Összeszedtem magam

amennyire lehet ebben a helyzetben. Nem kellett nagyon, mert nem estem szét, de nem sok választott és választ el tőle. Muszáj erősnek lenni, mert nincs más út, meg ha szétcsúszik az ember, az nem segít, sőt és újabb fékezőerő nem kell ebben az alapból is szar helyzetben. Most arra kell a figyelem és erő, hogy megoldást találjunk. Legalább amíg beletemetkezünk a ház/lakáskeresgélésbe, addig sem tudunk agyalni a kiborító dolgokon, "apámat" is erre sarkallom. Esténként és éjjel már - mostanság nappal is - beférkőzik a gondolataimba és a hangulatomba az a rossz érzés, de mindig próbálok másra figyelni. Naponta huszonötször fojtogat a bőghetnék a kiszolgáltatottságtól (amiből nem is tudom lesz-e kiút, mert nincs pénzem elköltözni), tehetetlenségtől, bizonytalanságtól, apám alázásától, meg hogy fokozatosan ráébreszt(ett) az élet, milyen ember és hogy velem szemben is mennyire önző, hideg, de ki kell bírni ezeket, nem lehet összecsuklani. Gondolom a viselkedésének oka a neveltetésében, az alapszemélyiségében és abban van, hogy "becsúsztam", állítólag az Anyu könyörgött, hogy ne kelljen elvetetnie. Már úton voltak állítólag - ha igaz, mert apám mondta (asszem' ilyet se' szokás a gyerekkel tudatni) és az ő szava gyakran hihetetlen. Ez is elmond valamit "apámról" és arról, mennyire nem vagyok kívánatos az életében és ezek után össze is állt a kép, miért ilyen velem. Azt nem értem viszont, hogy a húgomat és a féltesónkat miért löki el ugyanígy? Lehet, hogy velük sem minden kerek (?), vagy egyszerűen alkalmatlan szülőnek. Az eszem felfogja, mert mutatják a fentiek az okot, de szívvel sosem fogom tudni feldolgozni, amit kapok és hogy az orromra kötötte, hogy úton voltak megölni, ráadásul ő akarta. Ki az az elvetemült, aki ilyeneket elmond a gyerekének?! Ez lehet, hogy durván hangzik, de jobb lett volna az Anyuval maradni. Sokminden más lenne, jobb lenne. Mindegy, ez a vonat elment.

Visszatérve a lakhatási gondokhoz:

Próbálom úgy felfogni, hogy ez is egy feladat, amit meg kell oldani. Idegőrlő, főleg ennyi éven át, de biztos van valami célja ennek is. Eddig mindig volt megoldás, Istennek hála!, most is meg fogjuk találni. Hiszem, tudom. Nem vagyok kétségbeesve és ahogy látom, "apám" is kezd higgadni és a megoldásra koncentrálni, csak az az elkeserítő, hogy ő most is azt nézi, hol potyázhat. Értem, hogy alig van pénz, de ingyen sehol nem lakhatunk! Ez most szerencsés kivétel, hogy itt lehet, csak innen menni kell, ha nem akarjuk, hogy ránk dőljön a kóceráj. Ő ingyen keres... Mondom neki, hogy olyat nem fog találni és ami időt erre fordít, azalatt lehet, hogy lenne valami kibírhatóbb összegű albérlet. Ne dumáljak bele, mert neki kell megoldani... Bakker, de ha szarul csinálja?! Én nézegetem az albérleteket, meg többször mondtam, hogy kérjen segítséget, szociális lakást, stb., erre elintézte azzal, hogy ő nem kuncsorog. Ne szórakozzunk... máskor tud kuncsorogni??? Meg engem felhasználva pitizni? Van az a helyzet, mikor muszáj segítséget kérni, meg a büszkeséget odébbtenni és ez most pont olyan helyzet. Erre is csak oltani tudott, jellemző. Lehet, hogy neki mindegy hogyan él, de nekem nem! Ha azt akarja az is rendben van, de akkor ne kelljen a pénzem, meg a társaságom, hogy "ne legyen egyedül". Ehhez is vastag arcbőr kell, hogy a képembe mondja. Ordítani tudnék, hogy rá vagyok utalva és visz bele mindenbe, meg akar mindent szabni (de már sikerült leállítanom pár dologban), stb. Nem hiszem, hogy az a sorsom, hogy úgy kell leélnem az életemet, hogy rá vagyok utalva és hogy nem élhetek szabadon. Talán lehet gondviselőt váltani, remélem. Bemennék én már egy otthonba is, csak legyen vége ennek a káosznak és annak, hogy kihasznál minden téren. Nézegettem otthonokat is, de a legtöbb az idősek otthona, meg ott is min. 90 rugóval indul a dolog és a mostani 120 ezer összpénzből csak 54 az enyém. Azzal hová megyek? Ha megadnák a rokit, azzal talán jobban állnék. Nem úgy van, hogy fogom magam és lekoccolok! Ha csak rajtam múlna, már rég' nem cumiznék itt, nem vagyok mazochista. Kell a rossebnek ez a légkör, a stressz, az alázás, a sok szar. Ki az az elmeroggyant, aki önként viselné éveken át ezt az életformát? Már voltak páran, akik nagyon okosan kiosztottak, hogy ne tűrjek, húzzak el innen. Kösz' a tippet, ezer örömmel mennék én bárhová, ha lenne elég pénzem elindulni, meg nem kellene segítség a mindennapokban. A roki elvileg járna, gyakorlatilag le vagyok ejtve, mert nem volt munkaviszonyom a megrokkanásom előtt. Egy iskolás kölyök hol dolgozott volna? Vagy mi van azzal, aki születése óta beteg? Hiába vagyok én is az, rokkantá csak sok év múlva tett a kór, de aki kicsi kora óta rokkant, az sem kap pénzt, mert egy csecsemő, vagy ovis még nem melózik? Vicc. Egyébként tudok pár rokkantról, akik kapnak rokkantságit úgy, hogy sosem lehetett munkaviszonyuk, szóval baromság, hogy ez kizáró ok. Na, így akkor mégis honnan legyen anyagi keretem elköltözni?! Egyedül nem élhetek, de "apámmal" meg már nem tudok, elviselhetetlen az igénytelensége is, meg a viselkedése is. Én csak szeretnék normálisan élni, amennyire lehet. Biztonságos, rendes helyen, alázás, kihasználás nélkül és függetlenül. Belegolyózom, hogy nincs szabadságom. Nem tudom menni fog-e, vagy hogy meddig fog menni, de nagyon igyekszem nem megborulni. Amin nem változtathatok, azért kár keseregni, amin változtathatok, azért meg felesleges. Ja, így könnyű kimondani és elhinni, csak van, mikor bekattan az agyam a sok szaron és nincsenek észérvek, realitás, csak a sok elfojtott düh, keserűség, amiktől az elmém és lelkivilágom akár egy mérgező parazitától, idegen testtől, úgy próbál szabadulni és akaratom ellenére felülírják az önkontrollomat, majd gejzírként távoznak. Régen sem volt kánaán az életem (ahogy sokan másoknak sem az), de azért emlékszem még a régi Arnoldra. Ha jött a fos, higgadt volt és igyekezett kiállni, meg persze tenni a javulásért, már amennyit tehetett gyerekként. Igyekeztem az Anyut mentesíteni pár dolog alól, vigasztaltam ha sírt, vigyáztam a húgomra, stb. Mindezt természetes nyugalommal, mondjuk lehet, hogy a gyermeki tudatlanság védett meg és adott erőt. Bár azért sokmindent felfogtam ám, azt is, amit az Anyu próbált elrejteni előlem. Lényeg, hogy én azt az énemet keresem, mert nagyon nem oké a lassan 26 évemmel depressziósnak, boldogtalannak lenni, fiatal vagyok. Hitem és reményem mindig van, ez legalább jó, de szánalmas a mostani önmagam a gyerekhez képest. Próbálok megint olyan kitartó és erős lenni, de valami mégis mindig a mélybe ránt. Azért próbálkozom, a feladás nekem nem megy, szerencsére. Lehet, hogy időnként pofáraesem, de amíg fel akarok és tudok állni, addig szerintem nem nagy a baj. Most is azt nézem, merre van az előre, csak nehéz, na.

Közben beugrott, hogy most a héten lehet, hogy be sem fektetnek a kórházba, mivel időponthoz kötött és ismeri mindenki, milyen hamar kerül sorra az ember... Na, majd kiderül. Most nincs kedvem befeküdni, hogy ilyen a helyzet és nem tudnám mi van itthon. Mindegy, ez nem kívánságműsor. Hétfőn kell menni a dokimhoz, akkortól rendel már.

Most fizikailag sem vagyok túl jól, nyilván jót tett a stressz.

Na, mindegy, ki fogok tartani, más opció nincs is. Ez az egész sem panasz, csak ki kellett írni magamból egy töredékét a katyvasznak. A Tesóm is számít rám, egyben kell lennem.