Sokminden

Már megint baromságot álmodtam, amit le kell írnom. :-D
Álltam az udvaron és felnéztem az égre. Jobbról jött egy repülő, elég alacsonyan, a sziluettje alapján egy 747-es volt. Mikor fölém ért, akkor hallottam meg, hogy furcsa hangja van, nagyon sivítottak a hajtóművek. Még meg is jegyeztem félhangosan, hogy valami gáz van azzal a géppel. Amint ez végigfutott az agyamon, a gép már nem fölöttem volt és megláttam, hogy az egyik hajtómű (a 747-nek 4 db van) letörik. Nem hittem a szememnek. A lábam a földbe gyökerezett, mikor zuhant lefelé a hajtómű és a sokk miatt csak a nyakamat húztam be és a fejemet védtem (esélyem sem lett volna, de az ösztön az ösztön). Mikor tőlem kb. 2 méterre földet ért, visszapattant kb. 3 m magasra és mikor újra jött le, fejbevágott. :-D Nem lett bajom, amin csodálkoztam. Berohantam, elmondtam az apámnak az egészet és kirohant ő is. A repülő elszállt, annak a sorsa nem derült ki. Kirohant az apám és simán felkapta a (az amúgy több száz kg-s) hajtóművet, ami pluszban szikrázott is és hozta felém, hogy tegyem el emlékbe, ilyenem még úgysincs. :-D Én felmenekültem egy fára egy pillanat alatt és azt hajtogattam, hogy "tedd már le, fel fog robbanni!" :-D
Itt vége lett. Jó nagy hülyeségeket tudok álmodni. :-D
Amúgy tényleg megesett egyszer, hogy egy 747-nek letört az egyik hajtóműve. A karbantartó hibázott és már nem tudom mitől, de megrepedt az egyik hajtómű pilonja (ez tartja és rögzíti a szárnyhoz), fent a levegőben pedig a terheléstől el is tört, a hajtómű elengedett és a menetszél nekivágta a mellette lévőnek, letörve azt is. Ez nagyon szerencsétlen helyzet volt.
Szerintem ezt dobta most vissza a tudatalattim.

Nem jönnek a Hajniék hétvégén, telefonált, hogy beteg.
Nem tudja, hogy csak megfázott-e, vagy az influenzába került-e és nem akar veszélyeztetni. Jövő hétvégén jönnek. Jó tudni, hogy járvány van. Amiket a boltból hoz a fater, azt le szoktuk fertőtleníteni ilyen időszakban. Eddig úgy tűnik, megúsztam.

Tegnap volt 5 éve, hogy diagnózist kaptam végre, 15 év találgatás után. Csak a Raynaud derült ki ezen a napon, a többi később, de ez segített a többit is felfedni. Hosszú lenne leírni az eredményig vezető utat, de a lényeg, hogy megvan és azóta tudnak segíteni felvenni a kesztyűt. Azért írok most erről, mert érdekes, ahogy formálja az embert az ilyesmi. Átértékel helyzeteket, dolgokat, kapcsolatokat, magát az életet, szóval kap egy szemüveget, amin át máshogy lát. Van, aki sötét szemüveget kap, begubózik, rettegésben él, elmar magától mindenkit (így védve tudat alatt, vagy tudatosan a környezetét), stb. és van, aki elkezdi meglátni az életet és az addig a figyelmén kívül eső apró örömöket. Érthető, hogy először mindenki megijed, de ha szerencséje van, akkor van aki bátorítsa, támogassa, van hite is és felébred az ösztön is, hogy mindent meg akar tenni magáért, ez pedig segít átmenni a nehezén is.
Én elég hülyén vagyok összerakva sok téren. Beletörődtem egyből. Kellett pár nap, míg átgondoltam, de itt már a beletörődés átváltott dühbe és itt jött egy kis ijedtség (egy hétig agyaltam-aludtam-agyaltam-aludtam), de pont ez hozta magával a "velem nem cseszel ki!" gondolatot és elkezdtem úgy kezelni az egészet, hogy amit lehet és tudok, megteszek, mert csakis ennek van értelme, az agyalásnak nincs. Így sikerül együttélni a dolgokkal, meg úgy, hogy itt a Tesóm, meg mindig azt az oldalát figyelem a történéseknek, ami szerencsésebb. Nem menekülök, hanem ez visz előre, ennek van értelme. Nekem is vannak napjaim, mikor olyasmikre gondolok, amik nem visznek előre, de ezekre nem figyelek aztán, mert elvonja a figyelmemet arról, hogy a jelenre koncentráljak és ebbe fektessek mindent, meg a közeli jövőbe. Szükség van arra is, hogy az ember előtt mindig legyen motiváció, anélkül mindent megevett a fene. Előre szabad csak nézni! Jó irányba változtatott a diagnózis. Ovi óta fejlődött a kór, de komolyabban 12 évesen támadott meg, aztán majd' 10 év remisszió után jött egy nagyon durva ostrom és azóta még pár, szóval nem voltak váratlanok az ezutániak, mégis jó volt hallani, hogy van nevük a bajoknak. Azelőtt 15 évig voltam hipochonder, pánikbeteg, stb. a dokik szerint, de volt, ahol csak széttárták a kezüket. Jó irányba változtatott az, hogy megmondták: nagyon vigyázzak magamra, meg a meleg helyzetek is felráztak, mert azelőtt nem vettem komolyan a rosszulléteket, meg azelőtt nem adtam bele mindent a javulásba, nem értékeltem úgy az életet, a kis örömökre nem adtam, stb.

Ez a poszt nagyon zagyva lett. Totál szét van hullva az agyam.
Csak azt próbálom kinyögni, hogy egy diagnózis nem csak rombolni tud, meg hogy mennyi területre hat ki pozitívan, vagy negatívan.
Ha jár erre sorstárs: Vannak durva időszakok, de az akaratnak valóban nagy ereje van, én is azóta tudom, mióta voltam nagy bajban, szívből kívánom Nektek, hogy segítsen és hogy legyen sok remissziótok!

Na, a felét ki sem tudtam fejezni a mondandómnak.

Lett fánk. Átjött tegnap a Józsi és láncfűrésszel összevágott egy csomót.