Ma egyéni terápián

felment bennem a pumpa, mert felhúzott a doki. Miután lehiggadtam felfogtam, hogy az érdekemben történt a szembesítés. Ha már itt tartok; a komfortzóna fogalma a terápián felejtős és persze ez elmélyíti az ember szorongását, mivel a biztonságérzetnek lőttek, viszont nyilván ez is az ember érdekét szolgálja, mert a világ sem idomul hozzánk, nekünk kell(ene) megtanulni illeszkedni bele. Akár egyetlen mondattól is oda a bizalmam, szóval eldurrant az agyam és mondtam hogy hazamegyek. Azt mondta a doki, hogy ha nem működöm együtt és nem tartom be a szabályokat (kimegyek az ülésről), akkor tényleg távoznom kell, amit gondoljak át, mert nem véletlenül vagyok itt, pláne harmadszor, nyilván szükségem van a segítségre, amit nem fogok megkapni, ha kirúgatom magam, szóval gondolkodjak! Forrt az agyvizem és nem tudtam gondolkodni, aztán lassan észhez tértem és magamra lettem rohadtul dühös, hogy ennyire elcseszett vagyok! Tombolni tudtam volna az öngyűlölettől, a bűntudattól és attól az iszonyatos mértékű feszültségtől, ami létrejött bennem addigra. Nem ez a hevesség volt amúgy az eredeti letolás tárgya. Onnan indult az egész, hogy beszélgettünk az életemről és látta, hogy a necces részeknél görcsösen tartom magamat, amire megkérdezte, hogy miért csinálom? Elmondtam, hogy azért, mert ezt kell tennem. Kérdezte, hogy miért kell? Mondtam, hogy mindig is ezt kellett tennem és szégyennel tölt el, ha nem sikerül, meg azért is, mert ha nem teszem, akkor egyrészt elszabadul a pokol, másrészt ha mindig szabad folyást engednék annak, ami bennem van, akkor sosem tanulnám meg kontrollálni akár a dühömet, akár a keserűségemet. Azt mondta, hogy az helyes, hogy már erre törekszem a hétköznapokban, azonban ITT nem kell, sőt, magammal cseszek ki, ha nem engedem érvényesülni, ami kikívánkozik. Akkor jöhetek majd negyedszer is, vagy akár tizedszer is, mert most sem fogok haladni, ha egyfolytában akadályozom saját magamat ezzel a görcsös önfegyelemmel, főleg hogy alapból sem elég 1-2 alkalom, de így mégtöbb fog kelleni. Azért is poén ez az önfegyelem dolog, mert a dühömet, meg időnként a késztetéseimet bezzeg nem tudom így féken tartani. Valamelyest igen, de állítólag még így is igen látványos, ha felszaladt valami miatt a pumpa, meg is kaptam a tornádó 'becenevet' egy-két embertől. 😁 (Nem itt, hanem a kinti közegemben.) Azon durrant el az agyam, hogy azt mondta a doki; szerinte nem is akarok jobban lenni, mert nem működöm együtt. A frászt nem akarok! Akkor egyszer sem jöttem volna be, nemhogy háromszor... Megmondtam neki, hogy nem szándékosan fojtok el egy csomó mindent és nekem sem öröm, hogy nem tudok megszabadulni dolgoktól, aztán egyszerre tör ki minden hol ilyen, hol olyan módon. Gyűlölöm, amikor kijelenti valaki a másikról, hogy az mit érez/gondol, a faterom is pont ilyen. 😠 A bizalmam itt intett be és mondtam azt, hogy lelépek, aztán mondta, hogy gondoljam meg a távozást, mert akkor nem fogok segítséghez jutni. Mondtam neki, hogy igenis javulni akarok, de valami nem engedi, hogy ne tartsam magam, iszonyatos szégyent és öngyűlöletet érzek, ha gyenge vagyok! Azt mondta, hogy egyfelől túlkontrollált vagyok, másfelől azonban képtelen vagyok az önkontrollra. Mondta, hogy meg kell cserélnem a dolgokat és lazítani a kontrollt az érzelmek és gondolatok kifejezését illetően és erősíteni kell az indulataimat illetően, meg a cselekedeteimet illetően, hogy ne a pillanat hevében döntsek/cselekedjek, mint pl. a hazamenetelt illetően. Mondta, hogy nem vagyok reménytelen eset, mert képes vagyok az önreflexióra és látja bennem a törekvést is a gyógyulásra. (Aha, előtte meg hozzámvágta, hogy nem is akarom. 