Ma kijutottam

a házból, fél év után. 👏😩 Már jóideje mondtam az öregnek, hogy mennék, de nem vitt, aztán a depresszió mélyebb rétegeit közelről vizsgálva nem is mentem volna, viszont mivel ma névnapom van, mondtam tegnap, hogy ma igyunk meg egy sört, együnk egy fagylaltot és legalább kimozdulok végre. Csoda, de nem volt valami újabb hülye kifogása. Nem is tudta, hogy névnapom van, de ez már nem lep meg. Nem izgat, de vicces, hogy 30 év alatt sem sikerült megjegyeznie. 😃 Természetesen ezúttal is hozta a formáját. Felkeltem 8-kor, ő már állítólag hamarabb felébredt, mégis délután lett, mire elindultunk. Direkt meg volt beszélve, hogy reggel indulunk el kóvályogni, mivel mára is 35 fokot mondtak és jó lett volna még barátibb hőmérsékletben járkálni. Hihetetlen, hogy mennyire el tudja cseszni az időt. A fő, hogy kijutottam az utcára, de azért a szorongás dolgozott rendesen, amikor emberek közelébe kerültem. Találkoztunk a Szeretetszolgálat góréjával, dumáltunk valamennyit, aztán mentünk a dolgunkra. Az angyalok nem szárnyakon repkedő kiscsajok, mint ahogy ábrázolva vannak, hanem a Biblia szerint olyan emberek, akik jót tesznek másokkal. Mi ma találkoztunk egyel, amikor jöttünk hazafelé és a fater leparkolt engem a dohánybolt előtt, míg bement cigiért. Mikor kijött és indultunk haza, kiugrott az ott parkoló kocsik egyikéből egy férfi, odasietett hozzánk és átadott egy doboz Toffifeet, meg egy kis flakon jeges teát, aztán kezetfogott velem és minden jót kívánt. Néztünk egy nagyot, én nem akartam elfogadni (feltételezem nem is azért volt nála, hogy vadidegennek adja oda), de nem hagyta, hogy ne fogadjam el. Megköszöntük és kérdeztem miért kaptam, mire mondta, hogy van egy kerekesszékes gyereke és érzékenyen érintette a látványom. Furcsa egy helyzet, mert én egyáltalán nem tartom magam szánnivalónak, mégsem sértett a dolog, mert egyrészt nem vagyok egy könnyen megsérthető fazon, másrészt csak a jószándék hajtotta és ez értékelendő. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a gesztusa, mert ebben a rohadó világban üdítő tapasztalni, hogy vannak még egymásra figyelő emberek. Adni jobban szeretek, mint kapni, viszont így már látom milyen jól tud esni, ezért én is folytatom tovább, visszalépek a Szolgálathoz is. Azért léptem ki, mert nem volt életkedvem (azóta sincs mondjuk) és erőm sem ahhoz, hogy emberek közé menjek, meg azon agyaltam hogyan fejezzek be mindent, ezért is kezdtem el lezárogatni dolgokat, de miután jó mélyen belegondoltam, hogy mi is várhat rám, ha kinyiffantom magam, elvetettem a fejemben megszületett terv megvalósítását. Győzött az agyam tisztább fele, mert fosok a pokoltól és ez is csak a hitemet igazolja. Pokol ez az életnek csúfolt tragikomédia is, de hiszem, hogy ez semmi ahhoz képest, amibe akkor kerülnék, ha eldobnám az életemet. Nem vagyok jól, nem is leszek, mert a Tesóm is örökérvényű űrt hagyott, meg vannak egyéb helyrehozhatatlan károk is, de akkor sem választhatom azt az utat, ami látszólag orvosol mindent. Inkább megpróbálok kitartani, mert abból nem lehet bajom. Isten adja, hogy kitartson a józan eszem, de egyelőre nem engedek a késztetésnek. Nem akarok gyáva lenni és megfutamodni.
Jól elkanyarodtam. Lényeg, hogy a mai jótevőm is megerősítette bennem, amit józan fejjel tudok: onnan jöhet jó, ahonnan nem is számít rá az ember. Ezen az elven az életem is jobbra fordulhat. (Vagy balra.) Gondolok itt arra, hogy élhető környezetbe kerülhetek. Jó lenne, ha a Tesómat is visszakapnám egyszer... Ezeknél több nem kell nekem. Addig ki kell tartanom. Nyilván fogok még poklot járni, mivel nálam ez már megszokott, viszont amíg élek, addig van esélyem jó dolgokra, amik elviselhetővé teszik a létet, de ha befejezem, akkor sosem tudom meg mi várt volna rám a következő kanyar után, meg mint mondtam, hitem szerint egy végtelen szenvedésbe taszít a döntésem és azt nem szeretném megtapasztalni. Ha adok, az engem is feltölt, meg tudom mennyit ér akár egyetlen jó szó, vagy bármilyen figyelmesség. Eddig is szerettem jót tenni, de ez csak fokozódott, mióta szarabb nekem is, szóval bízom benne, hogy menni fog. Nem vagyok álszent, az utóbbi időben érdektelen voltam, bezárkóztam, keveset adtam, de jónéhány álmatlan éjszakát felhasználtam arra, hogy Istennel beszélgessek, végiggondoljak következményeket, reálisan igyekeztem lepergetni magamban az életemet és hogy vajon mit tartogathat még, vár-e bármi olyan, amiért megéri felszívni magam, átgondoltam a Tesómmal megélt 8 évet is és megintcsak arra jutottam, hogy bennem béke van az irányába és hogy sokat köszönhetek neki, meg el kell fogadnom a döntését, de ettől még minden nap gondolok rá és hiányzik, sosem adom fel azt a reményt, hogy egy nap jelentkezik. Lehet, hogy nem fog, de nem tudom feladni, nem megy. Ez a másik, amiért ki kell tartanom. Amikor lépni akartam, akkor minden sötét volt, azt hittem nincs már bennem remény erre irányulóan sem, de az álmatlan éjszakák arra is jók voltak, hogy helyrerántsam a realitásérzékemet és lássam a dolgok másik oldalát, vegyem észre az esélyeket és hogy ragadjam meg Isten utánam nyújtott kezét. Hiszem, hogy Ő vezetett el attól az úttól, amire már az egyik lábammal ráléptem és amivel nagyon megszívtam volna.

Ő adott erőt ahhoz is, hogy felkeljek az ágyból, mert volt 2 hónap, amikor zömmel feküdtem és nem csak a fizikai korlátok miatt. Ciki-nem ciki, de rengeteget sírtam azidő alatt (hihetetlen, hogy ezt itt beismertem 😆), amikor és miután a Tesóm kilépett az életemből. Hiába akartam, nem tudtam kontroll alatt tartani a keserűségemet, viszont ezen a téren is erőt kaptam és nem azért, mert jobban vagyok, hiszen nem vagyok, de már van erőm magam tartani, muszáj is. Nem tudom meddig fog kitartani ez a szufla, de remélem még tart egy darabig. Megint elkanyarodtam, csaponganak a gondolataim. Azt akartam csak kihozni ebből az egész katyvaszból, hogy Isten visszavezetett az élet útjára, mégha nem is vagyok nagyon aktív és jókedélyű, de már imitálok valami létezésfélét, újra tudok adni, valamelyest stabilabb vagyok, meg letettem a terv kivitelezéséről is.

Letoltam géppel a hajamat olyanra, amilyenre akartam, mert amit a fater alkotott, az gáz volt és még izzadt is a fejem, mivel fenthagyott egy csomó hajat. Megjegyzést persze kaptam, de nem hallottam meg, ma viszont már magától mondta, hogy kiigazítja, ahol elcsesztem - mert persze most is elcsesztem, de nem annyira, mint az előző két alkalommal. Végre nem izzad a búrám még basketball sapka alatt sem, amit muszáj volt ma felkapnom, mert felforrt volna az agyvizem.

