Itthon vagyok

14.-én lett volna vége a terápiának, viszont a szervezetem nem akart tovább együttműködni. Gondoltam, hogy ezt a pár napot féllábon is kihúzom, mert nem most kezdődtek a gondok és eddig sikerült a terápiákon részt venni, viszont mégis haza kellett jönnöm, mert 2 nap is használhatatlan voltam és nem lehet hiányozni a terápiákról. Remélhetőleg csak az egymást érő frontok nem tetszenek a szervezetemnek, meg a lehűlés aktiválta a Raynaudot és az ugye piszkálja a szívkoszorúeremet is, ezért (is) vagyok azóta szarul, bár nem folyamatosan, ami legalább jó, meg az is, hogy újra melegedés várható és esélyes, hogy akkor újra jól leszek. A kórházból a Gabihoz mentünk egyrészt mert le kellett pihennem, másrészt akartak apámmal vásárolni, meg dumálni, így ma a kora reggeli busszal jöttünk haza. Nagyon örült nekem a bundás csapat és persze kölcsönös volt a viszontlátás öröme. Amint kimegyek a szobából, ezer decibellel nyávognak utánam.

Mint az eddigi két alkalommal, úgy most is az volt az utolsó feladat a terápián, hogy írjuk meg, miért fontos a búcsú és az irományokat fel kellett olvasni a reggeli csoportos ülésen, amin emellett mindenki elmondhatta, hogy hogyan hatott rá a terápia és hogy mik a tervei, milyennek látja a további életét. A fő célt ezúttal sem értem el. 😠 A doki ugyan mondta, hogy hosszú folyamat a javulás, de én még el sem kezdtem, mert tele vagyok blokkokkal és hasításokkal. 😠 Az is igaz, hogy mindent azonnal akarok, különben motivációmat vesztem, azonban ezesetben nem (sem) fogok azonnali eredményt látni, ezt el kell fogadnom. Ismét csak a felszínt karcolgattam, mert a blokkok mindent elzártak és nem fértem/fértünk hozzá a dolgokhoz. Az előző két ittlétemkor valamit ki tudtam/tudtunk csikarni belőlem, de ezúttal nehezebb volt, értem ezalatt pl. a művészetterápián való önkifejezést, a sémadrámán való szerepjátékok átélését (most is mintha nem is velem történtek volna a dolgok), az imaginációkon is alig-alig sikerült felhozni egy-egy emléket, meg érzelmileg is le voltam blokkolva, szinte egyszer sem borultam ki (egyetlen egyszer kb. 2-3 perc könnyezés volt a max.), míg a többieknek a végére már kb. csak levegő jöhetett a szemükből, mert könnyük nemsok maradhatott. Nem mintha erre vágytam volna én is, csak a kontraszt kedvéért mondom. Ez mind nem panasz, csak a tények, meg a dokumentáció magamnak. Azt mondta az egyéni terapeuta, hogy kemény dió vagyok, de előbb-utóbb le lehet dönteni a védőfalaimat, csak sok és nehéz munkába telik. Legalább van remény. 

