Ma 8 éve

ismertem meg a fogadott Tesómat és ő, meg az az időszak, valamint az a kötelék megérdemel egy posztot.

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ez akkor is bebizonyosodott, ugyanis akkor botlottunk egymásba, amikor mind a ketten ki akartunk szállni. Akkor még nekem is bipoláris depresszióról szólt a papírom, ezért gondoltam érteni fogjuk egymást és úgy is lett. Később derült ki, hogy nálam mégsem az a helyzet, hanem a nagyon hasonló tünetekkel járó borderline szindróma áll fenn, de pontosan a hasonlóság, meg az egymás iránti tolerancia miatt ez a különbség semmit nem változtatott a barátságunkon. Naponta chateltünk - órákig, sokszor hajnalig. Nagyon hamar kialakult a kölcsönös szimpátia és a bizalom, erre a tortára a habot pedig az egyformán beteg humorunk tette fel. 😁 Tetszett a lazasága, hogy nem finomkodott és vette a lapot Ő is, bármiből poént gyárthattunk, mert a másik azonnal fogta az adást és nem volt megrökönyödés, sértődés, vagy ilyesmi, helyette visszadobáltuk a kapott labdát. Nem lehetett érezni sem a nemi, sem a korkülönbséget, teljesen kompatibilisek voltunk egymással és sok volt a közös vonás is. Mint mondtam, mindketten a szakadék szélén állva készültünk levetni magunkat, ezért szó szerint megmentettük egymást. Család mindkettőnknél csak elméleti szinten létezik, ezért úgy kellett mind a kettőnknek a hovatartozás, meg a szeretet, mint egy falat kenyér és végre nem éheztünk tovább, főleg hogy egyhónappal a szeretet ünnepe előtt futottunk egymásba. Először barátok, aztán legjobb barátok, majd pedig gyakorlatilag testvérek lettünk, legalábbis olyan szintre fejlődött a kötelék, de valójában annál is több, amolyan 'lelki társ' voltunk egymásnak - leginkább így lehet definiálni. Egymás függői lettünk. Sokan félre is értették a kapocs szorosságát, de olyan is volt, hogy féltékenységből szét akarták barmolni (tiszta óvoda). Kaptam Tőle egy rakás poénos becenevet az évek alatt, de elfogadtam. 😁 Véd- és dacszövetség alakult ki, a környezetünkkel is szembementünk a másikért (szánalmas módon onnan is féltékenység vezérelte próbálkozások irányultak arra, hogy ne tudjuk fenntartani a kapcsolatot). Mint mondtam, rossz periódusban voltunk, amin nem segített a közelgő Karácsony sem, mivel a szeretet ünnepe felerősítette a szeretet hiányát. Nálam akkor már évek óta úgy zajlott, hogy egy - akaratlanul rámtörő - kiadós bőgés után vergődésemben kárt tettem magamban, majd mindezt 'betépéssel' (nyugtatófüggő voltam) zártam, mert nem tudtam elviselni a szeretethiányt sem, aztán meg a szégyent amiatt, amit magammal tettem (nem mintha a begyógyszerezés különb cselekedet lett volna 👏) és inkább kiütöttem magam, hogy ne érezzek, ne gondolkodjak. Mindez megtörtént 2013 Karácsonyán is, egyhónappal azután, hogy Ő már itt volt az életemben, majd talán még a következőn is és igazából hétköznapokon is, amikor nagyon rossz passzban voltam, de aztán elkezdtek ritkulni az ilyen alkalmak, mert Ő enyhítette a rosszat. Nagyon kiakadt azon, hogy kárt teszek magamban, ez pedig nekem azt üzente, hogy nem is magammal teszem, hanem valójában Vele, azt meg nem akartam, szóval erre gondolva próbáltam a következő alkalommal megállni a késztetést. Onnantól kezdve ez tartott vissza. A gyógyszereket nem magamtól raktam le, de a nehezén túljutva nem is volt más választásom, mint mással terelni a figyelmemet, meg másba fojtani a keserűséget, viszont ezen a téren is segített a Tesóm jelenléte, mert a szeretete, a poénjai erőt adtak, ahogy az is, hogy ösztönzött, meg bizonyítani is akartam Neki. Mindig segítettük egymást. Sosem röhögtem annyit, mint Vele, sokszor hasizomgörcsig, könnyezésig fajult és ezt