Apropó, izzadás: hiába a 35 fok, szinte semmit nem izzadtam kint sem, mivel beszart a légkondim. 😉 Ezért szoktam rosszul lenni, de most megúsztam.
A lábizzadásra (ami évszaktól független) viszont megtaláltam végre a megoldást, ami röhejesen egyszerű és azért írom le, hátha más is hasznát veszi. Mindenféle trükk kudarcot vallott, erre mérgemben múltkor már a golyós dezodort kentem a futóművemre és bevált, pedig elég erős volt a verejtékezés. Azóta is az az első reggel, hogy felkenem. Ma is miután hazaértünk a kánikulából és levettem a szandált, száraz volt a lábam. Fater viszont biológiai fegyvert gyárt, de hiába szólok, hogy kezdjen vele valamit. Ocsmány.

Végre enyhült az ízületi gyulladás, mondjuk ennyi idő után ideje is volt. Mobilisabb vagyok és már nem minden éjjel akadályozza az elalvást/ébreszt fel.
Egyelőre a hőséget is meglepően jól bírja a szervezetem. Nem minden kóser, de közel sem szenvedek úgy a rosszullétektől, mint amennyire szoktam, mert nem olyan erősek.

Nem tudom mikor jön az Öcsém, mert még azt sem tudom mikor megyünk Pestre, a fater megint malmozik. Hihetetlen. Mindegy, addigra talán meglesz a medence is.

Anyu

Ma 10 éve ment el. Értelemszerűen tudtam, hogy Ő sem él örökké, viszont nem gondoltam, hogy fiatalon fog távozni. Nem szomorú poszt lesz ez, mert már 'jól' vagyok, ennyi év alatt bőven volt időm a helyükre tenni a dolgokat. Nyilván hiányzik, de ezzel nem lehet mit kezdeni. Megemlékezés csupán a poszt célja, Őt még úgysem örökítettem itt meg. 

'62-ben született, finoman szólva sem egy mintacsaládba. Elég annyit említenem, hogy mindkét szülője piás volt, ez pedig az egész gyerekkorát és fiatalkorát tönkrecseszte, hamar le is lépett otthonról. Ráerőltették egy olyan szakma kitanulását, amihez ugyan meg lett volna a tehetsége, de nem azt akarta csinálni, mondjuk mindegy is, mert nem tudott benne elhelyezkedni. 2 rossz házasság után ismerte meg a fatert, de vele már nem házasodott össze. Nemsokkal később jöttem én, majd a húgom. Állítólag én 'becsúsztam', viszont pontosan azért kellett volna legalább másodszor vigyázniuk, mivel egyrészt kb. a semmire érkeztünk (alkalmi melókkal próbálták fenntartani magukat, aztán a velünk bővült családot), másrészt a fater már engem sem akart, szóval nem tudom miért kellett mégegy életet kitenni a nélkülözésnek és mindannak, ami később jött. Ezt leszámítva azonban az Anyu előtt le a basketball sapkával (kalapom nincs 😆), mert annak ellenére, hogy mit hozhatott volna otthonról, más irányt választott. Nyilván érezhető volt annak a hatása, hogy nem kapott szeretetet és jó példákat, de Ő próbált más lenni, kezdve azzal, hogy a piát és a piás embereket egyenesen rühellte, ahogy a verésnek sem volt híve. Kaptunk mi is, de nem gyakran (azt megtette más) és nem is agyba-főbe gyepált. A hiányosságait próbálta az eszét és nyitott szemét használva pótolni, értem ezalatt hogy amit nem kapott meg és amiről tudta/látta, hogy hogyan helyes, azt nekünk azért megpróbálta megadni. Anyagilag is szarul álltunk, de inkább magától vont meg dolgokat, volt hogy az ételt is. Érzelmileg nem kaptunk annyit, amennyit normális esetben kellett volna, de ezen a téren is próbálkozott legalább annyival, hogy más módon megpróbálta kifejezni a szeretetét. Az öregem is hasonlóan fos utat járt be, viszont ő nem nagyon törekedett arra, hogy adjon. Oké, minden este csokikkal jött haza, meg elvitt ide-oda, de érzelmileg semmit nem kaptunk és ő a piát sem vetette meg, amit az Anyu utált. Szerencsére elég kevés emlékem van, de az megvan, hogy amikor időnként ivott, akkor hülye volt, ordítozott az egész családdal és tettlegesség is történt. Nem durván, de a normálisan elvárható viselkedéshez képest mindenképp' gáz volt. 4 éves voltam, a húgom még csecsemő, mikor külön utakra eveztek. Nemsokkal később került be a képbe az a genetikai hulladék. Róla nem írok bővebben, mert még mindig felmegy bennem a pumpa és okádnom kell tőle, meg attól, amit művelt, egyszer már amúgy is írtam róla, bőven elég annyi. Tönkretett mindannyiunkat. Fater közben élte az életét, összejött egy csajjal és abban az időben született meg a féltesónk, a Gábor. Mire 12 éves lettem, addigra újra a képbe került a fater, nem tudom a részleteket és nem is kérdeztem, mert akkor még nem érdekelt, aztán meg már nem érdekelt. Elköltöztünk együtt Pestre, egy panellakásba. Látszólag jobb lett az életünk, legalábbis kevesebb volt a balhé, mert igyekezett nem inni és már nem emelt kezet senkire, mert tudta, hogy akkor az Anyu kidobja és nincs újabb esély, viszont addigra sokminden nem volt a régi, az Anyu sem. Volt egy szívbetegsége, ami akkortájt kezdett romlani. Mivel fokozatosan lett rosszabb az állapota, ezért boldog tudatlanságban léteztem. Voltak kisebb rosszullétei, de pontosan az átmeneti jellegük miatt hittem, hogy majd továbbra is jönnek, azt' mennek, nem lesz semmi gáz. Ahogy komolyodtam, meg az általános állapota is romlott, akkor néha már kicsit aggódtam, de még mindig azt hittem, hogy sokáig fog élni. Mint mondtam Vele sem volt szoros kapcsolatom, de működőképesebb volt, mint a faterommal. Inkább a jó emlékek és az általa átadott néhány fontos tudnivaló, illemszabályok, belső értékek, stb.