Már egy ideje élhető volt a helyzet, szokás szerint megint nem jártam péntekenként a dokihoz sem, amiért meg is fogom kapni a magamét holnapután, mert elvileg akkor is kéne járni, amikor tudom kezelni a létet. Kb. egy hete már érzem, hogy próbálkozik a poklom, de természetesen és szokás szerint nem adtam át magam neki, hanem minden necces alkalommal igyekeztem/igyekszem azonnal lekötni az agyamat, ami időnként segít is. A gond az, hogy nem mindent és nem is a végtelenségig vagyok képes uralni. Durva mértékű a hangulati hullámvasutazás, csak az a pech, hogy erről a masináról ilyenkor nem lehet leszállni. Random kap el az eufória ok nélkül, ahogy a gyászos hangulat is. Képes ez megtörténni néhány perc különbséggel, de ami ennél is meredekebb, hogy egyszerre is tudom érezni a nagyon nagyfokú boldogságot (már-már valami lebegésszerű állapot, mert totál túlpörög bennem valami) és a mély, meg többmázsás bánatot. Egyik percben folyamatosan dumálok (nekem nem tűnik fel, apám szól rám, hogy zizeg tőlem az agya), röhögök, de olyasmiken is, amik nem is viccesek és 2 perc múlva nem értem, mi a frászt tudtam röhögni - esetenként könnyezésig - az adott dolgon, vagy épp' teszek-veszek, tervezek (akár irracionálisan, de erre vagy csak apám hívja fel a figyelmemet, már ha megosztom ugye vele, vagy én magam jövök ugyan rá, de csak később), stb., következőben nincs kedvem beszélni, meg létezni sem és túl nehéz minden, kb. a légzés is. Megint nagyon ingerlékeny vagyok (a szokásosnál is jobban) és jönnek a dühöngések (bármin). Tegnap azért vágtam földhöz a macskakajás vödröt, mert nem akart rázáródni a teteje és ez csak egyetlen példa. Teljesen idióta vagyok. Mint mondtam, készülődött egy ideje az őrület, de még tudtam uralni, azonban tegnap az egyik hangulatváltáskor olyan kínzó lett a feszültség és a belső fájdalom mértéke, hogy legszívesebben elővettem volna valami vágóeszközt. Nem tehetem, mivel megígértem a Tesómnak, hogy nem használom és ehhez tartom magam, de ilyenkor alig tudok uralkodni a késztetésen. Fater levágta, hogy gáz van, mert elkezdtem "hintázni", ahogy ültem (a terápián tudtam meg, hogy ez a billegés egy ösztönös önnyugtatás) és kivételesen nem leoltott, hogy "hagyjam abba, mert olyan vagyok, mint egy retardált", hanem megkérdezte mi van. Na, itt álltam fel és jöttem be a szobámba, mielőtt darabokra hullok az orra előtt. Sosem szokta megkérdezni és ugyan most sem érdeklődéssel tette, hanem inkább lenézően, de legalább nem beszólt, mint máskor. Sikerült egybenmaradnom, igaz ahhoz az kellett, hogy a kezemet a falba üssem, meg üvölttessem a zenét (fejhallgatóval), mert ahogy az tombolt, úgy olyan volt, mintha én is azt tenném és ez csökkentett annyit a feszültségemen, hogy ne robbanjon. Érdekes, hogy egyfelől még észnél vagyok, mert próbálok nem tombolni, de másfelől már nem vagyok. Zsong a fejem és megint itt vannak a halluk, meg az az érzet, mintha minden valószerűtlen volna, még én magam is. Mintha elszakadnék magamtól és a világtól. Tegnap okkal is nagyon felpörögtem, ugyanis tudtunk beszélgetni a Tesómmal, nem is keveset. 🥳 Baromira hiányzott már, szóval úgy kellett a jelenléte, mint egy falat kenyér. Nagyon jót beszélgettünk, röhögtünk is, jó volt a légkör. Az is a barátságunk (már-már ugye testvérség) minőségét igazolja, hogy a kommunikációs akadályok és ezért a hosszabb csendek után is pont olyan gördülékenyen tudjuk folytatni a beszélgetést, a baromkodást, mintha előző nap hagytuk volna abba. Ma is írt, de 'természetesen' már megint épp' kajáltam, szóval pacsi nekem. 😡 (Köszönöm Tesóm a kedves üzenetet! 😘 Fogok reagálni, amikor majd tudunk beszélni, mert nem ide tartozik a mondanivalóm.) Amikor elköszöntünk, akkor még mindig pörögtem egy darabig, aztán már éjjel 1-2 óra körül volt, amikor valami kattant a toronyban és megint elviselhetetlen kínt éreztem. Minden átmenet nélkül átkapcsolt a kedélyállapotom megint és (kerozin)gőzöm sem volt arról, hogy mi a gond, szóval még segíteni sem tudtam magamon azzal, hogy esetleg megkísérlem a helyére tenni a problémát. A semmiből olyan bőghetnék környékezett meg, hogy alig tudtam megakadályozni. Ma is ez ment, többször a nap folyamán, de legalább mindannyiszor sikerült uralkodni rajta, bár baromi nehezen, mivel nagyon erős az 'inger'. Ez sem jó jel, mert ez is jelzi a BPD "rohamot" és afelett tényleg nincs kontrollom, ott semmit nem tudok irányítani. Ilyenkor mindig tudom, hogy órák, vagy napok kérdése és le fog tarolni. Ameddig tudom, összetartom magam és próbálok nem dühöngeni sem, bár van, hogy csak késleltetni sikerül, vagy az van, hogy sikerül ugyan visszafogni a dühömet, aztán ér valami olyasmi, ami feldühít és esetleg hiába nem nagy dolog, akkor robban az az adag is, amit előzőleg elfojtottam, ergo az adott problémához képest jóval hevesebb a reakcióm. Ma nem voltam idióta, csak hol röhögtem, hol meg alig tudtam lenyelni a torkomban keletkezett Mount Everestet. Most is rezeg a léc, pedig mindent megteszek, hogy kizökkenjek ebből a hangulatból. Holnaputánra helyre kellene rázódnom ilyen téren, mert mennem kell a pszichodokihoz és ott egyben kell maradnom, ami nem fog menni, ha ilyen labilis leszek és így kérdez bele dolgokba. Amiket mára virradóra álmodtam, azokból megintcsak az jön le, hogy közeleg a téboly, legalábbis abból, amelyikben az apám alázott, ordított, én meg kiakadtam (ez visszatérő és ilyenkor mindig kölyök vagyok). A másikban szintén gyerek voltam és vizen voltunk, ahol belé kapaszkodtam, mert nem tudtam úszni, de ő elengedett és a biztonságérzetemnek szevasz volt. Azért érdekes ez, mert valóban történt ilyen, csak nem ő engedett el, hanem a Laci. A doki majdcsak megfejti, miért keveri bele apámat a tudatalattim. Remélem még egybenmaradok legalább péntekig, hogy a terápián megmaradjon a méltóságom. Ami tőlem telik, nyilván beleadom az egybenmaradásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése