💣💥

Tegnap végül nem mentem a pszichológushoz, mert abban a helyzetben nem jót, hanem rosszabbat tett volna a beszélgetés. Mondjuk így sem úsztam meg az őrületet, de legalább közönség nem volt hozzá és pontosan ezért nem mentem. A szégyentől képtelen volnék visszamenni legközelebb, szóval esélyt sem adtam annak, hogy beégjek.

Szokásos állapotkövető rizsa:

Mint mondtam a legutóbbi jegyzetben, épp'hogy sikerült felülkerekedni a kitörni készülő vulkánon, de valameddig (kb. egy hétig) legalább sikerült, mindenféle figyelemelterelést és csúcsrajáratott önkontrollt alkalmazva. Még tegnap is úgy voltam vele, hogy felszívom magam és megyek délután beszélgetni a dokihoz, de a helyzet addigra méggázosabb lett és ahogy fentebb írtam, jobbnak láttam nem fokozni a dolgokat, meg nagyon el tud durvulni a helyzet és Isten ments', hogy bárki lássa-hallja. Azt hittem, hogy majd segít egybenmaradni, ha nem megyek házhoz a pofonért (ami nyilván nem az, de az adott helyzetben annak felelt volna meg, mivel pont abba másztunk volna bele, ami össze akart zúzni), de tévedtem. Kapóra jött, hogy apámat 3 óra hosszára 'ellopta' a szomszéd, mert így esély sem volt arra, hogy észrevegye az őrületet és ezzel beégjek előtte, vagy hogy később felhasználja ellenem - ahogy szokott dolgokat. Fogalma sincsen - ahogy a környezetemben senkinek - arról, hogy már vagy 10 éve boldogítanak ezek a rohamfélék (nem a görcsrohamok, hanem ezek a borderhez kötődő őrületek) és addig jó. Amikor épp' itthon van és úgy jön rám a cucc (ami nem gyakori, mert többhónapig nyugi van az ilyen alkalmak között), olyankor baromi nehéz úgy intézni, hogy semmit se vegyen észre belőle. Most, hogy nem volt itthon, legalább az nem fokozta a feszültségemet, hogy esetleg 'lebukom'. Amikor elment itthonról (7-kor) már rezgett a léc, de rezgett mostanság többször is, szóval azt gondoltam, hogy ha lefoglalom magam, ahogy eddig, akkor az majd most is egybentart. Elkezdtem üvölttetni a zenét, de nem segített, sőt, most csak zizegett az agyam a zajtól, úgyhogy inkább kikapcsoltam. Elkezdtem olvasgatni, de azon kaptam magam, hogy ötvenszer kell elolvasnom ugyanazt a sort és még akkor sem fogom fel, hogy mit olvastam, mert nem tudok odafigyelni. Gondoltam nézek valami vicces videót és az egy kicsit segített is, mert röhögtem, meg néztem repülőseket is, mert az mindig feldob, de aztán újra belémhasított a KÍN. Így, nagybetűvel, mert pokoli! Ez ment már egy hete, csak közben egyre erősödött és tegnap már alig tudtam ellentartani neki. Na, mondom magamban bakker Arni, szedd már össze a tökeidet és maradj talpon! Filmmel próbálkoztam, de ugyanúgy jártam, ahogy az olvasással; nem is fogtam az adást. Mindig makacsul visszafoglalta magának a helyet a pokol, de jóval kezdett, mert nem adtam magam könnyen, csak ennek mindig az az ára, hogy mégtovább nő bennem a feszültség, viszont azt sem tehetem meg, hogy megadom magam! Beugrott, hogy miket tanultunk a terápián és többek közt próbálkoztam a mindfulnessel is, ami szintén alig akart sikerülni, mert koncentrálni kell. Nem is hozta meg a kívánt hatást emiatt. Ekkor már nagyon pengeélen táncoltam és jöttek a jellegzetes kényszermozdulatok is (amik mint megtudtam, a stressztől vannak), meg az az érzet, mintha minden valószerűtlen volna - az én létem is. Itt már tudtam, hogy nem fogom tudni elkerülni a tébolyt, de még mindig nem engedtem bele magam, mert nem szabad hagyni eluralkodni, mégha tudható is, hogy el fog, mert az utolsó pillanatig ki kell tartani! Gondoltam rajzolok, mert az nagyfokú koncentrációt igényel és amíg arra figyelek, amit csinálok, addig