Szerdán az 1. szakasz (feltérképezés és stabilizáció) végéhez értünk. Rendszereztük az eddig gyűjtött tapasztalatokat és a következő ülésen kezdődik a mélyebb, kognitív munka; azon sémák átírása, amik az érzelemelfojtást fenntartják, mert ugye most az a cél, hogy oldódjon, különben nem tud elkezdődni a javulás.
A múltkor ugye arról volt szó többek közt, hogy a védekező énrészem parancsokat ad, amik fenntartják a falakat és az érzelmek elfojtása mögött is ilyen belső parancsok állnak. Megnéztük, miket ordít nekem a 'belső hang' a leggyakrabban:
- A „gyengeség tiltása” parancs: „Ha sírnál, az azt jelentené, hogy elbuktál és hogy szánalmas vagy.”
- A „veszélyjelzés” parancs: „Ha elengednéd magad, olyan lavina jönne, amit nem tudsz megállítani és a végén csak egy roncs lennél.”
A „bizalmatlanság” parancs: „A sírás sebezhetővé tesz, a sebezhetőség pedig a múltadban is mindig 'veszélyes' volt és a jelenedben is az.”
Ránéztünk arra is, hogy a racionális oldalam mit ért el eddig:
- Képessé vált arra, hogy esetenként már észrevegye, amikor a védekező énrész aktiválódik
- Esetenként már meg tudja különböztetni a valós veszélyt a fiktív (vagy múltbéli) helyzetektől
- El tudja terelni a figyelmét külső tevékenységekkel (zene, írás, filmnézés).
Amikor rákérdeztem, miért kellett ez a 'bevezető' (a feltérképezés és a stabilizáció), elmagyarázta a doki, hogy azért, hogy ne a teljes káoszban kelljen az érzelmek elfojtásával dolgozni. Azt mondta, hogy ez a stabilizáció adja meg azt a 'biztonságos bázist', ahonnan a racionális oldalam már szembe tud nézni a sémákkal.
A következő ülésen állítólag már nem az lesz a kérdés, hogy hogyan tereljem el a figyelmemet, hanem az, hogy miért tiltja a védekező énrész a sírást és hogyan tudja a racionális, cselekvő oldalam átírni a tiltást engedéllyé.
Kérdezte a mókus, hogy a felsorolt parancsok közül melyik az, amelyik a leginkább irányítani szokta az elfojtást a mindennapokban, mire mondtam, hogy leginkább az első (elbuksz, gyenge vagy, szégyellned kell magad), de a többi is (lavina és sebezhetőség). Azt mondta erre, hogy az, hogy mindhárom parancs jelen van, de az „elbuksz, szégyelld magad” a legerősebb, ez megvilágítja nálam az elfojtás gyökerét, magyarul itt is a mélyen bevésett szégyenérzet a kulcs.
Az lesz a következő lépés a doki szerint, hogy szembemenjünk ezekkel a parancsokkal. A racionális oldalam feladata az lesz, hogy lebontsa a gyengeségtől való irtózást és megtanítsa a védekező énrésznek: a sírás nem vereség, sem pedig bűn, hanem a feszültség egészséges kiútja.
Kérdezett a mókus többek közt ilyesmiket, hogy amikor azt mondja a 'hang', hogy „ha sírsz, elbuksz és gyenge vagy”, pontosan mi az, amitől a védekező énrész félt engem? Mi történne, ha egyszer csak utat kapna a sírás? Azt is kérdezte, hogy hol van az a hely, vagy ki az a személy, ahol a védekező énrész képes lenne lazítani a „gyengeség tilalma” parancson? (Mert a megélés nem tud elindulni ott, ahol az idegrendszer még mindig teljes védekezésben van.) Visszajelezte, hogy eddig a racionális énrészem szép munkát végzett a kontroll visszavételével (zene, írás, valóságvizsgálat, stb.), de az érzelmek elfojtásának feloldása ezesetben nem a kontroll visszavételét, hanem a kontroll elengedését követeli meg és kérdezte, hogyan viszonyul ehhez a racionális felem?
Tisztáztuk, hogy a védekező énrész nem véletlenül tiltja a sírást; egy belső 'katasztrófától' véd és a szégyenérzettől.
Az idegrendszerem azt hiszi: „ha egyszer elkezdem, már nem leszek a régi, teljesen szétesem." A doki szerint ez egy trauma-logika: a védekező énrész a sírást egyenlővé teszi a teljes megsemmisüléssel (mert a múltamban a tehetetlenség valóban 'veszélyes' volt). A racionális énrészem feladata itt az lesz, hogy felismerje: a kiborulás nem megsemmisülés, hanem egy fizikai és érzelmi feszültséglevezetés, aminek vége van és nem úgy, hogy romhalmazt csinál belőlem.
Azt is tisztáztuk, hogy a védekező énrész továbbra sem fogja elengedni a gyeplőt, ha úgy érzi, „ellenséges területen” vagyok, vagy ha azonnali készenlétben kell lenni, éppen ezért a racionális, ésszerű énrészemnek ki kell jelölnie egy olyan fizikai teret, ahol a védekező énrész képes lesz megengedni magának, hogy letegye a 'páncélt'.