Arcon csaptak az itthoni körülmények a 'civilizáció' után (nyilván nem ért meglepetésként, de attól még dühítő és elkeserítő), meg apám dolgai is lehúztak és a tudat, hogy nem mozdulhatok innen, de ennek az okáról nem írhatok. Egy hónapig nem voltam itthon és reméltem, hogy ezalatt az idő alatt történt valami pozitív változás itthon (bár elég naiv gondolat volt, mert eddig sem történt), de nemhogy pozitív nem történt, inkább újabb gondok adódtak a házzal. Mondtam (ezredszer) apámnak, hogy ez így nem mehet tovább, így nem lehet élni, mire egyből belázadt és elkezdett ordítozni, hogy "milyen okos lettél most, hogy egy hónapon keresztül tömték tele a fejedet baromságokkal!" Mondom mi van?! Egyrészt nem tömték tele semmivel, másrészt ha figyelnél rám bármikor, feltűnt volna, hogy nem először mondtam, hogy történjen már valami haladás a házzal, vagy húzzunk el innen! Elkezdi, hogy nem tud mit tenni, mert most nem vett sorsjegyeket. A füleim akkorára nőttek, mint egy elefántnak. Mondom te tényleg a kicseszett sorsjegyektől várod a csodát??? 🤬 Akkor akár itt rohadhatunk meg a nyakig érő fosban, mert lutri az egész! Elkezdi "van valami ötleted a megoldásra, ha már ekkora a pofád?!" Jellemző ez az állandó hárítás. Megint kezdte, hogy "teletömködték a fejemet, de felőle költözzek akkor a nagyon okos terapeutákhoz, akik biztos tudják mit kéne tenni." 🙄 Jót röhögtem, amikor szóbakerült a család és közölte, hogy a nagyanyám abszolút alkalmatlan volt arra, hogy életek legyenek rábízva. Jó nárci'hoz méltón fel sem ismeri, hogy amiket mond, azok rá is igazak és meg van róla győződve, hogy ő mindent jól csinál és mindenben neki van igaza, meg mindig mindenről más tehet, mindenre van valami kifogása, meg magyarázata is. Nem is akarok belemenni jobban, mert semmi értelme, de a lényeg, hogy várja a sült galambot a sorsjegykaparászás közben, mert az kényelmesebb, mint megpróbálni ténylegesen tenni azért, hogy kitörhessünk ebből a rémálomból. Amikor ezt közlöm, jön a támadással védekezés, hogy én sem teszek. Nagyon okos, ha képes lennék rá, már rég' nem itt cumiznék vele, mivel önállóan élnék. Amikor protekciót akar, vagy alázni, olyankor tud jönni a gondnoksággal, de amikor olyan helyzet adódik, amiben megmutatkozik, hogy miért van rá szükség, olyankor 'elfelejti', mert kell valaki, akire lehet hárítani, nehogy be kelljen látnia, hogy ő sem képes boldogulni. Már régen meg kellett volna oldania a helyzetünket, mint elvileg cselekvőképes egyénnek, de amikor ezzel szembesítem, rámolvassa, hogy "én sem vagyok rá képes, mert még a seggemet sem tudom egyedül kitörölni". Tipikus ez a támadással védekezés. Oltogatni tud, de nem veszi észre, hogy ő sem képes megállni a lábán, pedig már a hatvanas éveibe lépett. Van ilyen, hogy valaki képtelen boldogulni, de akkor ne vállaljon felelősséget másért, ha magáért sem tud! Elkezdte megint, hogy "2 év múlva oda mész, ahová akarsz, mert akkor már lesz valami kis lóf@sz nyugdíjam, amiből majd elvergődhetek, amíg éhen nem döglök!" Egyrészt ocsmány, hogy addig jó lennék, amíg még 2 évig beszállok az anyagiakba, azután felőle fel is fordulhatok és ezt még a pofámba is tolja, másrészt az is undorító, hogy a lelkiismeretemre próbál hatni, harmadrészt tudja, hogy nem mehetek el 2 év múlva sem, mert akkor minden összeomlik (de ennek az okát nem írhatom le). Jól összebalhéztunk. Elkezdi, hogy ha tudok valami megoldást, hallgatja, ha viszont nem tudok, akkor fogjam be. Mondom biztosan lenne valami, te érted a hivatalos dolgokat, meg el tudsz menni körülnézni, hogy van-e valami lakhatóbb és megfizethető kéró a környéken, de ha minden lehetőséget elvetsz, mondván nincs megoldás, akkor nem is fogunk kikeveredni ebből a fostengerből! Nagyon gondolkodom, hogy hogyan tovább? Állandóan ezen agyalok, mert nehezítő tényező, hogy el nem mehetek bizonyos okok miatt, így ez az opció nem játszik, de biztosan van megoldás a körülmények megváltoztatására, csak ahhoz az kell, hogy ő is igazán akarja. Sokmindent tudnék írni, de én szégyellem magam helyette is, úgyhogy nem írok konkrét dolgokat. Ő maga is el van hanyagolva, olyan büdös, mint egy hajléktalan. Persze amikor a Gabihoz megy, képes nagyjából rendberakni magát, de ez jól jött most nekem is, mert addig sem kellett behánynom a 2 méteres körzetében, meg a kórházban és a buszon sem égtem miatta. A Gabinál annyiból igen, hogy a lába szokás szerint büdös volt és megkérdezte a Gabi, hogy melyikünknek ilyen büdös a lába? Elvileg tudnia kéne, mert tapasztalhatta sokszor, hogy sosem én vagyok a buké tulajdonosa, de nem ez izgat, hanem az elv, hogy apám ezzel is beéget. Na, de a lényeg, hogy úgy tűnik, hatott valamelyest a kirohanásom, de nem értem miért mindig csak akkor kap észbe, amikor besokallok és kifakadok. Kezdtem megzuhanni, de aztán pár órával később belémvágott, hogy nem rogyhatok össze, ki kell tartani és ki is akarok! Szüksége van a Tesómnak is arra, hogy legyen erőm, meg amúgy is csak ez az egy út van. Oké, egy ponton cseszhetem az akaratomat és a józan eszemet, de egyelőre egyik sem hagyott cserben és azon vagyok, hogy ez ne is történjen meg! Hiszem, hogy lesz jobb is, mert úgy kell lennie! 🙏 Már egy csomó mindent átvészeltem, ezt is át fogom és egy nap csak egy szar emlék lesz ez az időszak is. Már most látszik, hogy ez sem múlik majd el nyomtalanul, de már annak is örülni fogok, ha vége lesz, mert vége lesz! Ez tartja bennem a reményt. Persze könnyebb, ha van az ember előtt egy támpont, mert ez így most egy végeláthatatlan vakrepülés, de nincs más opció, mint kitartani és remélem megéri! Muszáj pozitívnak maradnom, különben begolyózom. Jönni fog a jobb, mert nem lehet mindig csak rossz! Erőt ad a hitem, a Tesóm támogatása és az is, hogy számít rám, márpedig csak akkor tudok segíteni, ha van miből adnom és a makacsságom is segít, meg az, hogy képtelen vagyok feladni, mégha időnként úgy is érzem, hogy nem megy tovább. De igen, mennie kell és menni is fog, mert ez egy egyirányú út, amin csakis előrefelé lehet haladni!

(Köszönöm Tesóm az üzenetet! Már csak itthon láttam, mert a távolsági buszon ültem, amikor írtál és nincs mobilnetem. 'Idegállapotba' is jöttem, hogy megint elkerültelek. Köszönöm a soraidat és majd ha összefutunk, bővebben is reagálok, de a magánügyeidet ide nyilván nem fogom kiírni. Tarts ki Te is! 😘)