-k maradtak meg. Mai napig fel-felidéződnek itthon a szavai, tettei. Vele tudtam kicsit dumálni néha, tudott rólam egy keveset és volt, hogy segített is, vagy legalább megpróbált, nem volt teljesen passzív és érdektelen, mint a fater. Vele többet is tudtam baromkodni, haláli szövege volt és volt egy stílusa, amit másoknak meg kellett tanulni kezelni, de számunkra természetes volt. Csípős tudott lenni a humora is, de mi bírtuk. Nagyon kritikus és szókimondó volt. Pár év alatt lerobbant és onnantól kezdve nehezebb volt Vele, mert a mozgáskorlátozottság, ezáltal az önállóságának és szabadságának a részleges elvesztése miatt megkeseredett és kötekedővé, időnként kifejezetten elviselhetetlenné vált, de később beláttuk, hogy baromira szar lehetett Neki és mivel mi voltunk körülötte, rajtunk csattant a feszkója. Mióta ugyanolyanok a mindennapjaim és rajtam is jelentkezik időnként a bezártságból és a tehetetlen dühből fakadó dilihopp, azóta értem miért is volt olykor zabos. Már elég nagyok voltunk, mire annyira lerobbant, hogy segítségre szorult dolgokban és ezért tudtunk segíteni ebben-abban, középiskolás koromban már én is le tudtam vinni sétálni, vásárolni. Ő is kerekesszékben kötött ki, szintén azért, mert a lábában annyira tönkrement a keringés, hogy még annyit sem bírt járni, mint amennyit én tudok és neki fekély is lett rajta, meg neki a szíve is rosszabb volt addigra. Igaz, Ő erős dohányos is volt a kórsága mellett, ami nyilván nem segített a rossz keringésén. Nehezen mozgott a lába miatt, meg a szíve is eléggé lekorlátozta, de azért amennyire tudott, tevékenykedett. Szeretett főzni és ugyan csak ülve tudott a konyhában is ügyködni, inkább ott ült a tűzhely előtt, csak főzhessen-süthesssen. Korábban elég aktív volt, folyton ment, szóval elég durva lehetett Neki a váltás, amikortól másoktól (tőlünk) függött, hogy lejut-e az utcára, meg mikor és milyen időközönként jut el ide-oda? Fater az Ő esetében sem volt túl aktív, de azért levitte, vagy én, attól függött melyikünk van otthon éppen, de nyilván ettől még volt amikor nem jutott ki a lakásból és ez érthető módon zavarta. Többször volt olyan, hogy a suliból arra értem haza, hogy ott sántikál a háztömbünk előtt, mert alig tudott járni a bot ellenére is, viszont egyedül nem tudott a székkel beszállni a liftbe és azzal együtt lemenni. Mikor az első alkalomnál megkérdeztem miért indult neki gyalog és egyedül, azt mondta hogy nagyon mehetnéke volt és ezt is csak most értem meg igazán, amikor a cipőjében sántikálok - de én némiképp' jobb helyzetben. Sosem gondoltam, hogy ugyanazt az 'életet' fogom élni, amit Neki kellett, mivel akkoriban még enyhe volt a kórságom és nem látszott a hasonlóság. A korlátok és fájdalmak ellenére a humora nem hagyta el és depressziósnak sem tűnt. Mindig erős volt, nagyon ritkán sírt csak, pedig rengeteg szart elvitt a hátán. Valószínűleg abba rokkant bele, meg adott is volt a szív- és keringési probléma a szívbeteg édesanyja oldaláról. Erre az alapproblémára jött egy nagyon stresszes élet, majd a sok bagó és készen volt a recept arra, ami végül be is következett. 2011-ben egy szokásosnak tűnő gyengélkedése szokatlanná vált, ugyanis egyik nap furcsán állt a szeme és mondta is, hogy furcsán lát, kissé zavart is volt. Mentőt hívtunk, kórház, vizsgálatok, majd eredmény: vérrög, amit az egyik nyaki erének az elzáródása okozott, azt pedig a rengeteg ciginek köszönhette, csakúgy, mint a nagylábujja üszkösödését is. Azt le is amputálták és félő volt, hogy az egész lábára az a sors vár majd, mivel nem állt meg a szövetelhalás folyamata. A doki azt mondta mindegy, hogy leteszi-e a cigit, mert már az sem javítana az állapotán és Ő sajnos folytatta is tovább a cigizést. Nem túl sok idő telt el a fent említett rosszullét és a lábán lévő elhalás terjedése után, amikor megint rosszul lett - akkor a szíve miatt. Hívtam a mentőket, aztán a fatert is, hogy baj van, amire elindult haza. Bementem az Anyuval, de mivel az intenzívre került, hazaküldtek. Másnap tudtuk meg, hogy