Meghalt

az Öcsém! Elegem van ebből a rohadt évből; előbb a kutyámat és a fogadott Tesómat, most meg az Öcsémet vette el. Legyen elég, mert több veszteséget tényleg nem bírok el! Nem együtt nőttünk fel, sokévig nem is volt köztünk kapcsolat, de amióta volt, az jól működött. Nyilván nem tudott nagyon szorosra fűződni, de azért szerettük egymást. Ritkán tudtunk találkozni, de olyankor mindig éreztem hogy számítok neki és ez természetesen kölcsönös volt. Képtelen vagyok most többet írni. Egyelőre még tart a sokk és az egyben tart, meg az is tehermentesítette a pszichémet, hogy átaludtam az egész délutánt, mert olyan szarul lettem a hírtől, hogy le kellett feküdnöm. Belülről szaggatja a keserűség azt a részemet, amelyik már némiképp' felfogta a történteket. Felemásnak érzem magam.

Színes egyéniség

vagyok, mióta tovább hűlt az idő. Mindenféle színben pompáznak az alkatrészeim. 😁 Ebből infúzió lesz, már ismerem a rutint, de mondta is a Doki a kontrollon, hogy ha rosszabb lesz, kell a koktél. Az lett, úgyhogy jön az 5 napos kör.

A szokásos képes dokumentáció következik elsősorban magamnak az állapotkövetésre, de hátha segít más errejárónak is felismerni, hogy mivel van dolga (azoknak írom, hogy Raynaud szindróma az állapot neve). Így nézek ki mostanság attól is, ha csak szellőztetek néhány percig, vagy hideget érintek/fogyasztok:

(A lila száj a lényeg, az ocsmány fejszerkezetet kéretik nem nézni. 😁 A szemüveg meg azé' kellett házon belül, mert fájt a fejem és csesztette a kijelző fénye a szememet.) Visszatérve a liluló szájra: ebben már a szívelégtelenségnek is benne van a keze, de a Raynaud is ilyet okoz egyeseknél - mert nem mindenkinél egyformán jelentkezik.

Ahogy én sem, úgy a fater sem lesz profi fotós, de a lényeg látszik (a melegvíz azért kell, hogy 'kiolvadjanak' az ujjaim.)

A lábam azt csinálja mostanság, hogy a bal színesebb és sokszor hidegebb is, vagy csak az hideg, a jobb nem - akkor is, ha nem színes. Bal kezem szintén ezt játssza.

28.-án jótékonysági süteményvásár, meg egyebek lesznek nálunk, a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében és mint tagoknak, nekünk is menni kéne, de én nem tudok. Fater persze megy. Jó lett volna besegíteni, de egyrészt a mozgástól egyből jön a rosszullét, másrészt 6 órát kéne a szabadban tölteni, viszont mivel a házban is így jönnek az erős érgörcsök, ezért tilos kimennem. Mindegy, tavasztól már kimehetek és addigra talán az ICD is bekerül, szóval újra aktív leszek, ha minden jól megy és akkor megyek segíteni.
A front odatesz eléggé, de csak jönnek már a jobb napok is.
Az étvágyam lassan, de biztosan megindult. Még nem fosztom ki a hűtőt, de legalább már eszem. Nutridrink is bevetésre kerül, hátha könnyebben visszaszedem az elvesztett kilókat.
Ennyit a fizikai állapotomról.

Nem akarom elkiabálni, de ha minden jól megy, februártól több pénzünk lesz és el tudunk mozdulni ebből a szar élethelyzetből. Nem azonnal, de nem is ez számít, hanem a fény az alagút végén! Minden helyzetet könnyebb elviselni, ha az ember előtt van egy támpont azt illetően, hogy meddig tart. Végre látni a kiutat és ez máris erőt adott ahhoz, hogy elviseljem a körülményeket. Eddig is azt tettem nyilván, de kezdtem besokallni, viszont mostmár van mire várni. 👍 Dicsőség az Úrnak, amiért ismét meghallgatott! Annyi haszna van annak, hogy itt vagyunk a világvégén, hogy a házak is olcsóbbak, 1,5-2 millióért már van lakható állapotú, láttunk egyet-kettőt még korábban. Azok is felújítandóak, de az alapkomfort megvan bennük és nekünk elsősorban arra van szükségünk. Mivel nem jönnek dolgozni ide, ezért a ház nemhogy nem halad (mi javítgattuk, de mindent nem tudtunk), egyre rosszabb és ez így méltatlan. Már rég' az, csak nem volt hová menni. Most, hogy több lesz a pénz, félre tudunk tenni és venni egy olyat, amiben az alapkomfort megvan. Még minimum egy-másfél évig ki kell bírni itt, de nem érdekel, a fő, hogy már látni a kiutat. Pár kg lehullt ezzel a vállunkról, holott még semmi nincs, de mégis van valami, ami nagyon fontos; kilátásba kerültek végre a jobb mindennapok! Az a terv, hogy (leghamarabb is) jövőre átköltözünk egy lakható kéróba, de ezt nem adjuk el, hanem felújíttatjuk. Eddig arra sem volt pénz, hogy vegyünk egy lakhatót és arra sem, hogy rendes szakikat megfizessünk. Azért nem halad ez a ház sem, mert a helyieket lasszóval sem lehet elkapni és nem csak ide nem jönnek, mások is mondják, hogy nem találnak melóst, aki rendberakja nekik a dolgokat. Persze lehet hívni megbízható melósokat - horror összegért. Most viszont össze tudunk gyűjteni egy olyan állapotú kéróra, amiben egy alap életszínvonalon tudunk majd élni és jutni fog pénz rendes, megbízható szakik kifizetésére is, így végre elkezdődik majd ennek a háznak a renoválása. Nyilván nem 5 perc alatt fog minden rendbejönni, tekintve, hogy nem a Bank fog ránkszakadni és rengeteg is a meló ezzel a házzal, de mivel normális körülmények közt leszünk egy másik házban, nem kell majd annyira kapkodni ezzel a házzal, mintha benne lennénk és sürgetne az, hogy gyorsan legyenek élhetőek a körülmények. Ahogy összegyűlik a pénz egy következő javítás elvégzésére, mindig neki lehet majd látni. Biztos beletelik majd hosszabb időbe a sok meló (pénztől is függ, meg előre nem látható dolgoktól is), de legalább haladni fog és mi is normálisan élhetünk addig. Ha elkészül ez a ház és értelemszerűen komfortos, rendezett lesz, akkor meghirdetjük, ahogy azt is, amiben addig fogunk élni, amíg ez készül és a két házból összejött összegből közelebb költözünk Pesthez. Pestre költözni lenne a legjobb több szempontból is (legfőképpen az orvosaim miatt), de esélytelen az ingatlanárak miatt. Ez a ház nagy (106 négyzetméter) és ha fel van újítva, elmegy elég jó pénzért (nagyon sokért akkor sem, mert a Déli határnál vagyunk), ugyanis romos állapotában is 2,3 millióra volt értékelve. Mi csak azért tudtuk megvenni 1-ért, mert régóta nem kelt el és a tulaj leengedte az árat. Ha ebből felújított állapotában kijön mondjuk 8 millió (de lehet, hogy keveset is mondok, mert jó állapotú 2 szobásak kerülnek itt 5-6 millióba, ebben viszont 5 szoba van, plusz van fúrt kút, melléképületek) és a másikból is bejön pármillió, akkor a kapott összegből már közelebb tudunk költözni Pesthez. Ha csak 1,5-2 órányira lennénk, az is jobb volna, mint ez a 4. Remélem ezúttal tényleg történni fog valami, mert eddig mindig csak a szép kilátások voltak, aztán semmi nem lett semmiből. Nem pesszimista vagyok, hanem a tapasztalataim beszélnek. Mindegy, én hiszem, hogy ezúttal tényleg kitörhetünk majd!

