A rizsa előtt még annyit, hogy a doki megküldte tegnap a zárójelentést, de az Immunológiától még mindig nem jött az eredmény, szóval még mindig nem tudom mi a fene eszi a szindróma mellett az érrendszeremet. A körzeti Dokim csak annyit mondott, amennyit neki mondott az immunológus, vagyis hogy tele van a vérem valami tudom is én milyen limfocitákkal és valami ereket rongáló kórságot talált. Most már jó lenne tudni, hogy pontosan mi van. Attól nyilván nem leszek jobban, de ez a bizonytalanság nyugtalanít. Gondolom a következő héten már megérkezik, hiszen lassan 3 hete vették le a vért, meg 19.-én már tudta a doki, hogy tele van a kis genyókkal, meg hogy mire támadtak rá, akkor mostanra csak meglesz már a teljes eredmény. Szerintem ez a tömény stressz, ami az utóbbi hetekben, hónapokban volt indította be a bajokat. Na, ezért is kell elmennem "itthonról".
Most nem panaszkodni fogok, csak leteszek egy kis súlyt.
Ambivalens érzések és gondolatok kavarognak bennem az elmúlt időszakban; az egyik felem a pincéig zuhant, de a másik már tápászkodik fel és kiabál a lent fetrengőnek, hogy gyerünk, talpra! Addig jó, míg ez a felem létezik és aktív, addig nincs nagy baj. Nincs kedvem és agyam sem részletezni, hogy mi lökött a pincéig, a lényeg annyi, hogy összegyűlt sok súly és ugyan szokás szerint amíg csak tudtam, előre tekintettem, meg tereltem a figyelmemet, hittem a jobb holnapban, ahogy szoktam, szóval igyekeztem kitartani, de mégis elért egy szintet a fostenger és elnyelt. Ez nem panasz, ez az egész jegyzet nem sirám, csupán jólesik kiírni magamból, meg később még képet adhat magamról.
Éreztem, hogy csak gyarapszanak a súlyok a vállamon és a lábaim elbizonytalanodtak. Gondoltam ez van, már sokszor volt ilyen, majd túlleszek rajta most is. Apámra ezúton is számíthattam, rám pakolta annak a terhét is, hogy vele mi lesz, ha elköltözöm és elmondott mindennek, a lelkiismeretemre játszott - sikerrel (bár, aztán felfogtam, hogy csak érzelmileg zsarol, meg a Tesóm is mondta, hogy ez a célja és hogy ne törődjek vele, eleget nyeltem, eleget használt már ki, meg ő mikor törődött az én igényeimmel?, nem az én dolgom eltartani egy egészséges embert, aki tudna dolgozni, meg a lakhatását fizetni, menjen csak melózni és igaza van a Tesómnak!). Közben itt vannak ugye az embertelen körülmények is - pont ezek miatt is készülök koccolni -, meg a ház is csoda, hogy áll, de itt van az, hogy hová menjek és miből, meg egyebek. Ez a sok elfojtott stressz, meg keserűség a felszínre tört, maga alá temetve. Először még csak ingerült, érdektelen lettem, meg elment az étvágyam, jöttek a rémálmok, meg az álmatlanság, aztán jött az öregem ezzel a cirkusszal, alázással, meg a nélkülem való nem boldogulása súlyának rámrakásával, meg ugye a körülményektől amik itt vannak alapból sincs kedve az embernek semmihez, ráadásul gőzöm sincs merre induljak, szóval ez egyszerre sok volt. Éreztem, ahogy nő a feszültség bennem, de lefojtottam. Inkább tomboltattam a zenét, az mindig segít, meg a Tesómmal beszélgettem - a gondokról nem, félre akartam tenni. Ask.fm-re, Face-re is feljártam, az is terelt, meg nem akartam begubózni és hogy bárki tudja-lássa, hogy baj van. Teltek a napok, tettem a szokásos "minden oké" figurát, de a színfalak mögött erős vívódás zajlott. 