Félig-meddig

levettem ma az álarcot, ami sokéve rajtam van és amit eddig csak a pszichológus előtt mertem levenni - az is időbe telt. Mostanra feszít a dolog, ki kellett mondanom, legalább részben. Egyelőre még csak a tesóm előtt, de apunak is meg kell mondanom az igazságot. Ő keményebb dió, mert előítéletes. Mondott már egyet s mást, amit normális körülmények között szülő nem mond a gyerekének. Tudom, hogy milyen és ezért nagyon nehéz rávennem magam, hogy beszéljek a dologról. Nem rohanok előre, maradjunk a húgomnál.
Megegyeztünk tegnap abban, hogy holnap találkozunk, de ma reggel szólt, hogy közbejött neki valami és ma jobb lenne. Ez annyiból rossz volt, hogy kevesebb időm volt összeszedni a gondolataimat. Ma délután telefonáltam neki, mert apu ment horgászni - csak holnap jön és ez most jól is jött - és meg akartam várni, amíg elindul. Egyelőre neki nem akarom megmondani. Jött a húgom, aztán a tárgyra térve hiába akartam megszólalni, mintha szájzárat kaptam volna. Ő persze értetlenül nézett és kérdezte, hogy mi a baj? Nem gondoltam, hogy mindjárt az elején leblokkolok majd. Végül belekezdtem és nagyjából körvonalaztam a dolgot. Kérdezte, hogy pontosan mi is a baj? Annyit ki tudtam mondani, hogy személyiségzavar, de elmagyarázni, hogy mit is takar, mit is jelent pontosan, már nagyon nehéz volt, mert nem tudtam hogyan értessem meg vele. Kérdésekkel bombázott és sorra csak mondta, hogy miket tapasztalt velem kapcsolatban eddig és hogy akkor ezek szerint minden emiatt volt. Megkértem, hogy apunak ne szóljon, mert nem tudom, hogy hogyan reagálna. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elmondtam, de előbb-utóbb meg kellett volna tudnia és a viselkedésemen is látta sokszor, mert rákérdezett a dologra, de tagadtam. A szüleim eléggé előítéletesek (voltak), aki nem „normális” ember, az számukra csak egy bolond, beteg ember. Nem véletlenül tartottam titokban ezt a problémát, már amennyire lehetett. Látták ők, hogy valami van, de elintézték mindig egy lecseszéssel, vagy egy „te tiszta elmebeteg vagy!” és ehhez hasonló kijelentésekkel, de szakemberhez soha nem vittek. Anyu egyszer, de többet nem, mivel leblokkoltam és nem beszéltem. Soha nem kérdezték, hogy mi történik velem, soha nem teremtettek olyan légkört, amivel éreztették volna, hogy elmondhatom, ami nyomaszt. Az évek során ez megtette a hatását. Nem akarom rájuk hárítani a felelősséget, nem is teszem, de ha bízhattam volna bennük, ha bármit megbeszélhettem volna velük, akkor már régen nem kellett volna ezt cipelnem. Alig tudtam megállni időnként, hogy ne ontsam ki magamból az igazságot. Mikor szidta az Anyu, vagy mikor apu szidja a hasonló embereket, állandóan az van a fejemben, hogy én is közéjük tartozom és ha tudnád, engem is ennyire elítélnél? Holnap estig egyedül leszek, ami nem is baj, mert semmi kedvem megjátszani, hogy minden rendben van. Ha látná apu, hogy egyfolytában agyalok, megkérdezné hogy mi van és fogalmam sincs mi kerekedne belőle.