akkor is el tudtuk érni a másiknál, amikor az padlón volt. Jól hatottunk egymásra mindig. Ha dühöngött valamelyikünk, a másik le tudta hűteni az agyvizét, pedig egyikünk sem bírja a csitítgatást. Tudtunk bánni egymással. Amikor nézeteltérés volt, megbeszéltük. Nem titok, hogy voltak nagyobb viták, de a végén azt is úgy sikerült zárni, hogy mindenki elmondta higgadtan az álláspontját, vagy hogy mi húzta fel, mi bántotta, nem maradt el a bocsánatkérés és a megbocsátás sem. Két szeszélyes természetű, meg befordulásra hajlamos embernek nem könnyű kapcsolatot fenntartani, de belátással, toleranciával, akaraterővel és legalább némi önkontrollal lehetséges. Ő mindig hitt bennem és mindig ösztönzött, a gyógyulásomról beszélt mindig. Olyan oldalaimat is felszínre hozott, amikről addig magam sem tudtam, mert senki nem váltotta ki őket. Engem nem izgat a név- és a születésnapom, de Ő mindig köszöntött és megajándékozott (természetesen ez is kölcsönös volt), Karácsonykor sem feledkeztünk meg a másikról. Az idei lesz az első egymás nélkül, nagyon nem várom. Szilveszterkor mindig 'átbeszélgettük magunkat' az Újévbe. Az évek alatt szerves részei lettünk egymás mindennapjainak, szinte mindennap beszéltünk, de legalábbis hagytunk üzenetet a másiknak, ha valami miatt nem tudtunk beszélni. Lettek egymás közt használatos poénos kifejezéseink is. Senkivel nem volt ilyen szoros kötelékem. Rengeteg dolgot lehetne még írni, mert 7,5 év alatt sokmindenen átmentünk együtt, jó és rossz dolgokon is, van egy csomó jó emlékem, de egyrészt lehetetlen mindent felidézni, másrészt jogom sincs mindent kiírni, de semmit nem bánok és sokmindent köszönhetek Neki! Az utolsó időszakot nem akarom felidézni, mert nagyon elkeserít, arra akarok emlékezni, amikor minden rendben volt. Hiába telt el fél év, olyan mintha tegnap szakadt volna meg a kötelék. Nagyon hiányzik, szoktam vele kapcsolatban álmodni és még mindig van olyan is elég gyakran, hogy valamit meg szeretnék osztani Vele, vagy mutatni valami poénosat, egyáltalán beszélni vele, tudni róla, aztán egyből leesik, hogy nincs lehetőségem ezekre. Ő is betölthetetlen űrt hagyott maga után és az csak nehezebbé teszi, hogy haraggal ment el, abban a hitben, hogy nem voltam őszinte. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, meg akihez igazán kötődtem, ő adott szeretetet, jókedvet, ő motivált, ő hitt bennem és viszont is elfogadta ezeket, egyszóval minden jó hozzá kapcsolódott, aztán mindennek vége lett ès ezzel nekem is. Egy BPD-s ember rémálma a magány, az elhagyatás (pláne ha azt veszíti el, akit imád és akitől kb. függ), meg az,.ha nem tud megfelelni (főleg ha ugyanennek a személynek.) Mindegyik teljesült. Senki nem tudná pótolni Őt! Látszólag létezem tovább, mivel muszáj, poénkodom is, mert ilyen vagyok, de valójában nincs már bennem az, ami addig volt, míg Ő jelen volt a mindennapjaimban. Ugyanúgy elvitt belőlem egy darabot, ahogy az Anyu, meg a Barátnőm. 7,5 jó évet adtunk a másiknak, ez egy kis vigasz. Féléve lépett ki az életemből, ezalatt kiderült, hogy többeket tiltott ugyanúgy, mint engem és voltak, akiket indok nélkül, szóval valamiért mindenkit kizár. Nemcsak nekem szólt tehát a dolog, mégsem vigasztal, már csak azért sem, mert ezek szerint teljesen befordult, ergo marhára szarul lehet. A legjobb barátnője, akit szintén kizár, írogat nekem időnként, hogy tudok-e Róla? Mindig azt várom, hogy vége lesz ennek és valójában minden oké, aztán leesik, hogy ez a valóság. Még nem tudok jóérzéssel visszaemlékezni a sok jóra, egyelőre inkább mar, hogy több közös élmény, röhögés, beszélgetés nem lesz, sem szeretet és hogy úgy lett vége ennek a már-már testvériségnek, ahogy.