2-3 nappal ezelőtt betelt a pohár. Rosszul voltam már az erővel lenyelt kíntól, de nem akartam gyenge lenni, elhasalni, úgyhogy gondoltam alszom egyet és talán segít, ébredéskor hátha nyugisabb leszek és fizikailag is jobb lesz. Aludtam egy kicsit, némileg valóban segített. Másnap ugyanez a mázsás súly ült rám, viszont akkorra már betetőzött a fos, pedig megfogadtam, hogy bármi jön, nem fogok hasra esni. Bezsongtam a nyomástól, majdnem visszaestem az önbántalmazásig - pedig sacc/kb. 1-1,5 éve sikerül megállni -, végülis annyi agyam még maradt, hogy azt ne is tegyem meg, de más felett már nem volt kontrollom, elárasztotta az agyamat mindenféle gondolat, a kín szoros hevederekként szorongatott és minden erőlködés ellenére sírvafakasztott. Azt mondja a Tesóm "nem baj, tisztán fogsz látni." :-D Amennyit "tisztult" a szemem mostanság, már leköröznék egy sast az éleslátással. Innentől jöttek az igazán fos napok, random kiakadások, stb., bár teljesen nem hagytam lerántani magam, erővel ettem, erővel válaszoltam levelekre, hallgattam zenét, biztattam magam, hogy lesz kiút, meg hogy gyerünk, felállni!, szóval próbáltam nem befordulni teljesen, szerintem a környezetem észre sem vette/veszi, hogy mi zajlik bennem és ez a célom. Senkit nem akarok terhelni, meg ezek az én gondjaim. Nekem sem volna jó teljesen elmerülni, nincs más út, mint összeszorítani a fogaimat és menni előre. A hitem és a remény ilyenkor is bennem van. Fel fogok állni, ahogy eddig, más választás nincs is, de én is ezt akarom. Dühös vagyok és szégyellem magam, hogy gyenge voltam.
Még nem jöttem rá arra sem, hogy hogyan kapcsoljak ki mindent az "apám" iránt. Szeretetet már nem érzek, azt sikeresen kiölte. Itt van viszont a csalódottság, a düh, a bizalmatlanság, a mély szomorúság, amiért sosem szeretett, a szégyenérzet a megjelenése és modora miatt és az idióta, barom, agyatlan fejemmel bűntudatom is van, hogy ezeket érzem, holott az eszem tudja, hogy csak magának köszönheti és nem szolgált rá másra. Jó lenne eljutni oda, hogy teljes közönyt érezzek. Nem éri meg egy ilyen ember miatt őrlődni, az eszem tudja, de szívvel is el kell fogadnom. Sosem volt apám, szóval elveszíteni nem tudom. Gondolom az is közrejátszik, hogy szar gyerekkora volt, de pont ezért kellett volna máshogy csinálnia. Jó, ő nem lett alkoholista, mint a szülei és nem vert minket agyba-főbe, mint őt a szülei, de ő is elvert jópárszor ha stresszes volt és nem ez a legrosszabb, hanem az érzelmi terror. Mindig panaszkodik, hogy mennyit bőgött a hülye szülei miatt, de mégis ugyanezt teszi velünk és felnőttem ugyan, meg hiába nem tudja, de a mai napig megtörténik velem, mert nem sikerült feldolgozni, amit kaptam/kapok. Nem fogom neki megmondani, de ez a valóság. Talán ha el tudok végre költözni, akkor gyógyulni kezdhet az a terület, amit ő gyerekkorom óta rongál, meg nem lesz alázás, sem pedig méltatlan körülmények mert ő lusta, meg igénytelen és önző. A húgom is lelécelt, amint tudott. Én is már régen mentem volna, ha tudnék.
Ez mind nem panasz, csak a valóság. Aki ismer, az tudja, hogy nem szeretek és nem is szoktam panaszkodni, inkább írok, mint most. Néha pofáraesem, de ez van, felállok és irány tovább.
Fizikailag megvagyok.
Lett savlekötőm és végre nem fáj a gyomrom.
A fagyás nagyon durva, lefagyott a bal lábamnak a nagyujja kb. 2 hete, de már javul. Erős érgörcsök vannak, olyankor az egész lábszáram feszít, zsibbad - amikor a kettő egyszerre, az az igazi -, már kacsintgattam a Cataflamra valamelyik nap. Ha megint olyan durva lesz, veszek be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése