Itthon vagyunk

Tegnap reggel mentünk Pestre, akkor még jobban voltam, de mire felértünk már kezdtem rosszul lenni. Az interjún félig oda figyeltem, félig meg arra koncentráltam, hogy ne legyek mégrosszabbul, aztán a Gabinál egész nap feküdtem, de nem lettem sokkal jobban. Ma hajnalban indultunk haza és elvoltam az út nagyrészében, de mire Baját elhagytuk már necces volt a helyzet, viszont addigra eléggé kiürült a busz és mivel leghátul ültünk, elfeküdtem az üléssoron. Úgy rosszabb volt a rázkódás, szóval fel kellett ülnöm, de a szervezetem fekvést kívánt. Bajától még kb. 3/4 óra Almás, szóval mantráztam, hogy nem krepálok be hazáig. 😁 Persze nem eszik forrón a kását, tudtam, hogy a szőrös csapat csinált nekem melót, meg után kell tölteni az ételüket-vizüket és persze kötelező a szokásos simogatásadagot is kiosztani, szóval még le kellett futni ezeket a köröket, aztán feküdhettem csak le. Azóta hol jobb, hol rosszabb a közérzetem, valamennyi időt a teraszon is tudtam tölteni, de leginkább fekve jó. Ma estére is vihart zengtek be errefelé, szóval remélem csak a front tesz oda a napokban, mert ha megint lerobbanok, bebukom a terápiát. A beszélgetés alapján úgy ítélték, hogy alkalmas vagyok rá és 6.-án feküdhetek be, 4 hétre. A szociális fóbia és az idegen közeg miatti szorongás máris boldogítanak, de tudtam mire vállalkozom. Ez a terápia a leggázosabb területeket célozza azért, hogy a legkínzóbb dolgokon enyhítsen, meg átírja a hibás sémákat. Nem az a fajta vagyok, aki tud és szeret beszélni arról, ami belül van, de pár dolgot rendbe kell rakni, mert az évek alatt megmutatkozott, hogy ártanak és az csak úgy megy, ha beszélek. Nem garantált a javulás, de legalább adok egy esélyt és nyilván fogok hallani olyasmiket, amik a hasznomra fognak válni. Nemcsak egyéni és csoportos beszélgetések lesznek, hanem művészetterápia, valamint sématerápia is (az lesz a kemény állítólag). Még soha nem lett leásva a fostenger legaljáig, szóval nekem is ismeretlen lesz a terep. Fater szerint hülye vagyok, hogy a múlttal foglalkozom és házhoz is megyek a pofonért, direkt megkínoztatom magam. Újra megkíséreltem elmagyarázni neki, hogy mi a lényeg és miért kell ez a terápia, de továbbra sem érti, vagy nem akarja érteni. Kemény lesz, de kíváncsi vagyok miket tanulok majd és azokat hogyan fogom használni? Nyilván nem kap az ember új életet, normális családot, nem lesznek eltörölve a traumák sem, de a cél nem is ez, hanem a hibás sémák 'átprogramozása', a helyes reakciók megtanulása, traumafeldolgozás, stb. Borderline-ban állítólag ki sem fejlődnek bizonyos képességek, mert a környezetből érkező káros hatások megakadályozzák, meg hibás berögződések jönnek létre, de a doki szerint ezeket is meg lehet tanulni kezelni. Pl. az elhagyatástól, elutasítástól, magánytól való rettegés állítólag azért alakul ki, mert csecsemőkorban valamiért nincs meg a szülő-gyerek kötelék, vagy az anya nem foglalkozik a gyerekkel, esetleg sokszor egyedül hagyja, így bevésődik neki, hogy magára hagyták és onnantól kezdve retteg a magánytól, meg egy csomó olyan helyzetben is az jön le az embernek, ami valójában nem elhagyatás/elutasítás, de annak hat a számára. Akár csak ő érzi úgy, akár valóban elhagyják/elutasítják, bármilyen módon elveszít valakit, főleg akitől függ, azt nagyon nehezen viseli. A kötődési problémák is a fentiekben gyökereznek állítólag. Ezeket a pszichodokitól tudom, ahogy azt is, hogy nálam mi okozhatta ezeket. Mivel koraszülött voltam, 4 hónaposan vihettek csak haza a kórházból és azalatt a 4 hónap alatt alig volt kapcsolatom a szülőkkel, mivel sokáig ki sem vehettek az inkubátorból. Nem értek ehhez, így nem tudom, hogy végig abban voltam-e és ezért 4 hónapig meg sem foghattak, vagy csak néha? Mesélte az anyám, hogy nem tudtak gyakran látogatni, mivel én Pesten voltam kórházban, ők meg ugye vidéken, otthon. Ami a doki szerint ugyancsak károsan hatott az az eset, amikor nagyobb koromban reggelente felkeltem és nem volt otthon