Itt vagyok

a kórházban, mert nagyon vérszegény lettem megint és várom a vért, azt mondták, hogy csütörtökön kapok. Az értágítás is folyik - szó szerint - tegnap már kaptam egy adaggal és ma is megkaptam. A lábam nagyon durva mostanában, 25 fok van otthon a szobámban, de térdig fagyott, itt is jó a hőmérséklet, mégis fagy. Fájnak a lábujjaim, meg viszket a lábfejem, fagyás van rajta. Itt van a Gábor megint, szóval el tudunk dumálni. Vissza-visszajárnak az emberek kezelésekre és így ismeretségek alakulnak ki. Ő régóta hadakozik a fossal és már nagy károkat tett benne, őt látva én kicsattanok az egészségtől. Étvágyam megint nincs, szóval sejtem, hogy újra leugrott az a szerencsétlen 1 kg, ami nagy' nehezen felmászott rám. A vérnyomásom nagyon rossz volt a múltkor, az orrom is vérzett, de valami csoda folytán jobb a helyzet, nem vérzik az orrom már egy hete és a vérnyomásom sem akarja az agyamat kirepíteni a fejemből. Néha felugrik, de a múltkorihoz képest ez semmi. Itt van ez a makacsul fennálló mellhártyagyulladás is, ugyan már csak néha köhögök, de a légzés még rossz.

Bennem is bőven van hiba, de amit az 'apám' csinál, az vérlázító és elkeserítő. Nyíltan kimondta, hogy semmit sem érek, defektes vagyok. Elvárja, hogy javuljak, de hogyan, mikor folyton visszalök a szakadékba?! Nem csak nekem kell változni, de ő sosem fog és így hiába kapálódzom, a dolgok egyikfele mindig olyan marad és ez visszaránt. Ha nem akarnék javulni nem jártam volna több pszichiáternél, beletojtam volna az állapotomba, meg nem próbálnám meg visszafogni a késztetéseimet arra irányulóan, hogy magamban kárt tegyek akár pillanatnyilag, akár véglegesen, mindig igyekszem elterelni a figyelmemet, ha elkap a ronyó, szóval próbálkozom, csak néha nem tudok megállni. Egy idő után kimerítő idegileg a sok fos, de legalább próbálkozom, csak ő hajlamos ezt figyelmen kívül hagyni, mert ő csak a hibáimat látja, minden másra vak. Nekem ne mondja ezek után, hogy jó így nekem! Neki csak saját maga a fontos, ő tökéletes és "neki nem lehet ilyen elb@szott kölyke." Elfelejti, hogy ő is elcseszte a dolgokat, otthagyott minket és utána pokol volt minden. Legalább egyórán keresztül szapult és jött azzal, milyen fos vagyok. Persze kiálltam magamért amennyire lehetett, ugyanis minden lepereg róla. Neki nem lehet megmondani, ha valamit nem jól csinál. Amint valaki figyelmezteti, két lábbal tapos bele az illetőbe és döngöli a földig. Azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb, több joga van dolgokhoz, mint másoknak, mások felett áll. Segítséget nem fogad el, csak így tönkretesz másokat. Gondolom abból fakad ez a felsőbbrendűségérzés, hogy lenyomták gyerekkorában. A képembevágta, hogy pszichésen csődtömeg vagyok, mindezt úgy, hogy ő sem a mentális egészség mintaképe ezzel a viselkedéssel, meg sok más dologgal. Néha nem tudom, hogy tényleg ennyire érzéketlen, vagy csak az alázás része, amikor így viselkedik. Mikor mondtam neki, hogy soha nem beszélgetünk, közölte hogy ő éli az életét, nem egy szobában rohad. Ne röhögtessen már! Az neki az élet, hogy szomszédba jár? Aki éli az életét, az eljár dolgozni, eljár társaságba, programokra, a családjával törődik, stb. Én sem csinálom ezeket, de legalább nem is papolok róla. Osztotta az észt, hogy ő éli az életét, mert feljár a szomszédhoz és itt már felröhögtem, mondtam is neki, hogy most aztán megmutatta a jó példát, mert az sem élet, amit ő él, csak azt hiszi. Otthon mobilozik/gépezik, tévézik, meg feljárogat a szomszédokhoz, ilyen keményen beleveti magát az életbe! Azzal kérkedik folyton, hogy volt depressziós, mert barmok voltak a szülei, meg begyógyszerezte magát, mégis itt van. Mondom akkor ne azt vidd tovább, amit a szüleidtől láttál, mert érezhetted, milyen szar. Ne a gyerekeidet büntesd