😡) Mondta, hogy csak akkor tud bárki segíteni, ha engedem. Ennyi eszem nekem is van, de ha egyszer olyan rohadtul erős bennem a szégyenérzet, meg az, hogy talpon kell maradnom és ezek irányítanak, akkor mit csináljak?! Azt mondta, hogy az elfojtás az ún. túlkorlátozottság, érzelmi gátlás séma miatt van, de már nem kell megfelelnem senkinek, biztonságban vagyok és nem kell szégyellnem magam semmiért. Kérdezte, hogy miért érzek szégyent, amikor nem vagyok erős? Mondtam, hogy azért, mert amióta az eszemet tudom azt láttam magam körül és belém is az lett nevelve, hogy helytelen bármiféle gyengeség és ha mégis előfordult, nem vigaszt kaptam, hanem el kellett fojtsam, vagy megalázó megjegyzéseket. Kért példákat és beugrott, hogy egyszer szó szerint pofáraestem a bringával olyan 4-5 éves koromban. Nem voltam egy nyekergős kölyök, amit az is mutat, hogy csak utólag látta meg anyám, hogy megcsípett a darázs, mert nem adtam neki hangot, szóval sejthető, hogy ha a pofáraesésre ordítás volt a reakcióm, akkor az tényleg fájt. Anyám annyit mondott rá, hogy megérdemeltem és még el is vert, mert az úton estem el és pont jött egy kocsi. Bevallása szerint csak ijedtében vert el (máskor is volt rá példa), mert azt hitte elüt az autó, de a lényeg, hogy az volt a reakció, hogy fejezzem be a bőgést. Apámtól is ugyanezt hallottam később, amikor alázott. Baromira szégyelltem magam minden alkalommal, ha úgy alakult, szóval már korán elkezdtem elfojtani, ha valami fizikailag, vagy lelkileg rosszul érintett és azóta is képtelen vagyok megengedni magamnak ezt a "luxust", mert egyből diktafon módjára játssza újra az agyam a különféle reakciókat és ha mégis beint az erőm, mert már csúcsrajárt az önfegyelmem, érzem ugyanazt a megsemmisítő szégyent még akkor is, ha senki sem lát gyengének, mert arra nagyon vigyázok. Apám egyetlen egyszer vett észre néhány évvel ezelőtt és a reakció ugyanolyan lekezelő volt, szóval nem segített a bizalmam kiépülésén, ám a szégyenérzetemet annál inkább megerősítette. A doki szerint gyerekként mindegyik séma reálisnak tűnt és a 'túlélést' jelentette sokuk, pl. ez az elfojtás is, de már nem kellenek, viszont azért nem ereszt ez sem, meg a többi séma sem annak dacára sem, hogy fájdalmat okoznak, mert egyrészt a 'gyermek móddal' van összefüggésben és az nálam állítólag nagyon gyakran aktiválódik, másrészt ha megszűnnének a betanult/beivódott minták, azzal elveszteném a biztonságérzetemet, amit ezek az ismerős bevésődések adnak, mivel 'ismerős terepnek' számít mindegyik. Mivel sosem volt körülöttem stabilitás, ezért keresem a doki szerint mindenben azt és tudat alatt ezen a területen is, így mivel biztonságot ad minden, ami ismerős, így hiába okoz kárt valami, annál maradok, de ez nem tudatos. Mondta, hogy kemény munka átírni a sémákat, ebből a terápiából is több kör kell, mire átíródnak és a páciensnek is mindig dolgoznia kell azon, hogy felismerje az aktiválódásukat és a terápián megtanult módokon reagáljon rájuk. Mondta, hogy amikor valami aktivál egy sémát, olyankor tudattalanul átéli az ember ugyanazt, amit gyerekként és ezért reagál ugyanúgy. Állítólag a sématerápia gyógyítja ezeket a sémákat és ennek az lesz az eredménye, hogy egyre kisebb lesz az ingerküszöb, nem fognak olyan könnyen aktiválódni az adott sémák, de ha aktiválódik is épp' valamelyik, akkor sem lesz olyan bénító a hatása. Na, ez királyul hangzik, mert egyre nehezebb így a lét. Folyamatos munka az egész, de sejtettem, hogy nem 5 perc alatt lesz eredmény. Nálam a 18 sémából 9 volt aktív eddig, kíváncsi vagyok, hogy a mostani teszt mit fog mutatni, de remélem, hogy csökkent a számuk. Ahogy beszélgettünk