Ma 8 éve

ismertem meg a fogadott Tesómat és ő, meg az az időszak, valamint az a kötelék megérdemel egy posztot.

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ez akkor is bebizonyosodott, ugyanis akkor botlottunk egymásba, amikor mind a ketten ki akartunk szállni. Akkor még nekem is bipoláris depresszióról szólt a papírom, ezért gondoltam érteni fogjuk egymást és úgy is lett. Később derült ki, hogy nálam mégsem az a helyzet, hanem a nagyon hasonló tünetekkel járó borderline szindróma áll fenn, de pontosan a hasonlóság, meg az egymás iránti tolerancia miatt ez a különbség semmit nem változtatott a barátságunkon. Naponta chateltünk - órákig, sokszor hajnalig. Nagyon hamar kialakult a kölcsönös szimpátia és a bizalom, erre a tortára a habot pedig az egyformán beteg humorunk tette fel. 😁 Tetszett a lazasága, hogy nem finomkodott és vette a lapot Ő is, bármiből poént gyárthattunk, mert a másik azonnal fogta az adást és nem volt megrökönyödés, sértődés, vagy ilyesmi, helyette visszadobáltuk a kapott labdát. Nem lehetett érezni sem a nemi, sem a korkülönbséget, teljesen kompatibilisek voltunk egymással és sok volt a közös vonás is. Mint mondtam, mindketten a szakadék szélén állva készültünk levetni magunkat, ezért szó szerint megmentettük egymást. Család mindkettőnknél csak elméleti szinten létezik, ezért úgy kellett mind a kettőnknek a hovatartozás, meg a szeretet, mint egy falat kenyér és végre nem éheztünk tovább, főleg hogy egyhónappal a szeretet ünnepe előtt futottunk egymásba. Először barátok, aztán legjobb barátok, majd pedig gyakorlatilag testvérek lettünk, legalábbis olyan szintre fejlődött a kötelék, de valójában annál is több, amolyan 'lelki társ' voltunk egymásnak - leginkább így lehet definiálni. Egymás függői lettünk. Sokan félre is értették a kapocs szorosságát, de olyan is volt, hogy féltékenységből szét akarták barmolni (tiszta óvoda). Kaptam Tőle egy rakás poénos becenevet az évek alatt, de elfogadtam. 😁 Véd- és dacszövetség alakult ki, a környezetünkkel is szembementünk a másikért (szánalmas módon onnan is féltékenység vezérelte próbálkozások irányultak arra, hogy ne tudjuk fenntartani a kapcsolatot). Mint mondtam, rossz periódusban voltunk, amin nem segített a közelgő Karácsony sem, mivel a szeretet ünnepe felerősítette a szeretet hiányát. Nálam akkor már évek óta úgy zajlott, hogy egy - akaratlanul rámtörő - kiadós bőgés után vergődésemben kárt tettem magamban, majd mindezt 'betépéssel' (nyugtatófüggő voltam) zártam, mert nem tudtam elviselni a szeretethiányt sem, aztán meg a szégyent amiatt, amit magammal tettem (nem mintha a begyógyszerezés különb cselekedet lett volna 👏) és inkább kiütöttem magam, hogy ne érezzek, ne gondolkodjak. Mindez megtörtént 2013 Karácsonyán is, egyhónappal azután, hogy Ő már itt volt az életemben, majd talán még a következőn is és igazából hétköznapokon is, amikor nagyon rossz passzban voltam, de aztán elkezdtek ritkulni az ilyen alkalmak, mert Ő enyhítette a rosszat. Nagyon kiakadt azon, hogy kárt teszek magamban, ez pedig nekem azt üzente, hogy nem is magammal teszem, hanem valójában Vele, azt meg nem akartam, szóval erre gondolva próbáltam a következő alkalommal megállni a késztetést. Onnantól kezdve ez tartott vissza. A gyógyszereket nem magamtól raktam le, de a nehezén túljutva nem is volt más választásom, mint mással terelni a figyelmemet, meg másba fojtani a keserűséget, viszont ezen a téren is segített a Tesóm jelenléte, mert a szeretete, a poénjai erőt adtak, ahogy az is, hogy ösztönzött, meg bizonyítani is akartam Neki. Mindig segítettük egymást. Sosem röhögtem annyit, mint Vele, sokszor hasizomgörcsig, könnyezésig fajult és ezt akkor is el tudtuk érni a másiknál, amikor az padlón volt. Jól hatottunk egymásra mindig. Ha dühöngött valamelyikünk, a másik le tudta hűteni az agyvizét, pedig egyikünk sem bírja a csitítgatást. Tudtunk bánni egymással. Amikor nézeteltérés volt, megbeszéltük. Nem titok, hogy voltak nagyobb viták, de a végén azt is úgy sikerült zárni, hogy mindenki elmondta higgadtan az álláspontját, vagy hogy mi húzta fel, mi bántotta, nem maradt el a bocsánatkérés és a megbocsátás sem. Két szeszélyes természetű, meg befordulásra hajlamos embernek nem könnyű kapcsolatot fenntartani, de belátással, toleranciával, akaraterővel és legalább némi önkontrollal lehetséges. Ő mindig hitt bennem és mindig ösztönzött, a gyógyulásomról beszélt mindig. Olyan oldalaimat is felszínre hozott, amikről addig magam sem tudtam, mert senki nem váltotta ki őket. Engem nem izgat a név- és a születésnapom, de Ő mindig köszöntött és megajándékozott (természetesen ez is kölcsönös volt), Karácsonykor sem feledkeztünk meg a másikról. Az idei lesz az első egymás nélkül, nagyon nem várom. Szilveszterkor mindig 'átbeszélgettük magunkat' az Újévbe. Az évek alatt szerves részei lettünk egymás mindennapjainak, szinte mindennap beszéltünk, de legalábbis hagytunk üzenetet a másiknak, ha valami miatt nem tudtunk beszélni. Lettek egymás közt használatos poénos