A felszín alatt

Heti 2-re módosult a pszichodokilátogatás, mert nagyon labilis vagyok és sűrítette a doki, így immár hétfőn-pénteken lesz jelenésem nála. Mákom van, hogy helyben van, különben oda sem juttatna el a fater, márpedig mostanság naponta akarom felkötni magam, úgyhogy muszáj járnom. Tegnapelőtt tudtam beszélni a Tesómmal, de nagyon nincsenek rendben a dolgok és más téren is gondjaim vannak, bár azok most eltörpülnek. Már nagyon régen volt ilyen mélyrepülésem, még a Tesóm megismerése előtti időszakban, azaz 8 éve. Akkor mentett meg. Be akartam fejezni, mert nem láttam a jövőmet, a jelen is elviselhetetlen volt, de akkor küldte Őt Isten. Barátok lettünk (nagyon hamar), amiben először a nagyon hasonló állapot - Ő bipoláris, én borderline - volt a közös pont, aztán úgy elmélyült idővel a barátságunk, hogy testvéries lett a kötelék, azóta hivatkozunk egymásra szóban is úgy. Ő elhozta számomra a szeretetet, újra lettek akkor céljaim, motivált az életemben való jelenlétével is, de szavakkal is, szóval ha össze akarom foglalni: adott értelmet a további létemnek, mert volt kiért létezni, megkaptam a hiányzó szeretetet is és végre tartoztam valakihez, valahová, család helyett családom lett. Pontosan ezért a jelenlegi helyzet miatt ugyanoda zuhantam vissza, ahonnan 8 évvel ezelőtt kirántott. Vannak más okai is a mélyrepülésnek, de a kegyelemdöfés a legrosszabbkor meglépett tiltással indult. Másnak nem tolerálnám, nem is küzdenék a kötelékünkért, de Őt tényleg úgy szeretem, mint egy testvért, meg mi ebbe a 8 évbe rengeteg energiát, szeretetet, toleranciát fektettünk, sok az élmény is és nem fogom mindezt kivágni az ablakon. Ez a helyzet próbatétel a javából. Azóta sem oldott fel, viszont tegnapelőtt végre beszéltünk egy közösségi oldalon, Ő írt rám, mert állítólag közös ismerős noszogatta. Én azért nem írtam ott (msn-en igen, de nem látta utólag sem a tiltás miatt), mert a messengeres tiltásból azt gondoltam nem kér belőlem, szóval nem akartam 'zaklatni', hiába hiányzik. Kérdeztem, hogy örökre elvesztettük-e egymást, mert a bizonytalanság gyilkos. Mondta, hogy nem vesztettük el egymást, viszont nem tudja mikor old fel, mert egyedül akar lenni. (Maradt tehát a bizonytalanság, csak más miatt. 💩) Tiltás nélkül is megoldható lett volna, mert ha szól, hogy húzódjak a háttérbe egy időre, tiszteletben tartottam volna, meg a barátnőjével beszélget, szóval nekem szól a tiltás. Az egész időszak idegőrlő, de ha egyszerűen csak feladnám nem lennék igaz barát, vagyis már-már testvér ugye és nem volna elég fontos sem Ő, sem az elmúlt 8 év. Én nem fogok belerúgni olyanért, amiről nem tehet, ugyanis valószínűleg csak rosszul reagálta le a sok szart, mivel Neki is megvan a maga baja. Ettől függetlenül nyilván szarul esnek a dolgok, de én komolyan veszem azt, hogy nem dobom el a másikat, pláne a bajban. Szánalmas, de az állatok ellátásán kívül semmit nem csinálok, mert semmire nincs motivációm. Eleinte erőltettem a tevékenységeket, de ahogy az idő halad és nem javul a helyzet, sőt, úgy romlik az állapotom és úgy maradt el a tevékenykedésem is. Étvágyam sincs és az alvás is szarabb a szokásosnál is. Baromira hiányzik, mert Ő jelenti a családot, ezzel együtt a szeretetet is, meg persze a szokásos napi baromkodások is hiányoznak, vagy épp' a kollektív hallgatás, de legalább ott szoktunk lenni egymással, hiányzik az egész személyisége, a szövegei. Kegyetlen, hogy minden bizonytalan. Sokmindenen átsegítettük egymást, meg sokminden köt bennünket össze és bár ellenkező neműek vagyunk, meg csak a net maradt nekünk több okból kifolyólag, mégis egy olyan kötelék tudott kiépülni, amilyet nagyon ritkán látni. Nem is sikerül definiálni. Ezért is érint ennyire szarul a helyzet. Soha nem tiltott le. Mi történt velünk? Rengeteg dolgot tudnék írni, de sokat közülük nincs jogom megosztani az engedélye nélkül, ezért nem írom le őket, a lényeg, hogy nem tehet erről a helyzetről és csakis ez vigasztal egy hangyaf@sznyit. Amíg nem ad lehetőséget rá, addig átbeszélni sem tudjuk a dolgokat. Mi lesz velünk? Őt is megterhelte az Alex betegsége/haldoklása, pont ezért amennyire csak lehetett megóvtam a részletektől, nem meséltem. Ha kérdezett válaszoltam, de sokszor azon is bepöccent, mert valóban felháborító volt, hogy a fater húzta az időt. Amit lehetett, megtettem a kutyámért. Nyilván az is közrejátszik, hogy Ő sincs jól. Lehetetlen kizárólag ésszel kezelni a helyzetet, pedig próbáltam az elején, mert a racionális felem szokott vezetni a dolgokban, de ebben az esetben lehetetlen figyelmen kívül hagyni az érzelmi oldalt, mert akit igazán szeret az ember, azt nem akarja elveszíteni. Ő azt mondta nem történt meg, de a tiltás (főleg elhúzódva) is egyfajta távolságtartás, ezáltal egy törés a szilárd összeköttetésben, pontosan ezért aggaszt ennyire, meg azt írta, hogy el kéne engednie, ami nem jó jel, mert régebben ez fel sem merült volna. Nem tudom megemészteni, hogy ide jutottunk, pláne olyan okból, ami miatt nem is kellene itt tartani. Éppen a szeretet, a racionalitás, meg a tolerancia miatt nem durvulok, pedig a tiltásra adott első reakcióm keserűséggel vegyült düh volt, hiszen a felszínt nézve a legfontosabb személytől kaptam nagy pofont, miközben a földön voltam, de a felszín alatt van a lényeg és amint csitultam felfogtam, hogy nem szándékosan kapom mindezt, Ő is vergődik, ezért én nem fogom igazságtalanul bántani, viszont attól még kikezd a bizonytalanság és persze a kínzó hiányérzet. Nyilván bejátszik a többi fos is, szóval nem jött ez jókor (sosem jöhetne), így most talán én is máshogy reagálom le a dolgokat, nem tudok olyan józan lenni, mint máskor, de azért még látni vélem mi van a dolgok mögött és azoknak megfelelően kezelem őket. Ezért nem 'ütök' vissza. Mást, más helyzetben azonnal elküldtem volna a halál szerszámára, de az Ő esetében nem volna fair visszavágni, csakis ezért nem teszem. Nem nézek el bármit és mindent, de alapesetben nem viselkedne velem így és ez a kulcs. Sokminden nyomaszt, de leginkább ez a helyzet rakott taccsra. Soha nem hatott még így rám senki, nem voltam a 'betege' senki hiányának, vagy az elvesztése esélyének, mondjuk nem is állt hozzám soha senki ilyen közel és nem is fog, mert ilyen különleges kötelék csak egyszer adatik meg az embernek. Pontosan ez a másik olyan dolog, ami még táplálja bennem a reményt arra vonatkozóan, hogy ez a törés nem jelenti a dolgok végét. Más dolgok miatt is keserű a