Tegnap

eléggé takarékon működtem egy egésznapos migrén + magas vérnyomás miatt. Mozgásterápia (amit ki kellett hagynom, mert nem bírtam talpon lenni és ezért jelezték is, hogy repülök, ha rendszeresen nem veszek majd részt a foglalkozásokon), mindfulness és kiscsoport volt a tegnapi program, köztes időkben pedig pihentem. Aludni mondjuk nemsokat tudtam a járkálás, zörgés, beszéd, stb. miatt, de már az is számított, hogy feküdhettem, meg el-elszenderedtem kis időkre. Hétfőn délután végül nem jött görcsroham, csak aludtam egy órát. Tegnap már egy fokkal jobban voltam, leszámítva a fent említett migrént és magas vérnyomást. Mára viselhető mértékű fejfájás maradt, de már az is elmúlt nemrég. ¾ 3-ig jól voltam, de akkor valami miatt legyengültem és úgy éreztem, hogy felgyulladok, izzadtam is, mint egy versenyló. Azt hittem csak simán melegem van, de a nővér megérintett és mondta, hogy melegebb vagyok, mint kéne. Hozott lázmérőt és az hőemelkedést mutatott. Lepihentem, de csak a következő foglalkozásig, mert nem akarom, hogy hazaküldjenek, ha megint kimaradok. Jobban lettem, szóval remélhetőleg csak felhevültem és attól ment feljebb a testhőmérsékletem, mert akkor nem kell majd hazamennem. Nem ez az első ilyen eset, szóval esélyes, hogy csak ez az ok. Az utolsó foglalkozáson már jobban voltam, nem volt nehéz végigülni. Ma délelőtt a 2 és fél órás nagycsoporton a doki egy spárgagombolyag végét kötötte a kezére és a gombolyagot odadobta egy embernek, akinek részletesen kellett beszélni magáról és arról a problémáról, amiért idejött. Mivel harmadszor vagyok itt, így ez a spárgás 'trükk' sem újdonság a számomra, ahogy az sem, hogy ilyenkor beszélni kell, ennek ellenére ezúttal is alig tudtam kipréselni magamból pár mondatot, annyira lestresszelt az, hogy egy csoportnyi ember figyel engem és a mondandómat. Voltak komoly sztorik. Az már régebben kiderült, hogy bár van empátiakészségem, az gyengébb, mint normális esetben lennie kéne, viszont pontosan azért, mert van valamennyi, egy-két dolog azért tud rám hatni és pontosan ez történt a mai csoportülésen. Ugyan én azon kevesek közé tartoztam, akik nem sírtak sem a saját, sem mások történetein, de ettől még egyet-kettőt hallva éreztem, hogy elkomorult a hangulatom, meg hálát adtam a saját szennyesem súlyáért, amit sokszor elviselhetetlennek érzékelek, de hallva 1-2 történetet, elszégyelltem magam, hogy az én szarjaim semmiségek azokhoz képest. Gondolom azzal nem sértek személyiségi jogokat, ha úgy írok, hogy az illető kiléte ismeretlen marad. Adott valaki, aki már mindent és szinte mindenkit elvesztett (nem haltak meg, 'csak' csalódott, míg mások magára hagyták), csak a gyereke maradt neki. Az illető fizikailag is beteg és nem tud dolgozni, erre a nárcisztikus anyja (akitől sosem kapott egy jó szót sem, csak a tipikus dolgokat, amik az ilyen emberekre jellemzőek) kirakta az utcára a gyerekével. Nem érdekli, hogy hová mennek, miből oldja meg a speciális étkezését, stb.