Még egy hete sem kezdtem, de már nincs munkám. Mindig bementem, tettem a dolgomat, de hiába az akarat, ha valami fizikai korlát megakadályoz. Tegnap is alig tudtam járni, éjjel fél egyig fent voltam, mert a fájdalomtól nem tudtam aludni. Reméltem, hogy mára jobb lesz, mire megyek dolgozni. Nem lett jobb, de gondoltam majd megint elvergődöm délutánig, amíg tart a műszakom. Megint próbáltam nem mutatni, hogy kínlódom, de tiszta lilás volt az összes ujjam, le volt fagyva a kezem és olyan merev volt, hogy alig tudtam fogni, finom mozgásokat szinte egyáltalán nem tudtam végezni, ennek eredményeképp' véletlen' lelöktem egy tányért. Égett a képem, mint az állat és rohadtul mérges voltam. A lábam se' volt engedelmes. Mondta a Robi (a főnök), hogy látja, hogy nem megy ez így nekem, szóval megoldja, hogy a helyemre jöjjön valaki. Fasza. El kellett jönnöm, de legalább normálisan közölte, hogy nem vagyok alkalmas a munkára. Várható volt ez, de akkor sem jó érzés. Azért sem, mert a munka lekötött és azért sem, mert jól jött volna a pénz.
Morfondíroztam tegnap, hogy nem vállalom el azt a kezelést mégsem, mert drága és egyébként sem megszüntethető a gond, szóval sokat nem fogok javulni, de aztán arra jutottam, hogy mégis megpróbálom, ez a mai bénázás is megerősített abban, hogy muszáj megpróbálnom, mert ez az utolsó lehetőségem arra, hogy javítsak valamit a helyzeten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése