Ennyi volt

Még egy hete sem kezdtem, de már nincs munkám. Mindig bementem, tettem a dolgomat, de hiába az akarat, ha valami fizikai korlát megakadályoz. Tegnap is alig tudtam járni, éjjel fél egyig fent voltam, mert a fájdalomtól nem tudtam aludni. Reméltem, hogy mára jobb lesz, mire megyek dolgozni. Nem lett jobb, de gondoltam majd megint elvergődöm délutánig, amíg tart a műszakom. Megint próbáltam nem mutatni, hogy kínlódom, de tiszta lilás volt az összes ujjam, le volt fagyva a kezem és olyan merev volt, hogy alig tudtam fogni, finom mozgásokat szinte egyáltalán nem tudtam végezni, ennek eredményeképp' véletlen' lelöktem egy tányért. Égett a képem, mint az állat és rohadtul mérges voltam. A lábam se' volt engedelmes. Mondta a Robi (a főnök), hogy látja, hogy nem megy ez így nekem, szóval megoldja, hogy a helyemre jöjjön valaki. Fasza. El kellett jönnöm, de legalább normálisan közölte, hogy nem vagyok alkalmas a munkára. Várható volt ez, de akkor sem jó érzés. Azért sem, mert a munka lekötött és azért sem, mert jól jött volna a pénz.
Morfondíroztam tegnap, hogy nem vállalom el azt a kezelést mégsem, mert drága és egyébként sem megszüntethető a gond, szóval sokat nem fogok javulni, de aztán arra jutottam, hogy mégis megpróbálom, ez a mai bénázás is megerősített abban, hogy muszáj megpróbálnom, mert ez az utolsó lehetőségem arra, hogy javítsak valamit a helyzeten.

3. nap a melóhelyen

Mellkasi szorítással keltem, de bementem dolgozni, mert kell a pénz. Nem hagyhattam cserben a főnököt sem, aput sem és kell a pénz egy kezelésre. Nem szóltam senkinek, hogy nem vagyok jól, mert akkor hazaküldtek volna. Vittem a vérnyomásmérőmet és szünetekben megmértem. Műszak végére a lábam már majd' leszakadt, a szívem is időnként meghülyült.
Fáradtan értünk haza, aztán a fürdés egy kicsit feldobott és most ezért tudok írni. Mindjárt megyek lefeküdni.

Jó kezdés...

Mindjárt a melóm másnapján sikerült kigyilkolódni a futóműveimnek. Örülök, hogy nem tegnap jártam így, mert első napon lebőgni elég ciki lett volna. Tudja ugyan a főnököm - aki amúgy apám régi barátja -, hogy nem vagyok topon, de biztos nem gondolta, hogy a 2. napon ez lesz. Én sem hittem.
Még mindig a lábfájás a téma, de már kb. ez az 5. nap, hogy hol alig tudok járni, hol jobban. Csinálom a dolgomat, de ha fizikai korlát van, az szívás. A fagyás az oka, lábujjaktól combig jéghideg a lábam és ezzel együtt baromira fáj. Néha melegszik csak fel, aztán hűl is ki. Ez megy kb. 5. napja, ma reggel is fájt, jobban mint tegnap, de bementem dolgozni. Látták, hogy lassan megyek, meg sántikálok és szóvá is tették, de mondtam, hogy megcsinálom a dolgomat. Apuval is össze szoktam futni, aztán mondta, hogy rossz nézni az arckifejezésemet - pedig próbáltam palástolni a kínt. Végigvittem a napot, de nehezen. Nagyon remélem, hogy nem fog a lábam rendszert csinálni ebből a szarakodásból!