-t. Persze totál kivan az illető, 'rohamig' kiborult az ülésen és be kellett nyugtatózni. Az ő gyerekkorát, jelenlegi életét és az 'anyjától' ezt a kegyelemdöfést hallva fogyott a százas pzs. rendesen nemcsak nála, hanem a csoport zöménél is. Mint mondtam, én a 2-3 nem síró közé tartoztam, meg nem szoktam tudni beleélni magam helyzetekbe, de néha 1-2-be igen és ez épp' egy olyan, így eléggé letaglózott és el is gondolkodtatott. Befoghatom a számat, mert ugyan az én apám sem egy mintaszülő és az is igaz, hogy simán megválna tőlem ő is, ha nem tőlem függene anyagilag, ezt már sokszor kimondta burkoltan is, nyíltan is, mégsem annyira kegyetlen, mint az illető anyja, mert én azért kapok némi jót is időnként. Nem ismerem az illetőt, mégis azon kattogok az ülés óta, hogy mi lesz vele, meg hogy hogy' lehet annyi szart elviselni, mint amennyi neki kijutott és kijut? Nem meglepő, hogy tönkrement. Voltak még durva sztorik, de ez valahogy beleült a gyomromba. Kezdtem megkérdőjelezni magamban, hogy jogom van-e egyáltalán itt lenni - a többiekéhez képest - a magam pehelykönnyű gondjaival, de aztán ahogy hallottam hasonlóságokat és a terapeutáktól, meg a csoporttagoktól azokra irányuló validálást, rájöttem, hogy talán mégis helyem van itt, bár továbbra is úgy érzem, hogy nem panaszkodhatom másokhoz képest. Az erős szorongás mellett ez is volt az oka, hogy nehezen mondtam ki, miért jöttem. Felhozott a fent említett sorstárs története olyan gondolatokat is, amik ugyan máskor is felötlenek bennem (az utóbbi időben egyre gyakrabban), de most mégerősebben belémvágtak, mert láttam benne saját magamat is, a saját jövőmet is. Nem írhatok konkrétumot, csak annyit, hogy van rajtam egy bazi nagy teher (és ez a bizonyos helyzet az egyik olyan tényező, ami miatt nem koccolhatok le otthonról), pengeélen táncolok és egy nap ugyanott fogok kikötni, ahol a sorstárs, mert minden el fog veszni. Ez már bizonyos, csak az ideje nem tudható előre. Próbálok nem gondolni rá, mert akkor ennél is jobban bedilizem és meglep, hogy nem triggerelt be a sztorija, mert otthon 'provokálni' sem kell, mégis a pincéig ránt a dolog időnként, most meg pont telibe lett kapva ez a kényes terület és egybenmaradtam. Majd megkérdezem a dokit a következő egyéni ülésen, mert ma elfelejtettem, hogy ez hogyan lehetséges? Vegyes a felhozatal, van itt fiatal, középkorú, meg egy olyan ránézésre ötvenes csoporttag is. Ez csak annyiból nem biztató, hogy állítólag a 40+ évekre csitul a border, sok tünet 'elkopik'. Nem tudják a szakik sem, hogy ennek mi az oka. Személyes tipp, hogy talán az agyban változnak meg kémiai folyamatok, bizonyos területek aktivitásai, stb. Persze nem okoskodom, ha még a szakik sem tudják, csupán csak tipp. Nemsokára 32 éves leszek, szóval csak pozitívan, mert 'csupán' 10 év és talán élhetőbb lesz a helyzet. 😄 Ezt tényleg csak humorral lehet elviselni (meg sok mást is). Úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy nyilván szükségem van megértésre, esetenként toleranciára, de nem várom el "puszira", felfogom, hogy valamit-valamiért! Nekem is oda kell tennem magam és korrigálni, amit lehet, meg amit tudok. Ahogy beszéltek a többiek, magamra ismertem csomó gondolatban, történetben, ki tudtak mondani olyasmiket is, amiket én nem tudtam megfogalmazni. A témavezetők visszatereltek mindenkit nyugodt állapotba azzal, hogy megerősítették dolgokban és érvényesítették a mondandókat. Ez nagyon furcsa volt és gondolom nemcsak a számomra, mivel a sztorik alapján majd' mindenki