kifejezéseink is. Senkivel nem volt ilyen szoros kötelékem. Rengeteg dolgot lehetne még írni, mert 7,5 év alatt sokmindenen átmentünk együtt, jó és rossz dolgokon is, van egy csomó jó emlékem, de egyrészt lehetetlen mindent felidézni, másrészt jogom sincs mindent kiírni, de semmit nem bánok és sokmindent köszönhetek Neki! Az utolsó időszakot nem akarom felidézni, mert nagyon elkeserít, arra akarok emlékezni, amikor minden rendben volt. Hiába telt el fél év, olyan mintha tegnap szakadt volna meg a kötelék. Nagyon hiányzik, szoktam vele kapcsolatban álmodni és még mindig van olyan is elég gyakran, hogy valamit meg szeretnék osztani Vele, vagy mutatni valami poénosat, egyáltalán beszélni vele, tudni róla, aztán egyből leesik, hogy nincs lehetőségem ezekre. Ő is betölthetetlen űrt hagyott maga után és az csak nehezebbé teszi, hogy haraggal ment el, abban a hitben, hogy nem voltam őszinte. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, meg akihez igazán kötődtem, ő adott szeretetet, jókedvet, ő motivált, ő hitt bennem és viszont is elfogadta ezeket, egyszóval minden jó hozzá kapcsolódott, aztán mindennek vége lett ès ezzel nekem is. Egy BPD-s ember rémálma a magány, az elhagyatás (pláne ha azt veszíti el, akit imád és akitől kb. függ), meg az,.ha nem tud megfelelni (főleg ha ugyanennek a személynek.) Mindegyik teljesült. Senki nem tudná pótolni Őt! Látszólag létezem tovább, mivel muszáj, poénkodom is, mert ilyen vagyok, de valójában nincs már bennem az, ami addig volt, míg Ő jelen volt a mindennapjaimban. Ugyanúgy elvitt belőlem egy darabot, ahogy az Anyu, meg a Barátnőm. 7,5 jó évet adtunk a másiknak, ez egy kis vigasz. Féléve lépett ki az életemből, ezalatt kiderült, hogy többeket tiltott ugyanúgy, mint engem és voltak, akiket indok nélkül, szóval valamiért mindenkit kizár. Nemcsak nekem szólt tehát a dolog, mégsem vigasztal, már csak azért sem, mert ezek szerint teljesen befordult, ergo marhára szarul lehet. A legjobb barátnője, akit szintén kizár, írogat nekem időnként, hogy tudok-e Róla? Mindig azt várom, hogy vége lesz ennek és valójában minden oké, aztán leesik, hogy ez a valóság. Még nem tudok jóérzéssel visszaemlékezni a sok jóra, egyelőre inkább mar, hogy több közös élmény, röhögés, beszélgetés nem lesz, sem szeretet és hogy úgy lett vége ennek a már-már testvériségnek, ahogy.
Nagyon mar ez az egész azóta is annak ellenére, hogy nem írkálok róla. Ezt a posztot sem könnyű megírni. Megfojt a keserűség, szorítja a torkomat, feszíti a mellkasomat, de szerencsére még mindig nem tudok sírni, akármennyire kerülget. Addig jó, amíg tart ez a bénultság, mert különben mégjobban megzuhannék, annak meg sosincs jó vége, bár lehet hogy ennél nincs lejjebb, mert a bénultság már a legalja, megtanultam. Féléve tart, ami kóros ugyan, de legalább egyben tart. Nem tudom meddig, mert nagyon zaklatott vagyok. Itt van bennem a hála, hogy részem lehetett egy ilyen igaz kötelékben egy olyan személlyel, akivel kb. ikrek voltunk. Nagyon giccsesen hangzik, amit utálok, de így volt, nincs találóbb kifejezés rá.
Nem tudom felbukkan-e még az életemben és ha igen, mit kezdünk a tüskékkel (bennem nem szokásuk megmaradni, főleg ha tisztázva vannak a dolgok, viszont nem tudom Benne mi a helyzet), de egy részem még mindig reméli, hogy egyszer rendbejönnek a dolgaink! Bár már nem ösztönöz a szavaival, mégis hallom magamban miket mondana bizonyos helyzetekre, a pacemakerre is azt mondaná, hogy tartsak ki addig és hogy utána rendben leszek, hisz bennem és pontosan ezért is - meg én is így állok hozzá - előre tekintek, Érte is megyek tovább. Mikor kilépett az életemből, azt mondtam, hogy nem folytatok semmit (úgy elszállt az agyam, hogy abbahagytam az összes gyógyszer szedését is, de mint látszik még élek 😁, szóval nem jött be), de aztán ahogy lassan kezdtem észhez térni annyira, hogy normálisan tudjak gondolkodni, felfogtam, hogy ha nem vigyázok magamra, akkor nem fog megtalálni, ha esetleg újra keresne, szóval azóta szedem tovább a gyógyszereket és ugyanúgy beleadok apait-anyait a stagnálásba. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy a távolból is jól hat rám, mert még mindig hajt tovább és ezért megintcsak köszönettel tartozom Neki!
Csak a jót őrzöm (rossz amúgy sem volt sok, az utolsó időszakra nem gondolok, mert az nagyon fáj), ez a sok jó segített élhetővé tenni 7,5 évet, ezeket pedig nem veheti el senki és semmi, max. az amnézia, de az már csak kimarad az életemből.
Istenre és az időre bízhatom csak a dolgokat, csak az idő haladása fogja megmutatni, hogy visszatér-e, ha pedig nem, akkor szintén az idő lehet az, ami majd lassan viselhetővé szelídíti a fájdalmat, így volt ez az Anyu és a Barátnőm esetében is. Mindenképp' csak várhatok egyelőre, de persze várakozni csak élve lehet 😁, szóval ki kell tartanom, nem fordulhatok többé magam ellen és lazsálni sem lehet, hogy majd lesz, ami lesz. Na, jól eldumálgatok itt magammal.
A mai nap nyilván Neki is nehéz, imádkozom, hogy Isten neki is adjon erőt!