senki. Mint megtudtam az anyámtól, apám addigra munkában volt, ő meg a boltba ment el és én mindig azalatt az idő alatt ébredtem fel. Csak egy emlékfoszlány van meg nekem ebből, amint állok a kiságyban és ami a csövön kifér, de jóideje bőghettem már, mert hüppögve szólongatom az anyámat. Állítólag addig üvöltöttem mindig, míg anyám haza nem ért (a nagyanyám mesélte). Mi a nyári konyhában laktunk, ő a fal másik oldalán a házban. Gondolom most az idetévedőkben/rendszeres olvasókban felmerül a kérdés, hogy miért nem vitt át hozzá az anyám, vagy miért nem hívta át? Állítólag veszélyeztetett, ezért pár alkalom után nem bízott rá anyám. Hogy miért nem vitt akkor magával a boltba, főleg annak a tudatában, hogy mire jön mindig haza, az jó kérdés. Mindig éreztem egy falat mindkét szülő felől, így ha fizikailag nem is voltam általában egyedül, más értelemben mindig úgy voltam. Már ennek az okát is 'megfejtettük' a pszichodokival, ami az, hogy őket is alkalmatlan szülők 'nevelték', ezért nem tudott bennük kifejlődni egy egészséges mértékű kötődés és annak a képessége, hogy hogyan kell kifejezni a szeretetet, bár az anyu egy-két fokkal jobban csinált pár dolgot, szóval ő azért alkalmasabb volt szülőnek, meg a maga módján szeretett, de a doki szerint mivel nem tudtak példát mutatni a kötődésre, ezért itt gyökerezik az én kötődéssel kapcsolatos problémám is. Egyvalakihez tudok csak (meg az állatokhoz), ahhoz viszont függés szintjén, mert ha valakit megszeretek, az piedesztálra emelkedik a szememben, köré épül minden, az én működésem is. Anno ez a legfontosabb személy a Barátnőm volt (ezért is rakott padlóra az elvesztése), lassan 8 éve pedig a fogadott Tesóm. A lényege ennek a gyerekkori sztorinak, hogy a terápia elvileg átírja a hibás sémákat (van egy csomó és abból egy BPD-s embernek állítólag több is aktív szokott lenni) és a megrekedt gyerekkel is foglalkozik. A borderline lényege az érzelmi instabilitás mellett a személyiség 'széttöredezése', ami nem egyenlő a skizofréniával, sem a disszociatív személyiségzavarral, mert ezesetben nem több személyisége van valakinek, hanem sérül a személyiség és nem tudja az egyén, hogy a szétesett darabjai közül melyik szilánk ő valójában, nincs egy teljes, reális énképe. Pl. az egyik 'szilánk' egy vagány figura, a másik félénk, a harmadik bulizós, a negyedik bezárkózik, stb.-stb., ezek mindenkinél másak nyilván. Ezért van az, hogy a környezet időnként viselkedés-, meg stílusbeli és egyéb élesváltásokat érzékel. Mikor-melyik 'szilánk' aktiválódik valaminek a hatására. A szilánkok közt ott van az a gyerek is, aki megrekedt azo(ko)n a ponto(ko)n, ahol trauma/traumák érte/érték, így adott egy olyan ember, aki csak részben felnőtt, mert részben gyerek maradt, az a sérült gyerek, akiről az imént írtam és bizonyos helyzetekben (amikor olyan hatás éri) a felszínre tör az a személyiségrész. Ez van minden olyan helyzetben, ami megreccsentette az illetőt gyerekkorában. Én nem tudom olyan jól elmagyarázni a dolgokat, mint a doki. Pl. elhagyatottság, magány megélésekor ugyanaz megy bennem végbe, ami reggelente ott a kiságyban, vagy amikor a szülők falaiba ütköztem/apáméba máig, netán máshonnan érkezett/érkezik elutasítás; kétségbeesés az egyedülléttől és kínoz a magány, meg a "már megint megtörtént" gondolat, amitől bekapcsol az értéktelenségérzet is, stb. A lényeg, hogy régre kell majd visszamenni a terápián, mert a gyerekkoromban (12 éves koromig) sok káros hatás ért és azok hatnak ki a személyiségemre, énképemre, meg ott rögzültek be hibás reakciók, minták, de a szakik majd tudják, hogy mire mi a helyes válasz, mit hogyan lehet korrigálni, amit pedig nem lehet, azt hogyan tudom normálisan kezelni. Elmúlni nem fog a személyiségzavar, de megtanulhatom jobban kezelni a belső vihart, meg a külvilágból érkező hatásokat. Nem lesz sétagalopp ez a 4 hét, mert bele fognak mászni a gyenge pontokba, de éppen azért kell mennem, hogy közös munkával helyretegyük, amit lehet. Remélem sikerülni fog!