háttérbe szorul minden más - talán az őrület is. Szép álom volt, már csak azért is, mert hogy' a viharba akartam remegő kézzel rajzolni, meg bármire koncentrálni, ha sem az olvasásra, sem a filmre, sem a mindfulness lépéseire nem tudtam? Nem tudom, hogy az optimizmus, a makacsság, a büszkeség (hogy azért sem esem szét), vagy valami ösztön hajtott-e ebben, mindenesetre így is bebuktam, mert persze a rajzolás sem ment és úgy tűnik ez a jelentéktelennek tűnő dolog betöltötte a legutolsó cseppet a már amúgy is színültig telt pohárba. Összegyűrtem és széttéptem a papírt, földhözvágtam a darabokat és elöntött az öngyűlölet, meg a szégyen, hogy már erre sem vagyok képes. Felrúgtam a szemetesvödrömet és legszívesebben mindent szétbarmoltam volna magam körül, de annyi agyam még maradt, hogy nem tehetem (ez már a javult állapot, az ún. 'felnőtt mód' aktiválódása, mivel régebben az íróasztalt is letaroltam, stb.), meg a macskákat sem akartam halálra rémíteni, így már csak a kezemet vertem jópárszor a falba (persze okos fejjel a jobbat, szóval most pláne nem rajzolok egy darabig 😁). Ekkor már kiakadtam és nyilván nem azért, mert nem tudtam rajzolni, hanem jöttek a 'flashek' (emlékbevillanások), meg az elviselhetetlen belső kín és feszültség ugye eleve adottak voltak. Nyilván az sem mellékes, hogy mindezt jóideje erőltettem vissza magamba. Addig fokozódtak előbbiek, hogy elzsibbadtam minden téren, szóval félig itt sem voltam már agyilag, meg a testemben is mintha lidokain lett volna, nem fájt a kezem sem. Az megvan, ahogy lerogyok az ágyra, de az is álomszerű, meg nem emlékszem semmi külső zajra, meg egyéb ingerre, mert bezáródtam saját magamba és a cellatársam a tömény fájdalom, meg öngyűlölet ilyenkor. Jött az ilyenkor szokásos ülve összekuporodva hintázás, kontroll nélkül zokogás, kínomban magamat ütős, hiperventillálós finomság, aztán ahogy ez kezdett csitulni, már fájt a kezem, mivel kezdett visszatérni az öntudatom, ezzel újra 'kapcsolódtam' a testemhez is. Mint megtudtam a terápián, ez az ún. disszociáció, vagyis ilyenkor az ember eltávolodik az adott helyzettől, ami túl sok neki és 'leválasztódik' az érzékelése is. Jó volt az a forró és erős fizikai fájdalom, ami a kezemben keletkezett, mert elterelt valamelyest a jóval nagyobb lelkiről. Megint nagyon környékezett a késztetés, hogy más módon is kárt tegyek magamban, de most is megállított a Tesómnak tett ígéret, hiába voltam még félig elborulva. Gondolom ha teljesen el lettem volna, akkor nem állok meg, de mivel maradt még egy-két működő agysejtem, azokat arra használtam fel, hogy ne szegjem meg az ígéretemet. Csakis ő tud ebben megállítani és igyekszem ehhez tartani magam ezután is. Egyszer estem csak vissza, amikor azt hittem, hogy örökre megszakadt a kapcsolat köztünk, de azóta nem használtam semmi sérülést okozó tárgyat. A "rohamot" felváltotta az az állapot, amikor csak kiüresedve, bambán ültem, majd random jöttek a fájó 'flashek' (emlékbetörések), amik olyan kínzóak, hogy mindig azonnal újraindítják az őrületet. Váltakozott az őrület és a bénultan magam elé meredés. Egy ponton a maradék kontroll is beintett az egyik "roham" alatt, szóval jó, hogy a fater nem volt itthon. Az állatok érezték, hogy valami gond van, mert az egyik kutya nyüszögni kezdett és a macskák közül is nyávogott valamelyik, meg jöttek ide hozzám és dörgölőztek, meg szimatoltak. Persze ez tett mégegy lapáttal a dolgokra, mert belémvágott, hogy az állatoknak számítok, a családomnak meg egyáltalán nem. Mint mondtam, már vagy 10 éve boldogítanak ezek az őrületek, de senkinek nem szóltam róla és látni-hallani sem engedtem/engedem, mert szégyellem. Leírni is, de azt még mindig könnyebb, mint szemtől szemben vállalni akár a tényt, akár magát a történést (az főleg nagyon gázos volna). A terápián egyszer utolért és persze a föld magjáig süllyedtem szégyenemben (annak dacára is, hogy nem én voltam sem az egyetlen eset, sem a 'rohamot' legdurvábban hozó és még férfiként sem az egyedüli voltam vele), viszont akkor megtudtam, hogy ilyenkor valójában az ún. 