Fejlemények

Tegnapelőtt este értünk haza, de már sem kedvem, sem energiám nem volt írkálni. Tegnap pedig a siserehad által hagyott csatateret számoltuk fel, aztán az Ildiéknél voltunk, este jöttünk haza és addigra megintcsak nem volt kedvem írkálni. Ma megint nem értem rá, most feküdtem le pihenni.

Nagyon örült a szőrös banda szombat este, amikor hazaértünk. Az indulás napján is tapadtak ránk, érezték, hogy elmegyünk itthonról. Fater jött be elsőként, hogy lepakoljon, amíg én behoztam a széket, meg bezártam a kaput és mondta, hogy a macskák síri csendben voltak, csak akkor kezdtek el fejhangon nyivákolni, amikor meghallották a hangomat. Kis szarzsákok. 😁
Az utat jól bírtam csütörtökön, egyszer voltam rosszul, de nem volt vészes. Fél 9-re értünk a Gabihoz, akkor ő már aludt, mert sokat melózott és ki volt merülve. Arra sem kelt fel, hogy a rács, meg az ajtó zárja kattogott, szóval hagytuk aludni. A kanapéval sem zajongtunk, hogy kihúzzuk, így a földön aludt a fater, nekem meg mondta, hogy aludjak a kanapén, mert csontos vagyok és ezért a földön nem tudnék aludni. A kanapén sem sokat tudtam, mert szélességre és hosszra is kicsi volt, szóval sehogy nem volt kényelmes. Fater simán aludt a szőnyegen egy lepedőn, nem zavarta, hogy kemény. A légkör egész okés volt, persze most sem volt vitamentes, főleg pénteken, de nem volt vészes.
Megörült a Dokim, mikor meglátott. 😁 Kérdezte, hogy változott-e valami, mióta beszéltünk, mondtam, hogy igen. Megmért, 60 kg vagyok, szóval 3,5 kg leugrott, ami elég gáz amúgy is, de később írom miért az leginkább. Most megint a legalsó határon vesztegel a súlyom, hízni kell sürgősen. Mondtam neki, hogy továbbra is pörög a szívem, főleg terhelésre és hogy most is épp' rohan. 130-as pulzust mért, nem örült. Kérdezte, hogy mennyit szedek a Nebivololból, mire mondtam, hogy újrakezdette velem, most tartok félnél. Mondta, hogy emeljem fokozatosan 3 egészig. Az kemény, mert 2 a max. adag. 😁 Azt mondta, hogy ha az nem hatott, akkor nem okozhat bajt a nagyobb adag és hátha az már segít. Megemlítettem Neki az erős izomgyengeséget, szerinte a só és az ionháztartással lehet gond, azokat feltöltve elvileg vissza kell térnie az izomerőnek, szóval ez legalább nem a kórságtól van. Mondtam a terjeszkedő fagyást (hogy mostmár az egész szájberendezésem lefagy és kékül a nyelvem is), persze a szindróma ügyködik szerinte is, de ez tudható volt, mert csak az okoz fagyást. Újra mért pulzust, akkor már kevesebb volt, de még mindig gyors. Mondta, hogy megnéz EKG-val, abból amúgy is kellett friss, meg mondtam neki a gyakori fibrillációt és ugye a gyors pulzust is rögzíteni akarta. Mondom remek lehetőség, ugyanis megint rohan. Mire felszerelte rám a cuccot, abbamaradt. Felültetett, de semmi. Újra lefektetett, semmi. Felállított, mire másodpercek alatt jött is a rohanás, na akkor gyorsan feküdjek le. Kicsúszott egy vezeték. 😁 Visszadugta, bekapcsolta a masinát, de addigra megint nem pörgött. Oké, akkor felemeli a lábaimat, de semmi hatás. Azt mondja ilyen nincs. 😁 Újra felállított, másodpercek alatt fel is pörgött megint a szívem, mire megint le kellett feküdni gyorsan, újra beindította a holmit, de megint elmúlt a rohanás. Már mérges volt a helyzetre. Fater próbált felizgatni, hátha felszalad a pulzusom, de nem hatott, mert nem lettem stresszes attól, amiket mondott. Aztán ahogy mozgatva voltam, hol a karomról, hol a lábszáramról mozdult el az a 'csipesz', pakolászta vissza a Doki, majd kérdezte, hogy mi az, amitől biztosan felgyorsul? Mondtam, hogy van hogy fekve, vagy ülve is csinálja, de nem mindig (ezért nem tudta elkapni, amikor felültetett), kiszámíthatatlan, viszont állva garantált és kérdeztem, hogy mi lenne, ha újra felállnék és nem feküdnék vissza, vagy úgy nem lehet elvégezni a vizsgálatot? Mondta, hogy végülis meg lehet csinálni, csak ne mozogjak. Felálltam, vártuk a hatást, közben csörgött a telefonja. Miközben beszélt, megérkezett az áhított tachycardia, jeleztem is, mire mondta a telefonba, hogy le kell tennie, de láthatóan szóval tartotta a hívó, már mérges volt. Letette, de addigra rosszul lettem a mellkasomban elszabadult tempótól (légszomj, karzsibbadás, elerőtlenedés), szóval lefektetett, hogy visszaálljon a ritmus, meg jobban legyek. Mikor jobban lettem felálltam, hogy újra kiprovokáljam a gyors pulzust. Bingó, újra megérkezett másodpercek alatt és most sem telefon, sem kicsúszó kábel, sem elmozduló érzékelő nem kavart be. Két Darth Vaderes fújtatás közt mondtam, hogy üti a szívem a mellkasomat, a Doki meg mondta, hogy mutatja a gép, ahogy szalad fel a pulzus, 140-et mért. Sikerült végre elkapnia jó fél-háromnegyed órás kísérletezgetés, meg a szerkezettel való küzdelem után, bár fibrilláció pont nem volt egyszer sem, azt ezúttal nem tudta elkapni. Aznap persze volt már, de a Dokinak most nem mutatta meg magát. Azt mondta, hogy anélkül is elég csúnya lett a lelet, mire a faterommal egyszerre szólaltunk meg döbbenten, hogy ha ez csúnya, akkor milyen lehet amikor még az is előjön? Ahogy jobban megnézte az EKG-leletet, valami ST, meg T hullám rendellenességről beszélt, ami persze nekünk kínai volt, szóval kérdeztem, hogy az mit jelent? Azt mondta, hogy nem kap elég vért a szívizmom sem (a koszorúeremmel is ez a gond, de az nem új hír), szóval megint a szindróma vezet, újabb területet foglalt be magának a szívemből. Fasza. 👍🤔

Azt mondta, hogy a Raynaud okozza a keringési zavart a szívemben is, ami túl is van terhelve a folyamatos meló miatt, amit pont az elégtelen keringés okoz és a megfeszített tempóval próbál kompenzálni, fenntartani a keringésemet, de ez önmagában is veszélyes, mert ki fog merülni a szívem a szinte állandó rohanásban, viszont gyenge szívizommal ez hamarabb következhet be, ha nem cselekszünk, mert már most gyenge a szívem. Emellett a gyakori pitvarfibrilláció is veszélyes, mert átfordulhat egyszer kamraiba, ami biztos és azonnali halált okoz (a pitvari annyiból szerencsésebb, hogy nem halálos, mint látszik, mert itt firkálok 😁), majd azzal zárta, hogy pacemakert kell betenni. Fater lefagyott, én is meglepődtem, majd rávágtam, hogy mindjárt lesz vagy 150 a pulzusom. Csak én röhögtem rajta. Kérdeztem, hogy a korábban említett abláció miért nem elég? Azt mondta, hogy látva a leletet, meg hogy a szindróma ügyködik, szinte biztos, hogy ismételgetni kellene a beavatkozást, ergo erre a mostanra már összetett és súlyosabb problémára az nem hozna tartós megoldást. Ugye amikor szóbakerült, akkor nem ilyen volt sem az EKG-görbém, sem a terhelhetőségem nem volt ennyire 0. Mennem kell mihamarabb a Kardiológiára. Fater megijedt, kérdezte a Dokit, hogy ha csak 60 kg vagyok, akkor hogyan műtenek meg, ki sem bírja a szervezetem, de erre csak annyit mondott a Doki, hogy nagyobb veszélyben vagyok a jelenlegi állapotban, azért is kell a nagyadag bogyóval próbálkozni. Erre mégsápadtabb lett az öreg. Nem nyúlnak hozzám, amíg ilyen röntgenlelet ábrázatom van, előbb híznom kell és fel kell erősíteni a szervezetemet és persze kérdés, hogy oltás nélkül szóbaállnak-e velem? Nem vagyok oltható, de ha az lennék sem adatnék be semmit. Újra mért pulzust, miután megírta a recepteket, meg a többi papírt. Mondtam neki, hogy most nem rohan úgy, de mondta, hogy azért még gyors, szóval nem mindig érzem, ha siet. Utána meghallgatta a szívemet, azt mondja "a billentyűk legalább jók!" Kiszakadt belőlem, hogy valaminek működnie is kell rajtam, de megint csak én találtam viccesnek. 😁 Fater megnémult azon a párperces úton, ami a Gabi lakta lépcsőházig vezet, vágni lehetett a levegőt, na meg a füstöt, mert ezerrel bagózott az idegtől. Néztem a papírokat, hogy mi is a helyzet, mert mindent nem mondott a Doki, csak írt, aztán kérdeztem valamit az öregtől, mire a Gabi felcsattant, hogy nem az ő dolgával foglalkozik. Eldurrant az agya az öregnek és a Gabi arcába mondta, hogy nem érdekli a hülye krémje, ugyanis most derült ki, hogy pacemaker fog kelleni, amire a Gabi is lefagyott és visszavett a stílusából. Kicsit 'idegállapotba' jött a fater. Elmentek vásárolni, én ott maradtam a lakásban és volt lehetőségem a csendben átgondolni a dolgokat. Furcsa, de most sem hat rám különösebben a dolog, sőt, poénokat gyártok a helyzetből, meg nyugtatni próbálom a környezetemet, de nem igazán van eredménye. Faterommal nem jó a kapcsolatom, szóval nem tudom mitől fél? Bár, elejtett megint egy olyan mondatot, hogy ha velem valami történik, akkor egyedül marad, szóval innen fújhat a szél. Gabival és az Ildivel sem vagyunk szoros viszonyban, mégis ők is döbbentek voltak és látszott, hogy nem megjátszották. Nem tudom mit kezdjek ezzel, mert nem tudom hogyan kell kezelni, főleg hogy én tényleg nyugodt vagyok. Megijedtem egy kicsit és szinte éreztem, ahogy a markába fog a tudat, hogy baj van, úgyhogy azon voltam, hogy kizökkentsem az agyamat és viszonylag hamar túllendültem a rossz gondolatokon. Felfogom, hogy szarban vagyok, de nem félek, betegségtudatom sincs még mindig (bár mostmár kezd lenni, csak nem adom át neki az irányítást), pedig próbálja a sors belémsulykolni, de talán jobb is, hogy nem adom át magam a tudatnak, mert abból csak baj van, ugyanis a szervezet egyből behúzza a féket. Fater balhézik velem, hogy ne cipeljek, meg ha épp' állok, akkor üljek le, stb., hiába mondom, hogy nem vagyok hímestojás, meg hogy érzem meddig mehetek el. Eddig sokmindent leszart, most meg kb. levegőt sem vehetek önállóan és ez már kínos. Na mindegy, kiderült végre, hogy miért nem vagyok terhelhető, de még a beszéd is kifullaszt, betojás. 😁 Elfelejtettem említeni a melegre kiváltódó szorítást a fejemben, de majd megkérdezem. Az is új dolog, de szerintem elég egyszerre egy szar hír. 😉 Nyilván hatott rám azért, csak nem pánikolok és 'depizek', mert egyiktől sem lenne jobb, sőt. A stressz amúgy sem hiányzik ennek a ketyegőnek. Azt az energiát, amit önsajnálatra pazarolnék inkább arra fordítom, hogy kitartson, remélem a jól felemelt adag bogyó segíti majd a működését, amíg be nem kerül a cucc.