hangulatom, de egyszerre ennyi dolgot nem tudok a helyére pakolni és mivel a mi ügyünkben folyamatosan fennáll a bizonytalanság, meg az erős hiányérzet, plusz mégiscsak 8 év köt minket össze családtagként, így ez a helyzet nyugtalanít egyfolytában, amíg meg nem oldódik, márpedig csak akkor fog, ha Ő is akarja és jelentkezik, hogy tegyük rendbe a dolgokat. Nyilván nem vagyok mazochista, ezért próbálok kikapcsolni, hogy ne kattanjak be, mert amire nekem már nincs több befolyásom, azon hiába pörögnék, mégis le-leural a letargia. Ha nem így lenne, akkor nem lenne igazi a kötelék, szóval amíg hat rám, addig jó. Úgy kell küzdenem értünk, hogy azzal ne fojtogassam, ne tegyek Rá semmilyen terhet, vagy elvárást és fel kell ismernem, hogy meddig tart az ilyenkor elfogadható küzdelem és hol kezdődne már a zaklatás és erőszakoskodás, mert ezekig nem akarok elmenni. Tisztában vagyok vele, hogy ketten kellünk ahhoz, hogy megmentsük magunkat, szóval el kell fogadnom, ha Ő valamiért nem bírja már fenntartani a kötelékünket. Megígértem Neki régen, hogy bármilyen nehézség adódik, nem hagyom megszakadni a köteléket és ehhez tartom magam, de csak addig tudom, amíg az én 'hatásköröm' tart. Egy ponton már az Ő része következik és most elértük azt. Én elengedtem a sérelmet, amit a rosszkor tett tiltás, meg a rossz helyre címzett neheztelés okozott, innentől minden azon múlik, hogy Ő képes-e, akarja-e onnan folytatni a dolgokat, ahol megbotlottunk. Ennél többet tényleg nem tudok tenni a testvérségünkért. Dühös és csalódott voltam, nem fogok hazudni, de beláttam, hogy nem akart rosszat és amúgy sem tudok, nem is akarok haragot tartani, meg sérelmeket dédelgetni, pláne ha a 8 évet nézem, ami alatt ezerszer több jót kaptam, meg szeretem Őt, mint embert. Jó volna mindezt Neki is elmondani, remélem lesz rá alkalmam. Ha jelentkezik és ezen sikeresen leszünk túl, utána tudok csak az Alex elengedésével foglalkozni, mert az is háttérbe szorult, mivel folyamatosan a mi dolgunk köt le, azután meg a dokival csináljuk tovább az elkezdett terápiát, szóval nem lesz egy sétagalopp. Nem tudom mi lesz velünk, de ha sikerül rendezni a dolgunkat (Isten adja!), akkor nem lesz olyan nehéz a terápia sem, hiszen újra lesz motivációm, meg erőt fog adni a szeretete, ahogy eddig. Jó volna megnyugodni legalább magunkat illetően, már csak azért is, mert a stressz begerjesztette a szindrómát. A mókus mondta ma, hogy szerinte is nagyon rámfér a sűrűbb beszélgetés. Szokás szerint próbáltam palástolni, ami bennem van, de rátapintott, amikor látta, hogy küzdök és míg máskor sikerül terelnem, ezúttal sikerült megríkatnia, amitől majd' elsüllyedtem. Az 50 percből kb. 30 úgy telt el (ilyen még sosem fordult elő), akármennyire küzdöttem ellene és vissza akartam nyelni. Nyilván beszélgettünk ettől függetlenül, szóval nem ment kárba az az idő. A stressz-szintem belépéstől a kilépésig a plafont verte, csurom izzadság volt a tenyerem-talpam-pólóm (itthon is ez van mostanság, csak a dokinál mégdurvább méreteket öltött), de nem ez zavart, hanem a maszk. Mivel allergiás vagyok a könnyre, így a képem marhára viszketett, mert a maszk felfogta a cuccot és az folyamatosan irritálta a bőrt, mert nem vehettem le a maszkot. Vége lehetne ennek a maszkozásnak. Nem mintha terveznék máskor is kiborulni a doki előtt. 