Nagyon mar ez az egész azóta is annak ellenére, hogy nem írkálok róla. Ezt a posztot sem könnyű megírni. Megfojt a keserűség, szorítja a torkomat, feszíti a mellkasomat, de szerencsére még mindig nem tudok sírni, akármennyire kerülget. Addig jó, amíg tart ez a bénultság, mert különben mégjobban megzuhannék, annak meg sosincs jó vége, bár lehet hogy ennél nincs lejjebb, mert a bénultság már a legalja, megtanultam. Féléve tart, ami kóros ugyan, de legalább egyben tart. Nem tudom meddig, mert nagyon zaklatott vagyok. Itt van bennem a hála, hogy részem lehetett egy ilyen igaz kötelékben egy olyan személlyel, akivel kb. ikrek voltunk. Nagyon giccsesen hangzik, amit utálok, de így volt, nincs találóbb kifejezés rá.
Nem tudom felbukkan-e még az életemben és ha igen, mit kezdünk a tüskékkel (bennem nem szokásuk megmaradni, főleg ha tisztázva vannak a dolgok, viszont nem tudom Benne mi a helyzet), de egy részem még mindig reméli, hogy egyszer rendbejönnek a dolgaink! Bár már nem ösztönöz a szavaival, mégis hallom magamban miket mondana bizonyos helyzetekre, a pacemakerre is azt mondaná, hogy tartsak ki addig és hogy utána rendben leszek, hisz bennem és pontosan ezért is - meg én is így állok hozzá - előre tekintek, Érte is megyek tovább. Mikor kilépett az életemből, azt mondtam, hogy nem folytatok semmit (úgy elszállt az agyam, hogy abbahagytam az összes gyógyszer szedését is, de mint látszik még élek 😁, szóval nem jött be), de aztán ahogy lassan kezdtem észhez térni annyira, hogy normálisan tudjak gondolkodni, felfogtam, hogy ha nem vigyázok magamra, akkor nem fog megtalálni, ha esetleg újra keresne, szóval azóta szedem tovább a gyógyszereket és ugyanúgy beleadok apait-anyait a stagnálásba. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy a távolból is jól hat rám, mert még mindig hajt tovább és ezért megintcsak köszönettel tartozom Neki!
Csak a jót őrzöm (rossz amúgy sem volt sok, az utolsó időszakra nem gondolok, mert az nagyon fáj), ez a sok jó segített élhetővé tenni 7,5 évet, ezeket pedig nem veheti el senki és semmi, max. az amnézia, de az már csak kimarad az életemből.
Istenre és az időre bízhatom csak a dolgokat, csak az idő haladása fogja megmutatni, hogy visszatér-e, ha pedig nem, akkor szintén az idő lehet az, ami majd lassan viselhetővé szelídíti a fájdalmat, így volt ez az Anyu és a Barátnőm esetében is. Mindenképp' csak várhatok egyelőre, de persze várakozni csak élve lehet 😁, szóval ki kell tartanom, nem fordulhatok többé magam ellen és lazsálni sem lehet, hogy majd lesz, ami lesz. Na, jól eldumálgatok itt magammal.
A mai nap nyilván Neki is nehéz, imádkozom, hogy Isten neki is adjon erőt!