Élek még 😁

El ne kiabáljam, továbbra is élhető a helyzet. Vannak ugyan rosszullétek majdnem naponta, de nem durvák, egy-kettő erősebb csak, leginkább frontokkor. Roham is elvétve jön és nem felejt el abbamaradni. Van étvágyam is. Többször is kijutottam az utóbbi időben sétálni, a teraszra is majdnem naponta ki tudok ülni, meg vannak napok, amikor tenni-venni is van energiám, csak ugye nem mindegy mit csinálok. Ma is ilyen tevékeny napom volt. 👍 A meleg miatt a Raynaud is alig boldogít, így a lábam is ritkábban fagy, pedig az máskor mindig hideg zokniban is, de most anélkül sem fagy le jegesre. Mivel sokkal ritkább az érgörcs mindenhol, így a szívemet sem gyilkolja. 👍

Tegnap voltunk az Ildiéknél, átvitt minket kocsival. Már nem torpan meg a kocsi elinduláskor és nemhogy nem fél az Ildi, de tegnap oda-vissza megjárta Pestet (ugyan mellette ült a Jani, de nem kellett helyet cserélniük). Kifejezetten dinamikusan vezet. Anno én is, anyu nem is szerette. 😁 Hiányzott a vezetés, ahogy beültünk a kis dodgembe (Fiat Seicento). Az Ildi kutyája megint letámadott, szétnyalta a fejemet, nyüszítve és mászott a nyakamba. 😁 Bírjuk egymást. Úgy tűnt, hogy zavarunk, az Ildi aztán burkoltan, de ki is dobott minket, bár nem értem, hogy akkor miért hívott és vitt át? Nem igazán bírja apámat (velem is elég semleges), mégis át szokott minket hívni. Nem értem ebben a logikát.

Csütörtökön mehetek ún. első interjúra. Déja vu. 😁 Remélem ezúttal összejön, mert eddig mindig megakadályozta valami és azt is remélem, hogy a szervezetem sem cseszik ki velem és tartja az élhető szintet legalább amíg lezajlik a befekvős terápia. Bírni kell csütörtökön Pestre, pénteken meg hazafelé az utazgatást, de remélhetőleg bírni fogom.

Ma 2 évesek

a 'kismacskák'. Sajnos az Oszkár nem érte meg a 2 évet sem, de a 4 testvére remélem hosszú életet fog élni! Nagyon szelíd, kedves természetű mindegyikük, a szülők is, mondjuk nincs is okuk durvulni, mert nyugalomban és szeretetben élnek. Visszaadják a sok szeretetet. Most is nyávogtak, amikor öltöztem. Mindig szoktak, megérzik, hogy megyek el itthonról. Remélem idén összejön a kifutójuk megépítése. Ma jó közérzettel keltem, úgyhogy kivitt a fater. Nem akart, de mondtam, hogy ki tudja mikor jutok ki legközelebb, ki kell használni, hogy nem vagyok rosszul. Tegnap nem voltam jól, de annyira rosszul sem, hogy ne tudjak kimenni egy kisebb körre. Ma semmi bajom nem volt koraestig, de az a rosszullét sem volt erős és nem is tartott sokáig. Ma is maradtam a kertben a sétából hazaérve, néztem a szárnyasainkat. Dumálok nekik, ők meg válaszolnak, hiába nincs gőzünk sem egymás mondandójáról. 😁

Voltam tegnap

a terápián, egyelőre csak átbeszéltük, hogy mi újság velem, mióta nem voltam, meg hogy milyen terveim vannak és hogy újra az életem része a fogadott Tesóm, ami sokat segít, valamint kicsit érintettük, hogy hogyan kezeltem az utóbbi időben dolgokat (halálfélelem, fater viselkedése), de mélyebben még nem mentünk bele, mert letelt az idő, úgyhogy jövőhéten ezzel folytatjuk. Mivel nem piszkáltunk gázos területet, ezért megmaradt a kedvem a mászkáláshoz, szóval onnan elsétáltunk a fagyizóhoz. Jól voltam, arra is volt energiám, hogy hajtsam a széket, igaz kb. 20 méter után kifulladtam, de örültem, hogy annyi is összejött és az önállóság illúzióját élvezhettem arra a pár percre. Kb. 5 perce ettük a fagyit, amikor elkezdett elromlani az idő és el kellett indulni haza, de amúgy is jönni kellett volna, mert a fateromnak slagolni kellett, én meg kezdtem szarul lenni a fülledtségtől, meg a közelgő vihart is érezte a szervezetem, szóval már amúgy sem esett jól ülni. Nem voltam jól később sem és este jótt roham is. Ma sem vagyok jól, pedig holnapra megint séta a terv, de ha továbbra sem leszek jól, nem fog összejönni.

