Ez, meg az

Létezem, csak nem sok minden történik.
Nem költöztünk át a házba, mert a fater visszalépett.
A Szeretetszolgálattal viszont talán dűlőre jutott, legalábbis nincs "öri-hari". Lesz 13.-án jótékonysági program, megyünk megint segíteni. Szívügyemnek is érzem, mert egy immunbeteg sorstárs kómában fekszik és az Ő családjáért fogtunk össze. A szolgálati feladatok mellett részt veszünk a jótékonysági sétán is, meg süteményt is veszünk (az ára a családnak megy).
Ma voltam boltban, meg sétálni az öregemmel. Csodák csodájára magától mondta, hogy menjünk, nekem meg persze nem kellett kétszer mondani, mert 2 hete nem voltam kint. Nagyon durva ez a tavaszias meleg így az egyik leghidegebb hónap végén. Ha már ez van, kihasználtuk. Elsétáltunk a szántóföldek mellett, közben megnéztünk egy elhaladó vonatot is, aztán jött egy helikopter is, azt is sasoltuk. Ezek másnak jelentéktelenek, de nekem számít minden inger, mivel nem tudok akkor és annyiszor kimozdulni, amikor és ahányszor szeretnék. Régen bénának és unalmasnak tartottam a sétákat, de mióta az lett az egyik mentőöv a házban rohadás ellen, azóta már tudom értékelni. Más szemüvegben látok ezt-azt, de az életnek pont ez (is) a lényege. Fejlődni, átértékelni, értékelni, meg egyebek.
A frontok bezavarnak, de ezt leszámítva jól vagyok. Kicsire nem adok, nagy gáz meg nincs, amiről érdemes lenne említést tennem.
Volt nálunk egy hete egy bádogos, elvileg megcsinálja a tetőn a problémás részt, de hogy mikor...? Ma éjjel érkezik egy fasza kis csapadékzóna 20-30 mm esővel, holnap délutánig felénk nem is fogja abbahagyni elvileg a zuhogást, úgyhogy megint nagyon be fogunk ázni. Tavaly a Tomi csinált valamit a tetőn, mert a folyosó azóta nem ázik, de a konyha 3 helyen is, abból az egyik helyen konkrétan folyik be a víz, amikor izomból szakad az eső. Jó lett volna, ha a mostani adag már nem jut be a házba, de még nem szólt vissza a fazon, hogy mikor jön.