Szarul voltam, miután a Dokitól visszaértünk, úgyhogy lepihentem, addig ők elmentek vásárolni. Görcsroham jött, szóval pont jó volt, hogy egyedül voltam, mert a Gabi nem bírja az ilyesmit. Mire felébredtem már rég' otthon voltak.

Másnap hajnalban a Gabi elment dolgozni, mi 2-ig nála voltunk, aztán elindultunk a buszpályaudvarra. Most nem a Józsi volt a sofőr, hanem egy új fazon, de jófej volt, Solttól kezdve elkezdett velünk beszélgetni (2. sorban ültünk sréhen mögötte). Volt egy utas, aki 2019-es utazásival akart utazni, de nem ez volt a legkomolyabb, hanem amikor Kalocsán felszállt egy fiatal srác. Azt mondja végig kéri a jegyet. A sofőr rákérdezett, hogy Bácsalmásig? Azt mondja a srác Bajáig. Mondja a sofőr, hogy "azt mondtad végig kéred!" Erre a srác "igen, Bajáig!" Mondja a sofőr neki, hogy nem Baja, hanem Bácsalmás a végállomás, mire a srác tök komoly hangsúllyal rávágta, hogy "de! Baja!" Faterom hangosan felröhögött, én is vigyorogtam, szerencsétlen sofőrnek gőzölt a feje és mondta neki, hogy menjen inkább fel a buszra, de az a hangsúly is haláli volt. 😆 Okoska meg sem mert mukkanni. A sofőr háborgott, hogy "ilyeneket szaporítani..." 😆 Na igen. Mesélte, hogy egy szintén fiatal csaj ezressel akart fizetni, mire mondta neki a sofőr, hogy valami ötszázakármennyi lesz a jegy, már nem emlékszem, lényeg, hogy a kiscsaj nem tudta kiszámolni, hogy mennyi visszajárót kapott és ott vitázott vele. Ilyen sztorikat hallva-látva nem csodálom, hogy stresszesek. Volt megint egy kis szarullét, de kb. 10 perc alatt elmúlt. 👍 Bajáról elindulva megmakacsolta magát a buszunk, rángatott egyet és leállt. A sofőr újraindította, akart haladni, de a motor csak magas fordulatszámon bőgött, a busz meg alig gurult, kb. 5 km/h-val. Hiába nyomta a gázt, csak zúgott a motor hangosan, de nem haladtunk. Mondom fateromnak olyan a motor, mint a szívritmusom; pörög ezerrel, de nem hatékony. Elkezdi "már megint az a fekete humor...", de legalább kicsit vigyorgott. Azt hittük lerobbantunk, de mondta a sofőr, hogy ha kell, így jövünk Almásig. Az érdekes lett volna, mert kb. 3/4 óra Bajától. Nem akart felváltani az automata váltó, szóval teljes fordulaton bőgő motorral cammogtunk métereken át, aztán nagynehezen elértük azt a sebességet, ahol jött a következő fokozat és oda szépen felváltott, úgyhogy megindultunk rendesen. Utána is berángatott kicsit indulásokkor, meg néha megint felpörgött a fordulat, de már gond nélkül tudtunk haladni, ami nem jött rosszul, mert fél 8 körül járt az idő és nem lett volna vicces várni a mentesítő járatra, ha a miénk lecövekelt volna. Mire Almásra értünk már csak mi és még 2 másik utas ült a buszon, de ők hátrább, a sofőr meg beszélgetett velünk tovább. Jófej volt, mondta az öregnek, hogy segítsen nekem leszállni, addig ő kiveszi a szekeret a csomagtartóból. Ki is akarta nyitni, csak nem tudta hogy' kell. Jó, hogy lett mégegy jó arc sofőr ezen a vonalon. 👍 Pestre a Robi vitt minket, ő egyidős velem. Hazaérve már csak ahhoz volt energiánk, hogy pótoljuk az elfogyott tápot és vizet a haramiáknak, (szerencsére nem mindenkié fogyott el, szóval jól kalkuláltuk a mennyiséget), almokat takarítottam, azt' alvás. Reggel fürödtem, de nem gáz, nem voltam leizzadva. Szarul aludtam, a macskák is keltettek hajnalban, de nem bántam, örültem, hogy itthon vagyok a társaságukban. A Gabinál is szarul aludtam, pedig ott nincs hideg, meg macskák, szóval a hiba az én készülékemben van. 😁 Kicsit pihentebben tudtunk nekilátni a csatatér felszámolásának, bár nem volt vészes, ügyes volt a négylábú banda. Mogyi meg egy Houdini, bakker! Külön volt csukva, mert a Dani előszeretettel pofozza meg sorozatban a kajáért, vagy csak mert olyanja van, gondoltam nem hagyom őket egylégtérben, míg nem vagyok itt velük, hogy rendet tegyek. Hazaértünk, jövök be köszönteni a bandát, meg ellenőrizni, hogy minden oké-e velük, erre a Mogyi is itt volt bent, holott egy nagy B-30-as téglát tettem az ajtó elé (szar a zár, nem lehet becsukni). Nem tudom hogyan tudta elmozdítani azt a nehéz akadályt. 