a szüleid hibái miatt! Mondtam neki, hogy én is gyógyszerezek, meg más dolgokat csinálok, szerinted ez normális, miközben itt vagy a közelemben? Hogyan juthat el valaki idáig, ha vannak körülötte? Úgy, hogy te sehol nem vagy, hiába kértelek többször, hogy beszéljünk, mert gondok vannak. Nem vagy olyan, akihez fordulhat az ember. Mondtam mindent, ami a csövön kifért. Nem akartam elmondani neki egy-két dolgot, de már forrt az agyvizem. Mindez nem volna, ha lehetne rád számítani, mert akkor hozzád fordulnék, nem a bogyókhoz, meg nem ütném, vagy vagdosnám szét magam idegemben, de te is csak azt fújod, hogy mi a rossz bennem, akkor miért becsülném meg magamat?! Miért látnék magamban értéket, miért számítana a testi épségem, ha a saját apámat sem érdeklem?! Ha folyton csak a szart hallom, miért gondolnám, hogy jó is van bennem? Minden lepergett róla. Kérdeztem, miért szarod le ennyire a gyerekeidet? Tudod egyáltalán mi van a húgommal? Mondom neki néha nézz magadba, nem csak a másik lehet a hibás. Én mindig belátom, ha hibáztam, de ő sosem. Nem véletlen, hogy a Cintia is elment itthonról, amint tudott, erre jött a "mert ő értelmes, nem egy életképtelen szar." Szólok neki, hogy mosd meg a lábadat, mert megint nagyon büdös, erre támad, mert megsértődik és terelésként jön a hibáimmal, vagy az a válasz ilyenkor, hogy "és amikor neked volt?" Én nem elhanyagoltam magam, mint ő, csak edzésem volt, ne keverje már össze a kettőt. Amint hazaértem mentem zuhanyozni, nem ültem be a szobába büdös lábbal, hogy kit érdekel, majd akit zavar, az kimegy, de őt sose zavarja a saját mocska. Leszarja, hogy másokat zavar az igénytelenséggel, a modorával, vagy akármivel. Képtelenség szembesíteni őt a hibáival és ocsmány módon tudja alázni a másikat. Értem, hogy szar gyerekkora volt és nem látott példát arra, hogyan kell jól gyerekeket nevelni, de ami szar volt, azt nyilván megjegyezte és legalább azt ne csinálná a saját gyerekeivel. Mondták már nekem többen, meg a pszichodoki is, hogy próbáljak meg vele leülni beszélgetni. Megpróbáltam már sokszor, de nem lehet, mert lepereg róla minden és kiforgatja az ember mondandóját, támadással védekezik, alázni kezd, persze nem hagyom magam, érvelek, kimondom, amit gondolok. Ezzel a legutóbbi 'beszélgetéssel' - inkább veszekedés volt - végleg elvágott minden szálat, mert kimondta, hogy nem érek semmit. A tesómat szintén fújkálja a szél és szeretném felkarolni, de még magammal sem tudok mit kezdeni. Nagyon komolyan elgondolkodtam rajta, hogy befejezem, elkezdtem a cuccaimat összepakolni, meg hogy mit kire hagyok, aztán végiggondoltam, hogy nem szállhatok ki, mert van valaki, aki összeroppanna, csak néha teljesen elborul az agyam és nem látok kiutat, most is ez volt. Az egyetlen szerencséje 'apámnak', hogy van ez a barátom - szinte tesóm - és hogy ilyen hatással van rám. El kell mennem, de nem tudom hová és hogyan tegyem. Először magamat kéne helyretenni, hogy ne egy idegroncs legyek. Csak gyógyszerrel vagyok 'nyugodt' (zombi inkább), de úgy legalább lehet velem valamelyest beszélni, meg úgy tudok aludni is. Gyógyszer nélkül folyton az öngyilkosságon forognak a gondolataim és mindig az állít meg, hogy van ez a barátom. Megint azon gondolkodom, hogy keresek egy újabb szakembert, hátha mégis jutunk valamire, mert nem maradhatok így, meg nem süllyedhetek ennél is lejjebb. Nem vagyok az 'apám', aki beletojik mindenbe, csak mert úgy kényelmesebb. Ez minden, csak nem egy kényelmes helyzet. Most egyelőre arra kell koncentrálnom, hogy itt a kórházban a lehető legkevesebbet lássanak a vívódásomból és nem is zuhanhatok össze. Ha kiengedtek, akkor pedig keresek pszichodokit. Próbáltam önerőből erősödni, de úgy tűnik nem fog menni. Próbálok most gyógyulni, hogy innen kikerüljek a lehető leghamarabb.