éjjel infarktust kapott és bár sikerült visszahozniuk, nincs jól, a doki azt mondta ha megismétlődik, 100%, hogy elviszi. Onnantól kezdve belénk költözött a rettegés, de az Anyu előtt nem mutattuk, meg annak ellenére hittem és bíztam valami csodában. Egyik nap azzal jött haza a fater, hogy le kellene vágni az Anyu lábát, de nem fogják elvégezni a műtétet, mert biztos, hogy nem bírja ki, szóval vagy vérmérgezést kap, vagy a szíve mondja fel a szolgálatot. Onnantól kezdve mégjobban rettegtünk és úgy kellett látogatni, hogy azt Ő ne lássa-érezze, mondjuk tudta ígyis, hogy baj van, mert egyik alkalommal sírt, pedig nem szokott és mondta, hogy meg fog halni. Mind tudtuk és pont ezért volt szar, hogy az osztály jellege miatt nem lehettünk Vele akármennyit. Volt, hogy be sem mentünk a húgommal, mert nem bírtuk volna (ő ígyis majdnem minden alkalommal sírvafakadt) és ezt azóta is bánom. Mikor kiderült mekkora a baj, akkor már mentünk minden lehetséges alkalommal. A következő infarktusba valóban belehalt, mert már előzőleg is alig tudták visszahozni és alig működött a szíve. Nem akarom megint részletesen felidézni azt az időszakot, mert egyrészt egyszer már leírtam egy posztban, másrészt ezt nem is egy keserű hangulatot árasztó, vagy kiváltó jegyzetnek szánom. Megemlékezés a célom, meg az idő munkája is megmutatkozik benne a következőkben. Miután láttam leépülni, aztán bekövetkezett, ami ellen tiltakoztam még annak ellenére is, hogy a józan ész is, meg a doki is megjósolta, azt gondoltam nem bírok el a dolgokkal. Hiába ment el egyévvel korábban a Barátnőm, az a tapasztalat sem tudott erőt adni, mivel még abból sem tértem magamhoz. Annak az ideje csak később jött el, amikor felismertem, hogy az a veszteség mankó is lehet és ha arra támaszkodom, akkor emezt már 'könnyebb' lesz kezelni. Valamilyen szinten az is egyben tartott, hogy felelősséget éreztem az akkor még otthon élő húgom és a fater iránt, kötelességemnek tartottam, hogy támaszuk legyek és hogy ne terheljem rájuk a magam részét, amikor ott volt a sajátjuk. Fater még elvolt, mert ő is tartotta magát, de a húgomon látszott, hogy összeszakadt és ez méginkább erősítette bennem azt, hogy tartsam magam és nyúljak az ő hóna alá is. Hittem azt is, hogy az Anyu lát és figyeli is mit kezdünk magunkkal, egymással, ettől pedig megintcsak az volt bennem, hogy nem eshetek össze. Annyira jól sikerült mindent elnyomni (volt abban egy adag sokk is), hogy pár hónap után már annyira kiüresedtem, de közben vergődtem is, hogy dokihoz fordultam. Azt akartam, hogy csináljunk velem valamit, mert nem bírok abban az üres, de mégis színültig teli állapotban létezni, egy zombi vagyok és kegyetlen. Nem az első, nem is a második, valójában nem tudom hányadik alkalommal, de elérte a gócpontot és ezzel elindította a folyamatokat, amik segítettek életre kelni. Kb. 4 hónapnyi bénultság után sikerült pótolni egy állomást, ami kimaradt a gyászmunkából és az segített helyrepakolni dolgokat, ami pedig abban segített, hogy elengedjek, elfogadjak, megértsek, na meg a hitemet is erősítette az egész. Vannak, akiknek a veszteségek elveszik, nekem viszont erősítik a hitemet abban, hogy lesz majd viszontlátás. Az Anyu esetében is sokat nyomott a latba ez a hitem, így 'könnyebben' elengedtem. Azt gondoltam Nélküle nincs tovább semmi, pedig van, de ehhez higgadni kellett és belátni, hogy az élet halad és muszáj tartani vele a lépést. Tény, hogy már semmi sem olyan, mint volt, de élni kell. Fater szerint bennem él tovább, mivel nagyon hasonlítok Rá dolgokban és ez is erőt ad. Zömmel azok az idők ugranak be, amikor jól/jobban volt, nem pedig a rossz időszak, szóval megmaradt az emlékeimben aktívnak, jókedélyűnek. Ennek tuti örülne Ő is. Nyugodt vagyok a fenti időutazás ellenére is, mert kezelhetővé szelídült minden. Várom az újratalálkozást, mert hiszem, hogy lesz olyan!