A képem fáj, már korlátozott a szám nyithatósága. Ha megint szájzáram lesz, a fater biztos örülni fog, hogy nem dumálok annyit. 😁 Kicsit bedagadt az érintett arcfelem, de egyelőre alig észrevehető és továbbra is bírható fájdalomcsillapító nélkül.

Visszamegyek

a pszichodokihoz. Hónapok óta nem jutottam el hozzá, igaz nem is volt gáz, így nem volt probléma, hogy nem tudtam ülésekre járni. Nem tudom mi lesz az egyhónapos, befekvős terápiával, ezért is kell legalább ez. El ne kiabáljam 2 hete tart az élhető fizikai állapot (vannak rosszullétek, de viselhetőek és roham is csak egy volt valamelyik este), enni is tudok (ma mérlegre álltam, 61 kg vagyok), szóval remélem el tudok járni a dokihoz. Holnaptól kezdődik megint a szokásos hétfőnkénti beszélgetés. Még elvagyok, de már előjöttek azok a 'tünetek', amikkel indulni szokott a móka. Sokat számít, hogy a Tesóm visszatért az életembe, így mindent jobban viselek.

Mint mondtam, jobban vagyok egy ideje, ezért készülök kimozdulni, de napok óta nem jutok ki, mert minden napra zivataresélyt mondtak és a fater olyankor nem visz ki (ő maga sem mozdul ki), mert villámcsapástól tart. 🙄
Elvileg holnap már nem lesz esély zivatarra, szóval ha bírom, mászkálunk valamennyit. A dokihoz is menni kell ugye, de elvileg onnan nem haza jövünk egyből, hanem sétálunk. Alapesetben marhára unalmasnak találom a sétálgatást, de amikor huzamosabb ideje nem jutok ki, olyankor annak is örülök. Megpróbáltam levágni a füvet a napokban, de pihenőkkel sem bírtam. 🤬 Akkor sem hagyom el magam, keresek olyan teendőt, amit bírok. Ki akarom használni, hogy van energiám, legalábbis annyi, hogy fel tudok kelni az ágyból és nem fújtatok erősen (kivéve, ha jobban igénybevesz valami, mint pl. a fűnyírás 😁). Van sok teendő, akadni fog olyan, amit minimális szuflával is lehet csinálni.

Elvileg idén nyáron nem fogunk nonstop itthon rohadni. Remélem tényleg nem! Fater beszélt az Ildivel, hogy lenne-e kedve jönni velünk ide-oda és van kedve, sőt, azt mondta, hogy elvisz minket kocsival, szóval elvileg eljutunk végre programokra. Nem rajongok azért, hogy emberek közé menjek, de talán enyhíti majd a szorongásomat, hogy ott lesznek apámék és terelik a figyelmemet. Telefonálni sem tudok, vagy bármi miatt szóbaelegyedni idegenekkel, szóval ha körbevesznek, az méggázabb, viszont ha van, ami leköt, akkor nem érzem folyamatosan a menekülési vágyat. Elvileg megyünk állatkertbe, 'mekizni', kimegyünk a reptérre nézni a gépeket 👍, talán strandolás is lesz (nem strandon, ezért nem tuti, mert találni kell szabadstrandot), egyelőre ezek a tervek, aztán remélem lesznek még további programok is. Már annak is örülni fogok, ha ezek közül összejön 1-2, a lényeg, hogy végre történjen valami, ne vesszenek kárba a napok, mert csak elmegy mellettünk az élet. Már így is túl sok idő ment kárba.

A gyulladás megint ráment az egyik állkapocsízületemre és sugárzik az arcomba, ínyembe, bár még bírom fájdalomcsillapító nélkül és beszélni is tudok egyelőre, aludni is, meg rágni, bár azt csak a másik oldalon. Utoljára kb. 2-3 évvel ezelőtt élvezhettem, de simán meglennék nélküle továbbra is. 😁 Nem tudom milyen mértékű lesz, de ha ilyen maradna, az nem volna rossz.