Meló

Ma volt az első napom a melóhelyen. Gondoltam, hogy hajtós lesz, de erre nem számítottam. Talán csak én érzem soknak, mert jó ideje nem voltam aktív. Sok volt a vendég, járkáltam eleget és nagyon kellett figyelnem, hogy ne felejtsem el, ki mit kér és melyik asztalhoz. Voltak kis szünetek, mikor nem voltak olyan sokan, azt meg is hálálta a lábam, meg az agyam és kajálnom is kellett. A légkör jó, jól eldumáltam a többiekkel. Ha rendezvény lesz megszívom, mert akkor tök mindegy meddig tartana a műszakom, addig nem jöhetek el, amíg nincs vége. Jó, akkor több lesz a pénz is. A fizetés itt nem napi lesz, hanem havi, 240.000. Az jó! Lehetőleg kihozom magamból a legjobbat.
Jól ment az első nap ahhoz képest, hogy fáj a lábam és hogy szar a memóriám. Apu azt mondta, hogy csak be kell járatódnom. Szabadnappal nem nagyon leszek eleresztve, de számítottam rá. Heti 2 nap lesz kb. A munkaidőbe bele fog esni hétvége is, ünnepnap is akár, szóval ez van. Igyekszem majd jól csinálni a melót, hogy ne legyen rám panasz.

Félig-meddig

levettem ma az álarcot, ami sokéve rajtam van és amit eddig csak a pszichológus előtt mertem levenni - az is időbe telt. Mostanra feszít a dolog, ki kellett mondanom, legalább részben. Egyelőre még csak a tesóm előtt, de apunak is meg kell mondanom az igazságot. Ő keményebb dió, mert előítéletes. Mondott már egyet s mást, amit normális körülmények között szülő nem mond a gyerekének. Tudom, hogy milyen és ezért nagyon nehéz rávennem magam, hogy beszéljek a dologról. Nem rohanok előre, maradjunk a húgomnál.
Megegyeztünk tegnap abban, hogy holnap találkozunk, de ma reggel szólt, hogy közbejött neki valami és ma jobb lenne. Ez annyiból rossz volt, hogy kevesebb időm volt összeszedni a gondolataimat. Ma délután telefonáltam neki, mert apu ment horgászni - csak holnap jön és ez most jól is jött - és meg akartam várni, amíg elindul. Egyelőre neki nem akarom megmondani. Jött a húgom, aztán a tárgyra térve hiába akartam megszólalni, mintha szájzárat kaptam volna. Ő persze értetlenül nézett és kérdezte, hogy mi a baj? Nem gondoltam, hogy mindjárt az elején leblokkolok majd. Végül belekezdtem és nagyjából körvonalaztam a dolgot. Kérdezte, hogy pontosan mi is a baj? Annyit ki tudtam mondani, hogy személyiségzavar, de elmagyarázni, hogy mit is takar, mit is jelent pontosan, már nagyon nehéz volt, mert nem tudtam hogyan értessem meg vele. Kérdésekkel bombázott és sorra csak mondta, hogy miket tapasztalt velem kapcsolatban eddig és hogy akkor ezek szerint minden emiatt volt. Megkértem, hogy apunak ne szóljon, mert nem tudom, hogy hogyan reagálna. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elmondtam, de előbb-utóbb meg kellett volna tudnia és a viselkedésemen is látta sokszor, mert rákérdezett a dologra, de tagadtam. A szüleim eléggé előítéletesek (voltak), aki nem „normális” ember, az számukra csak egy bolond, beteg ember. Nem véletlenül tartottam titokban ezt a problémát, már amennyire lehetett. Látták ők, hogy valami van, de elintézték mindig egy lecseszéssel, vagy egy „te tiszta elmebeteg vagy!” és ehhez hasonló kijelentésekkel, de szakemberhez soha nem vittek. Anyu egyszer, de többet nem, mivel leblokkoltam és nem beszéltem. Soha nem kérdezték, hogy mi történik velem, soha nem teremtettek olyan légkört, amivel éreztették volna, hogy elmondhatom, ami nyomaszt. Az évek során ez megtette a hatását. Nem akarom rájuk hárítani a felelősséget, nem is teszem, de ha bízhattam volna bennük, ha bármit megbeszélhettem volna velük, akkor már régen nem kellett volna ezt cipelnem. Alig tudtam megállni időnként, hogy ne ontsam ki magamból az igazságot. Mikor szidta az Anyu, vagy mikor apu szidja a hasonló embereket, állandóan az van a fejemben, hogy én is közéjük tartozom és ha tudnád, engem is ennyire elítélnél? Holnap estig egyedül leszek, ami nem is baj, mert semmi kedvem megjátszani, hogy minden rendben van. Ha látná apu, hogy egyfolytában agyalok, megkérdezné hogy mi van és fogalmam sincs mi kerekedne belőle.