Mókusnál

Megjártam múlthéten a pszichomókust. Rám fértek a szakmai tanácsai, ugyanakkor fos volt vájkálni magamban, de pont ez a lényege a terápiának, szóval ezt nem (sem) panasznak szánom. Régen is attól függött a téma- és helyzetkezelésem, hogy milyen alaphangulatom volt, persze szokásomhoz híven akkor is minél összeszedettebb és higgadtabb igyekeztem lenni, amikor fosul voltam. Ez most sem volt másképp', de a doki 'manipulált' mert nyilván levágta a hozzáértése miatt, hogy 'színészkedem'. Jogos a gondolat, hogy nem vagyok normális, ha nem azt mondom és mutatom, ami van, mert akkor mégis hogyan várom az útmutatását, meg bizalom nélkül megette a fene a terápiát, de nem erről van szó. Megbízom a dokiban és a 'félrevezetést' sem tudatosan csinálom, hanem gyárilag van bennem egy blokk, ami arra irányul, hogy tartsam magam és igyekezzek összeszedetten, értelmesen kifejezni magam, ne engedjem, hogy a bennem hömpölygő fostenger átvegye az irányítást. Talán ebben annak a keze is benne van, hogy nálunk sosem volt szokás megbeszélni dolgokat, sem pedig példát nem láttunk arra, hogy miként is kell kezelni, ha valami nyomaszt. Kb. tabu és szégyellnivaló volt bármiféle gyengeség, a szülők viselkedése és kijelentései is ezt közvetítették, így ez ivódott belém. Ezt a tudatalattiban és tudatban is rögzült viselkedést pedig rohadt nehéz felülírni. Persze az évek alatt sikerült bizonyos dolgoktól gallyra vágódni pszichésen és ennek eredményeképp' bekrepált az önkontrollom, néha már nem fog a fék, de még mindig erősen dolgoznak a fentebb említett berögzülések, az esetek zömében vasszigorral tartom magamban a dolgokat. Ezt levágta a doki (amúgy nagyon penge, érti a dolgát) és igyekezett rávezetni arra, hogy engedjek fel. Szóban is kimondta, de val'sz'eg a témákkal is úgy taktikázott, hogy elérje, mert majdnem kicsúszott a kezemből a gyeplő. Sikerült komolyan belém nyúlnia és ezzel majdnem megríkatott. Ő persze levágta azt is, hogy azonnal behúztam a féket, mert elkezdte mondani, hogy megint az elfojtáshoz nyúlok és a problémák egyik gyökere éppen ez. Mondtam neki, hogy nagyon feszélyez még magányomban is, amikor annyira szánalmassá válok, hogy nem bírom bent tartani a kínt, hát még közönség előtt milyen égő volna, szóval ezért is fojtok el mindent. Egy kezemen meg tudom számolni és az öt ujjamat ki sem teszi, hogy eddigi életemben hányszor látott bárki is lekvárnak. Azzal próbált hatni rám, hogy ő rengeteg síró, sőt zokogó emberrel beszélget, köztük férfiakkal is és nála ez a reakció nem gyengeségként csapódik le, hanem annak veszi, hogy a páciensek megtették az első lépést a gyógyulás útján. Én ettől függetlenül is egy nagy beégésként élném meg, szóval nem engedtem el a dolgokat. Mondtam neki, hogy egész' gyerekkoromtól felnőtt koromig erős voltam és nem értem, hogy az utóbbi években mi ez a majdnem kiakadás, meg az időnkénti kiakadás? Azzal magyarázta, hogy egyrészt amiket átéltem/átélek, azok önmagukban is terhesek, plusz a faterommal való viszonyom sem használ a pszichémnek, másrészt ami kínozza az embert, az előbb-utóbb a felszínre tör. Szerinte a pszichém elkezdte eldobálni azt a rengeteg többlet terhet, ami a sok év alatt rárakódott, meg a hétköznapok során is felhalmozódik és magamnak teszek rosszat, ha újra és újra gátat szabok a bennem felhalmozódó tehetetlen dühnek, keserűségnek. Mondtam neki, hogy egyrészt a fentiek miatt (neveltetés, nemi szerep, szülői példák) vagyok ilyen gátlásos, másrészt nem szeretem elengedni a gyeplőt, mert az önkontrollom már nem mindig akar szót fogadni. Szerinte ez nem baj, mert "időnként mindenkinek kell egy kiadós sírás." Na, az vastagon megvolt 31.-én. Persze nem mondtam el. Mondtam neki, hogy kezdem kórosnak tartani az utóbbi években néhány havonta - totális pszichés elfáradásból - előforduló ilyen alkalmakat (ami persze titok a környezetem előtt 😉, ráadásul még csak meg sem könnyebbít), de szerinte ha naponta, hetente, vagy havonta fognék teljesen padlót, az volna a kóros. Ezt azért megnyugtató volt hallani. Ettől függetlenül akkor is szégyellem, amivé váltam és szeretnék a régi lenni, aki nem tört meg semmin. Az utóbbi években olyasmik történtek és olyasmikre jöttem rá, amik végleges kárt okoztak (a doki szerint is, meg én is érzem), de igyekeznem kell és akarok is egy olyan szintet tartani, ami élhető. Eddig az volt, de időnként mintha le akarna rántani egy nagyon mély sötétség, amiről érzem, hogy ha beszippant, nekem annyi. Éppen ezért nagyon hajtok, hogy legalább a mostani szinten legyek. Említettem a dokinak azt az ambivalenciát is, hogy sokszor úgy érzem megtébolyulok, a hangulatom is instabil, a gondolataimba is újra beférkőzik pár hónapja az önmagamban teendő kár akár véglegesen, akár átmenetileg (függően attól, mennyire vagyok padlón), gyakran érzelmileg és gondolkodásban is kb. megbénulok, be vagyok zárkózva megint, stb., mégis van még egy-két célom, van erőm felkelni, tenni a dolgomat (időnként nem mindent, de nem is vagyok inaktív), el tudom rejteni a vívódásomat a környezetem elől, szóval az egyik felem az őrület szélén volt mostanság, a másik viszont még tudja hozni az "egyben vagyok" figurát (bár, most ez megdőlt egy hete), tudok nevetni, van étvágyam, stb. és ez hogyan lehetséges? Azt mondta, hogy ez jó jel, azt mutatja, hogy nem vagyok mély depresszióban, mert abban az állapotban csak aludnék, teljesen befásulnék, stb., viszont egy közepes depresszió jelenleg is fennáll és tartanom kell ezt a szintet, hogy ne essek át a mély fázisba. Megnyugtató, hogy lehet ennél rosszabb is, mondjuk gondoltam, mert aki tényleg teljesen offon van, az kb. mindenre képtelen, de azért jó volt megerősítést kapni arról, hogy tényleg nem a legalján gubbasztok a gödörnek.
Azt a 'házifeladatot' kaptam, hogy ameddig csak tudom tartsam ezt a szintet, kapaszkodjak továbbra is a hitembe, a Tesómba és azokba, akiknek számítok, valamint a céljaimba, viszont dolgozzak magamon az elfojtást illetően, merjek 'gyenge' lenni, mert a néhány havonta bekövetkező 'robbanás' is azért szól akkorát, mert egyszerre akar minden távozni, ami már a végletekig feszíti a tűréshatáromat. Fater is megint csinálja a cirkuszt, nem hagyja hogy segítsenek nekünk, velem is megint bunkó, nagyon elegem van belőle. Kezdtem egy kicsit jobban lenni, de visszalök a szakadékba azzal, hogy megint ránt bele a maga által generált szarba. Azt képzeli mindent megtehet, meg mindenkinek ő dirigál, elfelejti hogy nincs abban a helyzetben, hogy mindent megszabjon. Ellöki az összes segítséget. Most is itt üvöltözik velem, mert dühöng. Már leordítottam, hogy ne velem balhézzon. Folyamatosan nyomja a szöveget, mindjárt agyvérzést kapok. Ne rakja rám a fa$zságának a terhét! Ő fog kinyírni, nem a kórok. Valahogy le kell koccolnom innen. Kezdek megint besokallni.

A házidokihoz nem jutottam be, mert pénteken délelőttig rendelt, de mi kb. akkor szálltunk le a távolsági buszról, szóval buktam. Március 9.-én úgyis megint terápia, majd akkor bemegyek, mert aznap 19:00-ig rendel a doki.

A Gabinál lenyeltem egy fogpiszkálót. Na nem egészben nyilván, szóval talán gond nélkül fog kijutni. A Gabi csinált melegszenyákat, azt' fél fogpiszkálókkal összetűzte őket. Így kerültem én is összetűzésbe vele, ugyanis elfelejtett szólni, hogy benne van, látni meg nem lehetett. Rágás közben nem fedte fel magát valami csoda folytán, csak mikor nyeltem, akkor szántotta végig a nyelőcsövemet. Persze én voltam a hülye, hogy megettem. 😬 Mondom nem vagyok látnok, miért nem szóltál? Kivételesen a fater igazat adott. Nem történt semmi azóta sem, valószínűleg észre sem fogom venni a távozását sem.

Megvagyok. A magas vérnyomással és annak vonzataival, légszomjjal és pár idegrendszeri finomsággal (rángások, érzékelési zavarok és elég erős kézremegés + tropa finommotorika) gyűlik csak meg a bajom. Ezek csak apróságok számomra az eddig átélt állapotokat tekintve, de az ügyetlen kezem néha felcsesz azért.