Firka

Nem tudom megszokni az űrt, ami a Tesóm után maradt. Szoktam Vele kapcsolatban álmodni, mindig az a lényege, hogy újra beszélünk. Még mindig van olyan bevillanásom is, hogy megosztanék Vele valamit, vagy egy poént, aztán abban a pillanatban leesik, hogy nincs rá lehetőségem és ahogy elnézem soha nem is lesz már. Hiányzik.  Semmit sem tudok Róla, de remélem él és megvan. Próbálok beletörődni, terelni a figyelmemet, de ez nem jelenti, hogy jobban vagyok. Olyan már sosem lesz.

Fizikailag jól vagyok, leszámítva a fronthatásokat és a 2-3 hete belobbant ízületi gyulladást. Majdnem folyamatosan aktív kisebb-nagyobb mértékben, de a mostani állapotra sokéve nem volt példa. Eddig kenegettem az érintett alkatrészeimet, meg vedeltem a gyulladáscsökkentő teát, de azon kívül, hogy lassan megtanulok nyeríteni annyi lóbalzsamtól és kb. tea kering mostanra az ereimben, nem igazán történt változás, úgyhogy kacsintgatok a Cataflamra, mert mozgás nélkül is gáz, de ha mozgok, akkor befosok. A hátam-derekam-vállam-forgóim-térdeim érintettek egyelőre és ezekről a helyekről kisugárzik a környező részekre is, a többi részemet és a kisízületeket ezúttal békénhagyja. Befigyel egy kis hőemelkedés/láz, meg reggelre mindig bemerevednek a rosszalkodó részek, de ha bemozgatom őket, amennyire lehet, akkor azért használható vagyok valameddig. Nem érdekel, ez sem tart örökké. Más téren jól vagyok, a Raynaudra meg jól hat a meleg idő.

Nemsokára mennünk kellene Pestre ügyet intézni, csak előbb meg kell várni a lóvét és meg kell tudnunk, hogy fogadnak-e és ha igen, mikor? Alig várom az 5 órás utat, aztán ki tudja mennyit ülünk ott is, mindezt egy szutykos aláírás miatt.

Fater meg akarja venni az Ilditől a medencét, mivel ők alig használták a vízszámla miatt és szabadulna tőle, ám nekünk van kút és abból ingyen lehet feltölteni. Legalább a medencében fürdene, mondjuk abba a vízbe én be nem megyek. Ez genya volt, de undorítóan igénytelen fazon. Már ez sem mozgat, pedig nagyon csípem a vizet és vártam, hogy vegyünk medencét, mert azt is 3 éve veszi. Az Öcsém nagyon fog örülni neki, mert ő is bírja a vizet és mire jöhet, addigra már tuti lehet majd használni, mert olyan lesz az idő. A víz szeretetét tuti nem a faterunktól örököltük...
Hihetetlen. Márciusra mondta az öreg, hogy jöhet, de már júniusból is mindjárt eltelik egy hét. Mondtam neki tegnap, hogy ha lehet személyesen ügyet intézni és megyünk Pestre, előtte egyeztetünk a Gáborral, aztán ha ráér, akkor másnap hazafelé jövet felmarkoljuk a buszpályaudvaron. Ha nem tud hazajönni velünk aznap, akkor is megbeszéljük, hogy mikor lesz ideje leutazni és maradni, mondtam az öregnek, hogy eleget váratott minket. Eddig azzal jött, hogy rendbe kell rakni az udvart, meg a házat, de ha Pató Pál úrra várunk, jövőre sem ér ide az Öcsém. Valamit már dolgozott, meg amennyit tudtam én is segítettem, hogy haladjunk, így elértünk egy viszonylag elfogadható állapotot, amibe már fogadhatjuk. Idegent nem engednék ide, mert ég a képem az öreg helyett is, de a Gábor tudja milyen, meg ő pont leszarja a körülményeket, mert nem az számít neki.

Ma este lesz a buli a Szolgálatnál és annak ellenére, hogy kiléptem, szeretné a csapat, ha mennék. Semmi kedvem emberek közt lenni, élni sincs, szóval tartom magam ahhoz, hogy nem megyek, mert úgyis csak fizikailag lennék ott, elcseszni meg nem fogom a hangulatot. Fater bekamuzta a górénak, hogy beteg vagyok és azért nem megyek. Honnan veszi a jogot, hogy a nevemben beszéljen, ráadásul valótlan dolgot? Nem tudom mit képzel magáról. Persze csak utólag tudtam meg tőle, hogy mit mondott, különben elvettem volna a telefont és elmondtam volna a csapatfőnöknek, hogy kamuzik.
A másik húzása, hogy olyan nyomorék ábrázatot csinált nekem már megint, hogy hihetetlen. Nem amiatt nem akarok menni, az csak mellékes, hogy égni sem lenne kedvem. Gyárilag is kuka a fejszerkezetem, de ezzel az idióta hajjal max. zacskóval a fejemen mutatkoznék. Ezen a zselé sem segít, mert a fazon a szar, mondjuk nem is lett elég rövid sem, hiába mondtam most is, hogy vágja le normálisan. Szerinte a 2 cm idiótán néz ki. Majd szólok, hogyha érdekel a véleménye a saját fejemről. A saját haját akkorára hagyja, amilyenre akarja, felőlem be is fonhatja. Ja, hogy nincs is haja? Szabályozza egyéb szőrzetének a hosszát, az én külsőmről én döntök. Én sem pofázok neki, pedig ő tényleg nevetségesen tud kinézni fehér zokni & szandál, vagy ing & melegítő kombóban.
Basketball sapkával elfedve ugyan megoldódna a dolog, de egyrészt ígyis izzad a fejem, mert sűrű a séróm és mint mondtam nem is vágta elég rövidre, így olyan, mintha sapka lenne rajtam, másrészt amellett hogy a sapkában mégjobban izzadnék, parasztság viselni társaságban, meg asztalnál, márpedig eszem-iszom lesz. Mindegy is, mert amúgy sem megyek. Elmondtam ezerszer, hogy ne ilyen csökkent értelmi szint hatású frizurát vágjon és hogy vágja le jobban, de csakazértis a maga akarata szerint csinálta megint és nem érti mi bajom vele. Emiatt kétszer már nekiestem én magam a fejemen létrejött bozótnak, hogy majd normálisan vágom le, de úgy elkúrtam mindkétszer, hogy az az ő művénél is vállalhatatlanabb lett, különösen másodszor HAJazott a fejem egy felbosszantott wc kefére, így kénytelen vagyok átadni neki a stafétát, mert ő tud normális eredményt produkálni, csak nem akar, mert a saját tetszése szerint alakítja. Leszarja mit mondok, holott mindig felvilágosítom, hogy az én külsőmről én döntök és ha kopasz akarok lenni, akkor jogom van ahhoz is (kopaszra pont le tudnám vágni, de itt most nyilván az elv a lényeg), csak azt képzeli ebbe a dologba is joga van belenyúlni. Tipikus nárcisztikus megnyilvánulás. Fodrászhoz nem tol el, "mert drága", hiába magyaráztam, hogy úgyis én fizetem ki magamnak, akkor meg mi a rongybatekert lópöcsöt érdekli? Az ő 2000 forintos cigije nem drága? Én mikor is dumálok bele, hogy megvegye-e? Ugye-ugye. Azért a pénzért legalább azt kapnám, amit kértem. Okádnom kell attól, hogy szerinte ő bármit megtehet mindenkivel, de vele nem tehet senki olyat sem, ami jogos. Nem tudom milyen alapon hordja magasan az orrát, gondolom csak nem bírja a lábszagát, mivel más miatt nem igazán lehetne rá oka. Több dolog miatt is emeltem a köztünk már amúgy is rég' létrejött Kínai Nagy Falon. Téma lezárva.

Megint alakítottam. A szekrény tetején rohangált a Mogyi és az egyik körnél telibekapta a földgömböt. Én ott guggoltam a szekrénynél, mert raktam el a cuccomat, persze nem én lennék, ha nem a fejemen landolt volna az a szar. Azt hittem leesik a szürkehályog a szememről, akkorát koppant a búrámon. Felálltam, lépnék hátra, mire a lábam alá jött valamelyik másik macska és hogy ne lapítsam ki, korrigálni próbáltam, de elcsesztem és a landolás az általam tákolt kisasztalra sikerült. Csoda, de kibírt, szóval sikerült jól összerakni, csak a cuccokat taroltam le róla és a kajámat, amit a szőrös bagázs jóízűen elkezdett felenni.