😆 Persze felfogom, hogy ez nem így működik. Velem ellentétben ő örült ennek a nyíltságnak, szerinte pont ez kell Neki a pontos helyzetfelméréshez és a megfelelő irány megmutatásához. Amíg nem kerültem teljesen padlóra, képtelen voltam megnyílni, ennyire meg pláne, mert a blokkok nagyon erősek. Az azért komoly, hogy a kutyámat altatták el egy hete, mégsem a holt miatt sírok szégyenszemre mostmár naponta, (ami nagyon nem rám vall) hanem olyasvalaki miatt, akit úgy veszthetek el, hogy él. Remélem még nem történt meg. A Tesómat nem beszéltem ki, magánügyeit sem osztottam meg, csakis annyit meséltem a dokinak, ami történt és amit ahhoz mindenképp' tudnia kell, hogy tudjon segíteni. Mondtam neki, hogy egyik nap higgadtabb (inkább csak fásult) vagyok, míg másnap megint olyan letargikus a hangulatom, mint aki gyászol és az oké, hogy a kutyámat nemrég altatták el, de ugyanazt érzem velünk kapcsolatban is. Azt mondta, hogy gyakorlatilag ez is egy gyászmunka, a barátságunkat-testvérségünket gyászolom. Néztem egy nagyot, ugyanis gyászolni csak azt lehet, aminek bizonyosan vége van, de itt még nem lett kimondva (remélem nem is lesz). Azt mondta erre, hogy mivel bizonytalanságban vagyok tartva, a tudatalattim akkor is elkezdett felkészülni a veszteségre, ha én nem érzékelem/nem akarom érzékelni és tiszta sor, hogy azért vagyok ilyen állapotban annak dacára is, hogy a korábbi tapasztalataimat alapulvéve bízom a pozitív kimenetelben. Szerinte erősen, már-már kórosan függök is a Tesómtól, ami egyrészt a borderline, másrészt a család és a szeretetlenség hiánya miatt van, ő pótolja mindazt, amire szükségem van, ezért is csinál ki ennyire a hiánya, az elvesztésének esélye meg pláne. Na igen, ebbe beletrafált. Szerinte most ki lett húzva alólam a talaj, ki lett szedve a kezemből a kapaszkodó és sokkolt, hogy ugyanabban a semmiben vergődöm akár átmenetileg tart távolságot, akár véglegesen, mint mielőtt megismertem, ám nem várhatom el Tőle, hogy a mentőövem legyen. Igaza van, jól meg is fogalmazta, amit én nem tudtam, viszont eszemben sincs bármilyen elvárást támasztani a Tesóm felé, nem raknék rá ilyen terhet. Tudom, hogy nem függhetek tőle, de valóban Ő testesít meg minden jót és értelmet is ő adott a napoknak, a létnek, szóval azzal, hogy nincs itt, minden jó és szeretet odalett. Nem tudok mit kezdeni ezzel az űrrel, meg a sok szarral, amiket elviseltem eddig, mert Ő ellensúlyozott mindent. Nem rakok rá semmilyen terhet, nem az Ő dolga megmenteni engem, viszont 8 évig megtette a létével és ezért csak köszönettel tartozom neki. Remélem ez csak egy átmeneti nehéz időszak, de nem fogom zaklatni, sürgetni, vagy befolyásolni, csak remélem a legjobbakat. Ez a fos időszak kihozta belőlem az írást, péntek este olyan zaklatott voltam, hogy nekiálltam versekbe önteni, ami feszített. Isten hatalmassága megint bebizonyosodott, ugyanis az egyik vers Hozzá szólt, erre másnap írt a Tesóm egyhetes csend után. Eddig sem kételkedtem abban, hogy az imák meghallgattatnak, de ezzel ismét bizonyosságot nyertem róla. Mostmár megint csak az ima marad, mert amit tudtam megtettem. Remélem minden jóra fordul!