Ma reggel

nagycsoporttal kezdtünk, aminek keretein belül a közösségünk hétköznapi problémáit, vagy a csoportban felmerülő esetleges konfliktusokat beszéljük meg. Egyelőre béke van és remélhetőleg meg is marad. Művészetterápián zenére festettünk. A téma szabadonválasztott volt, a zene meg gondolom azért szólt, hogy ellazuljunk, de ez is relatív, mert amíg az egyik ember valóban lazul tőle, a másikban elindít dolgokat. Relaxációs zene volt elvileg, mégis sírvafakadt egy nő, mert állítása szerint felhozott belőle negatív gondolatokat, meg érzelmeket és kérte, hogy kapcsolják ki. Másik zenét kaptunk és az már neki is megfelelt. Nem szokták hagyni, hogy kihátráljunk a kellemetlen dolgokból, de gondolom most azért nem kényszerítették rá az adott zenét, mert egyrészt az nem egy lényeges eleme volt a terápiának, másrészt nem az volt a céljuk, hogy bárki rosszul érezze magát és kiakadjon. A mai nap kemény volt pár embernek a sématerápia után, mert repkedtek a pánikrohamokra kiosztott bogyók. Aki esetleg nem bőgött eleget sémán, az folytathatta az egyénin, mert az is volt ma és az is az egyik 'mumus', mivel annak keretén belül is csontig tudnak mászni az emberbe. Én (és még 1-2-en) továbbra sem borultam ki a sémán, gondolom azért, mert ami ma téma volt, az engem annyira nem rázott meg, vagy csak védekezem tudat alatt - szokás szerint. Hogy a másik 1-2 embert mi tartotta egyben, azt nyilván nem tudhatom. Az egyénin sikerült belenyúlnia a dokinak az egyik gázos pontba és egyből a kiborulás szélére kerültem tőle, elkezdett reszketni a kezem is, meg jöttek a kényszermozdulatok és ilyen vergődéskor szoktam azt is érezni, hogy fizikai fájdalmat kell okoznom magamnak. Nem lehetett és ettől csak mégfeljebb fokozódott a feszültségem. Nagynehezen lenyeltem a torkomban keletkezett focilabdát, ami azért is volt rohadt nehéz, mert megkérdezte a doki, hogy mit érzek. Nem szólaltam meg és azóta is szar a kedvem, meg újra és újra elszorul a torkom, de egyelőre én vagyok az erősebb. Próbálok másra figyelni. Nem kérdeztem rá, hogy miért nem triggerelt be szerdán annak a csoporttagnak a jövőmet lefestő helyzete, mert ha belemegyünk a témába úgy, hogy már eleve megpiszkált egy másik kényes dolgot a doki, annak nem lett volna jó vége és nem célom szétesni mindjárt a terápia elején (mondjuk később sem 😁). Ez persze nem mindig az én döntésem, de egyelőre még én irányítok, nem az őrület és nem ártana, ha ez így tudna folytatódni minél tovább. Ami a szociális készségeimet illeti, továbbra is elvagyok magamnak és félrevonulok. Hiába evezünk egycsónakban, innen is kilógónak érzem magam. Ezt mások is mondták valamelyik ülésen, hogy sehová nem érzik magukat odaillőnek, amire mondta a terapeuta, hogy a border az oka, szóval legalább már amiatt nem gyűlölöm magam, hogy egy kicseszett UFO vagyok, aki eltévesztette a bolygót. 😁 (Amúgy de, ha olyanom van, gyűlölöm magam ezért is.) Kajálni úgy megyek, hogy lehetőség szerint üres asztalhoz ülök. Ha leül hozzám valaki, nyilván nem küldöm el, de én nem ülök oda másokhoz. Megnyugtató volt hallani valamelyik kiscsoporton, hogy nemcsak én szégyellem magam csupán a létezésemért is. 😁 A 'külvilág' egy csomó dolgot nem ért és ez nem az ő hibájuk, viszont érdekes az a (szokatlan) tapasztalat, hogy itt bármit mond az ember, azt hallja a másiktól, hogy "aha, ismerős", vagy hogy a dokik értik mi újság, sőt, sokszor csak a dokik értik és segítenek az embernek kibogozni a gordiuszi csomókat. Aludni itt sem tudok és ez nem kedvez az idegszálaimnak. Tegnap már éreztem, hogy jön a dilihopp, úgyhogy kimentem a szobából, mielőtt eldurran az agyam. Ilyenkor kéne állítólag pl. a mindfulnesst alkalmazni, csak épp' ha valaki/valami felhúz, akkor annyira fortyog az agyvizem, hogy csakis az erős dühöt érzem és pont amiatt képtelen vagyok bármi másra figyelni, nemhogy még oda is koncentráljak az adott dologra. Egyszer az otthoni dokim azzal a hasonlattal példázta a magamfajta dühét, mint amikor forr a tej és egy ponton hiába húzza le az ember a lángról az edényt, a tej akkor is kifut. A magamfajtánál is van egy pont, ahol bármit csinál, már képtelen féken tartani a dolgokat. A doki szerint azt kell megtanulni, hogy hol van az a pont, ahol még 'időben elhúzhatjuk az edényt'. Ez értendő a dührohamra is, meg a kiborulásosra is (ma pl. sikerült nem 'rohamozni' egyénin), bár amikor látszólag ok nélkül jön rá az emberre valamelyik, akkor megszívta, mert ott nincs egy pont, amit felismerhet, hogy most kell bevetni valamit a tanult módszerek közül, mert még meg tudja állítani a robbanást. Én annyit tudtam tenni tegnap a dühroham első jeleinél, hogy kimentem a szobából és leültem egy székre a folyosón. Ugyan káromkodtam, meg a stressz bekapcsolta a 'hintázást' (másoknál is látok erre példát itt), de már ez is sikernek könyvelhető el, mert nem az történt, hogy a dühtől fűtve elkezdtem balhézni. A széken ülve is képtelen voltam kikapcsolni a dühös gondolatokat és egyre csak kebelezték be az agyamat. Mindig könnyebb hasonlatokkal kifejezni magamat, szóval ilyenkor olyan vagyok, mint egy flakon szénsavas üdítő, amit felráztak és ha a kupak lekerül (önkontrollnak csá), akkor kifut a cucc, viszont ha vár az ember és rajtahagyja a kupakot (beveti minden erejét az önkontrollhoz), vagy ha ez nem is sikerült és kifolyt a holmi, akkor is elkezd a pezsgés szűnni és egy idő után visszaáll az eredeti állapot a flakonban. Nálam is az volt, hogy még fortyogtam, de lassan elkezdett csitulni és sacc/kb. olyan fél-háromnegyed óra múlva már higgadt voltam és visszajöttem a szobába. Tudom, hogy gázul működöm, de próbálok korrigálni. Ma már nem voltam annyira feszült, mert tudtam rendesen pihenni és ez már nagyon rámfért. Ugyan rémálmok boldogítottak, de azokat most betudom a tudatomban, meg a tudatalattimban történő kotorászásnak és különösebben nem is foglalkozom velük, mert az ébredés kisegít a rosszból. Vicces, hogy esetenként alvásba menekülök (nemcsak én) a valóságból, míg ezesetben a valóság tesz jót, mert az is jobb, mint az álomban újraélt szarok. 😁 Nem tudok tovább írni, mert perpillanat eléggé zajlik az élet körülöttem és nem tudok az írásra koncentrálni, úgyhogy mára ennyi.