otthoni környezete érvénytelenítő, meg hárító. Párszor azon kaptam magam, hogy 'lebegek', minden valószerűtlen, de hála a tapasztalatoknak már vágom, hogy mi volt ez és miért volt. Ez jelezte, hogy túl durva volt a jelen és pár gondolat, meg sztori, aztán az elmém fogta magát és benyomott egy 'kímélő programot'. Mire körbeért a fonal, egyfajta háló alakult ki most is, ami összefogott minket, az összetartást szimbolizálva. Az óra végén most is mindannyian kaptunk belőle egy darabot, amit valahová magunkra kötve kell viselnünk a terápia végéig, ezzel egyfajta mankót kapva, hogy nem vagyunk egyedül (nekem ugye itt a Tesóm, Isten és akik kedvelnek, de van, aki mellett a világon senki sem áll, meg egy BPD-s ember akkor is baromira magányos tud lenni, ha millióan veszik körül). A délután művészetterápiával telt (szerdánként és péntekenként lesz), le kellett rajzolni, hogy milyennek látjuk a bensőnket. Egy katyvaszt rajzoltam. 😁 Túl nagy a kupi és a sok lom egymásra van dobálva, teljes a káosz és minden összemosódik. Sem szóban, sem máshogy nem tudom szétválogatni ezt a sokmindent. Még egy ezer részletből álló repülőt is könnyebb rajzolnom, mint azt, ami bennem van. 😁 Ma volt a második egyéni terápia. Az elsőn leginkább még csak ismerkedtünk a dokimmal, meg valójában még most is feltérképezett, csak ma már volt valami fogalma rólam és arról, hogy mikkel is van dolgunk. Sématerápián az alapvető érzelmi szükségletekről beszéltünk, imagináción (képi megjelenítés) és az attól kiváltódott érzelmeinken, gyerekkori traumáinkon keresztül. Most esik le, hogy rosszul emlékeztem és az első ittlétemkor nem is a meseterápián volt szó a vihartól megijedő kiscsajról, hanem sémán, ugyanilyen imaginációban. A mostani imagináció egy kissrácról szólt, aki az óvodából hazatérve elkezdett játszani, majd egyszercsak megszólalt: "anya, én rossz vagyok!" Az anyja kérdezte, hogy miért gondolja így, mire a kissrác ezt válaszolta: "az óvónéni mondta és biztos, hogy rossz bácsi is leszek!" Az anyja odatérdelt mellé és megkérdezte, hogy miért mondta ezt az óvónő, mire a gyerek elmesélte, hogy az egyik kislány bevitt egy plüsst, ami neki tetszett és meg akarta nézni, de erre a kislány sírvafakadt, ezért lett dühös az óvónő. A délutáni csendespihenő alatt ez a kiskölyök nem tudott elaludni, ezért azt játszotta, hogy a keze egy teherautó, berregett, sőt tolatáskor csipogó hangot hallatott, amire a mellette fekvő gyerek fel is riadt egy pillanatra és az óvónőnek kellett megnyugtatnia, aki az alvási idő végére már nagyon pipa volt a kiskölyökre. Akkor mondta azt, hogy Peti rossz fiú és onnantól már egyértelmű volt számára, hogy ha ő most rossz, akkor felnőttként is rossz lesz. Kérdezték, hogy kinek van hasonló élménye és mind jeleztünk. Nekem annál a viharból felriadós történetnél nem volt saját sztorim, mert ugyan velem is megesett, hogy felriadtam, de mivel nem volt saját szobám (még saját ágyam sem), így sosem aludtam egyedül és nem kellett a szülőkhöz átrohannom. Ilyen "rossz vagy!" "béna vagy!" "semmi sem lesz belőled!" és társai viszont érkeztek felém az óvodából is, meg a környezetemből is. Mindenkinek voltak ilyenek és amik eszünkbejutottak, azokat elmeséltük. Ezután újra a fiktív karakter, Peti példája következett. Az anyja megfogta a kezét, közben a szemébe nézve ezt mondta neki: Peti, te nagyon is jó gyerek vagy, csupán a viselkedésed az időnként, ami helytelen! Biztos vagyok benne, hogy felnőttként jól fogsz viselkedni és hogy jó ember lesz belőled! Elbeszélgetett az anyjával arról, hogyan lehetett volna másként alakítani ezeket a helyzeteket, például meg kellett volna kérdeznie a kislányt, hogy megfoghatja-e a plüsst, csendespihenő alatt pedig játszhatott volna hang nélkül is. Azt mondták a terapeuták, hogy fontos volt az anya közbelépése, mert egy kisgyerek az őt körülvevő felnőttek visszajelzéseiből tanulja meg milyen is ő, hogyan viszonyuljon önmagához, de ha állandóan azt hallja, hogy ő rossz, meg vele mindig csak a baj van, stb., akkor így is fog tekinteni magára és készen van a recept az alacsony önértékeléshez, önutálathoz, sőt, sokan a viselkedésüket is fokozatosan ehhez a képhez igazítják, ördögi kört létrehozva, mert aki rossznak gondolja magát az állítólag rosszul is viselkedik, amire persze már jogosan kap kritikát, viszont ez megerősíti benne azt a tudatot, hogy rossz ember. Azt mondjuk cáfolom, hogy aki rossznak gondolja magát,.az rosszul is viselkedik, mert sokan pont azt meséltük, hogy 'mintagyerekek' voltunk, mivel nem is mertünk másmilyenek lenni, meg ugye sokunk nagyon be is volt szabályozva. Persze néhányunknál időnként szakadt a cérna és a magunk módján bosszút álltunk pl. a verésért, vagy az elnyomásért, vagy simán csak kitörtek az elfojtott dolgok, de nagyrészt meglapultunk, ez jött le a sztorikból. Kitértek a terapeuták arra is, hogy egyik véglet sem jó; az állandó dicsérgetés is pont olyan káros, mint az állandó kritizálás. A csapatban sokunknak van kőkemény nárcisztikus, vagy 'csupán' nárcisztikus vonásokkal rendelkező szülője/szülei és mondták a dokik, hogy amúgy a nárcizmusnak pont az szokott lenni a kiváltója, hogy vagy magasztalják, vagy elhanyagolják, kritizálják a gyereket. (Ezt én tudtam már egy korábbi ittlétem miatt, mert akkor is elhangzott.) Azt mondták, hogy fontos az elismerés, de ha a gyerek olyat tesz, ami veszélyes, zavaró, vagy káros, akkor igenis meg kell húzni a határokat és kifejezni azt, mit várnak tőle ahelyett, amit épp' csinál. Ki lehet, sőt, ki KELL fejezni a rosszallást, de nem a gyerekre irányulóan, hanem a cselekedetére irányulóan! Kiderült, hogy kivétel nélkül mindenki egy rakás fekáliát is értékesebbnek tart önmagánál és ebből jól látszik, hogy mit kapott a csapat ahelyett, amit valójában kellett volna kapnunk. Úgy, ahogy annál a viharos sztorinál, most is mindenkinek személyreszabottan fejezték be az egyik saját szidalmazásos, kritizálásos sztoriját, ezúttal előbbieket érvénytelenítve és kifejezve a jót bennünk. Persze egyikünk sem hitte el, hogy van olyan. A záró imaginációban a sztorit a kritikákig újramesélték, de onnan mindenkinek a saját terapeutája fejezte be a sztorit személyreszólóan úgy, ahogy az adott embernek a legnagyobb szüksége volt rá. Itt ugye elvileg átírták a korábbi rossz élményt azzal, hogy a terapeuta biztosította az embert az értékéről, az ügyességéről, stb.-ről, bár véleményem és tapasztalatom szerint attól még ugyanúgy megmarad az emberben, hogy a szülők nem tették meg.