💪🐈 😆 Szerencsére mindenkinek megvan a szeme, nincs átszabva a kabátjuk sem, szóval nem balhéztak, akármennyi ideje is voltak egyhelyen. Tegnap tehát takarítás volt, aztán az Ildi telefonált, hogy menjünk át. Átmentünk délután és estig dumáltunk. Fater neki is elmondta a pacemakert. 🙄 Mindenkinek mondogatja, elég idegesítő, mondtam neki, hogy nem kell szétkürtölni. Azt mondja nem szégyen, meg hogy az Ildi rokon, joga van tudni. Senki nem mondta, hogy szégyellem, szimplán minek kell mindenkit ezzel traktálni? Megérkeztünk, aztán az Ildi valamit poénkodott nekem, hogy majd ő beszabályoz és erre kontrázott a fater, hogy nemsokára tényleg be leszek. Ildi nem értette, erre mondta az öreg a pacemakert. Ildi megdöbbent, elkezdi "ne b@$szatok fel!" 😁 A hangsúly volt vicces. Mondtam, hogy oké, akkor most téma lezárva, beszéljünk másról, mert nem azért mentünk, hogy a magunk szarját a nyakába rakjuk. Persze ott is szekált a fater, hogy ne álljak, üljek le (holott csak a lábamat mozgattam meg időnként, mert már zsibbadt az üléstől), aztán ahányszor sóhajtottam mondta, hogy nehogy rosszul legyek ott nekik, stb. Mondom jól vagyok! Fater odajött, megfogta a pulzusomat, elkezdi aha, jól hát... (Pedig jól voltam!) Ildi hozta a vérnyomásmérőt, pedig mondtam, hogy nem kell. 110 volt a vérnyomásom, de ez jobb, mintha 150 lett volna megint és 98 a pulzus (mondtam én nekik, hogy nem vészes.) Gondolom meg akarta mutatni az Ildinek, hogy milyen gondos, odafigyelő. Ildi kínált ásványvízzel, kajával, mondtam, hogy nem kérek, köszönöm (ritkán fogadok el bárhol, bármit, mert senkihez nem enni-inni megyek), aztán mondta, hogy van joghurt, gyümölcs, azokból sem kérek? Nem kértem. Oké, rokon, de egyrészt nem vagyunk közeli kapcsolatban, másrészt az imént említett illem miatt sem fogadok el semmit, kivéve akkor, ha azt mondja a vendéglátó, hogy megsértem, ha nem fogadom el. Lényeg, hogy az öregem erre is kontrázott, hogy "persze, nehogy egyél és hízzál, mert akkor esetleg minél hamarabb meg tudnak műteni!" Most nem azé', de tudtommal egy banántól, vagy egy tányér akármitől úgysem hízom, szóval azzal, hogy nem fogadtam el, nem a hízásom ellen tettem. Elkezdte az Ildinek, hogy nézze meg milyen makacs és milyen könnyelmű vagyok, semmit nem veszek komolyan és neki is azt mondogatom, hogy mit izgul, nyugodjon már meg. Ildi nem szólt semmit, csak vigyorgott. Oké, lehet, hogy tényleg nem normális reakció, hogy nem félek és hogy nem zuhantam meg, de egyrészt elvileg ismernie kéne és ezért tudnia, hogy nem szoktam kiakadni a magammal kapcsolatos szar hírekre (nem tudom miért, a pszichodoki biztos tudná), másrészt az sem egészséges, ha ezen darál, meg belémbeszélné a betegségtudatot. Nemhogy örülne, hogy nincs, mivel a Doki szerint ez nagyon sokban hozzájárul ahhoz, hogy még itt vagyok, szóval ha tényleg annyira fél attól, hogy megmakkanok és egyedül marad, akkor miért akarja, hogy betegségtudatban fürdőzve elhagyjam magam és a szervezetem úgy vegye, hogy oké, akkor nem kell tovább működnie? Persze lehet, hogy nem rakja össze a fater, hogy ártalmas volna, ha én is betegként tekintenék magamra. Érdekes dolog ez is, mert az egyik felem ugye szuicid hajlamú, de a másik ösztönösen próbál életben maradni. Furcsa ez a kettősség. Na, de elkanyarodtam; fater sok volt, darálta a szöveget, többször szóltam neki, hogy az Ildit is hagyja szóhoz jutni, mire az Ildi mindig felröhögött. 😁 Aztán sírva röhögtek, mert disznóvágás lesz és egy fél disznót vesz az öreg, de hozzátette, hogy lehet egész kéne, mert ha csak felet vesz, eldől szerencsétlen. Az Ildi is vizuális típus, szóval elkezdett röhögni, de nagyon, a fater meg azon, hogy látta az Ildi arcán a 'kínt', ahogy próbálta elfojtani (mert közben a Janival is beszélt). Megint lógott rajtam a Müzli. 😁 Állandóan felkéretzkedett az ölembe, nyalogatta az arcomat, mászott a vállamra. Persze ha az Ildi átment másik helyiségbe, a kutya sprintelt utána. 😁

