A tegnapi és a mai nap is jól indult

Igencsak morcosan ébredtem ma hajnalban is, miután jóideje nem tudom magam kipihenni (mára virradóra is 4 órát aludtam csupán, azt is 2 részletben), de a sors kárpótolt, ugyanis tegnap kora reggel is és ma kora reggel is írt a Tesóm. Utoljára július végén tudtunk beszélni, úgyhogy már úgy kellett, mint egy falat kenyér. ~ 2 órát beszéltünk tegnap is, ma is, ami nem tűnt annyinak, mert nagyon jót beszélgettünk. Ma mondjuk nem voltam jó beszélgetőpartner, mert zombi vagyok az alig alvástól és leginkább bambán lestem ki a fejemből, de tegnap élénkebb voltam. Egyikünk sincs jó passzban, mégis tudtuk egymást szórakoztatni, főleg tegnap, de ez mindig is így volt. Abban a tegnapi és a mai 2 órában is elfelejtettem minden fost, őszintén röhögtem és tegnap folyékonyan jött belőlem is az ökörség, amiken meg Ő röhögött és remélem neki is erőt ad, hogy itt vagyunk egymásnak, mégha nehézkes is a kapcsolattartás. A hitem mellett Ő ad erőt. Azt kérte legyek erős. Igyekszem.

Ért egy másik öröm is tegnap délután, mégpedig egy ismerősöm által, aki képes volt azért 'besurranni' egy reptérre, hogy repülőt videózzon nekem. Ejtőernyős ugrókat vittek fel és állítólag csak úgy akarták megengedni neki, hogy közel menjen egy géphez, ha ő is ugrik. Mondta, hogy kihordott lábon egy infarktust még a gondolattól is. 😁 Én ugranék (ez is bakancslistás pont volt), csak ugye nemhogy ugrani nem mehetek, de repülni sem. 🤬 Végül aztán megengedték neki, hogy levideózzon egy érkező gépet. Maga a gesztus is jólesett, a felvétel meg kincset ér a számomra. 😁 Zene a füleimnek a légcsavar hangja. Remélem eljutok nemsokára Szegedre nemcsak a Vadasparkba, hanem a repülőtérre is.

Ma is megvolt a heti beszélgetés a pszichológussal. Rossz passzban vagyok az utóbbi időben, de mivel tegnap is, meg ma is felpörgetett a Tesóm, így stabilabban mentem a dokihoz, ami jól jött, mert az elmúlt hetet elnézve biztosra vettem, hogy szét fogok esni, ha belemegyünk a dolgokba. Mákom volt és nem történt meg. Nem szívesen vallottam be dolgokat, de muszáj, különben nem tud segíteni. Elmondtam, hogy megint sokszor 'kiesem' a jelenből, meg random kiakadok (olykor 'rohamig'), olyannyira random, hogy valamelyik nap kaja közben a semmiből lepett meg, a falat meg kishíján megakadt, mert elszorult torokkal nem igazán lehet nyelni. 😁 Képtelen voltam uralni a dolgokat, mert hirtelen tört rám és elviselhetetlen volt a keserűség, majd pár pillanat múlva elvágták és nem értettem mi volt a gond, sőt, elkezdtem röhögni is, szintén hirtelen és ok nélkül, majd azt is mintha elvágták volna. Érik a kényszerzubbony. 😉 Az az erős és tehetetlen düh, ami az utóbbi időben állandóan elönt, szelídült annyit, hogy néha teljes nyugalommal kezelek olyasmiket, amikért máskor robbanok. Egyszer röhögök, egyszer kiakadok. Egyszer darálom a szöveget (nekem nem tűnik fel, fater mondta), egyszer megszólalni sincs kedvem. Egyszer nem vagyok képes leállni a teendőkkel, egyszer meg minden túl nehéz, még mozogni is, mert olyan, mintha nehezek lennének a tagjaim és minden téren lassult vagyok. Egyszer tombolok, egyszer meg hidegen hagy az is, amiért máskor (vagy 5 perccel előtte) dühöngtem. Minden téren végletekből-végletekbe csúszkálok mostanság. Máskor is, de mostanság én is érzékelem, hogy nagyok a kilengések. Igyekszem azért lekötni magam (ha már fel nem köthetem 😁), mindenbe beletemetkezem, meg adok másoknak, az sem izgat, ha idegenek, mert egyrészt ebben a rideg világban mégfontosabb (lenne) az odafordulás, másrészt engem nem lemerít, hanem tölt, ha segítek. Nyilván megesik, hogy nincs erőm hozzá, de most még van. Ehhez van, de magamat összetartani és kontrollálni egyre kevésbé. 👏😁 Már meg sem lep az ellentmondás.

Ma egy kétlábonjáró katasztrófa voltam, ön- és közveszélyes, már fater is röhögött. 😁
Ma lenne az anyu 61 éves.