Beszéltünk a kontroll elengedéséről is (ez a legnehezebb pont). Az eddigi ülések arról szóltak, hogy a racionális, tudatos oldalam visszaveszi a kontrollt a védekezőtől (valóságvizsgálattal, figyelemeltereléssel). Most azonban nem az lesz a feladata, hogy irányítson, hanem az, hogy engedje el az irányítást. Na ez kemény dió lesz, mert az egész életem a kontrollról szól, csomó mindennel kapcsolatban, mivel az ad biztonságérzetet és keretet a káosznak, ami bennem is, körülöttem is uralkodik, amióta az eszemet tudom. Az elsődleges feladat az lesz a mókus szerint, hogy a racionális énem hozza létre a biztonságos keretet (nyugodt közeg, ahol magam vagyok) és amint 'biztonságban vagyok', megengedi magának a kontrollvesztést olyan értelemben, hogy nem kell magam tartani. Az a másik feladatom lesz, hogy ki kell mondanom magamban olyankor: elengedhetem magam, mert biztonságban vagyok és jogom van az érzelmek megéléséhez férfiként is.
Tisztáztuk azt is, hogy a racionális oldalam egyfajta parancsnok, aki felülbírálja, vagy leállítja a védekező énrészt, ami nem egy ellenség, amit le kell győzni, hanem egy ún. "túlélő gyermek-rész". A doki rámutatott, hogy ha az ésszerű oldalam túl szigorúan lép fel (pl. „most nincs idő félni, én irányítok”), azzal valójában ugyanazt az elfojtást ismétli meg, amit a környezetem kényszerített rám már korán, csak ezesetben én magam vagyok túlságosan szigorú saját magammal. Az a feladatom ennek kivédésére, hogy a racionális énem a védekező énrésznek valami ilyesmit mondjon magamban: „köszönöm, hogy eddig életben tartottál, de mostmár én is itt vagyok, nem kell védened.”
A házifeladat a következő:
- Találni egy olyan helyet és napszakot a házban, ami 'biztonságos' a számomra. A racionális oldalam mondja is ki gondolatban: „itt biztonságban vagyok.”
- A racionális, irányító énem mondjon egy olyan belső 'mantrát' a védekező énrésznek, ami felülírja a „gyenge vagy” parancsot, pl. "a sírás nem bukás, nem is bűn, hanem tisztulás és ha most elindul, az teljesen rendben van!”
Feltett a doki a racionális oldalamnak három zárókérdést, amik állítólag abban segítenek, hogy teljesen átvegye a felelősséget és a védekező énrész is érezze: biztonságban van.
Mit mondana a racionális részem a védekező énrésznek ahhoz, hogy az elhiggye: már nem kell egyedül cipelnie a terheket és leteheti az érzelemkifejezést tiltó pajzsot? Erre azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, mert még mindig az erős szégyenérzet kapcsol be azonnal.
Hol és mikor lesz az a biztonságos fizikai tér a héten, amit a racionális énem kijelöl az érzelmek megélésére, ahol a védekező énrész már nem akar majd görcsösen elfojtani? Erre az volt a válaszom, hogy csakis a szobám ez a hely és csakis este, vagy éjszaka vagyok 'biztonságban' ahhoz, hogy levegyem a 'páncélt'.
Készen áll-e a racionális énem arra, hogy a 9. ülésen már ne a kontroll fenntartásával (a sírás elfojtásával), hanem a biztonságos keret tartásával (az érzelem átélésével) segítsen nekem? Erre azt mondtam, hogy nem tudom, de igyekszem, hiszen azért kezdtünk el foglalkozni ezzel a területtel, mert amíg le van tiltva ez a 'funkció', addig továbbra is elakadásokban leszek.
Azt mondta, nézzünk rá a válaszaimra:
Az, hogy a szégyenérzet kapcsol be azonnal, a doki szerint önmagában egy nagy felismerés, ugyanis a védekező énrész nemcsak a nagy fájdalomtól fél, hanem attól is, hogy a sírás miatt gyengének, elbukottnak, vagy szánalmasnak, szégyellnivalónak látnának mások (vagy látom saját magamat). A mélyen bevésődött szégyenérzet az a lakat, ami azon az ajtón van, ami mögött az érzelmek tárolódnak.
Szerinte az jó, hogy máris ki tudtam jelölni konkrétan és stabilan, hogy a szobám a biztonságos tér ahhoz, hogy engedjek a falaimon.
Visszajelezte, hogy a racionális oldalam éretten látja azt, hogy amíg az elfojtás nincs feloldva, addig nem tudunk továbblépni és dolgozni.
Összegeztük, hogy megvan a terep (a szobám), ismerjük a főbb parancsokat, amik érzelmileg blokkolnak (a szégyen és a gyengeség tilalma) és a racionális, cselekvő énrészemben megvan a szándék a változásra, mégha egyelőre az erős szégyenérzet ott van a háttérben. Visszajelezte a doki, hogy nem kell, hogy elsőre minden sikerüljön és tökéletes legyen, az már elég, hogy tudatos vagyok.
A következő alkalommal, a 9. ülésen megkezdjük a 2. szakaszt (a sémák átírását és a kognitív munkát), szembenézünk a szégyenérzettel, ami blokkolja az érzelmek megélését. Mivel most 2 hét szabadságra ment a doki, azután pedig én fogok 'nyaralni', így majd csak utána tudunk belekezdeni.