Majd decemberben megy a fater mégegyszer Pestre, akkor én itthonmaradok, egyrészt ugye hidegben tilos kimennem, másrészt cipekedni fog, mert viszi az ajándékokat a Gabinak és akkor nem tud vinni. Nekünk már most adott egy-egy tizest, hogy majd vegyünk, amit szeretnénk Karácsonyra. Fáj a fogam valami repülős holmira (meglepő, mi? 😁), pólóra gondolok, de 5-6.000 forint nem olcsó egy pólóért. Oké, van basketball sapkám is annyiért, mert szintén Aeroshop-os, de azt a fater vette. Pilótakabátra is gondoltam, de látva a póló árát inkább elengedtem, erre múltkor néztem a kabátokat, amiket kaptam (mielőtt Pestre készültünk) és mit találtam? Bakker, volt közte pilótakabát! Fater röhögött, hogy hogy' belelkesültem egy kabáton csak emiatt. 😆 Naná, hogy azt mostam ki és abban mentem, meg a Boeing feliratú basketball sapkában. Kabátot tehát mégsem kell vennem. Van nadrágszíj is, ami a repülőgépeken használt biztonsági övből készül és persze a csatja is ugyanaz, szóval gyakorlatilag a gép egy darabját viseli az ember. Meggondolom. Van karóra is, aminek a számlapján a gépeken használt műhorizont látható. Ez is esélyes választás. Van egy rakás cucc, az a bolt jól keres a magamfajta repülő/repülésfanokon. 😁 Arra is gondoltam, hogy megtoldom azt a tizest egy másikkal, mert 20 rongyért lehet kapni itt a közelben tök jó hangfalat, az unokaöcsém vett egyet tavalyelőtt (?) és nála láttam-hallottam, jól szól és ütemre villog színesen a beépített discofény. Nem tudom meddig bírja, azért 20 ezerért nem hiszem, hogy hosszúéletű, de ki tudja? Nem mindig a drága a jó. Ha nem is tart sokáig, akkor is élvezni fogom, mert jó a hangzása, meg a jelenlegi hangfalaimnál mindenképp' jobb lesz, ugyanis azok már a végüket járják. Na, lelövöm magam, mert sok lesz már a szöveg.

Holnapután

megyünk Pestre. Tudtam, hogy elhúzza az időt a fater, de a fő, hogy elindulunk végre. Elég szoros lesz a tempó, mert csütörtökön estére érünk fel, szóval teljes napot csak másnap leszünk ott, mert délután vár a Dokim, szombaton hajnalban pedig már indulunk haza. 

Hála a szita agyamnak ötvenedszer felejtem el, hogy mit nem kéne elfelejteni (😁) említeni a Dokinak, úgyhogy leírom inkább ide.

- Nem hat az újra beállított Nebivolol továbbra sem, gyakran üt a ketyegőm erős, szabálytalan pluszokat, meg beremeg. Minimális terhelésre is rohan, de van hogy nyugalmi helyzetben pörög fel. A légszomj és mellkasi/karfájdalom, meg lezsibbadás is jelentkezik közben továbbra is.
- A Pentoxyl valamit segített az érgörcsökön, de már nem hat, megint itt vannak a hosszantartó fájdalmas feszülések a fejemben-mellkasomban-lábszáramban. A lábfejem jeges, szìnes, a kezem csak időnként. Új tünet jelentkezett; újabban lezsibbad az egész szájberendezésem (pofazacskó-nyelv-szájpadlás), nem csak a szám zsibbad és kékül el, ha hideget fogyasztok.
- Szintén új, hogy az izomgyengeség átterjedt olyan alkatrészekre is, amikkel eddig nem volt ilyen gond, illetve az eddig érintett részeken a foka is változott. Hamar elfáradtak eddig is, de egy ideje egy kis terhelésre is (pl. felnyúlok a szekrénybe egy pólóért, vagy odébbteszek egy széket, szóval semmi extra tevékenység) úgy kimegy az erő mindkét karomból, hogy egyszerűen leesnek, elmegy a tónusuk és lógnak, míg kis pihenésre újra használhatóvá nem válnak. Lábammal ugyanez van. Alig tartanak meg, ha állok/járok. Tegnap olyan szinten elgyengültek, hogy reggel mikor ki akartam szállni az ágyból, nem mozdultak. Nem bénultak le, mert érzékeltek és lassan, mindent beleadva meg is tudtam mozdítani őket, de továbbra is alig volt bennük erő, remegve állítottak fel és vittek retyóra. Enni is nehéz, mert a rágástól percek alatt ugyanígy nagyon elfárad az állkapcsom, a nyelvem is alig tudja az ételt mozgatni olyankor. A nyelés szintén nehéz, mert ugye ahhoz is kellene a nyelv, hogy a garatnál lelökje a falatot, de itt a következő bibi; a garatom sem mindig akar együttműködni és ha a nyelvem épp' teszi is a dolgát, a garatom mintha béna lenne, nem mozdul és fuldoklom, szóval mindig abba kell hagynom az evést percekre, mire visszatér az élet ezekbe a területekbe. Elég lassan halad így a kajálás, de az nem izgat, van idő. Az érdekel, hogy mi lehet az oka annak, hogy egyre több területen és erősen jelentkezik izomgyengeség. Az is furcsa, hogy nem mindenhol állandó, ahol használatba lépnek az adott izmok, van ahol csak időszakosan üti fel a fejét.
- Meleg étel/ital fogyasztásakor, meg ha a fejemet lehajtom, szorít az egész fejem.
Asszem' ennyit kell tudnia a Dokinak. Kíváncsi vagyok mi a fene van már megint, mihez köthetőek ezek az új dolgok?
Ma nagyon kalimpál a ketyegőm és az a jellegzetes szar közérzet társul hozzá, de valószínűleg csak az eső miatt balhézik ma jobban, arra mindig így reagál. Holnaputánra biztos jobban leszek és bírni fogom az utat. Muszáj lesz. Majd pihenek a Gabinál is. Ma jött egy roham is, de az is valószínűleg csak a front miatt.

Öcsém telefonált, aztán mikor megtudta, hogy Pesten leszünk, találkozni akart. Fater viszont benyögte, hogy nem lesz idő, meg akkor a Gabi megsértődik, ha nem vele vagyunk. Óvoda. 🙄 Mindegy, elvileg Karácsonyra lejöhet. Na, erre sem fogadnék, de majd kiderül. Eldumálgattunk vagy 1,5 órát, fater nem igazán akart vele beszélni.
El ne kiabáljam, még mindig nem gázos itthon a légkör, mostanság nem gyilkoljuk egymást az öreggel. 👍