'sérült gyermek mód' aktív, az dühöng, az zokog, az bántja magát, mivel nincsenek fejlett eszközei az érzelmei kifejezésére (nálam valamelyest beszűrödik már néha az ún. 'egészséges felnőtt mód', pl. az akadályozta meg, hogy romboljak a szobában, meg az próbált eddig egybenmaradni mindenféle figyelemelterelő 'trükkel', stb.) és pontosan azért, mert a 'gyerek mód' van ilyenkor felszínen, lehetőség van 'beszéltetni'. Engem ugye most senki nem tudott, de magától is 'megszólalt' a 'gyerek' és nagyon durva tapasztalás volt, mivel még sosem történt ilyen. Majd megkérdezem pénteken a dokit (remélhetőleg ezúttal el tudok menni hozzá), hogy ezt mire véljem? Lehet, hogy ez valami javulás jele, hiszen egy részét kimondta annak, ami bántja. Nagyon zavaros, mert olyan, mintha nem is én lettem volna, mégis én voltam. Egy 'hang' megszólalt, hogy "mi a baj?" és erre hangosan jöttek a mondatok a számból, már amennyire képes voltam beszélni. Nehéz elmagyarázni ezt a személyiségrészváltásos részt, nem is kísérlem meg, de a lényeg, hogy tudom mikor melyik 'módban' vagyok, csak a reakciókat nem tudom irányítani, meg persze az adott mód felszínre kerüléséhez is adott hatások kellenek. Ez nem skizofrénia és nem is többszemélyiségűség, egyetlen személyisége van a magamfajtának, csak annak egy része fejletlen, ezért tűnhet kiismerhetetlennek (mivel magunk sem tudjuk milyenek vagyunk) és gyerekesnek. Úgy tudom ezt legjobban szemléltetni, mint egy olyan gyümölcsöt, aminek a fele megérett, mert érte a nap, de a másikfele éretlen maradt, mert azt nem sütötte. A gyümölcs maga egészben van, csak az egyik fele nem tudott fejlődni. Kb. ez van a magamfajtánál is. Visszatérve a megszólaláshoz: az eddig némán szenvedő 'gyerek' most megszólalt, azt mondta, hogy minden fáj, az anyját is kérte volna vissza és a még élő, de távolságot tartó apját is hiányolta és ölelésre vágyott. Ez azért is lep meg, mert állítólag már óvodásként sem engedtem, hogy bárki megöleljen, megérintsen. Erről is megkérdezem a dokit, hogy ez most akkor mi volt? A 'felnőtt részemnek' is vannak fájdalmai, az is ki tud borulni és ez a kettő szokás szerint összeadódott, de ami érdekes, hogy amint kimondattak ezek a rövid gondolatok, lassan elkezdett szűnni a téboly és újra a 'felnőtt mód' aktiválódott, ami ugyan szintén el volt keseredve, de képes volt lehiggadni, mert ez a részem képes az önkontrollra, mivel ez a rész rendelkezik hozzá eszközökkel. 9 körül csitult le az őrület és apám fél 10-kor ért haza, szóval nem égtem be. 👍 Minden ilyen őrület leszívja az összes testi és mentális energiámat, így nemsokkal 10 óra után már aludtam, ami nálam nem megszokott, igaz, a fejem is fájt és az is altatott. Ma nem voltam annyira instabil, szóval remélem annyi haszna volt a tegnapi őrületnek, hogy csökkent a súly és remélhetőleg ígymaradok most megint pár hónapig, mert jövőhét pénteken meg kéne dumálnom ezt-azt a dokival. A fentiek tekintetében talán érthető, hogy miért nem akarom, hogy közönségem legyen, amikor leural ez a szar. 😁 Annyi vigasztal, hogy ami tőlem telt, megtettem most is azért, hogy késleltessem. Remélem most békénhagy megint egy ideig.