez a részem képes az önkontrollra, mivel ez a rész rendelkezik hozzá eszközökkel. 9 körül csitult le az őrület és apám fél 10-kor ért haza, szóval nem égtem be. 👍 Minden ilyen őrület leszívja az összes testi és mentális energiámat, így nemsokkal 10 óra után már aludtam, ami nálam nem megszokott, igaz, a fejem is fájt és az is altatott. Ma nem voltam annyira instabil, szóval remélem annyi haszna volt a tegnapi őrületnek, hogy csökkent a súly és remélhetőleg ígymaradok most megint pár hónapig, mert jövőhét pénteken meg kéne dumálnom ezt-azt a dokival. A fentiek tekintetében talán érthető, hogy miért nem akarom, hogy közönségem legyen, amikor leural ez a szar. 😁 Annyi vigasztal, hogy ami tőlem telt, megtettem most is azért, hogy késleltessem. Remélem most békénhagy megint egy ideig.