belémvágott, hogy miért is váltam ilyenné, hogy miért vagyok itt, átszáguldott az agyamon pár dolog és már hajszálon függött az erőm, persze mindent beleadtam, hogy megmaradjon és ismét szóvátette a doki, ekkor már kemény stílusban, amire bepöccentem, mert régi szarokat hozott felszínre, aktiválva a 'gyermek módot'. Az a személyiségrész mindenkinél két módon képes kifejezni a dühét: sírással és dühkitöréssel (mikor melyikkel, vagy épp' egyszerre a kettővel), akárcsak a gyerekek ugye, mert állítólag nincsenek fejlett eszközei az érzelmei finomabb, meg árnyaltabb módon történő kifejezésére. Ilyenkor mintha kívülről látnám és hallanám magamat, nem igazán tudom leírni, hogy milyen. Emlékszem mi hangzik el, mi történik, de nem tudok irányítani, mert lefagyaszt az adott helyzet - pont mint rég'. Jött a heves düh és a sarokba szorítottság érzet, azzal meg az erős stressz, ahogy' régen is. Kérdezte a doki, hogy miért vagyok dühös? Mondtam, hogy azért, mert támad és nem bízom benne, megyek haza. Mondta, hogy nem ártani akar, hanem segíteni és az érdekemben szól rám dolgokért. Mondta, hogy mivel a 'sebezhető gyermek mód' aktív épp', ezért érzékelem úgy, hogy menekülnöm kell a helyzetből/helyszínről, mert el akar nyomni, lecsesz, nem vagyok biztonságban, de ő nem a szüleim és nem a Laci, meg nem valamelyik pedagógus az óvodában, iskolában, ezek elmúltak és nyugodjak meg. Mondta, hogy imaginálunk (a végén mondta, hogy az érzelmi gátlás feloldása volt vele a cél). Először megnyugtatott, hogy tudjunk imaginálni. Csukott szemmel keresnem kellett gondolatban egy biztonságos helyet és fel kellett idéznem egy-egy esetet, amikor nem volt jogom az érzelmeimhez. Olyanokat kért, ahol az egyikben nem mondhattam/mutathattam ki a dühömet, a másikban nem sírhattam (nyilván nemcsak 2 érzelem létezik, de nálam e kettővel van leginkább tennivaló). Teljesen leblokkoltam, nem jutottak eszembe konkrét élmények, csak a tudat volt meg, hogy túl sokszor kellett magamban tartani mindkettőt. Csak azt hallottam újra és újra a fejemben, ahogy apám azon a gusztustalanul lekezelő hangsúlyán mondja: "fogd be!" és ez nagyon stresszelt. Azután azt hallottam, hogy "mindig a tiédnek kell lenni az utolsó szónak, igaz?!" (Még jó bakker, ha épp' ki kellett állnom magamért...) A doki kérte, hogy próbáljak konkrét eseményt felidézni, hogy közbeléphessen. Ekkor végre bevillant egy eset, ráadásul egy olyan, ahol mindkét fenti érzelem érvénytelenítve lett, bár nem rémlett minek a kapcsán indult a vita, csak arra emlékeztem, hogy olyam 13-14 éves lehettem ekkor és mindenért engem tett felelőssé apám, rámkiabálta, hogy "egy idióta vagyok, nem lesz belőlem semmi és ő is miattam fog megdögleni". Ezzel együtt már bevillant az is, hogy azon akadt ki, hogy én jól merészeltem érezni magamat a barátaimmal és erre ő irigy volt. Közölte, hogy fáradtak anyámmal, de én csak szórakozzak tovább a barátaimmal, szarjak bele mindenbe, ők meg majd pihennek a föld alatt. (Nem tudom mit várt tőlem, talán azt, hogy majd gyerekként megoldom a gondjaikat?!) Ekkor mondta azt, hogy idióta vagyok (meg máskor is, kedvenc szójárása volt a seggfejjel együtt) és hogy tesz róla, hogy nekem se legyen olyan Hawaii az életem. (Szerintem már akkor is a cseh 2-t nézte, mert minden volt az életem, amíg ő máshol volt, csak nem Hawaii, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, a visszatérésében sem volt sok köszönetem, max. az elején.) Nem tudom meddig szapult folyamatosan, de sokáig, szerintem egy órát biztosan kitett és ez is rendszeres volt. Nagyon dühös voltam, valamint megalázottnak éreztem magam, főleg hogy pár dolgon anyám csak röhögött, pedig azt vártam, hogy majd kiáll értem. Dühömben visszaordibáltam, próbáltam magam megvédeni, de jött a fent említett "fogd be!", meg a szokásos "mindjárt jól szájbaverlek!" és a többi. El kellett viselnem csendben, ahogy szapul, meg azzal is aláz, hogy ásítottam egyet és ezért ordított, hogy "ilyen unalmas vagyok?!" Jól emlékszem, hogy ettem közben és valamire várta a választ, de tele volt a szám és amikor dühösen mondta, hogy válaszoljak már, de én szintén dühösen mondtam, hogy "tele van a szám!", akkor elkezdte, hogy "mindjárt a fogaiddal lesz tele, amiket kiverek!" A végén már sírvafakadtam, de arra is azt kaptam, hogy fejezzem be. Itt közbeszólt a doki, mondta, hogy most odalép apámhoz és leállítja és anyámnak is megmondja, hogy álljon ki értem. Kiállt értem a doki, apámat helyrerakta, azután hozzám intézett pár megnyugtató mondatot, meg azt mondta, hogy jogom van az érzelmeimhez, majd a biztonságos közegre kellett koncentrálnom, amibe elvonultam gondolatban az imagináció kezdetekor és utána 'visszahozott'. Kérdezte, hogy milyen érzésem van, mire mondtam, hogy szétfeszít a düh és szomorú vagyok. Kérdezte, hogy ha tárgy lenne a mellkasomon, mi lenne az? Mondtam, hogy nem rajta van, hanem benne, olyan mintha egy nagy labda, vagy hegy volna, ami szét akarja feszíteni. Azt mondta próbáljam megsemmisíteni valamilyen módon. Próbáltam a labdát kiszúrni, a hegyet elmozdítani, de nem történt semmi. Azt mondta, hogy tudja hogy képes vagyok rá, erősebb vagyok mint gondolom! Nem igazán vagyok az, mert nem tűnt el az a nyomás a mellkasomból, csak később. Elég nyomott volt a hangulatom az egyéni terápia után és valójában azóta is olyan. Nem borított ki (bár párszor majdnem), viszont dühös voltam és zaklatott. Utóbbit azóta is érzem, egyreinkább keserű a hangulatom így estére, ami elég vicces, ha azt nézem, hogy délután turkáltunk a fosban. Némi fáziskésés van nálam. 😁 Egyelőre egyben vagyok. (Ezért a mondatért most kapnék a dokitól. 😁) Volt ma sématerápia, művészetterápia és csoportterápia is. Jóideje nem pihentem ki magam. Otthon a macskák miatt, itt meg szintén mindig felkelt valaki/valami, vagy elaludni nem hagy, így a kialvatlanság is ingerlékennyé tesz. Ma délután is megpróbáltam aludni az utolsó foglalkozás után, sikerült is elaludni, bár szerintem csak kómába estem a szobába beállt lábszagtól. Otthon feeling. 😄 Mindössze fél óra kikapcs jutott, éreztem is felébredve, hogy olyan, mintha csak elszenderedtem volna. Azt se' tudtam/tudom melyik bolygón vagyok. Jó volna már egy pihentetőt aludni. Az ábrázatom már alakul, pont olyan pszichiátriára illő. 😁 Addig írkáltam itt a baromságokat, míg időközben a torkomból - egyelőre - elhúzott az a szorítás, szóval bejött a figyelemelterelés. Most két napig megint nyugtunk lesz. Lassan 2 hete vagyok itt, de megint nem igazán haladtam. Oké, mondta a doki, hogy lassú folyamat és több alkalom is kell, sőt, évekig is tarthat valójában, mire változásokat érzékel az ember. Fasza. Mindegy, ez legalább valami, de ha el sem kezdi az ember, akkor semmire sem jut. A másik, hogy le kéne tudnom győzni a túlkontrolláltságot, mert szerinte ez is akadályoz. Kíváncsi vagyok, mire jutok/jutunk a maradék 2 hétben. Tegnap tudtunk beszélgetni a Tesómmal és ez feldobott. Röhögtünk is jókat, meg persze támogattuk egymást. Baromira hiányzott már, szóval nagyon örültem Neki. Azt mondta, hogy úgy érzékeli, hogy ott és akkor a régi vagyok, aminek örült és én is örülök, hogy azt a figurát tudtam nyújtani, akit megismert. Jó beszélgetés volt, erőt adott és remélem Neki is! (Köszönöm, Tesóm! Tarts ki! 😘 Csak hogy röhögj: ma nem romlott szörpöt, hanem romlott almalevet sikerült meghúznom. 🤮😄)